Az 1950-es évek Magyarországán a népesedéspolitika és az anya-gyermekvédelem kiemelt fontosságúvá vált, a szegedi Szülészeti Klinika pedig kulcsszerepet játszott ebben az időszakban. A Klinika története az orvosképzés Kolozsvárról Szegedre költözésével kezdődött az 1920-as évek elején, ekkor indult el a szülészet-nőgyógyászat egyetemi szintű oktatása.
A Klinika fejlődése és vezetői
Batizfalvy János professzor jelentős fejlesztéseket hajtott végre, posztoperatív osztályt, izolált újszülött osztályt és terhesambulanciát hozott létre. Oktatási téren bevezette a Szülészeti propedeutika, a Házasélet hygienéje, valamint a Szülészeti műtéttan tantárgyakat. Utódja, Szontágh Ferenc elsősorban műtéttannal, endokrinológiával és a terhesség élettani, kórélettani kérdéseivel foglalkozott. Munkássága alapvetően meghatározta a magyar szülészet-nőgyógyászatot, nagy hangsúlyt fektetve a terhességi táplálkozásra. Az ő nevéhez fűződik az első magyar méhen belüli fogamzásgátló eszköz, a Szontágh-hurok.
Szontágh professzort követően Sas Mihály vette át a Klinika irányítását, akinek vezetése alatt megkezdődött a gyermeknőgyógyászati szakrendelés. 1990-től Kovács László vezette az intézményt 9 éven át. Kovács professzor a magyar szülészet-nőgyógyászati munka és kutatás meghatározó személyisége, a perinatológiai ellátás fejlődésének ikonikus alakja. Vezetése alatt a Klinika és az Egészségügyi Világszervezet kapcsolata rendkívül szorossá vált, amit számtalan közös kutatómunka és fejlesztés bizonyít. A nemzetközi kapcsolatokat erősítette a több nemzetű Alpok-Adria Kongresszus sorozat megszervezése, mely azóta is évente megrendezésre kerül. Számos hazai és külföldi társaság elnökeként, illetve tiszteletbeli tagként képviselte a magyar szülészetet és a Szegedi Női Klinikát.
Elődeinek munkáját folytatva 1999-ben Pál Attila került a Klinika élére. 2015-ig tartó vezetése alatt a Klinika szinte minden területe megújult. Korszerűsítésre került az ambulancia, az ultrahang és CTG laboratórium, a sterilizáló egység, a szülőszobai részleg. Új műtő épült a császármetszések céljára, exkluzív kórtermek kerültek kialakításra, megszépültek a nővérszobák, a tanterem, a klinika parkolója. Korszerű eszközök kerültek beszerzésre mind a műtő, mind pedig az újszülöttellátás tekintetében. A fejlesztések folytatását és a megújulás lendületének megtartását helyezte előtérbe Németh Gábor, aki 2015. november 23. óta vette át a Klinika irányítását. Vezetése alatt a műtéti repertoár tovább bővült, végrehajtotta a graduális képzés és a szakmai továbbképzés reformját.
Az 1956-os népesedéspolitika háttere
A második világháború alatt jelentősen csökkent a születések száma, a háború befejezése utáni néhány évben azonban emelkedett és elérte a háború előtti szintet. Az 1945-1948 közötti koalíciós időszakban nem foglalkoztak érdemben a kérdéssel. Az ötvenes évek elején azonban, ellentétben a legtöbb európai országban tapasztalható születésszám növekedéssel (baby-boom), Magyarországon ez nem jelentkezett, üteme elmaradt a többi szocialista országé mögött. A politikai vezetés joggal tartott Moszkva rosszallásától, ha nem teljesíti a szocializmus népesedési törvényében lefektetett célokat. Ez elfogadhatatlan volt a Rákosi-rendszer számára, amely a születések számának emelését irányozta elő oly módon, hogy az anyaság és gyermekvédelem kérdését a pártpolitika középpontjába helyezte.
A megvalósításban a szovjet példa, az 1936-ban, a Szovjetunióban kiadott abortuszrendelet is szerepet játszott, amely az életszínvonal emelése, a halandóság csökkentése és a teljes foglalkoztatás biztosítása mellett a születések számának növelését is előírta. A gyorsított iparosítás érdekében „emberanyagra" volt szükség. A döntést ideológiai célok is motiválták, mivel a „dolgozó nép" ideálját össze lehetett kapcsolni a „több gyermeket vállaló anya" képével. Feltételezhetően ez a tény, valamint a harmadik világháborúra való felkészülés - melynek „főpróbája" a koreai háború volt - is szerepet játszott a Minisztertanács 1953. februárban meghozott határozatában, melyet Magyarország első női egészségügyi minisztere, Ratkó Anna vezényelt le.
