A Polgárháborúk Természete és Típusai

A polgárháborúk a történelem során visszatérő konfliktusok, melyek célja lehet a politikai hatalom megszerzése, a társadalmi berendezkedés radikális megváltoztatása, vagy akár területi szeparatizmus. Ezek a konfliktusok mélyen befolyásolják az érintett társadalmakat, gyakran súlyos emberi szenvedéssel és gazdasági összeomlással járnak.

A Polgárháború Fogalma és Kritériumai

A polgárháború meghatározása és mindennapi használata során nem veszik figyelembe, hogy az erőszaknak milyen szintje szükséges ahhoz, hogy a konfliktust polgárháborúnak sorolják be, elválasztva például a terrorizmustól vagy az utcai harcokba torkolló politikai küzdelmektől. A világ fegyveres konfliktusait számon tartó adatbázisok polgárháborúként sorolják be az országon belül vívott fegyveres harcot, ha a konfliktus minden évében legalább 1000 áldozata van a harcoknak. Az 1949-es genfi egyezmények (Volume II-B, p. 121) nem határozzák meg egyértelműen a polgárháború fogalmát, de megadják azokat a kritériumokat, amelyekkel az erőszak bármilyen célú felhasználása (mint például terrorizmus, anarchia, vagy akár fegyveres rablás) elválasztható a „nem országok között vívott fegyveres konfliktusok”-tól, amely utóbbi kategória a polgárháborút is magában foglalja.

A Nemzetközi Vöröskereszt (ICRC) tovább finomította a genfi egyezmény 9. pontjának meghatározását. Az amerikai haderő meghatározása a polgárháborúra átvette a genfi egyezményekben lefektetett alapelveket, de kiegészítette még eggyel: a konfliktusban részt vevő mindkét félnek azonosítania kell fegyveres erőit, ennek hiányában csak felkelésről, terrorizmusról vagy gerillaháborúról beszélnek. Egyes polgárháborúk forradalomként kezdődnek vagy akként kategorizálnak, amikor a konfliktus célja és egyik lehetséges kimenetele a társadalmi rendszer és ezzel a politikai vezetés jelentős átrendezése. Egy felkelést, akár sikeres, akár nem, egyes történészek csak akkor sorolnak be polgárháborúként, ha annak során szervezett hadseregek szabályszerű csatákat vívnak. A polgárháború vagy a forradalom szóhasználata önkényes is lehet. Az 1640-es évek sikeres angliai polgárháborúja I. Az Amerikai Egyesült Államokban a brit gyarmatok 1770-es évekbeli sikeres felkelése a brit uralom ellen pedig, melyben szervezett seregek harcoltak amerikai forradalom és amerikai függetlenségi háborúként ismert.

Polgárháborúk Okai és Típusai

Ideológiai Polgárháborúk és Forradalmak

A forradalom olyan polgárháború, amelyet jórészt ideológiai alapon vívnak, és a hatalom megszerzésére, illetve újrafelosztására irányul. A forradalmak klasszikus példája az 1789-ben kirobbant francia forradalom, amely a francia középosztályt és a városi szegényeket állította szembe az arisztokráciával és a monarchiával. A forradalmakat tekinthetjük a régi parasztlázadások utódainak is, habár a modern történelemben mindig a középosztály vagy a munkásosztály vezette a felkelést, maga mellé állítva a társadalom széles rétegeit. A forradalom sikere szinte minden esetben a fegyveres erők alkalmazásán múlt, és amennyiben nem sikerült gyors győzelmet elérni, igen könnyen polgárháborúba torkollott, mint például a Mao Ce-tung által vezetett kommunista forradalom Kínában. Egyes esetekben a forradalom gyors győzelmet arat az ország adminisztratív központjában, de a perifériákat nem tudja megnyerni, amely csatlakozik az ellenforradalom erőihez és polgárháborúba sodorja az országot.

