A laposférgek törzsébe főként élősködő férgek tartoznak, de az örvényférgek (Turbellaria) altörzsébe szabadon élő fajokat sorolunk. Az édesvízi örvényférgek egy része mikroszkopikus, legfeljebb 3 mm-es állat. Ezek a testüket borító csillózat és bőrizomtömlőjük segítségével csúsznak az aljzaton, vagy úsznak. A bélcsatornájuk egyszerű, egyenes lefutású. A szájnyílás a feji részen, vagy a törzs hasoldalán nyílik. Fajaik többsége ragadozó, de algákkal és növényi törmelékkel táplálkozók is akadnak közöttük. Ivaros szaporodásuk eredménye a tojás, amelyből lárvaalak nélküli állatok kelnek ki. Egyes fajoknál a bimbózással képződő utódok rajta maradhatnak a szülő állaton, ami több egyedből álló állatlánc kialakulását eredményezi. Különleges fajuk a vak örvényférgek közé tartozó Typhloplana viridiata, amelynek smaragdzöld színét a testében élő zöldmoszatok adják.
A hármasbelűek (Tricladida) jellemzői
A hármasbelűek (Tricladida) kifejlett egyedeinek testhossza többnyire meghaladja a 6 millimétert. A lapított, lágytestű, összhúzékony állatok feji része jól elkülönül a törzstől és kettő, vagy több csészeszemet, gyakran oldalt, vagy előreálló nyúlványokat visel. A hármasbelűek kisebb rovarlárvákkal, rákokkal táplálkoznak, de a dögöt is elfogyasztják. A zsákmányt a garattasakból, a hasoldalon kiölthető, izmos garatjukkal ragadják meg. Az emésztés helyszíne egy vakon végződő, elágazó béledényrendszer. 1-4 mm-es több tojást is tartalmazó tojáscsomóikat általában vékony szállal rögzítik az aljzathoz. A lerakott tojáscsomók kezdetben narancssárgák, majd néhány óra alatt sötét barnává, feketévé válnak. Az örvényférgek jelentős regenerációs képességekkel rendelkeznek. A kettévágott állatok 1-2 nap alatt újrafejlesztik hiányzó szerveiket. Az örvényférgek az aljzat közeli növényi törmelékben, a vízinövények között, kövek alsó felszínén gyakoriak. Az aljzatról a sérülékeny testű állatokat finom ecsettel választhatjuk le.
Az örvényférgekre vonatkozó tudásunk túlnyomórésze ezeknek az állatoknak a vizsgálatán alapszik, mivel ezek az előbb letárgyalt két csoportbelieknél jóval nagyobbak, így könnyebben gyűjthetők s szabad szemmel könnyen megfigyelhetők. Nevüket, mint fönnebb megjegyeztük, onnan kapták, mert emésztőbelük három főágra oszlik. A testen áttetsző s igen sok fajban szabad szemmel is jól megvizsgálható hármaságú bélcsatorna további oldalágakat s ezek mellékvakbeleket bocsátanak, úgy, hogy a bélcsőrendszer a testbe, csaknem egyenletesen kiterjeszkedő s legföllebb csak az ivarszerveket kikerülő csőágazatot formál. Mivel a bélcsövek nemcsak az emésztést, hanem a tápláléknak a testben való szétosztását, tehát a vérérrendszerre háramló feladatot is teljesítenek, így joggal tekinthetjük ezt az entodermális származású csatornarendszert bélér (gastrovascularis)-rendszernek.