Ratkó Anna neve szorosan összefonódik az 1953. február 8-án kiadott túlzó és népszerűtlen népességszabályozási rendelettel, bár ő „csupán" az elsődleges döntéshozó szerv, a Magyar Dolgozók Pártja Titkárságának és Politikai Bizottságának határozatait hajtotta végre.
Az „abortusztörvény" előkészítése és a nők helyzete
A Rákosi-korszakban az 1878. évi V. törvénycikk, az ún. Csemegi-kódex joggyakorlata érvényesült, amely a magzatelhajtást bűncselekménynek minősítette. A 285. § szerint a terhes nőt, aki méhmagzatát szándékosan elhajtja, megöli vagy azt más által eszközölteti, ha házasságon kívül esett teherbe, két évig terjedő börtönnel, ellenkező esetben pedig három évig terjedő börtönnel büntették. Az abortuszt végzőt öt évi, a terhes nő halálát okozót pedig tíztől 15 évig terjedő fegyházzal sújtotta. A Csemegi-kódex lényegét tekintve megegyezett az akkori európai normákkal. A Rákosi-korszakban, kisebb módosításokkal ugyan, de e törvény joggyakorlata volt érvényben, egészen 1956 júniusáig.
Egyetlen alkalommal, 1945. február 14-én, a Budapesti Nemzeti Bizottság függesztette fel a büntető törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, amikor kimondta, hogy „átmenetileg felfüggeszti a büntető törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését”. Az abortusz tilalmának átmeneti felfüggesztését a szovjet katonák által megerőszakolt nők helyzete indokolta. A beavatkozást kizárólag szülészeti és anyavédelmi intézetben, szakorvos közreműködésével lehetett elvégezni. A rendelkezés hivatalos lapban nem jelent meg, csak bizalmas utasítás formájában. A büntetőjogi szabályozás érintetlenül maradt, de eljárást magzatelhajtás miatt nem lehetett indítani.
1945 után a nők egyre nagyobb számban jelentek meg a politikai élet porondján, egyre több szó esett a nők helyzetéről, az anya- és gyermekvédelemről. A dolgozó nő követendő példaként jelent meg a sajtóban és a propaganda kiadványokban. Gyakran jelentek meg tudósítások szovjet nőkről, akiknek személyét követendő példaként állították a magyar nők elé. Már a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején számos központi intézkedés született a nők és anyák terheinek csökkentésére. 1949-ben bevezették a terhességi és gyermekágyi segélyt, többször bővült a jogosultak köre és magasabb lett a jogosultsági korhatár. Törvények születtek a nők jogi és foglalkoztatási emancipációjának elősegítésére, a hivatalos propaganda síkra szállt az egyenlő bérekért, megszüntették a leányanyák megbélyegzését, a házasságon kívül született gyermekek jogfosztottságát.
Nem volt tehát előzmények nélküli az a jelenség, hogy az 1950-es években az anyaság, a gyermekvállalás és -nevelés méltatása központi helyre került a pártpolitikában. A hatályba léptetett törvények és rendeletek, a sajtóban megjelent cikkek, a rádióból és a plakátokról áradó propaganda az anyaság szépségére és a gyermekvállalásra buzdítottak. Nem tűnt el, sőt új, differenciált formában tovább élt az 1951-ben létrehozott Családvédelmi Tanács, valamint a sokgyermekes anyák kitüntetése. 1951. május 19-én jelent meg a Minisztertanács 1011/1951. számú határozata a női munkaerő fokozott ütemű munkába állításáról. A nők egyenjogúságának, tanuláshoz, munkához való jogának törvénybe iktatásával biztosították „a dolgozó nők anyasághoz való jogát, a nemzet fennmaradását". A születendő gyermekek gondozásának, nevelésének egy részét az állam vállalta magára. Ez a gondozás-nevelés államilag fenntartott intézményekben, képzett szakemberek segítségével történt, de a bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, a készételek, a készruhák és a háztartási gépek vajmi keveset változtattak a nők terhein. 1952-ben a pártvezetőség a gyermeknevelés ügyét összekapcsolta a „békeharccal", s azt az anyák, a nők feladatává tette.
