A természet világa tele van csodákkal, melyek inspirálják az emberi képzeletet és a mesék szárnyalását. A virágok pompás színei, a pillangók kecses repülése és a különféle élőlények mindennapi élete gazdag történeteket rejtenek magukban.
A virágok és a kamillatündérek
A nyár melege pirosra érlelte a bogyókat, a diót, az almát, a körtét meg a szőlőt: a kertekben vidáman lengedezett az őszi szél. Érik az alma, hajlik a gallya, fűre hajlik, mint egy sátor, sok édes almától. Szedjük, kapjuk, habosra harapjuk: A többivel mi legyen?
Volt egyszer három kamillatündér: Lilla, Milla és Milli. Akkorák voltak, mint az ujjam, és olyan szorgalmasak, mint a méhek. Egész ősszel kosarat fontak, ollót fentek, télen szárnyas munkaruhát mostak, százszor száz hófehér tülltasakot varrtak, tavasszal patyolatlepedőt vasaltak, raktárt takarítottak. Mire mindezzel elkészültek, beköszöntött a nyár. Attól kezdve csak a napsütötte rét fölött röpködtek. Virágportól sárga orrú, zümmögő méhcsapat kísérte minden útjukat: ők is azt várták, hogy kinyíljon a kamillavirág.
Egy meleg júniusi napon Milla végre kiadta a jelszót: - Nyisd ki jól a füled: kezdődhet a szüret! - Szüret! Szüret! - ujjongott Lilla és Milli. - Zzzzüret! Zzzzüret! - rezzent zümmögve a lelkes méhcsapat. Milla máris vetkőzött, és fehér pendelykében futott a raktárhoz, hogy munkaruhába bújjon. Lilla és Milli boldogan loholt utána. Már majdnem elérték a raktárt, amikor hirtelen beborult az ég, és éles villámlás szisszent a rét fölött. Mire egyet néztek, zimizumi égzengés támadt. Mire kettőt néztek, lezúdult az eső. Mire hármat néztek, már bőrig is áztak. Mire négyet néztek, a hirtelen vihar, ahogy jött, elült. Csak a szél borzolt fázósan a rét felett. Milla szomorúan nézett körül: földön feküdt a vizes kamilla, vacogva szárítkoztak az ázott méhek. Lilla és Milli dideregve, prüszkölve szaporázott hazafelé. Máris náthás volt mind a kettő. Milla tehetetlenül figyelte, amint vörös orral, bekötött torokkal ágyba bújtak. - Csak tudnám, hogy ki fogja betakarítani a termést... - sóhajtotta gondterhelten. Batyut kötött a munkaruhákból, s elindult nagy búsan, keresztül a réten.
Hát, ahogy ott ballag, szembejön vele két nagycsoportos óvodás: Szabó Zsuzsi és Sánta Balázs. - Adjon Isten minden jót! - köszöntötték Millát illedelmesen. A szép köszöntésre menten kisütött a nap az égen. A kamillavirágok fölegyenesedtek, és Milla arca is földerült. Mindjárt kibontotta a batyuját, és kiteregette a szárnyas munkaruhákat az óvodások lába elé. - Psssz... - pisszentett Zsuzsi álmélkodva. - Pfü, de pirinkó! - füttyentett Balázs. - Megfoghatjuk? Óvatosan megérintették a tündérholmit - hát, abban a szempillantásban pirinkók lettek ők is! Kíváncsian felöltötték a szárnyas ruhákat, s lássatok csudát: használni tudták a szárnyakat! Úgy röpködtek, mint a fényes szitakötők. - Egyet se búsulj, kamillatündér! - legyintettek a szárnyukkal Milla bánatára. - Szüretelünk mi teveled! A méhek majd segítenek! - Zzzzüretelünk! Zzzzüretelünk! - rezzent zümmögve a megszárítkozott lelkes méhcsapat. Milla erre megvidámodva kosarakat meg apró ollókat hozott a raktárból. Azon nyomban nekiláttak a munkának. Zsuzsi és Balázs szapora ollócsattogással gyűjtötte a kamillavirágot. Egykettőre teliszedték a szüreti kosarakat. A méhek patyolatlepedőt terítettek a fűbe. Oda borították a leszüretelt virágot. A kosárnyi virágkupacokat ügyesen szétteregették. Sütött a nap, száradt az illatos kamillavirág. Milla apró tülltasakokba töltötte a termést, s a méhek raktárba hordták a százszor száz tömött tülltasakot. Estére dugig telt a raktár. Milla akkor nagy kannát vett elő, és friss kamillateát főzött. A méhek mézet csorgattak bele, aztán virágos bögrékbe töltötték, és kortyolni kezdték az új szüret első kamillateáját...