A tejfehér planária (Dendrocoelum lacteum)
Ez a laposféregfaj egy fehér színű örvényféreg. Bélcsatornája gyakran vörösesen vagy feketésen áttetszik az állat bőrén. Testhosszúsága eléri a 30 millimétert. Testének elején két széles, háromszögletű, alig elkülönülő tapogatója van, melyek nem vagy alig nyúlnak a fej elé. Szemei aprók, egymástól távolabb helyezkednek el, mint a homlok szélétől. Elöl, a fej alsó részén található a kerekded szájnyílás. A tejfehér planária mindenféle álló- és folyóvízben megél. A zuhogó hegyi patakokban éppen úgy, mint a lassú folyású vizesárkokban, a kis pocsolyákban vagy a nagyobb tavakban egyaránt megtalálható. A tiszta vizet előnyben részesíti, de a gyengén szennyezettben is előfordul. Középhegységekben és síkvidékeken álló- és áramló vizekben él a 30 mm-es testméretet is elérő tejfehér planária (Dendrocoelum lacteum). Az aljzaton mozgó állat testében gyakran kirajzolódnak a táplálékkal telt bélágak. A hármasbelűek ivarosan sajátságos alkatú tojások: coconok útján szaporodnak. Egy-egy tojásba számos (10-40) petesejt és többezer szíksejt vándorol össze. A szíksejtek csökevényes petesejtek, melyekből a tojásban magzat sosem fejlődik, de amelyeknek a szíktüszőben fiatalkorukban még megvan az a képességük, hogy petesejtté alakuljanak át. A cocont az állatok az egyik ivarszerv váladékának segítségével növényi levelekre, víztől mosott kövek aljára ragasztják fel, mindig védett helyre, úgy, hogy levegőhöz rendszeresen jussanak. A piciny bogyókból annyi planária kél ki, ahány petesejt kerül a coconba. A coconban fejlődő magzatok a szíksejteket rendre felfalják s a végén felrepesztvén a cocon héját, a szabadba másznak ki. A kikelt fiatalok teljesen hasonlítanak az anyaállathoz, sőt nagyjában máris ugyanannyi bélággal vannak felszerelve, mint amennyi az illető fajra jellemző.
A tejfehér planária táplálkozása
A tejfehér planária (Dendrocoelum lacteum) elsősorban Asellus aquaticus-szal (közönséges vízi ászka) táplálkoznak, de emellett kisebb arányban Amphipodákat, Oligochaetákat, és alkalmanként Chironomidákat, és Trichopterákat is zsákmányolnak. Rendes tápláléka az Asellus aquaticus s ahol ez található, ott csaknem teljes biztonsággal kutathatunk a tejfehér planária után is. Ahol bőven akad Azellusra, ott a bélágazat barnás, vöröses-barnás színben tetszik át a testen. Ha béka, vagy halmájjal, vagy éppen véralvadékkal etetjük, akkor a bélcsőrendszer szép vörös színben tündöklik át a testen. Kis kézinagyító alatt igen tanulságos megfigyelni az állat viselkedését táplálkozás közben. Áldozatára a mellső testvég tapadó gödrével veti rá magát s az állatot a következő pillanatban levélmódjára begöngyölvén, csakhamar megbénítja. Nemsokára kiölti szívógaratját és a zsákmány puha chitinfalát hamarosan áttöri valahol. Már kis kézi nagyítóval is jól lehet látni, miként szívja ki vámpir módra adagokban az áldozatát, miként tölti fel rendre a főbélágak vakbélszerű oldalágait s miként tolja, taszítgatja a bélbe felvett táplálékot egyik tájról a másikra. Planáriáink képesek egyszerre testméretüknek megfelelő tápmennyiséget felvenni, de éppúgy képesek egy hónap, vagy akár egész esztendő hosszáig is koplalni. A jóllakott állatok áldozatuktól lomhán tovamásznak és a tartó edény valamely árnyékos sarkában, vagy a vízszínen fekvő levél alján helyezkednek el s napok hosszáig egyazon helyben találhatók. Nyugvó állapotukban az emésztéssel és lélekzéssel vannak elfoglalva. Lélekzés végett testük mellső végével féltölcsért formálnak, testszegélyüket felredősítik s esetleg farkrukat kissé megemelintik; ilyenképpen, csillóikat szüntelen munkában tartván, állandó vízárammal mossák magukat körül, valóságos örvényt tartván fenn a vízben. Ha ilyenkor az állatokat nem bántalmazó, úgynevezett vitális festékoldatot bocsátunk az orruk elé, amely célra legalkalmasabb a metilén-kéknek az állatok tenyészvizében készített híg oldata, akkor az beúszik az állatok teste alá s az oldalredők szélén, valamint a fark mögött mindjárt előtűnik.
A tejfehér planária élőhelyei Magyarországon
A tejfehér planáriák állóvizekben, síkvidéki áramló vizekben és középhegységi patakok alsó szakaszán élnek az aljzat közelében. Leggyakrabban a meder köveinek alsó felszínén találhatsz rájuk. Ezek az állatok fénykerülő természetükből kifolyólag mindig kövek és vízinövények levelei alatt találhatók, a forráslakók pedig a forrás előtörő csatornáiból kaparhatók ki. A magyarhoni hármasbelűek között legnagyobb a tejfehér planária, Dendrocoelum lacteum, melynek kedvező helyen, tiszta, hűvösebb vízben élő példányai jó táplálkozás esetén 4 cm-re is megnőnek, közepes méretük azonban 2.5 cm. Németországban élő rokona, a Dendrocoelum punctatum még ennél is nagyobbra fejlődik. Ez az állat mindennémű víznek egyaránt lakója. Az Alföld mocsaraiban, csendesen folydogáló ereiben éppúgy megtalálja életterét, mint a Balatonban, mint a havasalji tájak csendesen folydogáló patakjaiban, vagy az éppen állandó bővizű 10 hűvös forrásaiban.