Az élveszülések arányainak megjavítása, illetőleg az anya-csecsemő és gyermekvédelem megjavításán keresztül a csecsemő és gyermek halálozás csökkentése című tervezetét. A miniszterhelyettes a tervezetben megjelölte a csecsemőhalandóság csökkentésére irányuló feladatokat. Kiemelte, hogy az újszülöttek védelme érdekében növelni kell a kórházi szülések arányát, a koraszülöttek érdekében Budapesten és az ország más területein, a megyei kórházakban „koraszülő-koraszülött osztály"-okat kell létrehozni. Javasolta a csecsemő- és gyermekágyak számának felemelését, s ahol a kórházakban nincs gyermekosztály (pl. Zala megye), ott átalakítással vagy belső átszervezéssel alakítsák ki, és „boxosítsák" azokat. Javasolta, hogy a gyermekvédő intézetekről válasszák le az egészséges, kórházi ápolást nem igénylő állami gondozotti ellátást, s számukra csecsemőotthonokat hozzanak létre.
Az I. ötéves tervben az alábbi feladatok ellátását helyezte előtérbe:
- körzeti gyermekorvosi állások szervezése,
- a védőnői létszám emelése,
- anya-, csecsemő- és gyermekvédelmi tudományos intézet felállítása,
- a gyermek és szülész szakorvosi ellátás kiterjesztése a falvakban,
- a csecsemők és kisgyermekek tejellátása,
- az anyatej gyűjtése,
- a csecsemőhalálozás anyakönyvi bejegyzése egységes gyakorlatának kialakítása,
- a terhes nők és anyák fokozott védelme,
- a szülésznők fizetésének rendezése,
- bölcsődék, csecsemőotthonok, gyermekotthonok fejlesztése,
- a beteg, kórházi ápolást nem igénylő gyermekek otthoni gondozása,
- az egészségügyi felvilágosító munka, valamint a vetélés elleni küzdelem.
1953-ban módosították az 1951-ben kiadott Munka Törvénykönyvet, melynek 9. fejezete foglalkozott a dolgozó nők és a fiatalkorúak védelmével. Ebben szó esett a terhes nők egészségvédelméről is (94. §). A szülési szabadság ekkor 12 hét volt, amit a szülés előtt és utána két részletben kellett kiadni, vagy szülés után egyszerre kivenni. A fizetett szoptatási idő időtartama a gyermek kilenc hónapos koráig járt. A kormányzat nők érdekében tett intézkedései, fokozott figyelme a nők többségének megnyerésére nem volt véletlen, hiszen ezen intézkedések készítették elő a demográfiai viszonyok megváltoztatását, mely a születéskorlátozáson belül elsősorban a művi vetélések számának megakadályozására irányult. 1948 és 1952 között a születések száma évi 185 ezer és 195 ezer között ingadozott.
Az „abortusztörvény” megjelentetése
A Minisztertanács 1953. február 8-án adta ki a 1004/1953. (II. 8.) számú határozatát „az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről". A határozat szerint „megengedhetetlen a terhesség művi megszakítása”. A határozat az említett szovjet családjogi törvény abortuszrendeletén is túltett, mivel nemcsak az abortuszt tiltotta be, hanem harcot hirdetett a magzatelhajtás ellen, kijelentve, hogy az „súlyosan veszélyezteti az egész nép egészségét, rombolóan hat az erkölcsi, a családi életre". A határozat jóléti intézkedések bevezetésével kezdődött:
- meghosszabbították a szülési szabadságot,
- felemelték a családi pótlék összegét,
- ingyenes babakelengyét adtak a gyermeket váró anyáknak,
- emelték a gyermekek és az anyák bírói védelmét,
- társadalombiztosítási juttatást adtak (terhességi és gyermekágyi segély, anyasági segély),
- szoptatási szünetet biztosítottak.
A terhes nő munkára való felvételét várandóssága miatt nem lehetett megtagadni, szülés utáni 3. hónapig a szoptatós anyát csak fegyelmivel lehetett elbocsátani. A hét vagy több élő gyermek után pénzjutalom járt. Elrendelték a bölcsődei férőhelyek számának növelését, szükség esetén vándor- és idény bölcsődéket is létesítettek. A bölcsődék és gyermekintézmények nyitva tartását a dolgozók műszakbeosztásához igazították. Egyedülálló anyák ellátására terhes otthonok létesítését határozták el Budapesten, és Miskolcon. A rendelet a gyermekvállalás számára igyekezett kedvező körülményeket biztosítani.