Vallásos Okokból Vívott Polgárháborúk

A vallásos okokból vagy vallási különbségek miatt vívott polgárháborúk a történelem során elsősorban a monoteisztikus társadalmakban fordultak elő, ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a többistenhit bizonyos engedményeket tesz a vallási dogma terén: bár az egyes istenek között fennállhat bizonyos rangsor, de egyik sem képviselheti a végső igazságot. A középkori Európában a keresztény lakosság mindennapjait áthatották a pogány tradíciók. A lakosság nagy része írástudatlan volt és egyre kevesebbet értett a latin nyelvű vallási szövegekből, elsősorban a Bibliából (amely a könyvnyomtatás elterjedése előtt elérhetetlen volt a közemberek számára). A fentiek ellenére Franciaországban polgárháborús konfliktus zajlott a katolikus többség és a protestáns hugenotta kisebbség (ld. például Szent Bertalan-éj, La Rochelle 1573-as ostroma). Ugyanez a küzdelem Németalföldön több mint 80 évig tartott, ahol a katolikus spanyol király, a hozzá hű déli tartományok és a protestáns, északi tartományok csaptak össze. A vallásos dogmák meghatározása és rögzítése általában jelentősen hozzájárul a vallások közötti feszültségek növekedéséhez, ennek egy jó példája a római és a görögkatolikus egyház közötti vita, a Nagy Egyházszakadás. Az iszlám megjelenése és elterjedése a Közel-Keleten együtt járt a nem-iszlám vallású uralkodók elleni felkelésekkel, illetve a vallás erőszakos terjesztésével.

Területi Szeparatizmus

A polgárháborúk egyik leggyakoribb oka, elsősorban a hidegháborús ideológiai szembenállás megszűnése után, a területi szeparatizmus. Ebben az esetben a nacionalizmus, vagy a törzsi hovatartozás, a vallással és az ideológiával azonos szerepet játszik: az erőszak alkalmazására motivál és következményei alól felmentést ad, de nem a konfliktus elsődleges oka. A szeparatista polgárháborúban egy vagy több régió küzd önállóságáért (például a délszláv háború) vagy önrendelkezéséért (mint pl. a koszovói albánok), a helyi kulturális vagy politikai autonómia kivívásáért (kurdok) vagy a helyi erőforrások feletti rendelkezés jogáért (mint például a Niger-folyó torkolatvidékének felkelői).

Mivel a mai modern államok erős ellenőrzést gyakorolnak a fegyveres erők felett, ezért a szeparatista polgárháború kirobbanásához a legtöbb esetben szükséges, hogy a hadsereg (törzsi, politikai, vallási vagy etnikai törésvonalak mentén) felbomlik és az egyik vagy másik küzdő fél mellé áll. Amennyiben ez nem történik meg, a szeparatista konfliktus alacsony intenzitású, aszimmetrikus konfliktussá, a könnyű fegyverzetű és kevéssé szervezett szeparatisták és a központi kormányzat erői közötti összecsapások sorozatává fejlődhet. Ezt az utat követték a gyarmatok felszabadításáért küzdő hadseregek is Afrikában és Délkelet-Ázsiában.

Államcsíny és Puccs

A hivatalban lévő kormány ellen irányuló és a kormányzati hatalom megszerzéséért indított államcsíny vagy puccs (francia kifejezéssel coup d'état) általában bizonyos személyek félreállítására vagy likvidálására, illetve a hatalom legfontosabb eszközeinek (hadsereg, közigazgatás, média) megszerzésére irányul, a legtöbb esetben nem jár széles körű erőszakkal vagy polgárháborúval. Azonban a félresikerült, vagy csak félig kivitelezett puccsok könnyen polgárháborúvá fajulhatnak, amennyiben a két szemben álló fél meg tudja szervezni erői és kiterjesztik a konfliktust.