Invazív planáriafajok Magyarországon
Közleményük szerint egy pécsi kertészetben került elő a két laposféregfaj, amelyek előfordulását a kutatók a Zootaxa című zoológiai folyóiratban közölték. Mindkét faj ragadozó, elsősorban csigákat és földigilisztákat fogyasztanak. A hazai faunára kifejtett hatásuk még ismeretlen, így ennek további vizsgálata szükséges. A beszámoló szerint a mostani tanulmányig nem jelent meg hivatalos szakirodalmi leírás egyetlen Magyarországon élő szárazföldi laposféregről sem, viszont a kutatóknak eddig összesen tizenhét, hazánkban is előforduló, édesvízi planáriafajról volt tudomásuk.
Az utóbbiak két főcsaládba - a Geoplanoidea és a Planarioidea - sorolhatók. A Magyarországon most megjelent két faj a Geoplanoidea csoportba tartozik.
Diversibipalium multilineatum (Kalapácsfejű féreg)
A fajok egyike a Diversibipalium multilineatum névre hallgató planária, amelyből 27 centiméter hosszú példányt is találtak. A fajra a szalmasárga alapszín és a háti oldalon végighúzódó három barna csík, valamint a fej két oldalán található kiszélesedő lebeny jellemző, emiatt magyarul a kalapácsfejű féreg nevet javasolták neki. Ezt a fajt eredetileg Japánban írták le, vélhetően oda is behurcolással került. A kalapácsfejű férgek többségére a pécsi kertészet üvegházi részében bukkantak a kutatók, bár néhány példány a szabadba is kijutott. Szakirodalmi adatok szerint a faj elterjedését limitálja a páratartalom mértéke, ami Magyarországon túl alacsony, ezért nem valószínű, hogy a faj el fog terjedni.
Obama nungara (Obama-féreg)
A másik faj az Obama nungara nevű, eredetileg Brazíliában leírt planária, amely jóval kisebb - hossza 7 centiméternél rövidebb, szélessége mintegy 5 milliméter -, barnás, jellegzetes márványos mintázatú állat. A kutatók magyar névnek az obama-férget javasolják, az itthon megtalált példányok génszekvenciái argentin példányokéval mutattak teljes egyezést. A közlemény szerint az Obama nungara mára már számos európai országban megjelent és elterjedt. Miután a pécsi kertészetben talált példányokat begyűjtötték, egy budapesti kertészetben, illetve egy szombathelyi botanikus kertben is előkerült néhány, ami azt jelzi, hogy a jelenleg ismertnél sokkal elterjedtebb lehet országszerte.
Alakuló frakcióülés – sajtótájékoztató
Planáriák a vízminősítésben
A hazánkban számos olyan áramló vizű élőhely található, amely alkalmas helyszíne a diákokkal elvégzett vízvizsgálatoknak. Ezek a lassúfolyású síkvidéki patakok, a kőgörgeteges középhegységi patakok és Magyarország nagyobb folyói. Az áramló vizű élőhelyeket gyakoriságuk, és nagyobb területeket összekötő voltuk miatt szinte minden közoktatási intézmény közelében megtalálhatjuk, így nem ütközik nehézségbe megközelítésük. A terepgyakorlati foglalkozásoknak fontos részét képezik a vízvizsgálatok. Ennek során a diákok a fizika, kémia, biológia, földrajz szaktárgyak ismeretanyagához tartozó kísérleteket, megfigyeléseket végeznek. A komplex vizsgálatok eredményeként lehetőségünk van arra, hogy értelmezzünk olyan jelenségeket, amelyeknek hatásai több természettudományos tárgy módszereivel vizsgálhatók.
Az eutrofizációs folyamatok komplex vizsgálata mellett különösen fontos lehet a sokféle és az esetek többségében káros antropogén hatások elemzése. Ilyenek például a mederátalakítások. A fizikai és kémiai vizsgálatok elvégzéséhez léteznek és beszerezhetők a terepen is jól használható eszközök és gyorstesztek, ugyanakkor a vízminőséget jól indikáló makrogerinctelen állatvilág vizsgálatához sokáig nem állt rendelkezésre a szükséges felszerelés. Az áramló vizek biológiai állapotának felmérésekor ma már Magyarországon is sokfelé használják a vízben élő gerinctelen állatokat, mint a vízminőségét jelző (indikátor) szervezeteket.