A minisztertanácsi határozat VI. fejezete a Küzdelem a magzatelhajtás ellen címet viselte, és annak 5. és 6. pontja tért ki a lényegre, a határozat sarkalatos pontjára, az ún. agglegényadóra, vagyis a gyermektelenek adójának bevezetésére, illetve a magzatelhajtás elleni küzdelem meghirdetésére. Az anya- és gyermekvédelmi program adminisztratív intézkedéseinek meghirdetése pozitív visszhangra talált a nők körében, bár ekkor még nem érzékelték vagy talán többen nem is fogták fel, hogy mit is jelent a magzatelhajtás teljes tilalma. Ennek felismerése csak később tudatosult az emberekben. A nők érdekében, a nőkért hozott intézkedések valóban elősegítették a nők helyzetének, életkörülményeinek javítását, ennek azonban ára volt. Az 1947-es választások után kiépülő kommunista diktatúra a program meghirdetésével jogot formált az emberek legintimebb magánéletébe való beleszólásra. Úgy gondolták, a felvilágosítással, az egészségügyi intézmények fejlesztésével és a hathatós szociális támogatási rendszer kiépítésével csökkenthető a szülés és a gyermekvállalás egészségügyi és anyagi kockázata, így végső soron fölöslegessé tehető a születésszabályozás legdurvább formája, az abortusz. A 1004/1953. évi kormányhatározat megjelenése harcot hirdetett a magzatelhajtás ellen, és felhívta a figyelmet arra, hogy a terhességét megszakító nőre büntetés vár. A határozat végrehajtására az egészségügyi miniszter utasításokat adott ki.
Az abortusz elleni propagandamunka megindítása
A népesség számának emelkedését a Magyar Dolgozók Pártja elsősorban adminisztratív és propagandaeszközökkel igyekezett elérni. A kommunista propaganda szövevényét idézte a megjelent sajtótermékek és propagandaanyagok, szórólapok, kiadványok, a kiadott határozatok és rendeletek sorozata, értekezletek és előadások sokasága, körlevelek kiadása, melyek mindegyike gyermekvállalásra buzdított. Az angyalcsinálás, az eltétetés, elhajtatás, az abortusz, a vetélés, a magzatelhajtás, a méhkaparás és a terhesség művi megszakítására utaló szavak megosztották az embereket és vegyes érzelmeket, indulatokat váltottak ki, hiszen a kérdéskör rendkívül összetett orvosi, jogi, egészségügyi, vallási, erkölcsi, sőt politikai viták kiváltására is alkalmas volt. A művi abortusz legalizálása évszázadok óta a viták kereszttüzében állt, s a határozat kiadásával aligha lehetett volna ennél jobban felkorbácsolni az abortusz ellenzőinek kedélyét, a nőket pedig felbőszítette, hogy megtagadták tőlük véleményük meghallgatását. Éppen ezért a nem kívánt gyermek megszületése ellen a nők többsége módot és lehetőséget talált a terhességmegszakítás rendkívül változatos, akár illegális módjának alkalmazására, és nem törődtek a szigorú szabályozással, a rájuk váró büntetéssel.
Az abortusz elleni propaganda megindítását az Egészségügyi Minisztérium Felvilágosítási osztályának 1952. február 15-én kiadott körlevele indította el. A körlevélhez „vezérfonalakat" adtak ki brosúra formájában, amelyek az egyes előadások alapjául szolgáltak. Az abortusz elleni fellépést Ratkó Anna egészségügyi miniszter 1952. április 11-én az I. sz. Női Klinikán megtartott országos aktíva értekezlete folytatta, melyen az abortusz elleni küzdelem rendszeres és szervezett megindítását tűzte feladatul. Az értekezleten részt vettek a budapesti városi tanács egészségügyi osztálya, a megyei tanácsok egészségügyi osztályvezetői, a megyei szülész főorvosok és szülész professzorok, a budapesti törvényszék orvos szakértői, a szülésznők és a védőnők. Jelen voltak a budapesti Pártbizottság, az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet képviselői is. Ezen az értekezleten jelentette be Ratkó Anna egészségügyi miniszter, hogy „aki ettől a naptól fogva abortuszt hajt végre, azt a legkeményebben büntetjük". Meghatározta az elkövetkező időszak feladatait úgy a felvilágosító munka, mint a közigazgatás területén. Az abortusz elleni küzdelem tervszerű, rendszeres harcát ettől az időtől számítjuk. Az erről közölt dokumentumra kézírással széljegyzetet írtak a következő szöveggel: „Új időszámítás!"