Esettanulmányok Polgárháborúkról

Az Amerikai Polgárháború és "A víz édes íze"

Az amerikai polgárháború (1861-1865) egy feszültségektől terhes időszak volt, amelynek alkonyán játszódik Nathan Harris "A víz édes íze" című regénye a Georgia állambeli Old Oxban. A földbirtokos George Walker és felesége, Isabelle arról értesülnek, hogy fiuk, Caleb elesett a háborúban. Miközben mindketten a maguk módján próbálnak megküzdeni a veszteséggel, egyre távolabb sodródnak egymástól. Ekkor toppan be az életükbe Prentiss és Landry, a frissen felszabadult rabszolga-testvérpár. George - hogy gyászában valamilyen értelmet adjon napjainak - különös tervet forgat a fejében. Noha hosszú évek óta csak földjeinek eladogatásából él, most mogyorótermesztéssel akar foglalkozni, amihez a testvérek segítségét kéri. Walkerék gondolkodásmódjukban mindig is különböztek a város lakóitól, de azzal, hogy szállást és fizetséget kínálnak a két fekete férfinek, soha nem tapasztalt ellenszenvet váltanak ki a helybéliekből. George-ot lépten-nyomon arra figyelmeztetik, hogy nem lesz jó vége annak, amit csinál, Isabelle pedig a város előkelő nőtagjaival konfrontálódik, amikor kiáll férje döntése mellett. A háttérben mindeközben kirajzolódik két uniós katona tiltott szerelme, amely aztán a regény felkavaró eseményeinek mozgatórugójává válik. Harris finom ecsetvonásokkal festi meg szereplőit: a legkevésbé szimpatikus figuráiban is van valami emberséges, ahogy a legerősebbnek mutatkozó karaktereknek is vannak gyenge pillanatai. A történetet végig külső elbeszélő meséli el, de az egyes fejezetekben más-más szereplő nézőpontja érvényesül, így az olvasó időről időre közelebb férkőzhet a regény valamelyik hősének gondolataihoz. Landry nem beszél, a durva ütlegek hatására nemcsak az állkapcsa sérült meg - helyrehozhatatlanul eltörött benne valami. Az okos és gondoskodó Prentiss-szel szavak nélkül is megértik egymást, a testvéreket a mély szeretet mellett a közösen átélt borzalmak fűzik össze. George és Isabelle viszonyában is nagyobb tér jut a hallgatásnak, mint a szavaknak. Ezek a csöndek olykor a megkérdőjelezhetetlen összetartozásukról, máskor egymás meg nem értéséről tanúskodnak. "A víz édes íze" végsősoron az újrakezdés lehetőségéről és a reményről szól, ahogy a történet végén Isabelle megfogalmazza magának: „Remélni bármit lehet, de régen megtanulta már, hogy azt kell elfogadnia, ami jön.”

Harris regénye súlyos kérdéseket boncolgat: mihez lehet kezdeni az újonnan elnyert szabadsággal egy olyan világban, ahol a régi rend normái és a faji alapú előítéletek uralkodnak? Szembe lehet-e szállni egy egész közösség értékrendjével, ha az valami nemesebb érdekében történik? És kihez fordulhat az igazságot kereső egyén, amikor igazságszolgáltatás lényegében nem létezik, vagy legalábbis nem mindenki számára?

Az Algériai Polgárháború (1991-2002)

