Weöres Sándor, a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, rendkívül sokszínű és mélyreható életművet hagyott hátra. Az „Mig lombok közt” című alkotása csupán egy apró, de annál beszédesebb része ennek a hatalmas örökségnek. Weöres költészetének vizsgálatakor elengedhetetlen, hogy a szövegeket önálló entitásként és az életmű egészének kontextusában is értelmezzük, figyelembe véve a kortárs és történelmi hátteret, valamint azt is, hogy mit jelent számunkra, az olvasóknak.
A költő és az ember - Az önéletrajzi tévhitek leleplezése
Sokan „a nagy költőként” emlegették Weöres Sándort, noha ő maga mindent jobban elutasított, mint a „nagyságot”. A közvélekedés gyakran idealizált képet fest a művészekről, ami Weöres esetében is megfigyelhető. Például, sokan gondolnák, hogy egy ennyire játékos gyerekverseket író költő játékos alkat volt, közvetlen kapcsolata volt a gyerekekkel és nagyszerű zenei hallással rendelkezett. Azonban egy 1980-as rádióinterjúban, amely a Magyar Rádióban hangzott el, Weöres maga cáfolta ezeket a feltételezéseket:
- RIPORTER: Játékos ember volt gyermekkorában?
- WEÖRES: Nem, gyermekkoromban egyáltalán nem voltam játékos, afféle koravén voltam.
- RIPORTER: És később?
- WEÖRES: A gyerekekkel való közvetlen kapcsolatom nagyon ritka és nagyon kevés.
- RIPORTER: Egy-két apróbb csalódás már ért, hiszen elmondta, hogy alapvetően nem volt játékos ember, és hogy a természetben található zörejek, zajok, zenék utánzása nem a költő munkája, tehát nem ebből áll a költészet.
- WEÖRES: Nagyon rossz a hallásom, és teljesen antimuzikális vagyok, soha nem lehetett zenére megtanítani, ami a verseimben zenei elem, az ugyanannyira mozgáselem is, táncelem.
- RIPORTER: Végül is akkor jó táncos volt fiatalkorában?
- WEÖRES: Tánckészségem nem volt. Mozgáskészségem sem annyira ritmikus vonalon.
Ez az interjú rávilágít, hogy Weöres Sándor személyisége és műveinek hangvétele között gyakran volt különbség. A tévhitek ellenére azt legalább tudjuk, hogy Weöres Sándor jó fáramászó volt. Minél közelebb akarunk hozzá jutni, annál több arcát láthatjuk meg. Például megláthatjuk az alkoholproblémákkal küzdő Weöres Sándort, a depresszióval küzdő Weöres Sándort és az öreg Weöres Sándort is, a sok derűs kép mellett, amely mélységekből a költő egészen elképesztő verseket bányászott ki, s ezek mind karnyújtásnyira vannak tőlünk, csak olvasnunk kell őket.
Az életmű mint közös örökség
A legfontosabb, hogy mi, az utókor, mit kezdünk mindezzel a hagyatékkal, amit Weöres Sándor, az ember, hátrahagyott, s amely nem más, mint az életmű, valamennyiünk közös öröksége. Weöres maga is tisztában volt műveinek jelentőségével, ahogy azt a „Testamentum II.” című prózavázlatkönyvében is megfogalmazta:
„Figyelmeztetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra Shakespeare. Ez nektek, csibéim, legalább ötezer év életet jelent, ha csak valamennyire is tudtok bánni vele.”
Weöres feleségéről, Károlyi Amyről írott gúnyversei is a hagyatékban maradtak fenn, és Amy halála előtt nem jelenhettek meg. Végül 2013-ban, az „Elhagyott versek” kötetben olvashatunk párat. Kérdés továbbra is, mint az egész Weöres-életművel kapcsolatban, hogy ezeket a szövegeket mennyire szabad referenciális olvasattal megközelíteni? Hiszen a költőt nem köti az igazságköteles beszéd, még akkor sem, ha egyedül ő mondja ki a végső igazságot. De közben kétségtelen, hogy életet és művet sem lehet, szabad egy bizonyos értelmezési horizont esetében elválasztanunk. Többféle olvasási stratégia van, és több értelmezés is jogos és szükséges. A teljesebb képhez pedig egyszerre kell a szövegeket önálló szövegként értelmeznünk és az életműben valahol elhelyeznünk, esetleg a kortárs és történelmi kontextusban látnunk. Végül pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy az olvasott szöveg nekünk mit jelent? Mit értettünk meg belőle, s ami több: mit tudunk önmagunkra nézve vonatkoztatni, életünkbe beemelni, önmagunkként a másikban, vagy közösként átélni?
