A „terhesbe önti” régi szó jelentése és a magyar nyelv mélységei

A magyar nyelv gazdag és kifejező, tele van olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyek mélyen gyökereznek történelmünkben és kultúránkban. A „terhesbe önti” kifejezés egyike ezeknek a régi, tájnyelvi eredetű mondásoknak, melynek jelentése sokakat meglephet, és bevezet minket anyanyelvünk régebbi rétegeibe.

A nyelvjárások kincsesbányája

Magyar nyelvünk különleges értékei a nyelvjárások. Lőrincz József is tudja, hogy a nyelvjárás a köznyelv „kincsestára”, valódi aranytartaléka. A székelységtől már eddig is sokat kapott az egész magyarság. Miért ne újulhatna meg nyelvünk a nyelvjárásokból, különösen az ízes székely beszédből? 2014-ben a nyelvjárások évét hirdették meg hazánkban. Meg is jelent egy szép, tartalmas pályázati kötet - benne a szerző művével is. De várnánk a folytatást. Azt, hogy a nyelvjárások védelmeztessenek, ápoltassanak, tartalékaik pedig átemeltessenek a légszomjjal küzdő köznyelvbe.

Elsősorban a szókincsre gondolunk: Ugyanis magyar-latin és magyar-angol zagyvanyelv uralja el a tudomány, a közélet, sőt a tömegtájékoztatás nyelvét is. Ez ellen csak tudatos, tervszerű szópályázatokkal és központilag vezérelt szóhelyettesítésekkel lehet fölvennünk a küzdelmet. Ahogy Buvári Márta említi Értékelvű nyelvművelés című kötetében (nyelvmuveles.hu), a vendégszavak csak menjenek haza, helyettük alkalmazzuk saját magyar szavainkat. Miért ne használhatnánk föl az azsag, büt, dorol, döböcsköl, étő, pirimók szavakat, vagy a szemléletes életmag, veddfelke, vidéköl szavakat köznyelvünk gyarapítására?

A másik gondunk a fellazuló, torzuló, hanyag kiejtés - ahogy Vadnai Rudolf írta volt a XIX. században: „nyelvünk hangolvadása”. Hovatovább oda jutottunk, hogy már a közszolgálati köztájékoztatókhoz, nevezetesen a rádióhoz-tévéhez sem vesznek föl bemondónak vagy műsorvezetőnek zárt e-vel beszélő személyt. A zagyvanyelv és a romló kiejtés ügyében tervszerű, fölülről és alulról szervezett összefogásra van szükség.

Lőrincz József és Székelydálya tájnyelvének kincsei

Lőrincz József: Székelydálya tájnyelvének kincsei. A falu tájnyelvének állapota a 20 - 21. század fordulóján. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk - áldjon vagy verjen sors keze - ez a mi küldetésünk. (Kosztolányi Dezső) TOP-INVEST KÖNYVKIADÓ, SZÉKELYUDVARHELY, 2015.

Anyanyelvünk valaha nyelvjárásokban élt és fejlődött, ezekből alakult ki, egységesült, vált irodalmi nyelvvé, a legújabb tartalmak igényes kifejezésének eszközévé. Habár napjainkban a tájnyelvek visszaszorulóban vannak, többé-kevésbé még sokan használják őket, sőt büszkék arra a nyelvi változatra, amellyel élnek. Dolgozatomban szinonimaként kezelem a nyelvjárás, tájnyelv, tájszólás kifejezéseket. Tíz magyar nyelvjárási területről beszélünk: nyugat-dunántúli, közép-dunántúli, dél-dunántúli, dél-alföldi, palóc, Tisza-Körös vidéki, északkeleti, mezőségi, székely és moldvai. A nyelvjárási területek határát azonban csak a térkép jelzi. A valóságban ilyen éles és határozott válaszvonalak nincsenek. A határok elmosódnak, az egyes nyelvjárások egymásba hatolnak, olvadnak érintkezési pontjaikon. A székely tájszólás nyelvjáráscsoportjai: háromszéki, csíki, kászoni, gyergyói, udvarhelyi. Az én falum tájnyelve az utóbbihoz tartozik.

Martin Heidegger német egzisztencialista filozófus szerint „a nyelv a lét háza”, az emberi létezés legmagasabb rendű eseménye. Az emberi méltósághoz mint a nyelvhasználat jogához pedig nemcsak a történelmileg és mesterségesen kialakított köznyelvi / irodalmi nyelv tartozik, hanem mindenekelőtt az ősegységet idéző tájnyelv. „A tájnyelv az igazi anyanyelv, amely egyben a köznyelv mindenkori anyja!” - figyelmeztet Mircea Eliade.