Az algériai polgárháború (arabul: الْحَرْبُ الْأَهْلِيَّةُ الجَزَائِرِيَّةُ, franciául nevezik décennie noire-nak, vagyis fekete évtized-nek vagy décennie du terrorisme-nak, azaz a terrorizmus évtized-ének) 1991 és 2002 között az észak-afrikai Algériában tomboló belső fegyveres konfliktus, amely bizonyos mértékig kihatott Európára (elsősorban Franciaországra). A háborúban elsősorban iszlamista frakciók, azok szélsőséges ágai harcoltak a kormány és olykor egymás ellen is. Ezzel szemben az algériai polgárháború nem volt a hagyományos értelemben vehető katonai konfliktus, mert sokkal jellemzőbbek voltak a terrorista támadások, a civil lakosság (különösen a berber etnikumú lakosság) körében művelt népirtások és más kegyetlenkedések. A polgárháború alatt mindegyik fél hallatlan kegyetlenségről tett tanúbizonyságot. A kormányzat az ellenzékkel szemben, míg az ellenzéki erők a kormányt támogatók és a civil lakosság, illetve a berber kisebbség ellen elkövetett atrocitások és gyilkosságok tekintetében nem válogattak az eszközökben. Az algériai polgárháború még mindig rengeteg kérdést vet fel, amelynek oka a számos bizonytalan állítás vagy a szándékosan eltúlzott, eltorzított, esetleg elhallgatott információ. Szerepet játszanak ebben azok a külföldi vélemények, amelyek leggyakrabban az algíri kormányt okolták a bajokért, míg az az iszlamistákkal kapcsolatos állításokat eltúlzottnak tartották. Ugyanakkor a kormány minden fegyveres támadásért vagy terrorista merényletért és a mészárlásokért a vele szembenálló erőket tette felelőssé, akiket kivétel nélkül terroristának nevezett. A polgárháború miatt Algéria távolmaradt az öbölháborútól is.

Az ország függetlenségét kiharcoló Nemzeti Felszabadítási Front (röviden FLN) az algériai függetlenségi háborút követően közel három évtizedig egymaga irányította Algériát. Ideológiája a szocializmus és az arab nacionalizmus elemeit ötvözte. Algériában egypártrendszer volt, az ipart és a mezőgazdaságot többnyire államosították. A függetlenség első éveiben az Algériát irányító FLN-en belül megosztottság mutatkozott, amely 1965-ben puccshoz is vezetett. A gazdag szénhidrogénkészletek nyújtotta lehetőségekkel jelentős fejlesztések és nagy beruházások történtek, de korántsem mellékesen az állampárt a bevételeket a saját vagyonaként kezelte és virágzott a korrupció. 1986-ra azonban a gazdasági növekedés megtorpant az olajár-csökkenés következtében és az algériai gazdaság az 1990-es évek elejére súlyos válságba került. A munkanélküliségi ráta 20% fölé emelkedett és elemzők szerint néhány éven belül elérhette akár a 31%-ot is. A problémák gyökere az 1960-as és 1970-es évekre vezethető vissza, az algériai népesség dinamikus növekedésének kezdetéhez. Az ekkorra már érzékelhető klímaváltozás Algériában is megtette a hatását, ugyanis a lakosságszám növekedése mellett nőttek a környezeti problémák.

A konfliktus eszkalációja

Az FLN óvatos változtatásokkal próbált úrrá lenni a válságon, pl. a többpártrendszer engedélyezésével vagy a gazdaság liberalizálásával. Az algériai politikai életben viszont már az 1980-as évektől olyan változások történtek, amelyek élesen elkülönülő irányvonalak kialakulását eredményezték. Egyrészt ott volt az a szekuláris értelmiségi réteg és az őket támogató néptömeg, amely az európai típusú társadalmi rend fenntartását akarta Algériában, viszont fel akarta számolni az FLN diktatórikus, korrupt és bürokratikus uralmát. Az iszlamista politikai ideológia olyan gyorsan nyert teret Algériában, melyre az FLN kormány döbbenetében képtelen volt érdemi választ adni. 1988. október 4-én az összes nagyobb algériai városban tüntetések kezdődtek, melyek rövidesen egy hatnapos zavargásba torkollottak. Második követelésük között szerepelt a többi frakció (iszlamisták, szélsőbaloldaliak) és a berber kisebbség képviseltetése az országgyűlésben. Válaszul az algíri kormány erővel lépett fel a demonstrálókkal szemben. A rendfenntartó erőket és a polgári közigazgatást katonai ellenőrzés alá vonták, sőt a rendőrakadémián is fogságba vetettek, sőt megkínoztak kadétokat, akiket megbízhatatlannak véltek. Ekkor került a középpontba Ali Benhadzs iszlamista szónok, aki az elmúlt években tömegeket mozgatott meg karizmatikus beszédjeivel. Október 10-én a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálat erői elfojtották a megmozdulásokat. A fekete október eredménye 500 halott, 1000 sebesült és mintegy 15 ezer börtönbe vetett személy lett. Az októberi tüntetések leverése ellenére az FLN-t újból belső hatalmi harc kezdte sújtani, ugyanakkor még jobban megerősödtek az algíri kormánnyal szembeni belső és külső kritikai hangok.

