Az ősi magyar lófajták az Alföldön és a Dunántúlon szinte észrevétlenül vesztek ki az 1880-1890-es évekre. Kiskunsági, ormánsági parasztok szájhagyományából csupán az állapítható meg, hogy eleink bozontos, kicsi, igénytelen és szívós lovakat tartottak. Báta-szék környékén, azaz a tolnai Sárközben Edward Brown angol utazó 1670-ben nagy hasú, rövid lovakat figyelt meg, amelyek azonban igen könnyedén nyargaltak. A 18. század derekán a magyar katonai alakulatok lovainak átlagos marmagassága - a fennmaradt lónyilvántartások adatai szerint - jellemzően alacsonyabb volt az osztrák és cseh tartományok lovaiénál.
Ősi magyar fajta lovat tiszta formájában már az 1860-as években is csak elvétve lehetett találni. Marmagassága 130-155 cm, feje aránytalanul nagy, nyaka keskeny és inkább hosszú, mint rövid. Erős, feszes ínú, ruganyos izomzatú, rendkívül kitartó lófajta volt.
A "javított magyar ló" és a parlagi ló
Mária Terézia korában állami ménekkel, keresztezéssel kezdték kialakítani a „javított magyar ló”-nak nevezett fajtát. Ez nagyobb, arányosabb testű az ősi magyar lónál. Kinézete országrészenként, sőt tájanként változó, aszerint, hogy „mi volt a javító vér”. Az irodalomból ismert magyar parlagi ló megnevezés feltehetőleg inkább a 18-19. századi keverékekre vonatkoztatható, mint a hajdani apró lófajtára. Az ún. parlagi ló is melegvérű, viszonylag könnyű testű, igénytelen és „győzős, munkás” lófajta volt. A parasztgazdaságok közel két évszázadon át főként ezekkel a javított, keverék lovakkal dolgoztak.
Kárpáti-balkáni tájfajták
Kárpáti-balkáni környezetünkben még számos, többnyire népnevekkel, tájnevekkel megnevezett, apró növésű lófajta ismeretes. Az alföldi magyarság tréfásan „macska lovak”-nak nevezi őket, s a debreceni fuvarosok a 19. században még maguk is dolgoztak velük. Baranyában török ló, szlavóniai ló néven ismerték a könnyű, apró, főként teherhordásban kiváló lófajtát, s az 1910-es évekig venni is szoktak belőle Szlavónia vásárain. Kecskemét összeírásaiban a 18. század második felében gyakran említenek „nagy serényű oláh ló”, „szép termetű moldvai ló”, „kis piros pej lengyel ló” nevezetű fajtákat. A főként a Felföldön kedvelt lengyel ló tehát eljutott az Alföldre és Észak-Dunántúlra is. Ez szintén apró termetű lófajta volt, s gyakran nevezték podóliai fajtának.
A keleti nyelvterület teherhordó lovai
A keleti nyelvterületen három fontosabb tájfajta ismeretes: a hucul, a mokány és a székely ló. Ezeken kívül gyakran említődik az erdélyi ló, s Székelyföldön belül megkülönböztetik a békási és az oroszhegyi tájfajtát.
Mokány ló
Mokány lónak nevezik a havasi románok kicsiny, zömök teherhordó lovát. Máramarosban és a Gyalui-havasokban málhás állat. Marmagassága 110 cm, színe leggyakrabban sötétpej vagy fakó, üstöke, sörénye és farka bozontos.
Hucul ló
A hucul ló a Tisza forrásvidékén és a Kárpátok ezzel szomszédos keleti lejtőin élő ruszinok teherhordó állata. Zoológusok szerint ebben van a legtöbb a belső-ázsiai ősi lófajta, a taki (Equus przewalski Poljakoff) véréből és tulajdonságaiból.