Az irodalmi pályafutás és a kísérletezés
Weöres Sándor 1913. június 22-én született Szombathelyen. Apja, id. Weöres Sándor hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt; anyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag, részben szerb származású polgárcsaládból származott. Tanulmányait a pápai evangélikus elemi iskolában kezdte meg, majd a csöngei evangélikus elemiben folytatta (1919-23). Csöngén azonban rossz egészségi állapota miatt hamarosan magántanuló lett, az iskolát így végezte el. 1924-ben beiratkozott a szombathelyi Faludi Ferenc Reálgimnáziumba. 1928 júliusában a szombathelyi Hír közölte első novelláját (Egyszer régen…), ősszel pedig négy verse jelent meg az Erőben. Elküldte első verseit Osvát Ernőnek, a Nyugat szerkesztőjének is, aki kedvezően fogadta őket. 1929 nyarán felkereste Kosztolányi Dezsőt a Logodi utcában, s Babits Mihállyal is személyes kapcsolatba került. 1931-től Sopronban tanult, s itt érettségizett 1932 júniusában.
Érettségi után másfél évig apja gazdaságában dolgozott. 1933 őszén Pécsre utazott, és beiratkozott az Erzsébet Tudományegyetem jogi karára, majd átment a bölcsészkarra (földrajz-történelem szakra), végül filozófia-esztétika szakon szerzett diplomát. Egyetemi évei alatt a Batsányi Kör és a Janus Pannonius Társaság munkájába is bekapcsolódott. Ekkoriban kötött barátságot Takáts Gyulával, Tatay Sándorral és Fülep Lajos professzorral, valamint szoros kapcsolatot ápolt Csorba Győzővel, a Budapesten élő Vas Istvánnal, Jékely Zoltánnal és a debreceni Kiss Tamással is. Egyetemi évei alatt megalapította a Pécs jelképére utaló Öttorony című folyóiratot. 1935-ben Weöres Baumgarten-jutalomban, egy évvel később Baumgarten-díjban részesült; ezekből későbbi utazásait fizette.
Az egyetem elvégzését követően Halasy-Nagy József vezetésével írta meg doktori disszertációját (A vers születése). 1939-ben doktorrá avatták; disszertációját még ugyanebben az évben kiadta a Pannónia c. Pécsett. 1941-ben állították fel a Városi Könyvtárat, amelynek megszervezésével és vezetésével Weörest bízták meg. 1943 őszén a költő a fővárosba költözött, és az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett. 1946-ban Weöres házasságot kötött Károlyi Amyval, akivel első utazásuk Rómába vezetett. Olaszországból visszatérve Weöres a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában dolgozott, itt ismerkedett meg Lator Lászlóval. A házaspár ekkoriban a Törökvész út 3/c szám alatti erkélyes házban lakott.
1947-ben a Rómából való hazatérésük után „rázárult a csönd”. Bezárultak előtte a megmaradt és átszerveződött fórumok, légüres térbe került, az intézményes irodalmi élettől csak a műfordítás szalmaszálán kapott levegőt. A versíró kedv azonban nem apadt el, sőt a külső lehetetlenülést a belső lehetőségek teljes felszabadításával egyensúlyozta ki. A kísérlet tovább folytatódott és még magasabbra emelkedett. Legközelebb csak az ötvenes évek közepén jelenhetett meg önálló kötete, előbb a gyermekversei „Bóbita” (1955) címmel, majd 1956-ban „A hallgatás tornya”.
Mítoszok, hosszúversek és játékversek Weöres Sándor költészetében
A „Medúzától” az „Elysiumon” át „A fogak tornácáig” terjedő korszak mindenekelőtt a költői nyelvvel és képteremtési móddal hajtott végre fordulatot, az ötvenes évek közepéig írott versek a kísérletezés újabb dimenzióját nyitották meg. A többnyire mítoszi ihletésű terjedelmesebb kompozíciók, mint a „Mahruh veszése” (1952), „Mária mennybemenetele” (1952, későbbi címén: „Hetedik szimfónia”), „Az elveszített napernyő” (1953), „Orpheus” (1955), „Minotauros” (1956) és a „Tatavane királynő” (1956) a költői műformát tekintve a hosszúvers műfajába tartoznak.