1989. február 18-án megalakult az iszlamista elkötelezettségűeket tömörítő FIS, az Iszlám Üdvfront, ami jelentős mértékben támaszkodott szegény és nincstelen városi fiatalságra. Azonban a párt belsőleg megosztott volt, noha alapvetően Algéria teljes iszlamizációját és arabosítását tűzte ki célul. Reformista ága, amely nem volt túlzottan radikális, hajlott a más pártokkal történő együttműködésre. Viszont voltak olyan ultraszélsőséges ágai az Üdvfrontnak, amelyek nem riadtak vissza a fegyveres erőszak alkalmazásától és korlátlan hatalomra törtek. A Benhadzs melletti másik karizmatikus iszlamista vezető, Abasszi Madani nyíltan kijelentette, hogy nem támogatja a demokratikus berendezkedést. Úgy fogalmazott, hogy a demokrácia ellentmond az iszlámnak, a szaríának és minden szent tanításnak, valamint azok értékeinek. Benhadzs is kijelentette, hogy Algériában nem érvényesülhet a demokrácia, mert a hatalom forrása Isten és a Korán, nem pedig a nép. Ha az emberek Isten törvényei ellen szavaznak, az egyet jelent az istenkáromlással. Az 1990. A FIS legodaadóbb hívei már jóval a választási eredmények kihirdetése előtt nyugtalanságot okoztak az országban olyan manőverekkel, mint például azon parabolaantennák eltávolítása a városi háztartásokból, amelyekkel európai csatornákat fogtak az emberek és csak azokat hagyták meg, amelyekkel pl. 1991 januárjában újabb tüntetések voltak Algériában Szaddám Huszein és Irak mellett. Benhadzs vezetésével az egyik demonstráció a védelmi minisztérium előtt zajlott, ahol a szónok követelte, hogy Algéria küldjön önkéntesekből álló katonai segítséget Iraknak. 1991 májusában napvilágot látott a választókerületek átrendezéséről szóló tervezet, ezért a FIS sztrájkra szólította fel az embereket. A kormány június 3-án szükségállapotot hirdetett és letartóztatták Benhadzsot valamint Madanit is, akiket tizenkétéves börtönbüntetésre ítéltek. Ekkor főleg afganisztáni veteránok egy csoportja felvetette, hogy fegyveres harcot kell kezdeményezni az FLN ellen. 1991. december 26-án lezajlott az újabb választás. 1992. január 11-én szükségállapotot vezetett be és több ezer embert vettek őrizetbe. Az új kormányzat rendőri és katonai jellegű irányítással vette át Algéria vezetését. Az Üdvfrontot betiltották, az iszlamistákat üldözték, egyes vezetőket és tagokat börtönbe vetettek, sokakat megkínoztak és/vagy meggyilkoltak. A fegyveresek egy része gerillahadviselésre rendezkedett be és bevették magukat az Atlasz-hegységbe vagy a bozótosokba. A harcok elsősorban Észak-Algériát érintették, míg a ritkábban lakott szaharai területeket jórészt elkerülték. Nem sok idő telt el, s a polgárháború borzasztó mélységekbe süllyedt.