Volt olyan időszak, amikor a tájnyelv használatát műveletlenségnek tartották. Ma, megfelelő környezetben, közlési helyzetben a tájnyelvhasználat színesíti a kommunikációt, a közlő személy egészséges értékrendjének, szülőhelyéhez való kötődésének, azonosságtudatának kifejezője is lehet. Érdemes tehát tanulmányoznunk ezt a nyelvi kódot, gyökereit kutatnunk. Vállalható feladat, hogy szókincsét, állományát vizsgáljuk, elemeit az új nemzedéknek áthagyományozzuk. Úgy érzem, küldetésem van szavak ösvényén visszamenni, az örökséget őrizni, tovább adni, gyarapítani. Ez a dolgozat Székelydálya nyelvjárásának a 20. század végi állapotát vizsgálja. Márton Gyula, a kolozsvári egyetem nyelvészprofesszora 1972-ben a székely nyelvjárások még élő tájszóinak számát tízezerre becsülte, és sürgős feladatként jelölte meg azok gyűjtését. E könyvben a dályai idiómából kb. 3500-at sikerült azonosítanunk. Vajon hány székely tájszót találnánk ma összesen, mikor jön el az ideje annak, hogy tájszavainkat is hungarikumokként kezeljük, védjük?!

A nyelvújítás és a tájnyelv

Kazinczy Ferenc, a 18-19. század fordulóján kibontakozó nyelvújítás vezéregyénisége, aki igyekezett megismerni minden tájnyelvet, és azok jellemzőit, szavaikat beépíteni az irodalmi nyelvbe, nem jutott el Székelyföldre. A nyelvújítás nem vette figyelembe a székely tájnyelv állapotát, az ízes, metaforikus, kifejező szóállomány nem vált az egész magyarság közkincsévé, az irodalmi nyelv részévé. Hogy ez mennyire hiányzik a nemzet által használt, össznépi kódunkból azt csak Mikes, Tamási, Nyirő, Kányádi és a többi jeles székely-magyar író, költő műveit olvasva érzékelhetjük. A tájszavak visszaszorulása, a magaskultúra kifejezéseinek fokozatos behatolása a falusi emberek nyelvhasználatába természetes jelenség mondják egyes nyelvészek. (J. Nagy Mária in Balogh - Gálffy - J. Nagy 1971. 80.) De nem ilyen egyszerű a helyzet azok számára, akik gyerekkorukban belenőttek a tájnyelvbe, a tájszóhasználat zsigereikbe nőtt. Azok nem szívesen mondanak le erről a nyelvváltozatról, amelyet lelkük lelkének éreznek. Nem hiába született meg a magyar nyelv védelmére 2014-ben a Nyelvstratégiai Intézet, valóban bölcsen kell sáfárkodnunk legnagyobb kincsünkkel. Az anyanyelv létünknek, történelmünknek kincsestára, amelyben mindig ott találjuk a nemzeti szellem drágaköveit, szépen csengő arany- és ezüstpénzeit. Mindig meríthetünk belőle valahányszor szükségünk van szavakra érzéseink, gondolataink kifejezésére.

A „terhes” szó jelentésváltozásai és eredete

A „terhes” szó mai, köznyelvi jelentése széles körben ismert: „Olyan <nő>, aki gyermeket vár, másállapotban van; viselős, állapotos, várandós.” Azonban a szó eredeti és régi jelentései jóval árnyaltabbak és gazdagabbak, mint gondolnánk. A Czuczor-Fogarasi szótár például már a 19. században is felsorolja a többi jelentést:

• Teherrel megrakott, terhet szállító: „Terhes állat, kocsi, szekér.” Jókai Mór írja: „Meghajtják a hajóhúzó lovakat víz ellenében a terhes hajóval.”
• Átvitt értelemben, választékos: Olyan , amelyet erősen átjárt valami, telítve van valamivel. „A levegő illattal, párával terhes; a levegő izgalommal, félelemmel, aggodalommal terhes.” Petőfi Sándor írja: „Alig van egy arasznyira Fölöttem a felhő, oly terhes.”
• Átvitt értelemben: Esővel fenyegető, sűrű, sötét . „Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta, Mint a terhes fölleg mérgét kiontotta.”
• Átvitt értelemben: Olyan , amelynek a teljesítése valakinek gondot, erőfeszítést, nehézséget okoz. „Terhes megbízatás, munka, szerződés.” Madách Imre: „Nemes, de terhes, önlábunkon állni.”
• Átvitt értelemben: Olyan <állapot, helyzet, körülmény>, amely a lélekre nyomasztóan nehezedik; nehéz, súlyos. „Szörnyű a bűn, terhes a vád.” (Arany János).