Székely ló
A székely ló a középkor óta számon tartott fajta. 1855-ben az ősi, „javítatlan” magyar lóhoz hasonlították, s megjegyezték róla, hogy még annál is kisebb. Brehm művének magyar kiadása (1929) szerint: „A székely ló a régi magyar parlagi ló változata, leginkább Erdély keleti részén található. Kisebb, zömökebb és durvább szervezetű a magyar parlagi lónál. Marmagassága 120-130 cm. Az utolsó fél évszázadban arab és lipizzai lovakkal nemesítették”. A székely ló nem havasi teherhordó állat volt, hanem hátas- és hámos ló. Magas főtartással és magas lépéssel járt, jól ügetett és vágtatott. Jeltelen alig volt közte, annál több szürke, legyes szürke és szeplős. Aligha véletlen, hogy a székelyek közös származásukat a fehér lóhoz kötötték. Ez a totemisztikus képzetet megőrző szólásuk több változatban ismert. („A székelyek mindnyájan rokonok apáról, anyáról s a fehér kabala likáról.”)
Az ősi magyar lótól az arabos küllem, az aránylag kis és száraz fej, az arányos, vastag nyak is elkülönítette. Átlagos marmagassága az 1940-es évek elején még mérhető egyedeken 135 cm volt. Egy 1842-ben készült vásárlajstrom szerint Csíkszereda Mihály-napi vásárain erős kereslet volt a kicsiny, zömök, de vérmes és tüzes székely csikók iránt. Székely-udvarhely vásárain, főként az Oroszhegyen, a Sóvidéken (Marosszék) nevelt „eredeti, székely fajtájú” lovakat keresték. Marosszék és az egész Székelyföld leghíresebb lóvásárait Makfalván tartották. A székely lovat nagy számban vitték a Magyar Alföldre, ahol búzát nyomtattak vele.
Csíkről a századfordulón azt közlik, hogy a hajdan híres székely ló már ismeretlen. „Mióta a székely huszár katonaosztály megszűnt s mióta a katonalovat a székelység nem maga tenyészti a maga számára, azóta a lótenyésztésnek is vége van.” Udvarhelyen szintén visszaesett e kiváló lófajta tenyésztése, s „a híres lótenyésztő községekben alig lehet jobb székely lovakat látni”. A megye keleti részein azonban még éltek tiszta példányai ennek az apró termetű, dús sörényű, fürge és kitartó lófajtának.
Oroszhegyi és békási ló
Udvarhelyen az oroszhegyi, Gyergyón a békási ló volt nevezetes tájfajta. Előbbi a Hargitán, utóbbi a Borgói-hágótól a Gyimesi-szorosig terjedő hegyvidéken élt. Mindkettő kis termetű, magashegyi lófajta volt. Az oroszhegyi ló marmagassága 14-15 marok (14 hüvelyk 3 vonal, azaz 147 cm), a békási lóé legfeljebb 130 cm. Mindkét fajta legelőn, erdőn élt télen is, istállót nem ismert. Az oroszhegyi ló az 1930-as évekre kiveszett, a békási fajta - amit Hankó a hucul lóval rokonított - az 1940-es években még létezett.
A Haflinger ló: egy modern teherhordó fajta
A dél-tiroli Meran-fennsíkon lévő kis faluról, Haflingról kapta a nevét a fajta. Eredetileg hegyi teherhordó lóként és könnyű hintókhoz használták fogatban, majd a hadiiparban is jeleskedett a szűk hegyi ösvényeken. A fajtát az egyöntetű külleme, a csodálatosan különleges színe igen vonzóvá teszi a lovagolni vágyók számára. Kifejezetten barátságos, együttműködő, ami csak fokozza a közelebbi barátkozás során kialakult kellemes benyomásokat. Robosztus termete, de mégis emberközeli marmagassága nem ébreszt félelmet a kisebb gyermekekben sem, azonban egy meglett férfi számára sem kelti apró póniló benyomását sem a földi munka, sem nyereg alatt végzett munka során. Emiatt, és majd minden sportágban nyújtott teljesítménye okán válik igazi családi lová, hiszen a családfő kikapcsolódását ugyanúgy szolgálhatja, mint a gyermekek versenyambícióit - legyen szó akár díjlovaglásról, working equitationról, akár a western sportról vagy a military szakágról. Fogathajtásban is igen szép eredményekkel büszkélkedhet, és nem elhanyagolható szempont, hogy nem telik sok időbe a színben összeillő fogat összeválogatása.
