Weöres Sándor Sűrű lomb: A béke verse, ami elűzi az őrületet!

Visszatér közkedvelt hétkezdő sorozatunk, az egykor A hét verse / A hét prózája címen ismert széria, melyben szerkesztők ajánlanak remek műveket az olvasónak. Azt tanácsoljuk, kezdődjön így a hét, kezdd verssel, kezdd prózával!

A mostani felütésben egy valódi béke-verset ajánlunk az őrület helyett: Weöres Sándor 1962-es művét, a „Sűrű lomb”-ot, amelyben a fény az úr.

Az őrület, amit el kell utasítani

Nézzük a tegnapi elmebajt a Margitszigeten, a Nemzeti Színház rendező-főigazgatójától. Erősen markoljuk a fotel karfáját, és ordítani szeretnénk. A nagyrét közepére ácsolt pódiumon, a kormánypárt kampányrendezvényén a Nemzeti egyébként kiváló színészei és egy csoport kisgyerek tart ráhangoló előadást a nagy beszéd előtt. És nem hisszük el, amit látunk.

Az Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Vörösmarty Mihály, Berzsenyi Dániel és Gyóni Géza háborús témájú verseiből dramatizált produkcióban elhangzanak még részletek katonadalokból, megjelenik Brecht Kurázsi mamája, és kihallatszik egy kortárs költő, Vári Fábián László pár sora is, valamint részletek két, számomra mind ez idáig ismeretlen szerző, az Ungnak és Tisztának alkotója, a kárpátaljai Tárczy Andor és a nacionalista felvidéki költő, Sajó Sándor költeményeiből, drámai zenével és hidegrázós hangaláfestéssel.

„De jött-mentnél jobban megvetem a korcsot, / Aki megtagadja magyar nemzetét! / Honát pazarolva bolyong a világon, / Itthon léha gőg van szívén és szaván” - dübörgik a színpadról Sajó erősen utalásos sorait, amitől egyre inkább háborús hangulatba, sőt pszichózisba kerül a hallgatóság, miközben az alkalomra szült színpadi alkotás üzenete az volna, hogy nem akarunk háborút - gyermekhangon: „én nem szeretnék háborút!” Ezt ordítják kétségbeesve a színpadon felnőttek és gyerekek, a néző pedig retteg, sír, a hideg rázza.

És megtörténik a varázslat, elmegy a józan ész, megháborodik az elme. Ha hagyja. Merthogy nem akarjuk és nem tudjuk lenyelni, hogy valaki önös politikai érdekből emberek ezreinek érzelmeit manipulálja, azt meg botrányosnak, sőt egyenesen bűnnek tartjuk, ha valaki mindehhez gyerekeket használ, és - legfőként - traumatizál. Márpedig itt az történik.

Háború és béke, 7 percben elmagyarázva

Weöres Sándor műfordítói géniusza

A szanszkrit nyelven író indiai költő, Dzsajadéva, aki a szanszkrit költészet utolsó nagy alakja, a 12-13. században élt, állítólag egy költészetpártoló király udvarában. A lexikon ennyit tud róla, éppenséggel nem sokat. Viszont tudjuk róla, hogy ő az a költő, akit Weöres Sándor olyan tüneményesen fordított magyarra.

„A Gíta Govinda? - nézett rá elképedve a fiatal indiai újságíró - magyarul?” Nemcsak a verseknek, a versfordításoknak is megvan a maguk sorsa. A magyar költői nyelv tűrőképessége, teherbírása, hajlékonysága gyakorlatilag végtelen. Most itt az egész mű; szemrevételezése többféle tanulsággal is kecsegtet.

Weöresnek minden megy, és ezzel kész. Csakhogy ezzel nincs kész. Weöres is küszködik a szöveggel. Legföljebb nem úgy, mint mások. A „Pásztorének” szövege is „sason ül, halihé”, „sohase szabad elhívőn várni”. Fejtől talpig örömbe, reménybe, örök szerelembe temetve. Melyik nyelve ez? Vagy a Weöres Sándoré? A versé bizonyosan.

A fordítás különlegességei

India költészetének e költészet rugalmas jelképrendszeréért fizetni kell. Terjedelme többnyire közismert cselekményéhez képest. Témája is lehetne; azt, hogy - ó, borzalom! - Hari sorozatban csalja Rádhát. Tanulságos olvasmány a „Pásztorének” magyar változata más tekintetben is. Sok felismerés korszaka volt, melyeket később szerénységgel korrigálni kellett. E dalokat is könnyű volt félreérteni.

A lényegből, mondhatni, semmi sem látszott. Az indiai és az európai gondolkodás gyökeresen különbözik egymástól. Kétség. Mindenki az, aki. Az én. És megismerésünk ösvénye a tiszta körvonal. Szemben az egyénre összpontosít. Nem én, hanem sok. Olyanformán, mintha valaki belemozdul egy fényképbe. Emberképe. Ha sűrítünk, a drámához, ha részletezünk, az epikához jutunk.