Az etimológiai szótárak a „terhes” szót az ősi, uráli korból származtatják, a vogul sel- ’keres, szerez, vásárol’ szóból. Az eredeti jelentése ’szerez’ lehetett. A német bekommen ’kap, szerez’ és ’gyermeke lesz’ jelentése is hasonló jelentésfejlődésre mutat példát. A ’terhes’ szó a melléknévi igenév főnevesülése. Hasonló, főnevesült melléknévi igenév a szülött is.

A „terhesbe önti” kifejezés tehát az eredeti jelentés szerint valamilyen teherrel, tartalommal való megtöltésre utal. Amennyiben a „terhes” szóval egy nőt írunk le, akkor az azt jelenti, hogy várandós. A kifejezés tehát a női termékenységre, a gyermekvárásra utal, egy régebbi, tájnyelvi megközelítésből. A „bekapta a legyet” szleng kifejezés, melyet nőismerősünkre mondunk, aki váratlanul, gyakran házasságon kívül teherbe esett, szintén erre a jelenségre utal, modern, hétköznapi nyelven.

A „terhesbe önti” - eredeti jelentés

Zaicz Gábor etimológiai szótára a gyermek kifejezést és általánosabban használt gyerek változatát tisztázatlan, esetleg bizonytalan módon kimutatható csuvasos típusú jövevényszónak veszi. Mivel gyakran utalunk újszülött utódainkra jövevényként, felmerülhet a kérdés: van-e köze a gyere szavunkhoz? Ezt egyébként ismeretlen eredetűként tünteti fel a szótár - bár megemlíti az eredetibb jerj alakot, mint feltételezhető őst.

Lehet-e összefüggés a szótár szerint ugyancsak ismeretlennek tartott, bár erdélyi származást feltételező gyér [ritka, szórványos, kevés, nem sűrű] szavunk és a termetben s erőben nem bővelkedő gyermek fogalma közt? Valóban osztoznak-e ezek hárman a gyökben, ill. gyökhangokban? Kimutatható-e a kapcsolat más, jelentéseiben közel álló, és hasonlóan GY + R gyökhangokat tartalmazó szavakkal? Jelen cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ. Nézzük, milyen magyar, illetve más nyelvű szavakat gyűjthetünk közeli szóalakkal és jelentéssel. Figyeljük az R gyökhang központi szerepét!