A szülész-nőgyógyász szakcsoport kommunista orvosok részére a minisztérium kiküldötteinek részvételével országos megbeszélést tartott, melyen rámutattak „a kommunista orvosok feladataira és példamutatásuk szükségességére az abortusz elleni küzdelemben". Ratkó Anna egészségügyi miniszter 1952. május 29-én adta ki a 81/34/1952. EüM számú rendeletét, mely a terhesség művi megszakítását szabályozta. Az utasítás értelmében a terhességet csak a terhesség első 28 hetében lehetett megszakítani akkor, ha a terhesség megszakítása a terhes nő életének megmentése volt, illetve, ha a születendő gyermek életét súlyos károsodás fenyegette. Intézkedtek az I. és II. fokú bizottságok létrehozásáról és azok összetételének meghatározásáról. A bizottságok feladata a terhesség művi megszakítása iránti kérelmek orvosi elbírálása volt. Kijelölték azokat az intézményeket, melyekben az abortusz megszakítása elvégezhető volt, és megállapították azon betegségek körét, melyek fennállása esetén a művi terhesség megszakítását engedélyezték. Intézkedtek a már megindult vetélések kötelező kórházba szállításáról, a feltételezhető „bűnös vetélés" rendőrség felé történő bejelentéséről. A gyógyintézetekben abortusznapló vezetését írták elő.
A 8100-1/1953. EüM számú végrehajtási utasítás a terhességek kötelező bejelentését írta elő, az 1952. június 29-én megjelent 8100-2/1953. számú utasítás a szülészeti rendtartást módosította, és a megyei szülész főorvos feladataként jelölte meg a vetélés elleni küzdelem szakmai irányítását. Az 1952. június 11-én kiadott 81/32/1952. EüM számú utasítással az abortusz elleni felvilágosító munkát rendszerezték. A megyei tanácsok egészségügyi osztályának vezetőit tették felelőssé a felvilágosító munka tervszerű irányításáért. Elrendelték, hogy a felvilágosító munkát „állandóan felszínen tartva" a párt- és tömegszervezetek bevonásával végezzék.
Az egészségügyi és szociális ellátás Szegeden a háború után
1944 decemberében a Debrecenben megalakult ideiglenes magyar kormánynak népjóléti miniszter tagja is volt. A később megszervezett Népjóléti Minisztérium ügykörébe tartozott az egészségügy és a szociális ágazat nagy része. 1950-ben azonban megszüntették a Népjóléti Minisztériumot, és Egészségügyi Minisztériumot hoztak létre az egészségügy, valamint a felnőttek (dolgozók és nyugdíjasok) szociális gondozásának országos közigazgatási, szakmai irányítására. Az orvosi kamarát rendeleti úton megszüntették, feladatának nagy részét az orvosok szabad szakszervezete vette át az egykori kamarai kerületekben is.
A front átvonulása után Szegeden az újjáéledő városi közigazgatásban megmaradt a háború előtti-alatti tisztiorvosi szolgálat, amelynek élén a városi tiszti főorvos, Viola György állt. A szolgálat feladata volt az állami egészségvédelmi (zöldkeresztes) szolgálat, a hatósági orvosi hálózat, a városi kórház és a közegészségügyi-járványügyi állomás irányítása, valamint az orvosi kamara megszűnése miatt az orvosok nyilvántartásba vétele. A polgármesteri hivatalban népjóléti ügyosztály intézte az egészségügyi ellátással kapcsolatos hivatali teendőket. Helyileg tehát lényegében a háború előtti irányítási rendszer folytatódott. A betegellátás 1944 és 1950 között az egyre növekvő számú biztosítottak számára jogszabályban rögzített határok között ingyenes volt, a nem biztosított betegek a városi, körzeti orvosnál és a közkórházakban hatóságilag megállapított honoráriumot fizettek, a szegényjogú betegek ellátása térítésmentesen történt.
A magyar állam szociálpolitikai feladatairól szóló 6300/1945. ME sz. rendelet szerint törvényhatóságonként ismét meg kellett alakítani az 1936-ban megszüntetett közegészségügyi bizottságokat, amelyek a helyi hatóságok indítványozó, javaslattevő szerveinek szerepét töltötték be. Szegeden 1946. április 2-án alakult a közegészségügyi bizottság. Úgynevezett rendes tagja lett Berényi Árpád mérnök a Szabad Szakszervezetek képviseletében, Zobay Pál ügyészségi elnök a földbirtokrendező tanács részéről, Gulyás György, a Nemzeti Segély titkára, valamint Berkes Pál, Császár Balázs, Jani Mihály és Komócsin Zoltán törvényhatósági bizottsági tagok. 1946-ban létrehozták a szociális közigazgatás külön szervezetét, a Népjóléti Minisztérium közvetlen irányítása alá tartozó szociális szakszolgálatot. Az országot hat szociális kerületre osztották. Egy-egy kerület élén szociális főfelügyelő állt, két-három vármegye tartozott hozzá. A főfelügyelők a minisztérium tisztviselői voltak és az Országos Szociálpolitikai Tanács előadói. A népjóléti miniszter vármegyénként és törvényhatósági jogú városonként szociális felügyelőket nevezett ki, akik megyei, járási, városi és községi szociális titkárok segítségével, a társadalmi, politikai szervezetek bevonásával végezték a területi szociális munkát. A helyi szociális felügyelőségek az országos hálózat részeként, a minisztérium „külső struktúrájaként” működtek, de közvetlen hivatali és munkakapcsolatban álltak a helyi közigazgatással. Szeged az V. szociális kerülethez tartozott Békés, Csanád-Arad-Torontál és Csongrád vármegyével együtt.