- Zsuzsi! Balázs!- hallatszott ekkor váratlanul a rét túlsó végéből. - Ez anyu! - kapott észbe Zsuzsi. - Mennünk kell! Sietve levetették a szárnyas munkaruhát - hát, abban a szempillantásban nagycsoportos óvodások lettek ismét! - Köszönjük a segítséget! - röppent fel Milla előbb Zsuzsi, majd Balázs tenyerébe. - Közzzönjük! Közzzönjük! - zümmögték kórusban a méhek. - Főzzetek sok kamillateát Lillának és Millinek, hogy meggyógyuljanak! - integetett Zsuzsi és Balázs, s egyik kezükben kamillavirággal, másik kezükben lépesmézzel, futva indultak a rét túlsó végébe, Anyu hangja felé. Ha hűvös napok jönnek, és édesanyátok mézes kamillateát főz, vagy kamillaborogatást készít, gondoljatok a kamillatündérekre, meg a zümmögő, lelkes méhekre.
A repülő fagylalt csodája
Ez a különös eset akkoriban történt, amikor Tóni bácsi még háromkerekű fehér kiskocsiból árulta a fagylaltját a város főterén. A kocsinak három, jéggel hűtött tartálya volt, és kizárólag csodás, házi gyümölcsfagylaltot rejtett. Minden vasárnap pontban délután kettőkor begurult a főtérre, és leparkolt a messzi földön híres, hetvenhét esztendős vadgesztenyefa árnyékában. Meglengette öklömnyi rézharangját, és nekilátott a fagylaltárusításnak. Így ment ez egész nyáron, hétről hétre, minden egyes vasárnap.
Aztán egyik, még a szokottnál is forróbb augusztusi napon egészen váratlan dolog történt. Tóni bácsi házi fagylaltja elvarázsolódott. Nem tudni, hogyan került bele a varázslat. Tóni bácsi, mielőtt elindult a főtérre, adott egy kis kóstolót Füllencs nevű, lompos fülű, aranyszínű spánieljének. Ez volt náluk ugyanis a szokás, már hosszú évek óta. Mindig a kutyus kóstolhatta meg először az aznapi árut. Élt-halt a friss házi fagylaltért.
Füllencs tehát vígan nyalta a friss málnafagylaltot, majd egyszerre igen furán kezdett viselkedni. A kutya hirtelen felemelkedett a talajról, és mint valamiféle kövér, szárnynélküli madár, átlibegett a szomszédba, Piri néni baromfiudvarába. Tóni bácsi egy pár pillanatig leesett állal bámulta a történteket, aztán egy határozott „Idegyeredetüstént!” felkiáltással magához parancsolta Füllencset. A spániel alapvetően szófogadó volt, de most nagyon nehezen akaródzott neki otthagyni a ritka izgalmas szórakozást. - A mindenségit neki… - dünnyögte maga elé a fagylaltos. - Mi lelte ezt az ebet? Vénségére fog itt nekem megveszni? - és óvatosan végigtapogatta a vidáman lihegő Füllencs puha testét, nem talál-e rajta valami rendellenességet. Aztán, mintegy szíverősítőnek a nagy ijedtségre, ő is alaposan belekóstolt a fagylaltjába. De mielőtt még a kellemes ábrándozás végére ért volna, hirtelen emelkedni kezdett. Tóni bácsi, fagylaltjával a kezében, és legalább háromgombócnyi rémülettel a tekintetében átröpítette méretes pocakját a város felett, át a kiserdőn is, míg el nem érte a tavat. - A nemjóját! - kiáltott egyet meglepetésében. - Hát ez nem lehet más, csakis a fagylaltom!