Emberi és általános vonatkozásban

• magyar gyermek v. gyerek v. gyerkőc [emberi magzat, csecsemő, utód; szorosb értelemben: fiú utód, kisfiú], sarj [utód], serdült [gyermekkorból kinőtt, legénynyé, leánnyá fejlődött, megpelyhesedett, nősülésre, férjhez menésre megérett, ifjú]; surmó [székelyeknél: serdülő fiú]; srác [fiatal fiú]; poronty [(lekicsinylően, megvetően) gyermek, ivadék, sarj], pereputty [jelenti bizonyos családnak öszves sarjadékait, minden ivadékait, öregét, apraját, szóval az egész családot, legszélesb értelemben], purdé v. purgyé [cigánygyerek], purzsé v. puzsér [apró gyerek];
• ír garmhac [régen: fiúunoka; ma: fogadott fiú, unokaöccs; v.ö. gar (közeli), mac (fiú)], garlach [gyerkőc, lurkó, srác];
• szanszkrit garbha [anyaméh, magzat, gyermek, ivadék, fióka];
• csagataj dzser [gyermek, fiú, legény]; tádzsik čaɣerek [gyerek, csecsemő]; indonéz arek [gyerek];
• csuvas çamräk v. śamräk [fiatal, fiú, gyermek]; kínai 兒 ér [fiúgyermek]; baszk haur [gyermek];
• ótörök, karakhanid urɨ, kirgiz urum, jakut urtūs [fiúgyermek];
• ótörök, közép-török, karahanid, üzbég uruɣ, balkár urluq, baskír orloq, nogai urlɨq, karakalpak urɨq [mag], tuva, tofalar uruɣ [gyermek, leány], írott mongol üre, halha, ordoszi ür, kalmük ürn, burját üri, dagur, sári-jogur hure, monguor furē, donghszian, baoi fure [mag, gyermek, utód];
• evenki hur-kēn, even kur-ken, orok puriɣe [ifjú (fiú, gyermek)], evenki huril, even hurъl, ulcsa purul, orok, nanai puril, szolon uril [gyermekek], írott mandzsu fur-sun [szülött, sarj];
• kannada pōra [gyerek], pōri [leány], tulu pōra [legény], pōri [leány], telugu pōr_i [leány], pōr_ãḍu [fiú, gyerek];
• nyugati csádi (agas) par [gyerek], keleti csádi (kera) pur [fiú];
• óbabiloni tur [sarj, gyerek], lu2-tur [fiatalember, ifjú; v.ö. lu2 (aki, ki, személy, ember)], akkád šerru [sarj, fiatal gyermek];
• óbabiloni huru > akkád ahurrû [ifjonc, éretlen, fiatal gyermek];
• mari (cseremisz) erɣǝ v. erɣe [fiúgyermek, fiúunoka];
• kecsua irpa [kismadár; gyermek], churi [törvénytelen gyermek, fiú (az apa szólítja így gyermekét, jelentésére úgy is utalnak: „apja fia”)]; > kopt chere [(fiú)gyermek], sr [fiúgyermek], sri [fiú, fiúgyermek];
• szkiri pauni és déli ági pauni sáru [kisfiú, gyerek], katauba k϶ri v. kuri v. kri [fiúgyermek];
• tamil karu [magzat, szülött, sarj, kölyök, gyermek], karppam [magzat, a méhben hordott gyermek; anyaméh];
• ógörög ἔμβρυον (émbrüon) [újszülött; magzat; szó szerint: „odabent gyarapodó” v.ö. ἐν- (en-) (bent, benne, belül) + βρύω (brúó) (dúsan hajt, tenyészik, rügyezik, virágba borul, bővelkedik, dúskál vmiben)], σπέρμα (szpérma) [mag, csíra; ivadék, sarj, utód];
• orosz зерно (zerne) [mag], bolgár зародиш (zarodis), cseh zárodek [magzat];
• héber יֶלֶד (jeled) [fiú, gyermek];
• óizlandi, dán, feröeri, norvég, svéd barn, fríz bern, lett bērns, angolszász, óangol bearn > skót, angol bairn [gyerek];
• német és bécsi (argó) schratz v. schratze < jiddis schraz [gyerek] < héber serasim [féreg, gyerek];

A GY hangnak nem rokona az S, így ha a GY hangot vesszük az eredetinek, akkor be kell látnunk, hogy legfeljebb közvetetten alakulhatott át S-sé. A gyermek fogalmához szorosan kapcsolódó utódlás, teremtés, szülés, születés, származás jelentéskörben hasonló szóalakokra bukkanni a különböző nyelvekben, így valószínűbb, hogy a tárgyalt gyököknél a GY valójában T-ből alakult. Ugyanis a T-nek közvetlen rokona a GY, CS, S, SZ, sőt a kemény K is - vagyis minden fentebb említett szókezdő hang. A magyar nyelvben viszonylag gyakran felcserélődik ezekkel.

Figyeljük meg a következő gyököket és származékait: GYAR v. GYÁR [apránkénti, fokonkénti szaporodás (terjedés), növekedés, sokasodás értelmű gyök] > gyár [hely, ahol gyártás folyik; a gyárt igéből alakult a nyelvújítás korában], gyárt [mesterségesen előállít, megmunkál, sorozatban készít, termel], gyártás [a sorozatos, iparszerű előállítás folyamata], gyártmány v. gyármű [a gyártás eredménye, termék, készítmény]; gyarapik v. gyarapszik v. gyarapodik [sokasodik, szaporodik, fokozatosan növekszik, fejlődik, előbbrejut; megegyezik a gyaporodik szóval; v.ö. gyapora v. gyaporú (termékeny, szapora); cseperedik (apránként, lassan nő, szinte cseppenként érik)], gyarmat [1. népcsoport, több emberekből, családokból álló szállítmány, mely más vidékről, országból, világrészből elköltözve, valahol megtelepedik; 2. vidék, térség, határ, melyet idegen földről jött emberek, családok megszállnak, és mívelnek, s ami által az anyaország befolyása, területe gyarapodik].