A szociálpolitikai tanács tevékenysége sok párhuzamosságot mutatott a közegészségügyi tanács munkájával, személyi összetételében szintén átfedések találhatók. A 9140/1948-as kormányrendelet egyesítette a két tanácsot népjóléti bizottság névvel. Ennek tagja lett a szakszervezetek a FÉKOSZ, az UFOSZ, a vöröskereszt, és az MNDSZ, képviselője, négy törvényhatósági bizottsági tag, a polgármester, a tiszti főorvos és a szociális felügyelő. A népjóléti bizottságokat 1949 végén a tanácsrendszerre való áttérés előtt tervezték az egészségügyi és szociális szakszolgálat összevonását is.
A társadalombiztosítás legnagyobb hivatali szervezete, az 1928-ban létrehozott OTI és a mellérendelt biztosító társaságok a háború utáni években tovább működtek. 1945-ben a paritásos alapon nyugvó kerületi választmányok helyére 12 tagú kerületi bizottságok kerületek, négyen a munkaadókat, nyolcan pedig a munkavállalókat képviselték. A társadalombiztosítási önkormányzatokat a népjóléti miniszter felügyelte. A kötelező egészségbiztosítást kiterjesztették a mezőgazdasági munkavállalókra is, amit már régen követelt a mezőgazdasági munkásság. Az OTI az egészségbiztosítási szolgáltatások ellátására orvosokat alkalmazott, rendelőket és szanatóriumokat tartott fenn. 1948-ban megkezdődött az OTI-n kívüli biztosító társaságok fokozatos államosítása és beolvasztása az OTI-ba. 1950-ben az egészségügyi szolgálat fenntartását állami feladatnak nyilvánították. 1950-ben a több, mint száz alkalmazottat foglalkoztató munkahelyeken tb-kifizetőhelyeket hoztak létre, később ezek folyósították a családi pótlékot is. Szegeden 36 ilyen kifizetőhely létesült. Számuk 1965-re 89-re gyarapodott, több, mint 73 ezer biztosított alkalmazott ügyeit intézték, a biztosított dolgozók 82%-a tartozott hozzájuk. 1964-ben az SZTK feladatát a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatósága vette át, Szegeden létrehozták a Főigazgatóság Megyei Igazgatóságát.
Szeged egészségügyi igazgatása
Szeged városi tanácsának egészségügyi igazgatása az 1950-es évektől jelentős átalakulásokon ment keresztül. A korábbi népjóléti osztályokat átszervezték, és 1951. február 1-től az egészségügyi osztály lett felelős a közegészségügyi és járványügyi feladatokért, a gyógyító-megelőző ellátásért, az anya-, csecsemő- és gyermekvédelemért, valamint a tervezési és pénzügyi feladatkörért. Az osztály élén az osztályvezető városi főorvos állt mint intézkedő, rendelkező szerv.
A munkaviszonytól független felnőttvédelmi szociális ellátás ügyköre 1954-től a Belügyminisztériumtól átkerült az Egészségügyi Minisztériumba. A városi tanács hivatali munkamegosztásában hasonló változás történt. 1953. október 6-tól a szociális, gyámügyi és gyermekvédelmi igazgatási teendőket ellátó hivatali részlegek az igazgatási osztály keretéből kiváltak és önálló szociálpolitikai csoporttá alakultak át, amelynek közvetlen felügyeletét a városi tanács vb egészségügyi osztályának vezetője gyakorolta. „A szociálpolitikai csoport feladatköre: a szociális igazgatás, ennek keretében a felnőtt-védelem, a szociális otthonok és hatósági főzőhely felügyelete, közgyógyszerellátás, közsegélyezés, hadigondozás, katonai segélyezés, a tervügyek ellátása, stb., továbbá a gyámügyi igazgatás ellátása és a gyermekvédelem.” A rendkívül összetett szociális terület, valamint az intézmények igazgatása bonyolult feladatot jelentett, az egészségügyi osztályon belül olykor feszültségek támadtak. 1974-ben például az osztály vb-nek szóló beszámolójában leírják, hogy a szociálpolitikai munka irányítása gondot jelent az osztályon belül.