Az Európai Unió Víz Keretirányelve (VKI) alapján az egyes tagországoknak egységes, módszertani szempontból harmonizált eljárás szerint kell vizsgálniuk felszíni vizeik ökológiai állapotát. Ennek során a vízi makrogerinctelen élőlény-együttest is be kell vonni a nemzeti monitoring programba a többi biológiai komponens-csoport (fitoplankton, fitobentosz, makrofiton és halak) mellett. Az eljárás során a típusokba sorolt víztestekre külön-külön alkalmazható minősítési rendszert kell alkalmazni. A hazai ökológiai állapot-minősítő rendszer jelenleg még nem teljesen felel meg a VKI előírásainak. Megállapítható, hogy ezt a megkülönböztetést ki kellene terjeszteni olyan módon, hogy a víztípusok legalapvetőbb sajátosságait kellőképpen ki lehessen fejezni az eltérő módon megfogalmazott típus-specifikus referenciális feltételek eltérő kritériumai alapján. Ehhez azonban még számos dolog tisztázásra szorul, így például a különböző típusú, méretű vízfolyások és tavak esetében ki kell dolgozni a leginkább megfelelő, a rutinszerű monitoring számára jól alkalmazható mintavétel módszereit. Nem kerülhető meg az egyik legfontosabb probléma, nevezetesen a hiányos adatok kérdésköre, amely miatt jelenleg még nem kellőképpen tisztázhatók bizonyos víztípusok eredeti, az emberi beavatkozásokat megelőző, vagyis a természetes, vagy természeteshez közeli állapotának, illetve azok sajátosságainak meghatározása.
Vízminősítési módszerek és planáriák
A vízminősítéskor a begyűjtött élőlények alapján jellemezzük az áramló vizet. A különböző víztípusokból történő mintavétel során más és más gyűjtési módszereket alkalmazhatunk. A kis és közepes vízfolyások makroszkopikus gerinctelen élőlényegyütteseinek feltárására a nyeles kézihálós módszer a legmegfelelőbb. Ennek során a mintavételt folytató személy a vízben áll háttal a vízfolyásnak, és a háló keverő mozgatásával gyűjti össze a növényzet közül, és a lábbal felkavart aljzatról az áramló vízbe került élőlényeket. A mintavételt gumicsizmában, vagy halászruhában célszerű végeznünk. Az egyes élőhelyek összehasonlíthatósága érdekében érdemes a gyűjtésre fordított időt előre meghatároznunk, 15-30 percben. A szilárd aljzatról, kövekről, faágakról kézzel, csipesszel, vagy kefe segítségével is összegyűjthetjük az állatokat. A hálózással és az utóbbi módszerekkel begyűjtött törmelékes anyagot lapos, világos színű edényekben (fotótálakon, műanyag tálcákon) tudjuk a legkönnyebben szétválogatni, miután egy kevés vizet öntöttünk a mintához. A nagyobb folyóknál az éves legkisebb vízállás idején kell végeznünk a nyeles kézihálóval folytatott gyűjtéseket. A Duna és a Tisza esetében is a makrozobenton együttes jelentős része megtalálható ilyenkor a meder keresztszelvénye mentén a vízszint alatt. Nagyobb folyók esetében a parti öv vizsgálata mellett fontos lehet a meder közepén található élőlényegyüttes vizsgálata is.
A szakirodalmi adatok és tereptapasztalatok alapján további, a vízminőség meghatározásában fontos csoportok kerültek bevonásra a vízminősítő rendszerbe. A vízminősítésre a biotikus indexeket használhatjuk, amelyek az adott időben jelenlévő élőlényegyüttesek összetétele alapján jellemzik az élőhelyet. Az előforduló családnevek alapján kiszámítható a minta összpontszáma és az egy taxonra jutó átlagpontszám.