- Na, akkor most gyerünk haza szélsebesen! Otthon sebtében száraz ruhát vett magára, felült a triciklire, zsebébe süllyesztette a rézharangot, és a lehető leggyorsabban kigurult a főtérre. - Ma mágikus a fagylaltom! - kiáltotta Tóni bácsi huncut mosollyal az arcán. - Csak a bátraknak ajánlom! - tette még hozzá jelentőségteljesen. Erre a kijelentésre egy-két anyuka, néhány nagypapa, és nagymama elbizonytalanodott, ők inkább átballagtak a sor végére, úgy gondolták, kivárják, mi lesz ebből.
- Jó napot kívánok! - Jó utat kisfiam! A kisfiú gyanakodva nézett vissza, de Tóni bácsi tekintete annyira bíztató volt, hogy a gyerek nem sokat teketóriázott, jókorát nyalt a ribizli fagylaltból. Aztán, mivel semmi nem történt, arrébb sétált. Közben elkalandoztak a gondolatai. - Jó volna meglátogatni! - gondolta Matyi. - Hűűű! - suttogta megdöbbenenten. Aztán amikor felocsúdott a meglepetésből, vidáman kurjantott egyet. - Ez már valami!
Eközben a főtéren már sokan vásároltak a varázserejű fagylaltból. Gyorsan terjedt a hír, miszerint Tóni bácsi fagylaltja ma bárkit, bárhová elrepít, csak erősen kell gondolni az úti célra. Így aztán nem nagy csoda, hogy egy órán belül megtelt a tér mágikusfagyira vágyó városlakókkal. Sőt, nem csak a tér telt meg, hanem a légtér is, hiszen egyre-másra repkedtek az emberek az utcák felett. Volt, aki csak a város túlsó végébe vágyott, volt, aki a szomszéd faluba, de egy kislány például a tengerparthoz akart menni. A város kopaszodó, pocakos röntgenorvosa Prágába kívánkozott, hogy ihasson végre egy rendes sört. A patikus bácsi ábrándos felesége arra gondolt, hogy milyen jó volna végre meglátogatni a nagybácsikáját Floridában, a nagy bajuszú hentes pedig minden idegszálával egy afrikai szafarira összpontosított. Én is épp arra jártam, őszibarack fagyit ettem, és a Balaton partjára repültem.
A csigacsalád és a forgószél
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnás táskája. Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. Csigapapa kiadta a jelszót: - Megvan már az eleség, indulhatunk feleség! - és elindultak libasorban sétálni. Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa. Minden nap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.
Lassan mászik csigabiga, táskájában eleség, mászik véle lánya, fia, csigabiga feleség. Lefelé gyorsan csúsztak: Gyorsan csúszik csigabiga, kéne már az eleség, éhes lett a lánya, fia, csigabiga feleség. A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek. Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra: - Mennyi finom saláta, megenném egy falásra! A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát. Tovább eszegettek. Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára: - Mindjárt vígabb lennék, ha egy kicsit ennék! A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot. Megint tovább eszegettek. Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató: - Reggel óta szaladok, adjatok egy falatot! A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját.
Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak: Elfáradt a csigabiga, elfogyott az eleség, elfáradt a lánya, fia, csigabiga feleség. A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek: - Búgócsiga! Búgócsiga! - Elhallgassatok! - röstelkedtek a csigaszülők. - Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot! Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót. - Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr! Brrrr! Megelégelte a csúfolódást a forgószél: - Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok! - azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket. - Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok! - Úgy játszott velük, mintha labdázna. Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt: - Ugye jó tréfa volt?!