Az osztályt hosszú ideig Dudás Béla főorvos (másfél évtizedig) és Csergő Tibor (majd egy évtizedig) irányította. Az 1970-es évek végén az egészségügyi osztály 2448 egészségügyi dolgozó munkáját irányította.
Egészségügyi szakdolgozók képzése Szegeden
1949-ben kezdte meg az egészségügyi szakdolgozók képzését a Kossuth Zsuzsanna Ápolóképző a Kálvária (Tolbuhin) sugárút 1. szám alatti épületben. A városi tanács egészségügyi osztályának irányítása alá tartozó iskolában az 1950-es években fokozatosan kialakult a 2 éves alapképzés ápolónői, gyermekápolónői, szülésznői szakmákban. 1960-ban az egészségügyi szakiskola 180 férőhelyes bentlakásos otthonnal rendelkezett. A Teleki utcából ide költözött a csecsemő- és gyermekápoló képzés. Érettségizettek számára kórházi és klinikai ápolónői tanfolyamot indítottak, valamint képzéseket műtő asszisztens és fürdőszakmunkás szakmákban. Az 1960-as évek elején a szülésznőképző iskola még az egyetemi Szülészeti Klinika III. emeletén működött.
A szülésznőket 1949-től a Martos Flóra Állami Szülésznőképző Iskolában képezték. Az iskola 1954-től, önállóságának egy részét megőrizve, a Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakiskola tagozata lett. 1963-ban kezdődött középiskolai szakképzés keretében a középfokú „egészségügyi középkáderek” képzése. Az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) keretében történő szegedi középfokú egészségügyi és szociális védőnőképzés 1945-ben és 1946-ban szünetelt. 1946 őszén az újszegedi Állami Védőnőképző Intézetben (ÁVI) újból megindult a középfokú képzés. Az OKI átszervezése után a védőnőképzés közvetlen irányítása az Egészségügyi Minisztériumhoz került. A szegedi intézmény 1975-től a budapesti egészségügyi főiskola kihelyezett tagozataként képzett főiskolai szinten egészségügyi szakembereket. 1989-ben a kihelyezett tagozat a SZOTE Főiskolai Kara lett, a védőnők mellett diplomás ápolókat, gyógytornászokat és szociális munkásokat képzett.
Az egészségügyi intézményrendszer integrációja
Az államosított egészségügy alapelveként deklarált egységes betegellátás 1950-től a korszak végéig Szegeden is a széttagolt intézményrendszer folyamatos szervezeti átalakításával, a kötelező betegutak újabb és újabb kijelölésével járt együtt. A Városi Kórházat és Rendelőintézetet 1952. január 1-től egyesítették a körzeti és a hatósági orvosi hálózattal a városi tanács egészségügyi osztályának közvetlen irányítása alatt. Az összevonás formális jellegét, a kitűzött célhoz képest tartalmi elégtelenségét bizonyítja a városi egészségügyi osztály két évtizeddel későbbi felülvizsgálati anyaga: „A Kórház területi irányító munkája gyenge. A vezetők túl ’kórházcentrikus’ beállítottságúak, a területi munkát és a kórház területi szerepét alábecsülik. A körzeti és üzemi rendelőkben sohasem, a szakorvosi Rendelőintézetben ritkán jelennek meg, a rendeléseket nem ellenőrzik.”
Az 1970-es években az integráció újabb lendületet kapott. Az orvostudomány fejlődése által felvetett igények kielégítése mind sürgetőbbé vált, új egészségügyi törvény született, 1975-től állampolgári jog lett az egészségbiztosítási ellátás, ami az ellátásra jogosultak körét kitágította. 1976-ban kezdődött a szegedi tanácsi egészségügyi intézmények „teljes egyesítésének” előkészítése. Év végéig kellett elkészíteni a Kórház-Rendelőintézet új szervezeti szabályzatát. 1977 januárjában egyesítették a megyei rendelőintézetet (II. sz. Rendelőintézet) a városi rendelőintézettel (I. sz. Rendelőintézet). A kórházi osztályok főorvosai egyben a szakrendelő főorvosai lettek, a szakrendelés elvileg beolvadt a kórházi osztályokba. A „progresszív betegellátás” érdekében kidolgozták a beteg útját a körzettől a kórházi osztályig és a klinikai profilosztályokig. A SZOTE együttműködési megállapodást kötött a Csongrád Megye Tanácsával, 1977. december 7-én pedig Szeged Megyei Város Tanácsával az egységes és progresszív betegellátás megvalósításának érdekében.
