A teknősök szaporodása és belső megtermékenyítése

A teknősök (Testudines vagy Chelonia) a hüllők osztályának egy monofiletikus rendje, melynek jellegzetessége a mellkas és medenceöv csontjaiból összeforrt, dobozszerű páncél.

Mintegy 200 millió évvel ezelőtt, a paleozoikum perm korszakában jelentek meg őseik, és ma 327 ismert teknősfaj él a Földön, 14 családra osztva. A fajok 42%-a védett.

A hüllők ezen csoportjának evolúcióját a fosszilis leletek alacsony száma miatt nagyon nehéz rekonstruálni, így minden új információ egészen más megvilágításba helyezheti a páncél kifejlődésének történetét.

A teknősök belső megtermékenyítésűek, ami azt jelenti, hogy a párzás során a hím ivarsejtek bejutnak a nőstény testébe, és ott olvadnak össze a petesejtekkel. Az anyaállat szervezetében a megtermékenyített petesejt köré további burkok rakódnak, így kialakul a tojás, melynek héja általában lágy.

A tojásban jelen van az utód fejlődéséhez szükséges víz és tápanyag, ezért szaporodásuk és egyedfejlődésük a víztől független, a kikeléshez csak a megfelelő hőmérsékletre van szükség.

Szaporodási ciklus és párzási szokások

A legtöbb szárazföldi teknős, így a görög teknős esetében is a szaporodáshoz a téli nyugalmi szakaszt követő időszakra van szükség, ami általában április-május környékére esik. Ez a párzási időszak kezdete és egyben fő időszaka.

A megfelelő körülmények között tartott teknősöknél évente megfigyelhető a különös nászviselkedés, melyet a legtöbb esetben párosodás követ. Ám ahhoz, hogy a teknősök esetében valóban megtermékenyüléshez vezessen a párosodás, előzőleg szükséges a teknősök teleltetése.

A különböző teknősfajok változatos párzási szokásokat fejlesztettek ki. A víziteknősöknél a kopulációt jellegzetes násztánc előzi meg, mely során a hím a nősténnyel szemben hátrafelé úszik, miközben mellső lábait előre nyújtva integető mozdulatokat végez.

A szárazföldi teknősök hímjei lökdöső mozdulattal veszik rá a nőstényeket a párzásra, illetve ugyanígy küzdenek meg riválisaikkal. A szaporodásuk első fázisában a hím udvarolni kezd a nősténynek, ami a görög teknősöknél úgy néz ki, hogy a hím elkezdi a nőstény lábát harapdálni miközben kergeti, lökdösi, ezzel pedig arra kényszeríti a nőstényt, hogy megálljon, ezután zavartalanul történhet meg a megtermékenyítés.

Tojásrakás és keltetés

Körülbelül 4-6 héttel a párzás után a nőstény tojásrakó helyet keres. Onnan tudjuk ezt megállapítani, hogy elkezd „idegesen” viselkedni és kutakodni maga körül. A tojásokat egyetlen fészekbe rakja le, nagyjából 2-10 darabot, a méretük pedig körülbelül 25x30 mm.

A teknősök valamennyi faja tojásokkal szaporodik, melyeket a nőstények szárazföldön, a talajba ásott üregekben helyeznek el. A tengeri teknősök hosszú vándorutakat képesek megtenni, hogy tojásrakás céljából felkeressék ugyanazt a partszakaszt, ahol maguk is kikeltek.

A nőstények a fészkeket a víztől messzebb (néha több száz méterre vagy akár néhány kilométerre is) laza talajú, vízelöntéstől védett, magasabban fekvő helyekre rakják. Utódgondozás egy fajnál sem figyelhető meg.

Ha a teknőst kint tartjuk kifutóban, és a tojásait ott rakja le, akkor nagyon gyorsan rakjuk át keltetőbe, ugyanis az itthoni hőmérsékletünk nem optimális a szabadban lévő görög teknős tojásoknak arra, hogy kikeljenek. Fontos, hogy miközben átemeljük őket, ne forgassuk meg a tojásokat és ne nyomjuk meg őket túl erősen, ugyanis nagyon érzékenyek.