A terhesség megszakítása a történelemben és napjainkban

A terhességmegszakítás (latinul: interruptio graviditatis) vagy latin eredetű kifejezéssel művi abortusz (latinul: abortus arteficialis az 'aborior' = 'elvetél' igéből) alatt a terhesség megszakítását értjük, rendszerint a terhes nő önálló döntése alapján. A terhességmegszakítás a 20. század közepéig szinte mindenütt tilos volt. Az 1950-1970‑es évek során a törvények szinte valamennyi iparosodott országban, valamint sok más államban lazultak és megengedőbbé váltak. A terhességmegszakítás jogi szabályozása napjainkban országonként eltérő. Egyes országokban legális, más országokban minden körülmények között illegális, számos országban pedig csak speciális esetekben (a magzat vagy embrió fogyatékossága, veszélyeztetett terhesség, nemi erőszak vagy vérfertőzés esetén) engedélyezett a terhességmegszakítás. Ha a terhességmegszakításnak nem állnak fenn a törvényes feltételei, akkor magzatelhajtásról beszélünk, ami bűncselekmény.

Történelmi kitekintés

Az emberiség legrégebbi törvénykönyvei közül Hammurapi törvénykönyvének 209-214. §-ai szólnak a magzat védelméről. Például a 209. § szerint: „Ha egy awélum [szabad nemes] awélum lányát megütötte és magzatát elvetéltette vele, 10 siglum ezüstöt fizessen a magzatért.” A bibliai népek körében az egyértelmű magzatvédelem mellett még ismeretlen volt a művi abortusz. „Ha férfiak verekednek, és úgy meglöknek egy terhes asszonyt, hogy az idő előtt megszül, de nagyobb szerencsétlenség nem történik, akkor bírságot kell fizetni aszerint, ahogyan az asszony férje megszabja, és bírák előtt kell azt megadni. Ha viszont nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni életért.”

Hippokratész, az i. e. 460-ban született görög orvosról elnevezett orvosi eskü szövege a következőképpen hangzik: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” Napjainkban az orvosok egy, a hippokratészi eskü alapján írt, rövidített esküt tesznek le, amely sok más kitétel mellett az idézett részt sem tartalmazza.

Voltak olyan görög filozófusok, például Platón és Arisztotelész, akik másképp gondolkodtak az emberi életről. Platón bizonyos esetekben megengedhetőnek tartotta még a megszületett csecsemő megölését is; ez a gondolkodás általános volt a spártai teljesjogú polgárok körében is (lásd Taügetosz).

Az ókorban az abortusz nem volt általános, a gyermekgyilkosságot viszont annál szélesebb körben gyakorolták. Mindez azért volt így, mert az abortusz életveszélyes beavatkozásnak számított a nő számára is. Az abortuszra kétféle módszert ismertek: 1. mérgeket kapott a nő; 2. a nő hasára próbáltak fizikai eszközökkel hatni.

A kereszténység kialakulásakor az ókori Római Birodalomban bevett gyakorlat volt a terhességmegszakítás, az első keresztény közösségek ezzel szemben a megfogant élet védelmét hirdették. Az 80. körül keletkezett Lukács-evangélium tanúsága szerint Jézus a Szentlélektől fogant, és mint magzat is a közösséghez tartozott („felujjongott méhében a magzat” (Lk 1,41). Az első század végéről származik a másik írásos emlékünk, a Didakhé arról, hogy a megfogant életet nem szabad elpusztítani: „Ne hajtsd el a magzatot, a megszületett gyermeket ne öld meg” (II., 2.).

Az egyház álláspontja

Elítélte az abortuszt Athénagorasz (†190 k.), Minucius Felix (műk. 3. század) és Tertullianus (†225 k.) ókeresztény egyházatya. Hasonlóképpen nyilatkoztak a későbbi zsinatok. „Ha egy asszony férje távollétében házasságtörő kapcsolatból fogant, és tette után megölte gyermekét, úgy határozunk, hogy még élete végén sem szabad megadni neki a közösségben való részesedést, mert bűnt bűnre halmozott. ... Azaz a zsinat kiközösítéssel, ill. a halál előtti utolsó pillanatban való befogadással sújtotta az abortuszt elkövető asszonyt (63, 68. kánon). Elítélték az abortuszt a keleti területek zsinatai is, de például a 314-es ankürai (Kis-Ázsia) zsinat enyhített a korábbi, szigorú határozaton: „Úgy határoztunk, hogy 10 évet töltsenek vezeklésben a megfelelő fokozatok szerint.” (21. kánon).