- Mi az a tréfa?... - szepegte a legkisebb csiga. Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnás táskákat. - Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! - jelentette ki csigapapa. - És minden rendbe jön! - tette hozzá csigamama. - Igen mama, igen papa! Jó éjszakát mama, jó éjszakát papa! - válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba. - Aludj te is, kicsim! - simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták. Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek... Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül: - Itt volt... Itt van!... Nem, ez nem az... Ez az!... Nem, ez sem az... Hol van hát?!... Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm! Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába. - Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!!
Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl. - Mit segítsünk, legkisebb csiga? - Keressétek meg az ajtómat! - Az ajtódat? De hiszen ott van!... - kezdte a nyúl. - A házadnak a... - folytatta a madárka. - Tetején! - fejezte be a tücsök. - Ó, jaj! - jajgatott a legkisebb csiga. - A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat! - Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! - s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkoltak, míg a házat visszafordították a talpára. - Tessék, legkisebb csiga: az ajtó! - Fáradj be rajta! - Nyugodalmas jó éjszakát! - Köszönöm barátaim! - ásította kimerülten a legkisebb csiga. - Jóéjszakát világ! - és úgy aludt reggelig, mint a bunda.
Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten. - Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! - kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet. Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített: - Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! - és elindultak a Virágos-domb felé. Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl.
A pillangó és a színtelen szárnyak
Egyszer szörnyű dolog történt a virágos réten, ahol a színes szárnyú pillangók élnek. Pepikének a kicsi pillangólánynak egy hatalmas eső lemosta a tarka szárnyairól a színeket. Szomorú látvány volt a pillangólány színtelenül. Ezenkívül pillangóéknál igen nagy szégyen volt, ha valaki színtelen szárnyakkal jelenik meg a társai előtt. Amikor Pepike észrevette ezt a közeli patak vízében, keservesen elsírta magát, és elbújt egy sűrű bokorban.
A gyerekek és a felnőttek világa
Nagymama azt mondta: istenem, akárcsak az anyja! Nagypapa azt mondta: az ördögbe is, szakasztott az, apja. Amíg kicsi voltam, mindenki csodálta, hogy megint mennyit nőttem, megint mit mondtam, és nahát milyen ügyes vagyok. És apukám lefényképezett az állatkertben, a játszótéren, Cézárral akitől nem féltem, Aranka nénivel, akitől féltem, és az óvodai záróünnepélyen, ahol nekem tapsoltak a legtöbbet. Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, aki csak látott, mind azt mondta micsoda sikerült gyerek! Igazán büszkék lehettek rá! Amióta megnőttem, és butaságokat beszélek, és elviselhetetlen vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja: ez volna a ti fiatok? Szinte hihetetlen!
Nagymama azt mondja: én nem tudom, kire, de az anyjára biztos nem. Nagypapa azt mondja: én nem tudom, kire, de az apjára biztos nem. Emil bácsi azt mondja: szerencse, hogy szegény Jolán ezt már nem érte meg. Apa azt mondja: most láthatja az anyja, hogy nem kellett volna mindent ráhagyni! Minden gyerek tudja, még a legkisebb is, hogy rossznak lenni sokkal mulatságosabb. Folyton jónak lenni iszonyúan unalmas, és fárasztó is. Ha sokáig ülsz mozdulatlanul egy széken, elzsibbad a lábad. Ha késsel- villával igyekszel enni, kirepül a hús a tányérodból. A felnőttek folyton csak azt mondjál: Legyél jó! Meg azt, hogy: Ne legyél rossz! Meg azt, hogy: Fogadj szót! Könnyű azt mondani.
CGI animációs rövidfilm: "Mr. Indifferent" Aryasb Feiz tollából | CGMeetup
A virágok, a pillangók, a csigák és a repülő fagylalt mind részei a természet csodálatos világának, melyek meséket és történeteket ihletnek. A gyermekek és a felnőttek közötti kapcsolat, a jó és a rossz, az engedelmesség és a szabadság témái pedig az emberi élet elválaszthatatlan részei.