A tojások kikelésének idejét számos tényező befolyásolhatja, mint például a hőmérséklet és a páratartalom. Átlagosan 2-3 hónapra van szükség arra, hogy a tojások kikeljenek. A frissen kikelt teknős nagyjából 25-30 mm.

A legtöbb teknősfaj nemét a tojást ért hőmérséklet dönti el a kikelés előtt; a magas hőmérséklet nőnemű, az alacsonyabb hőmérséklet hímnemű teknőst eredményez. Léteznek azonban olyan teknősfajok is, ahol a nem genetikailag meghatározott.

Keltető építése otthon

Lehet kereskedelmi forgalomban is kapni kifejezetten hüllőtojás-keltetőt, de akár otthon is elkészíthetjük, ha megfelelően tudjuk szabályozni a hőmérsékletet és páratartalmat.

1. Először is szükség van egy vízhatlan tálcára vagy magas falú edényre, ahol a tojások lesznek elhelyezve.
2. Ezt a tojástartót helyezzük nagyobb akváriumba, majd töltsük fel vízzel addig, hogy a tojástartóba ne juthasson víz. Ha szükséges, akkor a tálca alá helyezhetünk valamilyen tárgyat, hogy megemeljük.
3. A víz aljára kell helyezni egy fűtőszálat, ez fogja szabályozni majd a hőmérsékletet, páratartalmat a terráriumban.
4. Az akváriumot úgy kell lefedni, hogy ferdén, kissé megdöntve egy üveglapot ráhelyezünk. Erre azért van szükség, hogy a lecsapódott pára véletlenül se essen rá a tojásokra, hanem szépen le tudjon csorogni és visszakerüljön a vízbe. A legjobb, ha a terráriumban a víz a tér egyharmadát tölti ki.
5. Még azelőtt ellenőrizzünk mindent és melegítsük elő a terepet, hogy beraknánk a tojásokat.

A páncél evolúciója és felépítése

A teknősök páncélja egyedülálló konstrukciónak számít az élővilágban: a kemény külső váz ötven darab csont összenövéséből jön létre, amelyek közt találunk vázcsontokat − a bordákat, illetve a medence, a hátgerinc és a vállízület csontjait - és bőrcsontokat is.

A páncél kialakulásának menete kiválóan megfigyelhető az állatok embrionális fejlődésének tanulmányozása révén: először a bordák szélesednek ki, majd gerinc is egyre szélesebb, szétterülőbb formát vesz fel. Az embrionális fejlődés utolsó szakaszában kifejlődik a páncélt borító szarus bőrréteg.

A páncél komplex struktúrájának az evolúciós gyökerei az újonnan megvizsgált lelet alapján legalább 260 millió évre nyúlnak vissza. A 210 millió évvel ezelőtti leletek már a maira megszólalásig hasonlító formájúak.

A legidősebb ismert teknősős címe eddig a Kínában talált, Odontochelys semitestacea elnevezésű, nagyjából 220 millió évvel ezelőtt élt fajt illette, amelynek már szinte teljesen kifejlett páncélja volt. Az Odontochelys semitestacea háti páncélja azonban még tökéletlen, csontjai nem simulnak olyan pontossággal össze, ahogy napjaink teknősei esetében történik.

Az Eunotosaurus africanus egy még korábbi fejlődési állapotot tükröz: a mai teknősökhöz hasonlóan kilenc pár széles bordával rendelkezett, és már nem voltak bordaközi izmai, gerince azonban még nem mutatta a modern teknősök jellegzetes vonásait.

A páncél típusai és funkciói

A teknősök páncélja elsősorban csontos képződmény, melyet a hátgerinc, a bordák, a szegycsont és a medenceöv együttese hoz létre. A lapockák a gerincesek között egyedülálló módon a mellkason belül találhatók. A páncélt kívülről rendszerint kemény szarulemezek borítják, de egyes fajoknál ezek hiányozhatnak.

Hátpajzsra (karapax) és haspajzsra (plasztron) osztható, ezek rendszertani csoporttól függően többé-kevésbé csatlakoznak egymáshoz a testoldalak mentén. A legtöbb faj képes fejét és végtagjait legalább részben visszahúzni a páncélba.

