Az emberi életet alapvetően befolyásoló események közül az abortusz az egyik legmélyebb és legkomplexebb hatással bír. Bár sokan csupán orvosi operációként tekintenek rá, családállítói szemmel nézve sokkal többről van szó. Egy abortusz sosem csak a beavatkozásnak alávetett személyre, hanem az egész családra hatással van, gyakran súlyos, elhallgatott titokként terhelve a későbbi generációk életét.
Az abortusz mint családi titok
A családi titkok számos formában jelenhetnek meg, és az abortusz ténye az egyik leggyakoribb és leginkább elhallgatott titok. A titok „Janus-arcú” jelenség: véd, őriz, összeköt és egyben elszigetel, izolál. Titok az, amit az egyén, vagy a család el akar fedni egymás vagy mások elől. A tabu pedig egy erős tiltást testesít meg, amelynek eredete sokszor már ködbe vész, egy olyan érinthetetlen témát jelent, mely valaha az egyén és a család, a közösség védelmére szolgált. Gyakran látjuk, hogy egy családi titok tabuvá válik az idők során.
Az abortusz esetében a szégyen, a bűntudat és a fájdalom gyakran olyan érzelmek, amelyek a titokhoz kapcsolódnak. Sokan azért nem beszélnek róla, mert nagyon fáj az emlék, és elviselhetetlen lenne szóba hozni, megeleveníteni, jelen időssé tenni egy eltemetett érzést, történetet, emléket. A titok az „őrzőktől” rendkívül sok pszichés energiát vesz el és köt le; koalícióba vonja azokat, akik a „titok tudói”, egyúttal elszigetelve, izolálva őket a többiektől. Blokkolódik az őszinte és spontán beszéd, a viselkedésben van egy „kifele” üzemmód, ami a felszínt mutatja, erősen kontroll alatt tartva mindazt, ami a „mögöttes”, a valós.
A titok azonban gyakran utat tör magának, és egyszer csak szivárogni kezd a családi tudattalanból; felbukkan álmokban, elszólásokban, elvétésekben, vagy egy tünet, akár betegség formájában is testet ölthet egy későbbi generációban. A titok őrzőit gyakran jó szándék vezérli: szeretnék megóvni a nehéz, fájdalmas tényektől, történetektől a kérdezőt. „Amit nem tudunk, az nem fáj, amiről nem beszélünk, az nincs” - tartja a mondás. Gyakran lojalitás kérdés húzódik meg egy családi titok mögött - valakinek megfogadunk valamit, és cserbenhagyásnak éreznénk, ha elmondanánk a ránk bízott információt.
Az abortusz okozta teher és tünetek
Az abortusz egy olyan döntés, amelyet nem csak az anya, hanem a szülők együtt hoznak meg. Ez a döntés hatalmas teherrel jár, melynek leggyakoribb formája a bűntudat. Az anya hozza meg a döntést, és veti alá magát a folyamatnak, ami lelki és testi tüneteket is produkálhat. A bűntudat mellett az „azért élek, mert ő meghalt” gondolat akár öngyilkos gondolatok megjelenéséhez is vezethet.
A családállítás tapasztalatai szerint a titkok, például egy kirekesztett családtag, igen nagy hatással lehetnek az életünkre, gyakran okoznak elakadást, testi/lelki tünetet egy később született generációban. A meg nem született gyermekek helyüket követelik a családi rendszerben, és ha ez nem történik meg, az a családi rend felborulásához vezet. Ez megnyilvánulhat abban, hogy a következő gyermek tudat alatt rezonál az elvetett testvér sorsára, és ezt a fajta elutasítottságot, kívülállóságot éli meg az életének akár több területén is. Ennek oka az is lehet, hogy az elvetetett lélek emléke beárnyékolja a családi boldogságot. A gyász, ami az abortusz után elmarad, elfojtott érzelemként a gyászoló tudattalanjában marad, és évek múlva is hatással van az életére. Az elfojtott gyászra ezer eset van. Ez nem kifejezett titok, de elhallgatott, elnyomott érzelem - olyan, amire már a gyászoló sem emlékszik egy idő után.
A WHO adatai szerint a világon évente körülbelül 40-50 millió abortuszt végeznek el. Ez körülbelül 125 000 esetet jelent naponta. Ukrajnában hivatalos statisztikák szerint évente 200 ezer terhességmegszakítás történik, ám a valóságban ez akár a duplája is lehet. A legtöbben tudatlanságból vagy kényszer hatására döntenek az abortusz mellett. Fontos a prevenció, a felismerés, a tudatosság, mert megdöbbentő, milyen sokan mondják: ha csak egy ember is mellettem állt volna, nem mentem volna abortuszra. Az anyák gyakran óriási nyomás alatt vannak, és épp a választási jog nevében veszik el tőlük a szabad döntés lehetőségét.