Haflinger méretadatok és jellemzők
- Kancák: 142-150 cm
- Mének: 146-152 cm
- Értékmérő tulajdonságok: A tenyésztés során a kívánalom egy karakterisztikus, sokoldalúan alkalmazható, jó munkakedvű és munkabírású, bármilyen használati célnak megfelelő ló.
- Alapszínek: A sárga minden árnyalatában elfogadott a világossárgától a szénsárgáig. A színnek teltnek és tisztának kell lennie, az egyöntetűségét megtörő foltok vagy a szíjalt hát nemkívánatosak. A fejen lévő jegyek megengedettek, a láb jegyei nemkívánatosak.
Teherhordó lovak a világban: vietnámi lóverseny
A vietnámi Ta Leng és Sin Suoi Ho községekben a földművesek, akik hozzászoktak a földeken való munkához, élénk színű, hagyományos ruhákat öltöttek, és teherhordó lovaikkal vágtattak a versenypályán. A technikai képességek bemutatása nélkül minden kör az emberi erő, a lóerő és a generációkon át öröklődő lovagias szellem keveréke volt. Ebből az alkalomból Ta Leng és Sin Suoi Ho községek mong népe összegyűjti legjobb lovasait, hogy megmérkőzzön. Ezek a versenyek nemcsak lélegzetelállító versenyt és lélegzetelállító mutatványokat kínálnak lóháton, hanem fesztiválként is szolgálnak, ahol a munka öröme, a fejlődés iránti vágy, valamint a hegyek és erdők egyedi identitása összeolvad.
Ta Leng és Sin Suoi Ho két község kiemelkedő lovasai vettek részt a 2025-ös első Ta Leng községi lóverseny utolsó fordulóján, amelynek témája a "Lópaták Pu Ta Lengen" volt. A lovakat szabadon nevelik a falvakban, és nem részesültek szakmai képzésben; zsúfolt versenypályákra való belépéskor sok lótulajdonosnak szemkötőt kell használnia, hogy lovai nyugodtak maradjanak a rajt előtt.
Élet Vietnámban 2025-Ben: Vietnámi Kultúra, Utazás És Nők, Akiket Nem Fogsz Elhinni
Clydesdale ló: nagy teherbírású hidegvérű
A Clydesdale ló származási helye az Egyesült Királyság. Hidegvérű, pej, deres, esetleg fekete és szürke színben fordul elő. Testfelépítése jó mozgású, hasonlít a Shire lóra, de annál kicsit finomabb. Jellemzői: élénk, nagy munkabírású, tanulékony, szívós, engedelmes és barátságos. Marmagassága 168-170 centiméter. Feje középnagy. A fajta tenyésztése az 1720-as évek környékén kezdődött. A clydesdale tenyésztésének a termetes sárga flandriai kancák szolgáltattak megfelelő alapot. A fajta tenyésztésében fontos szerepet játszott a Shire, amelytől a méretet kapta. Marmagassága 168-170 centiméter, súlya általában 1 tonna (1000 kg). A fajta feje elegáns, fülei kicsik, szemei nagyok és sötétek. Nyaka hosszú és enyhén ívelt, mellkasa mély, válla izmos. Színe pej, deres, esetleg fekete vagy szürke, amelyen általában fehér jegyek találhatóak függetlenül a testszíntől. Mielőtt elkezdték volna fejleszteni a fajtát, nagy erőforrásnak számított a városokban mint teherhordó és hintó ló.