A páncél formáját és szerkezetét az egyes fajok életmódja határozza meg. A vízi életmódú teknősökre lapított, a szárazföldiekre magas, boltozatos páncél jellemző, de kivételek is akadnak. A résteknős (Malacochersus tornieri) páncélja például szárazföldi életmódja ellenére rendkívül lapos, lehetővé téve, hogy az állat szűk sziklarepedésekben húzza meg magát.

A páncél keménysége is változó, főleg a szárazföldi fajoknál rendkívül szilárd és ellenálló, máskor egészen lágy lehet, például a lágyhéjú teknősök (Trionychidae) esetében. Utóbbiak páncélját szarulemezek helyett csak megvastagodott bőr fedi.

A vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans) esetében a hátpáncél fiatal korában egészen zöld. Sárga haspáncélján fekete koncentrikus gyűrűket találhatunk. Az idősödő példányoknál ez a rajzolat egyre inkább eltűnik. A csontlemezekben lerakódott pigment részeket a szarulemezekbe berakódó sötét festékanyag (melanin) eltakarja. Különösen az idősebb hím állatok hajlamosak a sötét színanyag lerakására (melanizmus). Épp ez miatt régebben az idősebb vörösfülű ékszerteknősöket más fajhoz tartozónak is vélték.

Anatómia és életmód

A teknősök koponyája igen szilárd és tömör, a ma élő amnióták között egyedülálló, mivel nem rendelkezik egyetlen halántékablakkal sem. Fogakkal nem rendelkeznek, szájukat ehelyett éles, csőrszerű szarú határolja. Egyes ragadozó fajok igen erős állkapcsokkal rendelkeznek, a keselyűteknős (Macrochelys temminckii) harapása a krokodilok után a legerősebb az állatvilágban.

Nyakuk nyolc csigolyából áll, rendszerint meglehetősen hosszú és hajlékony, ez teszi lehetővé a fej páncélba való visszahúzását is. Kétféle csoportot különböztetünk meg egymástól a nyak behúzásának módja szerint: a nyakrejtő (Cryptodira) és a nyakfordító (Pleurodira) csoportot.

A teknősök lábait illetően míg a vízi teknősök nagy részének lábain lévő ujjai között úszóhártya alakult ki (ami a vízben való közlekedésüket segíti), addig a szárazföldi életmódot folytató teknősök lábain az úszóhártyák visszafejlődtek. A szárazföldi teknősök ujjonjárók, végtagjaik oszlopszerűek, a mellsők számos fajnál ellaposodnak és erős karmokban végződnek, ezáltal ásásra alkalmasak. A vízi teknősök talponjárók, lábaik úszóhártyásak.

Légzés és keringés

A bordák összenövésének következményeként a mellkas térfogata nem változtatható, így az állatoknak a többi gerincestől eltérő metódust kellett kifejleszteniük a légzésre. Egy egyedi hasi izomcsoporttal rendelkeznek, amely a tüdők köré csavarodva segíti ezek működését, a be- és kilégzés menetét pedig nyakuk nyújtogatásával, illetve nyelvcsontjuk mozgatásával szabályozzák.

A teknősök az egyetlen gerincesek, amelyeknél a ki- és belégzés is aktív izommunkát feltételez. A tüdő a testüreg felső részén, közvetlenül a hátpáncél alatt található. Légzés közben a légzőizmok megemelik, illetve lefelé húzzák a tüdő alatt elhelyezkedő belső szerveket, így ezek hol összenyomják, hol tágulásra késztetik a tüdőt.

A teknősök szívében a jobb és a bal kamra még nincs tökéletesen elkülönülve, az oxigénben dús és szegény vér keveredik egymással. Anyagcsere folyamataik lassúak.

A vízi teknősök csekély mértékben ugyan, de képesek a bőrükön keresztül is lélegezni. A vízben élő teknősök számára a légzőszervük különleges jelentőségű. Ezek az állatok annak ellenére, hogy életük nagy részét a vízben töltik, oxigénszükségletüket mégis a légkörből (atmoszférából) kénytelenek fedezni. A teknősök tüdeje rekeszekből áll, mely a hátpáncél alatt kapott helyet és nem képes a bordaizomzat segítségével a mellkas tágulása vagy összehúzódása révén kitágulni vagy összehúzódni.