Az abortusz titkának feltárása és gyógyulása
A családállítás szerint minden, ami származásunkkal, vérségi kötelékeinkkel függ össze, az ránk tartozik; ilyen értelemben a gyermeknek joga van tudnia arról, hogy kik a biológiai, vér szerinti szülei, illetve kik a testvérei (a meg nem születettek is). A titkok feltárása és feloldása hozzájárulhat ahhoz, hogy a családban helyreálljon a rend, vagyis legyen meg mindenki, aki a családhoz tartozik, és mindenki a maga helyén, a saját életét tudja élni. A titkokat feltárva, utat engedve a nehéz történeteknek, a megértések mentén haladva a családtagok átélhetik, hogy közelebb kerülnek egymáshoz, nő a családi összetartás, az egység élménye. Tulajdonképpen egy segítő folyamatban - legyen az családállítás, egyéni- vagy családterápia - azt tapasztaljuk, hogy a valóság megismerése és elismerése által épülünk, fejlődünk, gyógyulunk.
Gyakorlati tippek egy jó és eredményes családi beszélgetéshez
- Teremtsünk a beszélgetéshez egy biztonságos, meghitt környezetet, zárjuk ki a zavaró tényezőket (telefon, tévé, az idő szorítása).
- Mondjuk el nyíltan, számunkra miért fontos ez a beszélgetés, miért szeretnénk minél többet megtudni a felmenőinkről és az életükről, a történeteikről.
- Mondjuk el, hogy tiszteletben tartjuk mindazt, amiről nem szeretnének beszélni, ez nem kikérdezés, faggatás, csak egy lehetőség, hogy megoszthatóvá váljanak olyan történetek és emlékek, amik a közösséghez tartoznak.
- Tegyünk fel nyitott kérdéseket, amik szabadságot adnak a válaszadónak abban, hogyan és mit oszt meg velünk (pl. Mesélj arról mama, hogyan volt akkoriban az élet, amikor te gyerek voltál? Hogyan éltek a te szüleid? Miképpen oldották meg a nehézségeket? Mi jellemezte a kapcsolatukat? Milyen emberek voltak?).
- A fényképek megkeresése és közös nézegetése segíti az emlékezést, a történetek megelevenedhetnek általuk.
- Ha együtt felrajzoljuk a családtérképet, ez is segíti a beszélgetést, vegyük sorra generációkon keresztül, ki mindenki tartozott a családba. (Három generációt szoktunk felrajzolni mindkét ágon, általában a dédszülőkig terjed a családi emlékezet.) A genogram közös megrajzolása azért is egy jó technika, mert közben rá tudunk kérdezni hiányzó láncszemekre: nem volt még egy testvére a papának? Vele mi is történt? A mamának ez a második házassága, amiből anya született, de mi is történt előtte, mi lett az első férjével?
- Érdemes megkérdezni, hogy ki volt nehéz sorsú a családban. Sokszor ezek az emberek vagy a sorsuk, a történeteik válnak titokká, ami kihathat a későbbi generációk életére is. Nehéz sors, ha valakit kitagadnak vagy kirekesztenek a családból, ha valaki nem tud megszületni, vagy megszületik, de korán meghal (21. év előtt). Nehéz sorsnak számít az öngyilkosság, a gyermek elvesztése, megnyomorodás, súlyos betegség, kitelepítés, üldöztetés, a súlyos bűn elkövetése, ami egy másik ember életébe vagy épségébe került.
- A beszélgetés végén kérdezzük meg, hogy van-e még valami, ami fontos lenne, de eddig nehéz volt róla beszélni?
- Adjunk lehetőséget a folytatásra, mondjuk el, hogy ha szívesen beszélne még bármiről, visszatérhetünk később, ő is kezdeményezhet felénk.
Az abortusz hatása a következő generációkra és a túlélő bűntudat
A gyerekeknek általában nem beszélnek az abortuszról, de ez nem megoldás, mivel a gyerek észleli azt, ha a családban titok vagy megoldatlan probléma van. Előbb vagy utóbb megtudják, s akkor felvetődik bennük a kérdés, hogy min múlt az, hogy ők megszülettek, csak szerencséjük volt? Tudat alatt, kimondatlanul egyfajta túlélő bűntudatot éreznek, hogy miért pont ők maradt életben. Azonban ahelyett, hogy ezen szoronganak, meg kell értetnünk velük, hogy lehetnek hálásak is azért, hogy velünk vannak.
Egy konkrét példán bemutatva: lehet a megélés, a „tünet” az, hogy valaki úgy érzi, mintha nem a helyén lenne a világban, mintha mindig megakadna, nem tudna kiteljesedni semmiben. Mintha „nem járna meg neki a jó élet”. Ennek hátterében állhat például az az ok, mint titok, hogy volt apámnak egy előző házassága anyám előtt, amiről nem beszéltek. Ez a házasság megszakadt azután, hogy ott született volna egy gyermek, de az a gyermek meghalt méhen belül, elvetélt vele az első feleség. Ez a tény azért tartozik rá, mert ez a meg nem született gyermek is a testvére, akkor is, ha csak pár hónapot élt. És ilyen értelemben változik a helye a testvérsorban is, hiszen ő utána érkezett, hogy ő elment, vagyis ő a második gyermek a családban. Az élete pedig az után indulhatott, hogy az apja előző házassága véget ért, megszakadt, vagyis ennek a szakadásnak a fájdalma is „ára” a létezésének.
