Az anyaság fogalmához számtalan tapasztalat és elvárás kötődik, melyek erősen befolyásolják (leendő vagy aktuális) szülői identitásunk alakulását. A tapasztalatokra saját élményeken keresztül teszünk szert, de ritkán tudatosítjuk, hogy az anyasággal kapcsolatos elvárásaink nem csupán biológiai vagy pszichológiai igényeink mentén alakulnak. Az anya biológiai értelemben a gyermekek világra hozója, de egy jogilag is megszerezhető státusz. Az anyaság fogalma egy kulturális, társadalmi és történelmi konstruktum, amely nem csupán az objektív valóságot tükrözi, hanem egy kreált valóságot is, melynek építőkövei a mítoszok.
Az anyaság mítoszai: A boldog anyától a szuperanyáig
Az elmúlt század elején az amerikai és nyugat-európai kultúra az anyaság romanticizált eszményét erősítette: az anyáét, aki az otthonlét mellett elkötelezett, jobb kezében a gyerekek viselt dolgai, bal kezében a háztartás ügyes-bajos dolgai, arcán derűs mosoly. Ez a patriarchális rendszerben gyökerező, „boldog anya” mítosz, mely az anyaságot a női élet örömteli kiteljesedéseként aposztrofálja, azóta is az anyaság kortárs ideológiáinak oszlopa.
A világháborúk veszteségei azonban paradox helyzetet teremtettek: az évek alatt kialakuló jelentős demográfiai válság és munkaerőhiány miatt olyan anyákra lett szükség, akik a gyereknevelés mellett a termelésből is kivették a részüket. Így az anyaságot és a gyerekek igényeit a futószalaghoz igazítva, a dolgozó anya ideológiája is megjelent. A századfordulóhoz közeledve a csecsemőkkel, gyerekekkel kapcsolatos tudás a fejlődéslélektani kutatások gyarapodásával bővült, új irányzatok jelentek meg, mely a gondozóktól, (elsősorban) az anyáktól újfajta, a gyerekek érzelmi, kognitív fejlődésének igényeihez simuló, azt elősegítő, fejlesztő szerepvállalást kíván.
Shari L. Thurer pszichológus „Az anyaság mítoszai: a jó anya kulturális újrafelfedezései” című, 1995-ös könyvében amellett érvel, hogy a „jó anyaság” vonatkozásában megszilárduló hitrendszer, amely az ezredforduló „nyugatias” társadalmait jellemzi, a nők önmarcangolásának és zavarodottságának forrásává vált. Minden anyasággal kapcsolatban megélt negatív érzést az anya személyes kudarcaként könyvel el, az anyaság minőségét kizárólag az egyénnek, nem a rendszernek tulajdonítja. A média felületeinek bővülése, a virtuális tartalmak térhódítása a jó anyasággal kapcsolatos versengő mítoszoknak egyszerre adnak teret.
A gyerekét magán hordozó, igény szerint szoptató, teljes szabadidejét a gyermeknevelésnek szentelő „föld anya” és a karrierjét fel nem adó „dolgozó nő”, a logisztikai zseni, aki zsonglőrként egyensúlyoz a családi és munkahelyi sikerek között, olyan szemben álló karakterek lettek, akik egymásnak feszülve, egymást kritizálva igazolják saját létjogosultságukat. A fő sztereotípiák mentén pedig rengeteg, a felszínt karcoló „háború” zajlik: ki anyatejes, ki tápszeres, ki „öko-bio-paleo-kézműves”, ki sportol, kinek fontos vagy éppen nem fontos az „anyaidő”, ki engedi a gyerekét tévézni, ki ad neki fajátékot a műanyaggal szemben, ki viszi babúszásra, zenebölcsibe, ki adja „idő előtt” közösségbe stb. Az ítéleteknek se vége, se hossza. A háborúban pedig senki nem nyer feloldozást.