E „hátrány” pótlására a teknősökben párosan elhelyezkedő tüdőizmokat találunk. Ezek feladata, hogy a levegőt a tüdőből kipréseljék, amikor összehúzódnak. Így állhatott elő az az érdekes helyzet, hogy amíg az egyéb gerinces állatok között a tüdők nyugalmi állapotban elernyednek (összeesnek), addig a teknősöknél a tüdők levegővel teltek. Ez a vízi teknősök számára igen előnyös és hasznos, mert a halak úszóhólyagjának szerepét is átveszi.

Hőszabályozás és táplálkozás

A teknősök a legtöbb ma élő hüllőhöz hasonlóan változó testhőmérsékletű állatok, testük hőmérsékletét elsősorban a külső hőmérséklet határozza meg. Hőszabályozásuk különböző viselkedésbeli és fiziológiai alkalmazkodások révén történik. A legtöbb szárazföldi és édesvízi teknős a napon melegíti fel testét, a hőség elől pedig víz alá, árnyékba vagy föld alatti üregekbe húzódik.

A természetes hőtől való függőségük következtében a szárazföldi teknősök elterjedése a Föld melegebb vidékeire korlátozódik, a vízi fajok valamivel hidegtűrőbbek a vízi közeg jó hőmegtartó képessége miatt. Egyes nagy termetű fajok gigantotermia révén képesek hőmérsékletüket huzamosabb ideig fenntartani.

A mérsékelt övi teknősök a hideg időszakot rendszerint hibernációval vészelik át. A hőmérséklet csökkenésével lassan beszüntetik aktivitásukat, életműködéseik rendkívüli mértékben lelassulnak. A szárazföldi fajok ez időre a talajba ássák be magukat, a víziek rendszerint az iszapba. Oxigénigényük ezalatt annyira lecsökken, hogy a kloákán keresztül történő passzív gázcsere is elegendő számukra.

A teknősök között egyaránt találunk ragadozó, növényevő és mindenevő fajokat. A szárazföldi teknősökre lassú mozgásuk miatt elsősorban a növényevő életmód jellemző, bár számos fajuk kisebb gerincteleneket és döghúst is fogyaszt. A vízi teknősök ezzel szemben főként ragadozók, bár rendszerint növényeket is fogyasztanak. Általában elmondható, hogy a fiatalok nagyobb arányban fogyasztanak állati táplálékot, mint a kifejlett egyedek.

A mocsári teknős (Emys orbicularis) az év nagy részében ragadozó életmódot folytat, a nyári időszakban viszont nagy mennyiségű vízinövényt fogyaszthat. Míg egyes teknősök aktívan üldözik zsákmányukat, mások inkább lesből támadnak. Az észak-amerikai keselyűteknős az aljazon fekve mozdulatlanul, nyitott szájjal vár áldozatára, melyet a nyelvén található, féregre hasonlító függelékkel csal magához.

Teknősök tartása és betegségei

Sokan vagyunk úgy, hogy szeretnénk egy kisállatot otthonunkban, de nincs elég időnk és terünk ahhoz, hogy olyan gondigényes (és kevésbé hétköznapi) állatokat tartsunk, mint a halak, a leguánok vagy a kaméleonok. A teknősökkel kevés gond van, ételfogyasztásuk méretüktől függ, ám még a legnagyobbak is igen csekély mennyiségű eledelt fogyasztanak egy nap. Ráadásul, ezek a páncélos kis állatkák nem zajonganak, és amúgy is igen kevés probléma van velük.

A vízi teknősök igényesebb fajták, több pénzt kell rájuk költeni, emellett a helyigényük is jelentősebb vízi társaiknál. Legalább 4-6 négyzetméternyi szabad területet kell nekik. Ezzel szemben a szárazföldi teknősök számára jóval kisebb hely kell. A táplálékot tekintve sem olyan válogatósak, mint nagyobb, szárazföldi társaik.

Akvárium vagy terrárium kialakítása

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a vízi teknősöknél minimum a páncél hosszának ötszörösének, szélességének pedig háromszorosának kell lennie annak a területnek, melyre az új páncélos állatkánknak szüksége lehet. Ha megvan a megfelelő méretű akvárium, akkor úgy kell berendeznünk, hogy minél kényelmesebb élettere legyen a páncélos barátunknak.