Megtisztelve, elismerve az előző feleség helyét a családi rendszerben, befogadva a meg nem született testvért, már nem kell őt képviselni, meghagyhatja a sorsát, feloldva a következő (tudattalan) lelki fogadalmat magában: „Drága testvérem, eddig az volt bennem, ha te nem tudtál megszületni és élni, akkor én sem élhetek jól. Te vagy az első, én a második gyermek. Csinálok egy nagy helyet a szívemben, és csinálok valami jót az emlékedre. Befogadlak a családba. Nézz rám szeretettel, ha én nem képvisellek tovább és kiteljesedek a saját életemben.”
Jön az abortusztabletta - megkapta a magyar engedélyt
Melissa Ohden története: egy abortusz túlélője
Melissa Ohden számára 14 évesen derült ki, hogy édesanyja abortuszon esett át vele, ám ő csodával határos módon mégis életben maradt. Megrázó történetét évekkel ezelőtt már megosztotta, könyvet írt, és számtalan sorstársra lelt. Olyanokra, akik életére nemet mondtak, mégis itt vannak, élnek - szívükben azzal a teherrel, hogy nem akarták őket. Azonban a Jóistennek más terve volt!
1977. augusztusában Melissa édesanyja 19 éves egyetemistaként, akarata ellenére ment el abortuszra. A várandós lány és barátja szerették volna megtartani a babát, de a kismama édesanyja, Melissa nagymamája nem engedte nekik, rájuk erőszakolta a döntést, így kénytelenek voltak a terhesség megszakítása mellett határozni. Az abortusz azon formáját alkalmazták, miszerint mérgező sóoldatot fecskendeztek a csecsemő köré, a méhbe. Melissa öt napig ebben az anyagban ázott, ami még több idő is volt, mint az szükséges lett volna a sikeres beavatkozáshoz. Az ötödik napon, amikor a szülést beindították, az édesanyának a lezajlott abortusz tudatában, világra kellett hoznia halott gyermekét, de Melissa - mint mondja - véletlenül mégis élve született.
Örökbe fogadták, ami sosem volt titok előtte, nagy szeretetben nevelkedett, de azt, hogy túlélt egy abortuszt, csak 14 évesen, egy vita hevében tudta meg. Mélyen érintette a tudat, küzdött a felismeréssel, végül pedig felkereste vér szerinti szüleit, hiszen válaszokat szeretett volna kapni. 2007-ben megtudta a nevüket, az abortusz tényleges megtörténtéről szóló dokumentumok is a kezébe kerültek, de csak 2013-ban vette fel édesanyjával a kapcsolatot.
Akkor tárult fel Melissa előtt, hogy biológiai anyukája abban a tudatban élt, több mint 30 évig, hogy az abortusz sikeres volt, a kisbabája meghalt, azt sem tudta, kisfia, vagy kislánya született. Neki is hosszú lelki gyógyulási folyamaton kellett végigmennie, de találkozásuk után máig óriási szerepet töltenek be egymás életében. Kiderült, hogy anya és lánya akkor hat éve, hogy ugyanabban a városban laktak Kansasben. Első találkozásukat egy szent, Isten által elrendelt pillanatnak írja le Melissa, áldottnak érezte magát, és hálás volt, hogy ez megtörténhet.
Az abortusz mint társadalmi probléma és a vallásos nézőpont
Puskás Antal pálos szerzetes szerint a bajok akkor kezdődtek, amikor a férfi szexualitását elválasztották a gyermeknemzéstől. Ennek ideje nagyjából az 1960-as évekre tehető. Ekkortól tehát nem feltétlenül következik a nemi együttlétből, hogy létrejöhet egy új élet és egy család. Következésképp a lányból sem lesz anya. „Ha viszont a nemzőszerveket a fogamzásgátlással megfosztjuk a nemzőképességüktől, akkor zavarossá válik, hogy mi is a férfiasság és nőiesség értelme. A minden Istentől jövő hivatás fundamentumát képező férfiúi (apai) és női (anyai) hivatás elhomályosodik” - mutat rá a szerzetes.