Ezzel a modern európai költészetben jól ismert műfajjal Weöres kezdett el nálunk elsőnek foglalkozni, s az erre irányuló kísérletezés ad költészettörténeti jelentőséget olyan műveinek, mint a „Gilgames” (1937), „Theomachia” (1938), „Patakmonda” (1946, későbbi címén: „Az ősidő”), „A fogak tornáca” (1947). A hosszúvers egy-kétszáz soros vagy annál még terjedelmesebb, akár kötetnyi, könyvnyi lírai kompozíció, mely epikai és drámai elemeket is felhasznál és magába olvaszt, s megőrizve a lírai bensőséget, túlhalad az élmények személyes körén. Bori Imre a műfaj lírai jellegét hangsúlyozva éppen ezért hosszú éneknek is nevezte: történetileg ugyanis nem a múlt századi epikai formák továbbfejlesztéseként alakult ki, hanem a lírai formákat szintetizáló, egybeforrasztó s más formákat is körükbe vonó költői törekvések eredményeképpen teremtődött meg. A hosszúvers a közös emberi, társadalmi létszféra megismerésére szolgáló lírai műfaj, a költői érzékelés kiterjesztésének és felfrissítésének egyik eszköze a modern költészetben.
Weöres Sándor az ötvenes évek első felében írt mítoszi ihletésű versei révén nemcsak tovább folytatta korábbi kísérleteit, hanem magasabb minőségi fokra is emelte s magas színvonalon tette végleg otthonossá nálunk. Weöres Sándor vonzódása a mítoszok kulturális rétegéhez e versek írásakor már régi keletű s folyamatosan közreműködött költészetében a harmincas évek második felétől kezdve, de ekkor került figyelmének gyújtópontjába, sem korábban, sem később nem töltött be olyan központi szerepet. Tudatának előterében továbbra is a mítoszok Kerényi Károly- és Hamvas Béla-féle felfogása állt, a mítoszhoz mint "ős jelenséghez" vonzódott, amiben egy tagolatlan társadalom egységes világképe fogalmazódik meg, s éppen ennélfogva alkalmas arra, hogy mintája legyen a modern ember fájdalmas elszigetelődése ellen szót emelő költészetnek.
A Mahruh veszése és Tatavane királynő
A „Mahruh veszése” (1952) százegy négysoros szakaszban beszéli el egy elképzelt "ős-csillag" hatalmas birodalmainak és kontinenseinek vízözönbe fúlását, tűzözönbe hamvadását: apokaliptikus látomás a Homérosz előtti katalógusköltészet névfelsorolásokat tartalmazó stílusában. A „Tatavane királynő” (1956) egy fordított termékenységmítosz, a terméketlenség szomorú képét idézi. A fiatal uralkodónő "zöld ágat és száraz vesszőt" kapott a szárnyas ősöktől, fiatal még, de magtalan, üres mellette a férfitrón. Segíthetnek-e az ősök, akiket áldozatát bemutatva megidéz? Tatavane királynő a reménytelenbe bele nem törődve is tudja, hogy sorsa megváltoztathatatlan. Bori Imre azt írta erről a versről, hogy a Mahruh veszése mellett a legnagyobb alkotások közé tartozik, amelyekkel a magyar irodalom a személyi kultusz éveiről beszélt. Weöres Sándort azonban nem időszerűsítő politikai célzat vezette, hanem azon az elvonatkoztatási szinten mutatta a tisztaság, jóság és a rend terméketlenné válását, mint T. S. Eliot a maga világáét a „Waste Landben”, amit éppen ő fordított le elsőnek magyarra „Puszta ország” címmel.
Mária mennybemenetele és Az elveszített napernyő
A „Mária mennybemenetele” (1952, későbbi címén: „Hetedik szimfónia”) ötrészes, bonyolult felépítésű kompozíció, egyszerre tiszta lírai bensőség és tiszta elvonatkoztatás, de mindent dalba, énekbe oltva fejez ki. Az édesanyja emlékének szentelt vers a gyász megrendüléséből született, s a ravatalon fekvő halott összehasonlíthatatlan és egyedüli valójától ível fel a teremtő női lét általános jelképéhez, Máriához. A téma a halál véglegessége és az élet reménytelenül tragikus sorsa lenne, de a költemény elhajlik a tragikumtól. A halált elhárító csodát keresi és a negyedik rész legmagasabb pontján meg is találja: megtörténik a mennybemenetel, felfüggesztődik az idő s vele megszűnik a halál jelentősége is, mert csak "a szárny hangja / széttört örök". A meglelt csoda azonban költészetbeli csoda, csak a vers képzeletében valósul meg, s nem is egyéb, mint maga a költészet teremtése, a teremtő művészet munkája.
A korszak nagy kompozíciói, hosszúversei közül „Az elveszített napernyő” (1953) van legtávolabb a mítoszi indíttatástól, egyszersmind a tragédia érintésétől is. Úgy kezdődik, mint egy szerelmi románc, ifjú pár megy szerelmi találkára az erdei lombok közé, s a leány a fűben feledi ernyőjét. Az emberi rendből kivált napernyő visszatér a természetbe: "Rálehel a tenger-tüdejű erdő", virágok, bogarak veszik körül, kis állatok fürkészik kíváncsian, míg egy szellő meglebbenti s egy tüskével kiszakítja. Az idő múlásával egyre inkább foszlik, szakad, reped, bomlik a kis tárgy, de a költemény mégsem a pusztulás képét festi, nem a komor megsemmisülést mutatja be, hanem az ernyő megnyugvást keltő visszanaturalizálódását beszéli el.