Az akvárium berendezése két részre osztható, a kötelező és nem kötelező részek. Amire mindenképp szüksége van a teknősöknek, az egy búvóhely, ahova el tud bújni az állatunk. Sajnos, a teknősök hajlamosak a stresszre, ám ilyen esetben nem a házukba vonulnak vissza, hanem szeretnek egy víz alatti búvóhelyre menni, ezt mindenképp alakítsd ki az állatkádnak.

A másik szükséges dolog az akváriumba a napozó, ez egy olyan megvilágított műanyag, vagy nagyobb kő, melyen kedvükre napozhatnak az állatok. A kevésbé kötelező, ám a teknős életét jobbá tevő berendezések közé tartozik az aljzat. Mivel a teknősök szeretik az apró köveket túrni, így érdemes ezekbe is beinvesztálni. A növekenyeket illetően fontos, hogy csakis olyanokat válassz, amelyek nem mérgezők a teknősök számára.

Ahogy arról már volt szó, a víz cseppet sem elhanyagolható a vízi teknősök életéből. És ahogy azt már szintén említettem, a teknősök könnyen megfáznak, így javasolt odafigyelni a víz hőmérsékletre. A víz melegítéséhez használhatunk vízfűtőt, amit érdemes olyan helyre tenni, ahol a teknősünk nem férhet hozzá, vagy melegítő lámpát, ami folyamatosan hőt bocsát ki.

A vízi teknősök, főleg a hazánkban legelterjedtebb ékszerteknősök a koszos vízben könnyen elkaphatnak különböző fertőzéseket. Gondoljunk csak bele, ebbe a vízbe ürítenek, itt is esznek, így a bomlástermékek könnyen visszajutnak aprócska szervezetükbe. Így érdemes a vizet minél többször cserélni és az akvárium üvegét minél sűrűbben letisztítani. Ne használjunk azonban vegyszereket, helyette citromlével fertőtlenítsük az üveget!

Természetesen az akvárium mellett a kerti tavunkban is tarthatunk egyes kisebb vízi teknősöket.

Az olyan szárazföldi teknősök otthonának kialakításához, mint a görög teknős, először is nagy helyre van szükség. Tarthatod terráriumban, ám ennek minimum 1-2 nm-nek kell lennie, de minél nagyobb a hely, annál jobb. A terrárium alját mindenképp szórd be apró kavicsokkal, fadarabokkal, homokkal, kövekkel és lehetőleg természetes anyagból, kőből vagy fából szerezz be egy búvóhelyet a számára.

De mi van akkor, ha szabadtéren szeretnénk tartani a szárazföldi teknősünket? Fontos, hogy egy elzárt részt alakíts ki a teknősnek, ahonnan nem tud megszökni. Egyébként, ha van rá lehetőség, érdemes a szabadban tartani a szárazföldi teknősünket, hiszen így sokkal ellenállóbbak lesznek a különböző betegségekkel szemben, ráadásul, a mozgásigényüket is jobban ki tudják elégíteni.

Lehetőleg napos helyen alakítsd ki ezt a terráriumot, a hűvös helyeket inkább mesterségesen, növények és kövek segítségével alakítsd ki. A napozókőről semmiképp se feledkezz meg, illetve fontos, hogy olyan búvóhelyet alakíts ki, ahova rossz idő esetén elbújhat az állatod.

Etetés és egészségügyi problémák

Ahogy már említettem, a teknősök hajlamosak különböző betegségek elkapására, így bizony arra is oda kell figyelnünk, hogy milyen ételeket adunk a számukra.

Az állati eredetű ételek közül leginkább tubiflex, légy, tücsök, giliszta, csiga, pók, szív mix, garnélarák vagy nyers apróhal kerüljön a teknős "tányérjára". A javasolt növényi eredetű ételek közé tartoznak az olyan növények, mint a pitypang, a tyúkhúr, az útifű, különböző nem mérgező vízi növények, illetve gyümölcsök és zöldségek, mint az alma, sárgarépa, szőlő, saláta és más zöld levelesek.