A dolgok egymásutániságában szemlélve a folyamatot, elmondható, hogy a hormonális fogamzásgátlással indult el a lavina, amelynek révén kizárhatóvá vált a termékenység és a teljes házastársi önátadás a kapcsolatból - teret nyert a „szabad szex” forradalminak vélt gondolata és gyakorlata. A szexualitás élvezeti cikké alacsonyodott le. Megkérdőjeleződött a biológiai nem fogalma, mivel elválasztották azt a termékenységtől, és ez kitárta a kaput a társadalmi nem (LMBTQ+) fogalmának irányába - magyarázza Puskás Antal pálos szerzetes. A „nekem mi a hasznos” szemlélete kezdett leuralni mindent, feleslegessé vált a család, elegendő lett az „éppen kivel élek együtt” képlékeny állapota. Ennek a haszonelvű, elistentelenedő folyamatnak az áldozatai a meg nem született életek, akik az öntörvényűen berendezett „heródesi királyságot” fenyegetik. A hatalom biztosítása érdekében likvidálják őket.
Új köntösben élednek fel a korábbi hamis, tömegpusztító ideológiák. Elég csak abba belegondolni, hogy nem is olyan régen, a haláltáborokban az ártatlan embereket kipufogógázzal vagy Zyklon-B-vel gyilkolták meg. Az RU 486 abortusztabletta sem tesz mást: megvonja az oxigént a méhen belül fejlődő gyermektől… Talán nem mellékes részlet: úgy tudni, a Zyklon-B gáz gyártójának jogutódja kezdte el gyártani az RU 486 abortusztablettát. A módszerek és a célok most is ugyanazok. Előre eltervezett pusztítás, amelynek a jogi előkészítését gondosan elvégezték, és amelyhez az igazságszolgáltatás asszisztált.
Puskás Antal szerint az "Aprószenteket kifejezetten Krisztus miatt ölték meg, a magzatokat úgy, mint a megtestesült Isten Fia képmásait. Ezért is bizonyos értelemben vértanúknak számítanak." Hozzáteszi: "Ha ebből indulunk ki, akkor kimondhatjuk, hogy minden olyan családban, ahol abortusz volt, van egy vértanú családtag. Mindaddig, amíg az anya és az apa szembe nem néz saját tettével, amíg meg nem bánja azt, az abortuszban meghalt gyermek gondolata gyötrő bűntudat forrása lesz. A kiengesztelődés után azonban egy, talán nagyon is szoros kapcsolat alakul ki az anya, illetve a család és a meghalt gyermek között. Egy vértanú a mennyországban van, így hát ez a gyermek közbenjár, imádkozik a szüleiért."
Személyes történetek
Noémi, 35, házas
„18 évesek voltunk és minden nagyon jól alakult köztünk. Egy iskolába, sőt egy osztályban jártunk, utolsó évesek voltunk. Tervezgettük a jövőt, amikor kiderült, terhes vagyok. Nehéz időszak következett. Szerettük egymást, mégis nem volt időszerű egy gyermek. Sokat meditáltunk, de még mindenen innen voltunk: érettségi, főiskola, az ÉLET. Anyukámmal is beszéltem, együtt sírtunk, de biztosított róla, hogy mindenben segít, bárhogy döntök is. Végül az abortusz mellett döntöttünk. Életem legnehezebb elhatározása volt, és nagyon megviselt lelkileg. Sokszor hallottam, hogy az abortuszon átesett fiataloknál nagyobb az esély arra, hogy később nem lehet gyermekük. Én pedig nagyon szerettem volna. De később, ahogy a párom is. Szörnyű, borongós nap volt, amikor befeküdtem a kórházba, és az utolsó pillanatig azon gondolkodtam: vajon jól teszem-e. A másnapot végigaludtam. Mindketten kikészültünk, de megmaradtunk egymásnak. Ma is úgy gondolom, hogy nem döntenék másként. Az akkori barátom ma már a férjem és van két gyönyörű gyermekünk is. Igyekszem nem gondolni a történtekre, de elfelejteni nem lehet…”
Ágnes, 30, egyedülálló
„18 éves korom óta szeretnék gyereket, gyerekeket. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor úgy hozta az életem, hogy megfogant. Olyan ember vagyok, aki sokat agyal, de legfontosabb döntéseit mindig valami belső hang alapján hozza, igyekszem nem másokat, más embereket, körülményeket okolni, bármi is történik. Így ha megkérdezem magamtól, miért tettem, a belső hang a válasz. Azt mondta, hogy MOST NEM. Életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Azzal a fiúval, abban a konstrukcióban, nekünk, hármunknak. A fiúval, aki egyébként a kórház várójában, a „színfalak” mögött kérte meg Apukámtól a kezem. És akivel azt követően nem egész egy év alatt külön is váltunk. Amit a kapcsolatba vittünk: szenvedély, hatalmas társadalmi, korbeli, igénybeli, kulturális különbségek, komplexusok, szeretethiány vs. elvakult féltékenység - abból ez következett. Nem voltam már gyereklány, és anyagilag is megoldható lett volna. Még a Szüleim is mellettem álltak, bárhogy is döntök/döntünk, támogatják. Az utolsó pillanatig vágytam rá, hogy hirtelen, egy csoda folytán a fiú elém áll, és azt mondja: márpedig én akarom, és legyen, és legyünk. És hogy ezt a belső hang hitelesnek találja. De sem szavak nem jöttek, sem pedig az azon túli kommunikációs eszközök nem üzentek ilyeneket a belső hang számára. És megtörtént, és túl voltam rajta, és nem volt kibírhatatlan fájdalom. Ha megtartom, mára egy elvált, gyermekét egyedül nevelő, láncai közül több sérüléssel szabaduló, és önmagát újrakereső nő lennék. A baba, remélem, hogyha megkérem, jöjjön máskor, megfogadja.”