Az 524-es hispániai léridai zsinat kimondta: „Akik házasságtörés után gonoszul megölni próbálják a magzatot vagy a megszületett gyermeket, mind a férfit, mind az asszonyt csak 7 év után fogadják vissza az egyház közösségbe.” A 678-as konstantinápolyi 6. egyetemes zsinat 92. kánonja pedig megerősítette a korábbi elítélő álláspontot.

A 16. század végén V. Sixtus pápa „Effraenatam” kezdetű bullájában (1588) az abortuszt gyilkossággal azonosította, függetlenül attól, hogy a magzat már „lelkes” vagy még „lélek nélküli” volt. 1917-ben az Egyházi Törvénykönyv megismételte a hagyomány álláspontját: „Mindazok, akik magzatelhajtást hajtanak végre, beleértve az anyát is, az ordináriusnak fönntartott, önmagától beálló kiközösítésbe esnek, s ha klerikus volt a tettes, letétetik.” (2350. kánon). XI. Piusz pápa 1930-ban a Casti connubii enciklikában megerősítette a hagyományos törvényeket, részletesen elemezve a szóba jöhető indikációkat. VI. Pál pápa a Humanae vitaeben, II. János Pál pápa a Familiaris consortioban megismételte és megerősítette a magzati életnek ugyanazt a védelmét, amely a közvetlen animáció föltételezésével a fogantatás pillanatától oltalmazza az embert.

A jelenlegi szabályozás Magyarországon és világszerte

Magyarországon a terhességmegszakítás alapvető szabályait a magzati élet védelméről szóló 1992. évi 79. törvény szabályozza. Napjainkban az európai jogállamokban korlátlan, kizárólag a nő akaratától függő abortusz nem létezik. Mindenütt jogilag korlátozott abortuszrendszer létezik. Különbség a korlátozások rendszerében van.

1. Az indikációs korlátozások módszerét követő országokban csak valamilyen meghatározott ok megléte esetén lehet a terhességet megszakítani (például a nő életének veszélyeztetése, a terhességet bűncselekmény okozta). Ezen országok közé sorolható: Belgium, Egyesült Királyság, Finnország, Írország, Luxemburg, Magyarország, Málta, Németország, Portugália, Spanyolország, Svájc és részben Olaszország. A gyakorlatban az Egyesült Királyság szabályozása, a törvény idővel kialakult megengedő értelmezése miatt a terhesség igen késői szakaszáig, a 24. hetéig bármilyen indokkal lehetségessé teszi az abortuszt.
2. Az időbeli korlátozások rendszerét követő országokban egy meghatározott időpontig - általában a fogamzástól számított 12 hétig - az anya szabadon dönthet a terhesség megszakításáról. Az időpont eltelte után általában csak meghatározott indikáció esetén szakítják meg a terhességet.

Világviszonylatban megállapítható, hogy a nagy népességű országok (például USA, Kína, Oroszország, Japán) követik általában az időbeli korlátozást, míg az alacsony népességűek (pl. Izrael) az indikációs korlátozást követik. Az Egyesült Államok szövetségi államai közül a liberális Colorado, Minnesota, New Jersey, Új-Mexikó, Oregon és Vermont, valamint Washington DC korlátlanul, bármilyen indokkal engedélyezi a terhességmegszakítást a születésig.

Magyarországon a terhesség orvosi megállapítása után, ha a terhes nő súlyos válsághelyzetet jelöl meg okként a terhesség megszakítására, akkor a terhesség orvosi papírjaival köteles a Családvédelmi Szolgálat védőnői tanácsadásán megjelenni. A védőnő felvilágosítást nyújt az állami segélyek lehetőségeiről, az örökbeadásról, a fogamzásgátlásról és a terhességmegszakításról. A beszélgetést pár nappal később még egyszer megismétlik. Amennyiben a terhesség megszakításának oka egészségi, úgy nem szükséges megjelenni a Családvédelmi Szolgálatnál.

Fontos tisztázandó kérdés, hogy mikortól számít a magzat embernek. Az orvosi nyelv a megtermékenyített petesejtet zigótának nevezi, amely egyetlen sejt, és a megtermékenyítést követően osztódni kezd, s ezáltal kialakul az embrió, amely elnevezés jelenti a meg nem született gyermeket a megtermékenyüléstől a szívműködés megindulásáig. Ezután, a születésig magzatról beszélhetünk. A szívműködés az emberi embrióban a 22. nap körül indul meg.

tags: #terhesbe #onti #regi #szo #jelentese