BISEL módszer
A belga módszert két eljárás kombinálásával alakították ki (Trent Biotikus Index - Woodiwiss, 1964; Tuffery és Verneaux Biotikus Indexe, 1968). 1984 óta a Belga Biotikus Index hivatalos biológiai vízminősítési módszer Belgiumban. A Belga Biotikus Index középiskolások számára kifejlesztett, egyszerűsített változatát nevezik BISEL-nek (Biotic Index at Secondary Education Level). A vízminőség változása egy bizonyos mértékig hatással van a flórára és faunára. A minőségi adatok összehasonlíthatósága érdekében a mintavételi módszert és a mintavétel végrehajtását amennyire csak lehetett szabványosították. A mintavétel célja a vizsgálati helyre legjellemzőbb, legváltozatosabb makrogerinctelenek összegyűjtése. Ezen cél elérése érdekében az összes megközelíthető élőhelyet, mikrobiotópot meg kell vizsgálni. Azaz a vízfenék altalaját (homok, iszap, kő), a makro-növényzetet (úszó, vízalatti, kiemelkedő), a víz fölé nyúló fák elárasztott gyökereit, és az összes többi, természetes és mesterséges, úszó, vagy elmerült anyagot a vízben. A makrogerinctelenek gyűjtése szabványos, fémkeretes, kúp alakú kézihálóval történik. Az élőlények elkülönítése részben elvégezhető a helyszínen is, de jobb ha a laborban történik. A helyszínen a mintát amennyire csak lehetséges meg kell tisztítani az iszap nagy részétől, a kövektől, levelektől, törmelékektől. A durva anyagok 0,5-20 mm lyukbőségű szitasorok használatával is szétválaszthatók. A minta precíz szitálása és az élőlények osztályozása a laborban történik. Először a mintát leöblítjük és egymásra helyezett különböző lyukbőségű szitákon (10 mm, 5 mm, 2 mm, 1 mm, 0,5 mm) vízsugárral lemossuk. A durva törmeléket kiszedjük és minden szitából a fennmaradt élőlényeket fehér műanyag osztályozótálcákra helyezzük. (30 x 50 cm) Az osztályozótálca alja négyzetekre van osztva azért, hogy elősegítse a gyűjtött minták módszeres vizsgálatát. A látható élőlényeket csipeszekkel és beépített világítással rendelkező nagyító segítségével szétválogatjuk. A szétválasztást követően a makrogerincteleneket 10-50-szeres nagyítású sztereomikroszkóp alatt megvizsgáljuk. Az azonosítás célja az, hogy meghatározzuk a mintában lévő rendszertani egységek számát és a legérzékenyebb taxonok jelenlétét. Azokat a rendszertani egységeket, amelyeket egyetlen egyed képvisel nem vesszük figyelembe a biotikus index kiszámításánál, mert ezek előfordulása véletlen is lehet.
A vízszintes beosztás a megfigyelt állatcsoportoknak felel meg, 1-től 7-ig sorba rendezve a csökkenő környezeti igényeknek, illetve a szennyezettséggel szembeni tűrőképesség növekedésének megfelelően. (1. oszlop) A legérzékenyebb csoportok, mint az álkérész (Plecoptera), a külső vázzal rendelkező tegzes (Trichoptera) és kérész (Ephemeroptera) a táblázat felső szintjén találhatók. A legnagyobb tűrőképességgel rendelkező fajok a táblázat alján szerepelnek, pl. csővájóféreg (Tubificidae), árvaszúnyog (Chironomidae thummi - plumosus csoport), herelégy (Syrphidae, Eristalinae). Az első három csoportnál (1-3 sor) szükséges azt tudni, hogy a mintában 1, 2 vagy több rendszertani egység van-e jelen. (2. A függőleges oszlopok a taxonok változatosságát mutatják, azaz a mintákban talált taxon darabszámot jelzik. A sor és az oszlop metszéspontja adja a biotikus indexet az adott mintavételi helyre vonatkozóan. Azt a sort választjuk ki, amely a legjobban utal a legérzékenyebb faunacsoportok jelenlétére az adott mintában. A biotikus index 0-10 közötti értékű lehet. Minél magasabb az értéke, annál érzékenyebb csoportok és rendszertani egységek vannak jelen a vizsgált vízben. Általában a legmagasabb biotikus index (10) a jó vízminőségre, illetve a szennyeződés hiányára utal (2 Plecoptera nemzetség, és 16 vagy több taxonómiai egység). Ha a biotikus index 5 vagy annál kevesebb az nem csak azt jelenti, hogy a víz szennyezett, hanem azt is, hogy kritikus szintet ért el. Az eredmény szintetizálása céljából a 10 index 5 vízminőségi osztályba sorolható, amelyeket különböző színekkel lehet megjeleníteni. A BISEL módszer kritikája: A módszer egyik legnagyobb hibája az, hogy az ökológiai állapotfelmérést olyan nagy csoportok (pl. házas tegzesek) alapján végzi, amelyek tagjai teljesen különböző ökológiai állapotokat jeleznek. A másik jelentős probléma, hogy olyan taxonok esetében várja el a nemzetség szintű elkülönítést, amelyre csak szakemberek képesek pl. Plecoptera, Ephemeroptera.