Nóri, 28, párkapcsolatban
„Zolival egy nyaralás alkalmával ismerkedtem meg öt évvel ezelőtt. Szerelem volt első látásra. Gyönyörű szőke hullámos haja volt, kék szemmel és napbarnított bőrrel - mint a mesében. Csak annyit tudtam, hogy „ez a fiú kell nekem”, de azt álmaimban sem reméltem, hogy össze is jön. Nagyon boldog voltam, és úgy tűnt, ő is. Már négy hónapja együtt voltunk, amikor teherbe estem. Meg sem fordult a fejemben, hogy elvetessem a babát, főleg azért, mert úgy gondoltam, hogy a párom is nagyon örül majd, ha megmondom. Nem így lett… Elkezdett kiabálni velem, hogy hogyan képzelem, ő még fiatal, mit kezdjen egy síró gyerekkel. Élni akar, és szó sem lehet a babáról. Ha akarom, tartsam meg, de ő lelép. Meg is tette. Teljesen összetörtem. Akartam a kicsit, de nem egyedül: mi hárman lettünk volna egy család. A legjobb barátnőm segített át a krízisen. Szörnyű fájdalom volt a lelkemben, de megfogadtam, hogy ez nem fordulhat elő még egyszer. Már túl voltam a beavatkozáson, amikor pár hónap múlva felkeresett. Könyörgött, bocsássak meg és fogadjam vissza. Csak néztem rá, és úgy éreztem, mintha soha nem is ismertem volna. Nem csak a gyerekemet „ölte meg”, de bennem is valamit: a szerelmet iránta.”
Lina, 28, házas
„A barátnőm, Lina mindig is korán érő típus volt. Ő volt az osztály „menője”, minden fiú oda volt érte. Neki már akkor is sokkal idősebb barátja volt, régesrég túl azokon a dilemmákon, amit minden tinilány bimbódzó szerelmi életekor átél. 16 évesek voltunk, amikor Lina nagyon-nagyon szerelmes lett, egyébként egy nálunk fiatalabb fiúba. Szerelmük gyorsan révbe ért, és hamarosan gyümölcse is lett. Lina halálra váltan, sápadt arccal, kisírt szemekkel jött hozzám aznap reggel, a szünetben. Mondta, hogy nem jött meg neki. Beszélni nem mert senkivel, kettesben, az iskola wc-jében csináltuk meg a tesztet. Szinte azonnal ott volt a két piros vonal, kétséget kizáróan jelezte: Lina bizony babát vár. Teljesen összeomlott, ekkor már zokogva kérdezte tőlem, mit tegyen. Mondtam, segítek, bármit dönt, mellette leszek. Kettesben mentünk a védőnőhöz, majd a kórházba. Megvető pillantások kísérték Lina angyali pofiját, ahogy tolták a műtőbe. Segélykérően nézett rám végig, még az üvegajtón át is éreztem a tekintetét. Ezután hetekig, hónapokig nem láttam mosolyogni a legjobb barátnőmet. Kiveszett belőle valami, amit igazán, a szíve mélyén nagyon megtartott volna. Sokszor mondta aztán, hogy álmodik vele. Leírta pontosan, hogy néz ki, a göndör fürjeit, az apja mosolyát. Évek múlva, az osztálytalálkozónkon találkoztunk. Most végre láttam ugyanazt a tüzet benne, amit az abortusz után, korábban annyira kerestem. Kiderült, hogy fia született. Ugyanattól a fiútól, akitől anno, 16 évesen is teherbe esett.”