Gyakori betegségek és kezelésük

• Vitaminhiány: Ha az A-vitamin hiányzik kedvencünk ételeiből, akkor látászavarok alakulhatnak ki. B-vitaminok hiányának esetén kedvtelenség és emésztési zavarok lépnek fel, D-vitamin nélkül a páncél héja meglágyulhat, F-vitamin nélkül pedig bőrbetegségek alakulhatnak ki, illetve a pikkelyek leválhatnak a teknős bőréről.
• Szemgyulladás: Ha az állatok sűrűn becsukják a szemüket, hályog jelenik esetleg meg rajtuk, vagy bevörösödik, akkor komolyabb betegségről lehet szó. Ha több teknős él együtt, mindenképp el kell tőlük különíteni a beteg állatot és naponta (akár többször is) meg kell úsztatni 30 fokos kamillateás vízben.
• Sérülések: Ezeket a sérüléseket a berendezéstől is szerezhetik a teknősök, sőt az sem ritka, hogy egymással viszálykodnak és emiatt harapják meg egymást. Fontos, hogy a sérült állatot elkülönítsük, sebeit le kell fertőtleníteni, ha pedig nem gyógyulnak be némi időn belül, akkor bizony nincs más választás, mint az orvoshoz fordulás.
• Emésztési zavarok: Székrekedés során nagyobb problémát kell kezelnünk, fel kell térképeznünk az állat teljes étrendjét, illetve, hogy megfelelő nagyságú-e a mozgástere. És ez alapján változtatnunk kell rajta.
• Megfázás: Ilyenkor kis, sípoló hangot adnak ki, illetve váladék képződik az orrukban (buborékos a kilégzésük), illetve kedvetlenek. Kiválthatja ezt a betegséget a huzat, a hideg víz, vagy a túl nagy hőmérsékletkülönbség a víz és a szabadtér között. Ha megfázás áll fenn, emeld a víz hőfokát 30 fokra, tedd kamillateás fürdőbe a teknősödet, illetve használd az orvos által felírt gyógyszereket.
• Atkásodás: Ha a bőrön apró, mozgó pontokat látsz, az bizony azt jelenti, hogy atkás lehet az állatod - ez főképp a szabadon tartott állatoknál fordulhat elő, de aggodalomra semmi ok, olyan gyógyszerekkel, mint a Frontline könnyedén kezelhetjük magunk is a problémát, nincs szükség orvosi beavatkozásra. A kezeléshez mindig rendesen olvasd el a gyógyszeres dobozban található tájékoztatást és ne lépd túl a megengedett mennyiséget! Fontos azonban azt is tudni, hogy mi is kaphatunk el betegséget a teknőstől, ez pedig nem más, mint a szalmonella. Így mindenképp moss kezet miután megfogtad az állatot.

Mocsári teknős (Emys orbicularis)

A teknősök rendjének a Kárpát-medencében egyetlen faja őshonos, a mocsári teknős. Emellett számos teknősfaj él hobbiállattartóknál, legjellemzőbb a vörösfülű ékszerteknős.

A mocsári teknős páncéljának hossza körülbelül 20 centiméter. Egyes (nem magyarországi) populációkban elérheti a 30 centimétert is. Ellentétben a vízi teknősöknél megfigyelhető trenddel, miszerint a nőstények nagyobbak (például az ékszerteknősök esetében is), a mocsári teknős hímjei egy hajszálnyival nagyobbak, mint a nőstények. A páncél lapított, ovális, hátrafelé enyhén kiszélesedik. A nőstények páncélja valamivel kerekebb és magasabb, mint a hímeké. A hát- és a haspáncél rostos szalagokkal kapcsolódik össze. A haspáncél az úgynevezett csukló előtti és a csukló utáni csontlemezek mentén mozgatható, a hímeknél horpadt, a nőstényeknél lapos.

Színe okkersárga, vagy barnás, a pajzshatárok mentén keresztirányú fekete csíkkal. A fekete csíkok néha egészen szélesek és elmosódottak, és dominálhatják az egész haspáncélt. Fiatal korban a hátpáncél gerincvonalán egy él húzódik, amely a felnőtt állatokon már nem figyelhető meg.