Anyai bűntudat: okok és tippek a leküzdésére
A mítoszok romboló hatása: Anya kontra anya
Johnston és Swanson 2003-as kutatásukban kortárs magazinok tartalomelemzésével kettős kötést eredményező, ellentmondásos tartalmakat azonosítottak. Eredményeik szerint az anya „tradicionális” szerepben való ábrázolása, az intuitív, az anyaságban kiteljesedő nő reprezentációja volt a leggyakoribb, paradox módon negatív tartalmakkal teletűzdelve: a cikkek témáik alapján szorongó, bizonytalan, boldogtalan, alakjukkal elégedetlen, inkompetens olvasókat feltételeztek. Vagyis mindegy, melyik klubba tartozunk, nagy eséllyel élünk át bűntudatot, amit az azóta teret hódító közösségi média felületein megjelenő tartalmak folyamatos monitorozása még tovább gerjeszthet.
Az anyává válás különleges élménye, az örömök mellett rendkívül bonyolult és sok lélektani kihívással járó folyamat. Egy normatív krízis, melyben az újdonsült anyának meg kell küzdenie az életszakaszváltás nehézségeivel. Az első gyermekes nők anyává válása identitásuk újraszerveződésével jár. Ahogy Staneva és Wittkowski bolgár anyákkal végzett, 2013-as kutatási eredményei azt mutatják, hogy az anyasággal kapcsolatban észlelt kulturális elvárások befolyásolják a szülés utáni alkalmazkodás sikerét. Az irreális elvárásoknak jelentős hatása volt a szülés utáni emocionális jóllétre és a stresszel való megküzdés hatékonyságára. Az irreális elvárások megnövelik a szülés után észlelt negatív érzések megjelenésének valószínűségét.
A reklámokból kikacsintó, gyereküket boldogan pelenkázó, tökéletes külsővel rendelkező nőalakok, az anyák napján saját gyermeküktől feddésben részesülő „dolgozó nők”, a különböző öko-bio termékek reklámarcai, mind a mítoszok megtestesülései és egyben forrásai is. Nemcsak irreális, de egymásnak ellentmondó, versengő szempontokat közvetítenek. A jó anyaságért folytatott harcban az anyák önértékelése jelentősen csorbul. Ahogy Grace és munkatársai 2003-as kutatása is mutatja, a szülést követő stressz és az esetlegesen kialakuló depresszió azonban nem csupán az anya életminőségét ronthatja: szignifikáns összefüggést mutathat a csecsemők elmaradott kognitív fejlődésével, és negatív hatással bír a gyermeki kötődés biztonságára, illetve az egész család mentális jóllétére is.
A magyar anyák helyzete: Elfojtott érzések és a megfelelni vágyás
„A magyar anyák alig szoronganak, szinte mindig türelmesek a féléves gyerekükkel, mindemellett pedig alkalmasnak és magabiztosnak érzik magukat az anyaságban” - derült ki a KSH Népességtudományi Kutatóintézet kohorszvizsgálatának nemrég publikált kutatási eredményeiből. Ugyanakkor minden tizedik magyar nőt súlyosan traumatizál ma Magyarországon a szülés. Ehhez képest, amikor a szülés után fél év elteltével kérdezték ugyanezeket az anyákat az érzelmi és hangulati állapotukról - beleértve az általános szorongásos és depresszív tünetek megjelenését, az esetlegesen megtapasztalt negatív életeseményeket és az élettel való elégedettségüket - már meglehetősen derűs képet mutattak.
Fontos megjegyezni, hogy a kutatás során az erre vonatkozó kérdések önbevalláson alapultak, tehát az anyák azt és úgy osztottak meg magukról, az anyasággal kapcsolatos érzéseikről, valamint a gyerekükkel való kapcsolatukról, amit és ahogyan szerettek volna. A megkérdezettek döntő többsége azt állította például, hogy az adatfelvétel előtti két hétben egyáltalán nem tapasztalt szorongásos tüneteket. Depresszióra utaló tünetekről a szülés után pedig kimondottan elenyésző számban számoltak be, holott a jelenség világszinten is nagyon sokakat érint - ám úgy fest, itthon még mindig a tabu kategóriájába esik.