Anita, 34, egyedülálló
„Anita barátnőm igazi „party-arc” volt. Minden valamirevaló, a köreiben számító bulin ott volt, élvezte, hogy rajonganak érte a pasik. Táncolt, dumált, csakúgy vibrált körülötte a levegő. Két évig élt egyszer már tartós kapcsolatban, Andrással, akivel néha most is összejárnak, csakúgy, felidézni a „régi, szép időket”. Neki is és Andrásnak is azóta, illetve közben is több, futó kapcsolata volt, de mindig összesodorja őket az élet. Legutóbb tavaly októberben töltöttek együtt egy csodaszép estét, ami viszont a megszokottnál mélyebb emlékeket hagyott. A 34 éves lány nagyon izgult rá két hónapra karácsonykor, úgy érezte, kapcsolatuk végre ismét révbe ér. Itt jelentette be: babát vár. András arcáról egy pillanat alatt lefagyott a megszokott hódító mosoly, de kedvesen ölelte Anitát, akivel madarat lehetett volna fogatni. András ugyanis, rébuszokban, de valahogy célzott összeköltözésre, családalapításra, arra, hogy a babát meg kell tartani. Utána két napig gondolkodott. Tudta, hogy Anitába nem szerelmes, nem érzi azt, ami egy közös élethez kellhet. Egyre hevesebben érezte: nem akarja, hogy az ő gyereke is, hozzá hasonlóan csonka családba nőjön föl. Minden porcikája tiltakozott a nem kívánt gyermekáldás ellen. Találkát kért Anitától. Az egész 15 percig tartott. Megmondta neki, vetesse el, ő nem akarja ezt a gyereket. Anitában persze egy világ omlott össze, harmadszor érezte úgy, hogy cserben hagyták, az ő élete nem lehet sehogy sem teljes. Volt már két abortusza, úgy gondolta, most végre sikerülhet.”
Tímea, 37, házas
„8 évvel ezelőtt történt: Péterbe, a kollégámba, akkor lettem fülig szerelmes. Kedves volt, lenyűgözött a mosolyával, a bókjaival - én pedig mint az elkábított kiscica teljes extázisban voltam: alig vártam, hogy beérjek a munkahelyemre és együtt legyünk, még akkor is, ha próbáltuk viszonyunkat titokban tartani. A munkahely közelében kibérelt egy közeli kis lakást és ebédszünetben oda mentünk egy-egy légyottra. Munka után azonban sohasem találkoztunk, mert azt mondta, hogy olyankor edzésre jár, meg a mamája beteg és szeretne vele lenni. Természetesen hittem neki, nem volt miért gyanakodnom. Aztán egy nap nem jött dolgozni és a telefonját sem vette fel, a jól értesültek azonban elmondták: éppen aznap szülte második gyermekét a felesége, ezért nem jött dolgozni. Azt hittem elájulok, forgott velem a világ. Dühös voltam az egész világra, de leginkább magamra, amiért így átvert. Szó szerint belebetegedtem: már két hete otthon voltam betegállományban, de nem javult az állapotom. Egyre többet voltam rosszul, amikor kiderült: állapotos vagyok. Nem akartam elhinni… olyan volt az egész, mintha nem is velem történne. Nem gondoltam, elvetettem… Soha nem tudta meg, hogy babát vártam tőle, a telefonjait nem vettem fel. Betegállományból már nem mentem vissza: új életet kezdtem, elköltöztem, máshol dolgozom, és azóta férjhez mentem. Álságban volt a házasságom, úgy gondoltam, hogy semmi sem mentheti meg, már csak a két gyerek tartotta össze. Akkor találkoztam Istvánnal, aki szintén házas emberként élt, hasonlóan rossz passzban és szintén két gyermekkel. Egymásra találtunk: mindketten kizökkentünk a depressziós valóságból, alig vártuk, hogy együtt legyünk. A románc másfél éve tartott, amikor kiderült, hogy babát várok. Tudtam, hogy ez mindent felbolygatna körülöttünk: leginkább a négy gyerek életét, akik mit sem tehettek a mi boldogtalanságunkról. Elvetettem, nem volt más választásom. Még fél évig voltunk együtt, aztán vége lett. Nem a szerelemnek, csak a bujkálásnak és az együttléteknek. Nem bírta egyikőnk sem ezt a kétlaki életet. Elengedtük egymást, azóta nem láttam, de sokat gondolok rá és álmodom a babával, aki a szerelmünk gyümölcse lehetett volna. Annyit tudok róla, hogy együtt van a családjával, ahogy én is.”