Magyar etűdök és játékversek
Az érzelemsugárzással, a nem reflexív lírával folytatott kísérletezés másik ága a „Magyar etűdök” kis versikéiből épül fel. A „Hallgatás tornyában” csak harmincöt darabot adott közre belőlük, a teljes sorozatot, ennek több mint háromszorosát csak az „Egybegyűjtött írások” sajtó alá rendezésekor, 1970-ben közölte először. Zömmel 1949-1950-ben készültek, s egy részük Kodály Zoltán megrendelésének tett eleget, hogy gyermekeknek szánt dallamok szövege legyen. Egészen kevés kivételtől eltekintve mind magyaros ritmusú vers, s a sorozat együtt a magyaros verselés egyik legváltozatosabb gyűjteménye egész műköltészetünkben. Nagyon sokan ismerik ezeket a versikéket, óvodában mondják őket, iskolások szavalják, kórusok éneklik, együttesek adják elő szerte az országban, felnövekedett és felnövekvő nemzedékek verses anyanyelvéhez tartoznak jó ízlést formálón és versszeretetet nevelőn. Kardos Tibor méltán írta, hogy "nincs poétánk az utolsó csaknem fél évszázadban, aki a magyar népi líra, a tréfás mondókák, rejtvények, szólások olyan áradatát öntötte volna műköltészeti formába, mint Weöres Sándor. E versek önálló verstípust alkotnak költészetében, s e tárgyban, hangban, ritmusban, képekben rendkívül változatos és színes típust játékversnek kell nevezni működését és célját tekintve. Mindig különböző minőségeket játszatnak egybe: a hangzás rétegében mindjárt a magyaros és időmértékes verselés tökéletes szimultaneitását valósítják meg, de a kísérlet lényege a ritmus és a képek különleges egybejátszásában, egymásra hatásában rejlik. A játékvers olyan kompozíció, ahol a vers ritmusa játékosan szembefeszül a képekkel, előtérbe verekszi magát, felbontja a jelentésrétegeket, nem engedi, hogy érvényesüljenek. Nem a képi egység, hanem mindenekelőtt a ritmusegység határozza meg ezeket a verseket. A vers ritmusának azonban nincsen önálló jelentése, az erősen kihallható, ellenállhatatlan ritmus mindig a játékosság képzetét kelti, meghatározatlan tartalom nélkül. A tartalom a szavakból és a képekből jön, de az erős, felfokozott ritmus úgy működik, hogy a játékosság mindig megőrzi uralmát a tárgyon, bármiről szólnak is ezek a versek.
„A teljesség felé” - Weöres filozófiája és útkeresése
Weöres Sándor prózavázlatkönyve, „A teljesség felé”, mélyen filozófiai gondolatokat tartalmaz az emberi létezésről, a tudásról és a teljességről. Ez a mű tükrözi Weöres szellemi útját és azon törekvését, hogy a létezés alapvető kérdéseire választ találjon. Az alábbiakban néhány kiemelt gondolat olvasható:
A tudásról:
- Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.
- Az emberalkatban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes.
- A semmit-sem-tudás azonos a mindent-tudással. Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit.
- A tanító tudásának csak az emészthetetlen héját adhatja át.
- Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké.
Az emberről és a létezésről:
- Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
- Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
- Önmagad beutazása: a mindenség beutazása.
- A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet.
- Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a létezés.
- Az élet úgy táncol, ahogy a halál táncol: egyszerre minden igaz és egyszerre semmi sem igaz.
- Az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása.
- Bontsd le magadban arcod köveit: szirt-talajod rád-világol!
Az erkölcsről és az életről:
- Rossz-hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket.
- Ne kivánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
- Ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj.
- Tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet, emberiséget.
- Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót.
- Az erkölcs, mit kényszeredetten és kedvetlenül viselsz: nem erény, csak gyöngeség.
A halálról:
- Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg.
- A halállal elmállik az öröm, a kín és minden tagoltság.
- A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. A mennyben sincsen élvezet, sem gyötrelem.
Ezek a gondolatok Weöres Sándor mélyreható szemléletét tárják fel, amely nemcsak költészetében, hanem prózai írásaiban is megmutatkozik. „A teljesség felé” egy olyan alkotás, amely arra ösztönzi az olvasót, hogy elgondolkozzon saját életén, és keressen utat a belső harmónia és a teljesség felé.