A társadalmunkban az anyai szerephez még mindig rengeteg mítosz, elvárás kötődik, és óriási pátosz övezi - ez pedig nagyban befolyásolja azt is, ahogyan róla gondolkodunk vagy inkább, amit az anyaszerepről KELL gondolnunk. Épp ezért az anyákra óriási nyomás nehezedik, ha az érzelmeik, a szükségleteik, a vágyaik és az anyasággal kapcsolatos megéléseik őszinte kommunikációjáról van szó. A legtöbben pedig nem tudják függetleníteni magukat ettől. Meg akarnak felelni, mert ez az elvárás. Mást érezni nem lehet, nem szabad, nem megengedett, hiszen mégiscsak a világ legcsodálatosabb dolgáról beszélünk: a gyereknevelésről.
Van kiút a cukormáz mögül?
Fontos, hogy megpróbáljuk tisztán látni saját helyzetünket, valódi felelősségünk szempontjából. Vállaljuk fel igényeinket és mérlegeljük lehetőségeinket. Hogyha elértük korlátainkat, ne féljünk segítséget kérni. Tartsuk észben, hogy az anyaság kortárs mítoszait készen kaptuk, az ezekben megfogalmazott elvárások nem az objektív valóságot tükrözik, nem egyetemes és megingathatatlan alapigazságok. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy a jó anyaság hitrendszere valóban a mi és a gyerekeink érdekét szolgálja-e?
Az anyaszerep jelenleg nagyon erősen körbe van rajzolva társadalmilag, azt az ambivalenciát viszont, ami egyébként az út része, nem tartalmazza. Holott a gyerekvállalástól való félelem, ahogy a gyereknevelés körüli nehézségek is, természetesek. Fontos lenne, hogy megerősítsék a nőkben, az anyaság nem az a külvilág felé mutatott rózsaszín cukormáz, amit a magazinok többségében lehet olvasni. A játszótéren például jól működik az információcsere, a szülők egymás támogatják, csak szakemberek nélkül ennek is megvan a veszélye, hogy vak vezet világtalant.
A tudatos gyermektelenség és a társadalmi nyomás
A tudatos gyermektelenség egyre inkább teret nyer a diskurzusban, de még mindig sok indulatot vált ki. Rácz Laura Rebecca kulturális újságíró kutatása szerint a gyermekmentes életformát választók gyakran éreznek frusztrációt, irigységet azok részéről, akik maguk már szültek, és egy-egy óvatlan pillanatban kiszakad belőlük, hogy ha tudták volna, mivel jár egy gyerek, nem biztos, hogy vállalták volna.
Sokan el sem jutnak odáig, hogy feltegyék maguknak a kérdést, mire vágynak, hogyan akarnak élni valójában. Úgy érzik, a képzeletbeli vonaltól, ahová a többségi társadalmat pozícionálják, sem lefelé, sem fölfelé nem térhetnek el. A tudatosan gyermektelen lét, főként az erős társadalmi nyomás miatt, hatalmas tudatosságot és önismeretet, önkritikát kíván. És persze bátorságot. Ezek az emberek fel merik tenni maguknak azokat a kérdéseket, amelyek arról szólnak, hogy ki vagyok én, vágyom-e a szívem mélyén gyerekre. Jó szülő lennék-e, alkalmas vagyok-e egyáltalán szülőnek? Ők vállalják a választ is, és szembenéznek vele.