Renáta, 22, egyedülálló
„Ma már nem vagyok büszke rá, de bulis életet éltem: egyik szórakozóhelyről a másikra vándoroltunk barátnőimmel, és gyakran ittunk és füveztünk is. Nem törődtünk semmivel és senkivel - ez egyfajta menekülés is volt otthonról, ahol mást sem láttam, mint a szüleim veszekedését. Egymást marták, szégyenítették, néha egy-egy pofon is elcsattant: veszekedés-sírás-kibékülés ez volt sokáig a menet. Egyik éjszaka megismerkedtünk pár jóképű sráccal. Mi hárman voltunk, ők négyen. Mindenkinek jutott, és mivel az ízlésünk más volt, szerencsére mindenkinek más tetszett. Egy fiú kimaradt, de amikor eljöttünk a szórakozóhelyről, mellénk szegődött, mondván, egyfelé megyünk úgyis. Zsolt lakásán kötöttünk is, de végül hármasban, mert András is velünk tartott. Eleinte nem zavart, aztán amikor Zsolt elkezdett csókolgatni és ölelgetni, akkor úgy éreztem, hogy neki mennie kellene. Ehelyett azonban beszállt. Eleinte ódzkodtam, de olyan gyorsan történt, hogy még fel sem eszméltem, már mindhárman az ágyban voltunk. A fejem azt súgta, hogy hagyjam abba, de bevallom, annyira jólesett, hogy mindketten kényeztetnek, hogy nem tudtam ellenállni. Már nem emlékszem, hogy történt, volt bennem némi tudatmódosító. A fiúkat többé nem láttam, viszont állapotos lettem. Fogalmam sem volt, hogy melyiktől. Próbáltam felidézni az éjszakát, de csak arra emlékeztem, hogy jó volt, és foszlányokra a mozdulatokból. Elmeséltem anyukámnak, aki teljesen kiakadt, majd jól megvert. Ez volt a pont i-re. Elköltöztem a barátnőmékhez, és elvetettem a babát. Hónapokig tartott, míg kihevertem a dolgot, pedig nem ismertem egyik fiút sem, érzelmileg nem kötődtem. Mégis az, hogy megölök egy gyermeket, aki félig az én vérem, teljesen kikészített. Felhagytam a bulikkal, alkohollal, droggal, helyette sportolok és egészségesen élek.”
Judit, 30, párkapcsolatban
„Tíz éve vagyok együtt a párommal, van két gyermekünk és februárban volt a hatodik abortuszom. Hiába a gyógyszer és bármilyen védekezés, eddig még szinte mindegyikkel sikerült teherbe esnem. Én vagyok az élő példa: semmi sem teljesen biztonságos. Eleinte nagyon megviselt, de bevallom a sokadik már fel sem tűnt. A férjemet sokkal inkább megviseli. Szeretjük a gyerekeket, de nem szeretnénk többet: sem anyagilag, sem idegileg nem tudjuk vállalni. Mára ott tartunk, hogy másképp próbáljuk egymást örömhöz juttatni, nem közösülünk. Azért hiányzik… és tudom, hogy neki is.”
Anita, 34, egyedülálló
„Az élet néha furcsa dolgokat produkál. Tamással nagyon szerettük egymást, de sokévi együttlét után sem tudtam teherbe esni. Már mindennel próbálkoztunk, de nem sikerült. Egyre jobban stresszeltünk, majd Tamás egyik este kijelentette, hogy nem illünk egymáshoz, nyilván ezért nem sikerül - majd bevágta az ajtót és otthagyott. Két napig nem láttam, már kezdtem aggódni. De hazajött, bocsánatot kért és folytatódott az életünk, mígnem egy nap a szokottnál is idegesebben közölte, hogy beszélnünk kell. Azon az estén, amikor otthagyott, elment egy kolléganőjéhez, ahol a nagy vigasztalgatás közepette le is feküdtek egymással. A lány teherbe esett. Csak álltam és néztem… akkor értettem meg, hogy mi valóban nem illünk össze. Elváltunk, ők összeköltöztek. Sokáig magamat okoltam, hogy nem sikerült, nyilván én vagyok az, aki nem tud teherbe esni. Nagyon kiborultam. A szomszéd fickó próbált nyugtatni, aki nem is olyan régen vált el a feleségétől. A vigasztalásból aztán megfogant egy baba. Annyira akartam gyereket, de nem tőle és nem ilyen körülmények között. Féltem, ha elvetetem, nem lesz többé. De megtettem, máig nem tudom, hogy jól tettem-e. Azóta nem voltam senkivel és kiborulok, ha gyerekekről van szó. Lehet, hogy az volt az utolsó esélyem? Az életemet beárnyékolja egy szörnyű titok, és sajnos nem tudok boldog lenni emiatt. Még nagyon fiatal voltam, amikor teherbe estem egy rövid kapcsolat alatt. A fiú idősebb volt nálam, és folyamatosan bántott szavakkal. Állandó ellenőrzések, féltékenységi rohamok. Már a pincérre se nézhettem rá, abból is óriási jelenet lett mindenki előtt. Sőt a családomtól is el akart tiltani, azt se engedte, hogy telefonon beszéljek a testvéremmel. El akart venni feleségül, de én csak szabadulni akartam tőle. Már bánom, hogy nem voltam elég erős, hogy már az első jelenetnél faképnél hagyjam. De aztán jött, és könyörgött, és elhitette velem, hogy nem érek semmit, és amire másfél-két hónap múlva szakítottam vele, már terhes voltam. Otthon