Következmények és atrocitások

Bár a kőolajkitermelés folytatódott, de az algériai gazdaság élelmezési szektorát rosszul érintette a konfliktus, amely humanitárius válsággal fenyegetett. 1994-ben az algíri rezsim megállapodott a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) az adósságtörlesztés átütemezéséről, s a gazdaság további liberalizációjához még 40 milliárd frank támogatást kapott az ország. A megállapodásnak csekély eredménye volt, mivel 1994 végére Algéria gyakorlatilag elszigetelődött. Az algériai polgárháborút végig eszeveszett öldöklés jellemezte, ahol nem lehetett megkülönböztetni a szembenálló feleket. Az iszlamista fegyveres csoportok orvtámadások, merényletek és tömeggyilkosságok sorát követték el a kormány, a hadsereg és a frankofón lakosság, de főként az értelmiségiek ellen, akiket az iszlám árulóinak neveztek. Az iszlamista szélsőségesek szilárdan megvetették a lábukat a városi szegénynegyedekben, sőt a városokba vezető főutakat és más kerületeket is uralmuk alá tudtak hajtani, amelyeket szabad iszlám zónák-nak neveztek el. Voltak ugyan kísérletek, hogy a különböző ellenállási mozgalmak egyesítsék erőiket, de az elkülönülő szervezetek gyakran egymásra is ellenségként tekintettek, ennek megfelelően egymás ellen is támadásokat és gyilkosságokat hajtottak végre.

A GIA (Iszlám Fegyveres Csoport) terrorja az általuk uralt iszlám zónákban súlyos körülményeket idézett elő. Ugyan ezen zónákon belülre került üzletemberek és tulajdonosok eleinte pénzzel támogatták a GIA-t, mivel bosszút akartak állni a kormányon, amiért elnyomta a FIS-t, de idővel a GIA minél több és több pénzt zsarolt ki belőlük önkéntes adó címén. A FIS és a kormány közötti tárgyalások 1995-ben megszakadtak. A kormány november 16-rá új választásokat írt ki, amit a GIA újabb terrortámadásokkal akart ellehetetleníteni. A választások győztese Liamine Zéroual volt honvédelmi miniszter lett, aki a szavazatok 60%-át szerezte meg, de az eredményt a legtöbben vitatták. A választások után a FIS ismét békülékenyen hanggal próbált közeledni a kormány felé, amit az AIS és más csoportok sérelmeztek. Zéroual ráadásul az 1996-ban bevezetett új alkotmánnyal leginkább az elnöki hatalmat igyekezett megerősíteni, amit egy újabb, szintén vitatható eredménnyel végződő népszavazással erősítettek meg. Zéroual az 1997. Míg a kormányellenes csoportok, beleértve a GIA-t is, gyengültek, addig a kormány oldalán harcoló fegyveres milíciák erősödtek, ami a legkevésbé sem jelentette, hogy a polgárháború akár 1996-ban véget érhet.

A Szudáni Polgárháború (2023-tól)

A szudáni polgárháború 2023 áprilisában robbant ki, amikor a kormány által ellenőrzött szudáni fegyveres erők (SAF) összecsaptak a félkatonai Gyorsreagálású Erőkkel (RSF) olyan területek ellenőrzéséért, mint a főváros, Kartúm. A közelmúltban eszkalálódott a helyzet, amikor az RSF elfoglalta a hadsereg utolsó nyugat-szudáni bástyáját, a dárfúri el-Fáser városát, ezzel gyakorlatilag kettészakítva az országot. Összesített adatok nincsenek, de egyes részadatok ismertek. El- Fáser október végi elfoglalása után a Szudáni Orvosok Hálózata jelentette, hogy az RSF fegyveresei „hidegvérrel legyilkoltak mindenkit, legyen az beteg, a kísérője vagy bárki más”, akit a kórházban találtak. Csak a kórházban történt mészárlásnak 460 áldozata volt. Egybehangzó média- és segélyszervezeti jelentések szerint Szudánban szabályos népirtás zajlik. Döbbenetes éhínség és népirtás dúl Szudánban. A több mint két és fél éve tartó háború a világ legnagyobb humanitárius válságát idézte elő, emberek milliói kényszerültek elhagyni otthonukat, az országban kritikussá vált az éhínség. A nemzetközi közösség mégsem lép fel érdemben, a médiában sem kap a helyzet súlyosságának megfelelő figyelmet a tragédia. A helyi és térségbeli sajtó szerint Szudánban olyan vérengzés van, hogy a mészárlás nyomait és a holttesteket műholdakkal az űrből is látni. A novemberben újra fellángolt harcok ezekben a napokban minden eddiginél brutálisabb szakaszába érkezett. Donald Trump nemrég kijelentette: eleget tesz a nemzetközi vezetők és Mohamed bin Szalmán szaúdi koronaherceg kérésének, és beavatkozik a borzalmas háború megszüntetésének érdekében. - A szudáni vérontásnak véget kell vetni "- szögezte le az amerikai elnök, hozzátéve, hogy a polgárháború már több mint 150 ezer életet kioltott és 25 millió embert éhezésbe taszított.