Az interjúalanyok közül többen arról számoltak be, hogy frusztrációt, irigységet érzékelnek azon gyermekkel rendelkező barátaik, rokonaik, ismerőseik részéről, akikből egy-egy óvatlan pillanatban kiszakad, hogy ha tudták volna, hogy mivel jár egy gyerek, akkor nem biztos, hogy vállalták volna. Ez a döntés visszafordíthatatlan és a társadalmi nyomás némaságra ítéli azokat, akiknek nehézségei van a szülővé válással, az anyai, apai szerep megtalálásával, és a gyereknevelés egyébként is rengeteg áldozattal, lemondással, küzdelemmel jár. Ebből a nézőpontból bizony lehet irigylésre méltó, sőt, irritáló a gyermektelen életforma.
A kutatások szerint a tudatosan gyermektelen nők több mint kétharmada (durván hetven százaléka) házasságban vagy párkapcsolatban él. Akadnak azért olyan, párkapcsolatban élő nők is, akik tartanak attól, hogy a partnerük idővel esetleg mégis akar majd gyereket, főként családi nyomásra, ám úgy nyilatkoztak, hogy az egyben a párkapcsolat végét is fogja jelenteni.
Anyai bűntudat: okok és tippek a leküzdésére
A hiányzó ösztön és a valóság
Sokan nyilatkoztak úgy, hogy ha létezik olyan ösztönös vágyódás („ha a nőkbe ez bele van kódolva”), akkor az belőlük teljesen hiányzik („engem félrekódoltak”). Egy részük kora gyerekkora óta tudja, érzi, hogy nem lesz szülő, mert az anyai ösztön nincs meg bennük. Mások egy önismereti út során jutottak el arra a felismerésre, hogy attól még, hogy egy nőnek méhe van, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy szülnie is kellene. De találkoztam olyannal is, aki egész életében az anyaságra készült, ám időközben rájött, hogy mentálisan nem alkalmas arra, hogy egy gyerekről megfelelően gondoskodjon. Így az évek előre haladtával először a saját gyerekről mondott le, majd arról is, hogy örökbe fogadjon.
A legtöbb várandós kismamához hasonlóan felkészültem a vajúdásra és a kitolásra, sőt, még a szoptatásra is, de arra nem, ami ezek után következik. Nem meglepő hát, hogy várandós kismamaként gyakran alábecsüljük, mennyire megváltozik majd az életünk a baba megszületésével. Talán azt hisszük, hogy a mi gyerekünk órákon át békésen fog aludni, mialatt mi dolgozunk vagy nagyobb lélegzetvételű terveket valósítunk meg. A szoptatás, amit magától értetődően választunk, könnyedén fog menni. Azután megszületik a babánk, és a csendes, békés, alvó csecsemő tökéletes képét gyorsan szétrombolja egy nagyon is valóságos, síró és éhes kisbaba.
A cukormáz, amivel ezt a társadalom bevonja, plusz a családi sugalmazások, sőt, sok esetben sarkosan megfogalmazott elvárások, miszerint ez az élet értelme, a boldogság kulcsa, elfedik a valóságot. Sokan akkor döbbennek rá a szülőség valóságára, arra, hogy az egész életük felfordult, átalakult, és hogy ez talán nem is mindig olyan hatalmas öröm, amikor már ott az egy, kettő, akárhány gyerek, és csinálni kell így tovább az életet. Ebben azután sérül a férfi és a nő, és gyakran a gyerek is.
A megbánás kérdése és a jövő
A gyerektelenek válasza a megbánás kérdésére rendszerint az, hogy inkább azt bánják meg, hogy nem szültek, mint azt, hogy szültek. És valószínűleg mindannyian ismerünk arra is példát, hogy az, hogy valakinek lett gyereke, még nem garancia arra, hogy idős korában rá is fogják nyitni azt a bizonyos ajtót… A kutatásban részt vevők szinte kivétel nélkül sziklaszilárdan meg vannak arról győződve, hogy az álláspontjuk később sem fog változni, de egyesek hozzáteszik, hogy ha mégis meggondolnák magukat, az is rendben van, hiszen a világ változik, az emberek is változnak, formálódnak, és ha ez be is következik, akkor majd azt is lerendezik magukban. A kérdezősködőknek csak annyi a dolguk, hogy ezt elfogadják.