nem mertem szólni, kerestem egy magánklinikát és már 4 hetesen megszakították a terhességet. Nagyon megviselt lelkileg, és főleg a titok, a szégyen. És én katolikus vagyok, ott ez égbekiáltó bűnnek számít. Egy évre rá megismertem a jelenlegi páromat, akivel 11 éve élünk együtt. Kezdettől úgy tudtam, egy régi betegségéből kifolyólag neki nem lehet gyereke, de én szerettem és nem igazán zavart. De a sors úgy hozta, hogy 26 évesen egyetlen egyszer nem védekeztünk, és újra terhes lettem. A párom bepánikolt, mert fiatalon kemoterápiát kapott, és félt, hogy ez kihathat a babára. De én meg akartam tartani, és hittem abban, hogy az életem jobbra fordul. De a bűntudat nem hagyott nyugodni. Sokat gondoltam arra a babára, akit nem szültem meg, és aljasnak éreztem magam, mert úgy éreztem, soha nem tudtam volna őt szeretni. És ezek a gondolatok beárnyékolták a várandósságomat. Aztán 28 hetesen eddig tisztázatlan okok miatt meghalt a kisfiam a méhemben. Meg kellett szüljem. Évekig jártam terápiára, hogy fel tudjam dolgozni valamennyire. Aztán többé nem beszéltünk babaprojektről. Én belevetettem magam a munkába, és nem akartam újra megpróbálni. De 7 év után a párom szerette volna, ha újra belevágunk. Elmentem orvoshoz, mindent rendben talált, csináltattam pár vizsgálatot elővigyázatosságból, de a baba váratott magára. Több hónap próbálkozás után újra pozitív lett a teszt. De az orvos nem volt ilyen bizakodó. Kiderült az 5 héten, hogy üres a petezsák, és ez egy rossz terhesség. Nem akartam elhinni, összeomlottam, és csak sírtam napokon keresztül. Kaptam még 2 hetet, de az eredmény változatlan volt. Így már csak azt kellett eldöntenem, hogy tablettával, vagy orvosi beavatkozással vessünk véget a terhességnek. A tabletta mellett döntöttem. Nagyon szeretnék kisbabát, de ennyi negatív dolog után már nem tudom, mit tegyek. Valahogy arra a furcsa dologra lettem figyelmes, hogy az abortuszom szeptember 8-án volt, a kisfiam elvesztése szeptember 18, és az utolsó vetélésem 28-án. Olyan mintha ez egy büntetés lenne, vagy talán a bűntudat miatti szorongás az, ami nem hagy nyugodni? Magamnak nem tudom megbocsátani azt, amit tettem, és ettől annyira szenvedek. Mit tegyek? Hogyan tudjak megbékélni a múltammal, és hogyan tudjak felkészülni lelkileg arra, hogy kisbabám szülessen? Nincs nagyobb fájdalom a gyermek elvesztésénél. Erre a fájdalomra nincsenek szavak akkor sem, ha egy helyzet kényszerített egy döntés meghozatalára, sem akkor, amikor a vágyik valaki gyermekre, de el kell őt veszíteni. Az első döntésével kapcsolatban fontosnak tartom, hogy amikor arra kényszerül valaki, hogy megszakitsa a terhességét, az sosem a gyermekről szól. Hanem arról az élethelyzetről, ami akkor körülveszi. Nem a gyermekre mond ilyenkor nemet a nő, hanem arra az élethelyzetre, ami a gyermek érkezésével járna. A gondolatok további részét azt hiszem, nem lehet anélkül értelmezni, hogy a hitet, a világ értelmezésének, szervezésének alapjait ne gondoljuk át. Ön büntetésként tekint a történtekre, ami számomra azt jelenti, hogy a döntése miatt a mai napig bűntudatot érez. És ennek a bűntudatnak a terhe Önt terheli, hiszen Önnek kellett meghozni a döntést a saját és az akkor megfogant gyermek érdekében. Ez igen nagy teher, ami sokakat egy egész életen át elkísér. Hiszen vannak olyan döntések, amikor két fájdalmas út közül kell választanunk, és igazán sosem nyugodhat meg a szívünk, hogy biztosan jól döntöttünk. Ön úgy érzi, hogy az Isten bünteti Önt a döntése miatt. A magam részéről elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy nincs magyarázat. Vagy egyszerűen csak vannak véletlenek. Hogy halandóként nem értjük, nem foghatjuk fel, hogy az élet hogy jön létre, vagy hogy múlik el. Hogy néha ott fogan élet, ahol biztosak vagyunk benne, hogy nem lehetne, és fordítva. Ennek a bizonytalanságnak a terhét talán nehezebb elviselni, mint azt, hogy van egy rendező elv, miszerint, ha „bűnt” követek el, akkor meg leszek büntetve, és a világ rendje helyreáll. Itt akkor pedig hosszasan értekezhetünk arról, hogy mi is a bűn, és vajon Isten akarhatja-e, hogy egy bántalmazó kapcsolatba szülessen gyermek. Az élet alapvető értelmét megmozgató tragédiák nagyon sok kérdést felvetnek, és nem gondolom, hogy a fenti pár sorral alapvetően meg tudtam változtatni ezen fontos kérdésekről szóló érzéseit. Abban viszont bízom, hogy felmerül, másként is lehet a történtekre gondolni, és ez enyhíthet a fájdalmán.”