Trump valóban megkezdte a beavatkozást, összefogott az Egyesült Arab Emírségekkel, Szaúd-Arábiával és Egyiptommal, valamint más regionális partnerekkel, hogy együttes erővel vessenek véget a 30 hónapja tartó konfliktusnak. Miután a közelmúltban egy tűzszüneti megállapodás ellenére újra fellángoltak a harcok, Donald Trump Szudánt a világ „egyik legerőszakosabb helyének” nevezte, és kijelentette, hogy az amerikai kormány haladéktalanul megkezdi a munkát. A béketárgyalások azonban eddig nem vezettek eredményre, sőt, a helyzet minden eddiginél kritikusabbá vált, a háború már a szomszédos Csádot is fenyegeti. Az egyeztetéseket bonyolítják a Gyorsreagálású Erők (RSF) elnevezésű milícia közelmúltbeli előrenyomulásai. Amint Donald Trump is hangsúlyozta, a szenvedés csak fokozódni fog sürgős erőfeszítések nélkül, mivel egy újabb nagyobb fegyveres összecsapás fenyeget Közép-Szudánban, miközben Nyugat-Szudánban tömegmészárlás zajlik.

Nemek közötti erőszak és egészségügyi válság

Egy szudáni észak-kordofáni jogvédő csoport a héten megerősítette, hogy az RSF tagjai 12 nőt erőszakoltak meg Bara városában. Az RSF október végén foglalta el Barát, és megtorló akciókat - gyilkosságok, szexuális erőszak, fosztogatás, erőszakos kitelepítés - indított a civilek ellen. A Sudan Tribune-nek egy érdekvédő szervezet tagja megerősítette, hogy a támadások az RSF város elleni inváziója során történtek. "Jelenleg minden áldozat kezelésben részesül, kitelepített táborokban élnek." - nyilatkozta. A jelentés megerősíti a szudáni orvosok szakszervezetének korábbi megállapításait, miszerint a nemi erőszak áldozatait, nőket és kislányokat az El-Obeid kórházban kezelték. A kórház egyik orvosi forrása arról számolt be a Sudan Tribune-nek, hogy az intézmény nap mint nap egyre több áldozatot fogadja. A közvetlen traumán túl a konfliktus súlyos egészségügyi válságot okozott a nők és a gyermekek számára. Adiba Ibrahim ell-Sayed belgyógyász szakorvos közlése szerint hat terhes nő vetélt a sokk és a Barából gyalogosan menekülés fizikai megterhelése miatt. 37 lakóhelyét elhagyni kényszerült terhes nő és 158 gyermek alultáplált a kritikus élelmiszerhiány és az egészségügyi ellátás hiánya miatt. Szakszervezete nevében az orvos nemzetközi szervezetekhez fordult, hogy avatkozzanak közbe Kordofán régió „pusztító ostromának” feloldása érdekében. A Barában zajló erőszak a Nagy-Kordofánban zajló szélesebb körű eszkaláció része, amely elsődleges konfliktuszónává vált, mióta az RSF október 26-án elfoglalta el-Fásert Észak-Darfúrban.

tags: #teherbe #esett #polgarhaboru