Mindenféle mendemondákkal ellentétben a teknőspáncél jelentős súlyt nem bír el, csak a ragadozók egy - egyébként nem elhanyagolható - részével szemben nyújt védelmet. Mind a hátpáncél, mind a fej és a végtagok alapszíne sötét, feketésbarna vagy grafitszürke olajzöld beütéssel, amelyet mindenütt, de különösen a nyakon és a fejen kisebb nagyobb citromsárga vagy sötétsárga pettyek tarkítanak. A páncélon a pettyek mintha a pajzsok testközépi részeitől kifelé, sugárirányban futó vonalak mentén rendeződnének. A szemek szivárványhártyája a hímek esetében vörösesbarna, a nőstényeknél sárgásfehér. A frissen kelt teknősök páncélja kerek, 2,5-3 cm hosszú, általában még kevés sárga petty látható rajtuk. Hasuk gyakran fekete.

Élőhely és viselkedés

A mocsári teknős országszerte megtalálható, tavak és folyók mentén, mocsaras területeken. Elsősorban a lassú folyású és álló vizeket kedveli, így inkább azok közelében számíthatunk rá. Világelterjedés: A mocsári teknős Európa jelentős részén előfordul, de hiányzik Közép-Európa egyes területeiről (Németország nagy része, Benelux államok), a Jylland-félszigetről (Dánia), Skandináviából és a Brit-szigetekről. Kelet felé, a Kelet-európai síkság déli részén egészen a Kaszpi- és az Aral-tóig terjedt el. Ezen kívül Északnyugat-Afrikában, Kis-Ázsiában és Nyugat-Ázsia egyes tájain is megtalálhatók populációi.

A mocsári teknős alapvetően vízhez kötött faj. Elsősorban állóvizek és lassú folyású folyók mentén fordul elő. Szereti a vízi növényzettel benőtt tavakat, holtágakat, ahol a part felől észrevehetetlenül napozhat. Különösen kedveli az olyan helyeket, ahol mély vízzel körülvett napozóhelyek (szigetek, vízből kiemelkedő faágak stb.) találhatók, és amelyekről veszély esetén könnyen a felszín alá bukhat. Kedveli a dús növényzettel körülvett tórendszereket, mocsaras helyeket, ahol kedvére közlekedhet a víztestek között.

A vizes élőhelyen kívül azonban nagy szüksége van háborítatlan szárazföldi élőhelyekre is, különösen olyanokra, ahol tojásait lerakhatja: növényzettel csak mérsékelten borított, laza talajú helyekre. A mocsári teknősök idejük nagy részét vízben töltik. Olyan helyeken azonban, ahol több különféle víztest egymás közelében található, gyakran közlekednek a víztestek között.

Nappal, ha épp a vízben vannak, a partközelben tartózkodnak, napos, nyugodt napszakokban, főként a délelőtti órákban, szívesen másznak ki napozni a partszegélyre vagy vízbe dőlt farönkökre és nádkévékre. Előnyben részesítik a mély vízből kiemelkedő szárazulatokat. Ilyenkor a legkisebb zavarásra is a vízbe vetik magukat.

Táblázat: A mocsári teknős alfajai és elterjedésük

Veszélyeztetettség és védelem

A mocsári teknős valamikor rendkívül gyakori volt a vizek járta Alföldünkön vagy a természetes partvonalú nagy tavainkon és az azokat övező mocsarakban, mára azonban nagyon megfogyatkozott ezeken a helyeken. A Balatonon szinte nem lehet vele találkozni. Elszigetelt tavakban, holtágakban vagy az alföldi csatornarendszerekben azonban még megtalálható.

Az élőhelyvesztés mellett az utóbbi évtizedekben komoly veszélyeztetőként léptek fel a különböző, Magyarországon is megjelent idegenhonos teknősfajok. Ezek közül is a hasonló életmódú ékszerteknősök jelentik a legnagyobb fenyegetést. Eddig a vörösfülű ékszerteknős az, amely nagy számban lelhető fel a hazai természetes vizekben is. A vizsgálatok szerint agresszív viselkedésével elsősorban a napozóhelyekről szorítja ki a mocsári teknőst. Feltételezhetően olyan parazitákat is hordoz, amelyekkel szemben a mocsári teknős nem ellenálló.

A mocsári teknős védelme tehát sokkal komplexebb megközelítést igényel, mint azt korábban gondoltuk. Magyarországon - mint minden kétéltű és hüllő - védett.

tags: #teknos #belso #megtermekenyites