A gyermekkorú lakosság betegellátására külön intézményhálózatot szerveztek. A gyermekkórház-rendelőintézet egységet 1978-1979-ben tudták teljesen kiépíteni. A városi kórház gyermekosztályát áttelepítették a gyermekkórházba. Az integrációban a SZOTE feladata lett a szakmai, módszertani irányelvek kidolgozása, a megyei szakfőorvosi funkciók ellátása, részvétel a betegellátásban és a területi ügyeleti ellátásban, továbbá a szakambulanciák és profilambulanciák működtetése, valamint műszerbeszerzések egyeztetése. Az 1980-as évek második felében a városi kórházak és a rendelőintézetek között viszonylag jó szakmai kapcsolat alakult ki.
Alapellátás Szegeden
A gyógyító-megelőző alapellátás az egészségügyi ellátások első szintjét jelentette, amit a lakosság az összes egészségügyi ellátások és szolgáltatások közül a leggyakrabban vett igénybe. Szegeden 1945-től 1990-ig az alapellátás négy formáját építették fel: az általános körzeti orvosi hálózatot, a gyermekorvosi körzeteket, az üzemegészségügyi szolgálatot, és ide sorolható a fogorvosi ellátás egy része is. Az alapellátás formálisan a korai 1950-es évektől a kórház-rendelőintézethez és a gyermekkórház-rendelőintézethez integráltan állt fenn. A látványos extenzív fejlesztés ellenére az alapellátás nem kapott jelentőségének, az egészségügyi ellátásban betöltött szerepének megfelelő forrásokat.
Szegeden az egységes körzeti orvosi ellátás 1952. november 1-től kezdődött 27 körzeti orvossal. „Mindannyian politikai képzésben részesültek” - írják a városi tanács egészségügyi osztályának beszámolójában. A hálózatot még két új körzet felállításával tervezték bővíteni, az orvosírnokok beállítása a következő évre maradt. 1953-ban 29 általános orvosi körzet létezett a városban, de a megyei tanács mindössze öt adminisztratív munkaerő alkalmazását engedélyezte. A városi tanács egészségügyi osztályának jelentése szerint az alapellátásban a korábbi széttagoltság megszűnt, a területi lakosság egészségügyi ellátását teljesen biztosították.
1955 végén a város területén 29 körzeti orvos dolgozott 14 körzeti rendelőben és 12 magánrendelőben. Új, a korszak színvonalának megfelelő rendelők építése továbbra is kiemelt feladat maradt. Egy körzeti orvosra 3100 lakos jutott. 1960-ban 30 általános orvosi körzetben átlag 3300 lakost látnak el. (A 31. orvoshoz a kollégiumokban lakó diákok fordulhattak.) A napi járóbetegforgalom rendszerint elérte a 60 főt. A társadalombiztosítási ellátásra jogosultak száma 1958-hoz képest 30%-kal emelkedett, ami két újabb körzeti orvosi állást indokolt volna. Valamennyi körzeti orvos körzeti rendelőben dolgozik, de ezek felszereltsége sok tekintetben hiányos, elhelyezésük nem szerencsés. „A körzetorvosi ellátás ellen szakmai szempontból lényegesebb panasz nem merült fel”- olvashatjuk az egészségügyi osztály jelentésében. Javult az orvosok adminisztratív segítsége. 24 orvos rendelkezett négyórás asszisztensnővel, 6 pedig orvosírnokkal. Csak két körzeti orvosnak nem volt semmilyen segítsége. További javulást jelentett az öt, a következő évtől tíz házibeteg-ápolónő alkalmazása. 1960. szeptember 15-től a szegedi éjszakai ügyeletet nem a körzeti orvosok látták el. A betegek sürgős esetben a Párizsi krt. 46. sz. alatti körzeti rendelőben vehették igénybe a városi éjszakai ügyeletet. Az 1960-as években nyilvánvaló lett, hogy az integrált betegellátás a körzeti orvosi hálózatban sem felel meg az eredeti célkitűzéseknek. Az 1970-es és 1980-as években megduplázódott a körzeti orvosok száma, 1990-ig 64-re emelkedett. A körzetek számának növelését az ellátásra jogosult lakosok számának gyarapodása, a lakosság öregedése és az orvosok kötelező továbbképzése indokolta. A körzeti orvosokat háromévenként kötelezték egy hónapos belgyógyászati gyakorlati továbbképzésre. A körzeti orvos jogot kapott a társadalombiztosítási táppénz kifizetéséhez.
tags: #a #szegedi #szuleszeti #klinikan #szuletettek #1956