Az öszvér – Erős, szívós teherhordó az ókortól napjainkig

Az öszvér a házi szamár (Equus asinus) és a ló (Equus caballus) keresztezéséből származó hibrid; általában erős, szívós és igénytelen haszonállat. Hegyvidéken is biztonságos járása miatt évezredek óta gyakran használják teherhordóként, igavonóként, de hátasnak is. Az öszvér szavunk a Néprajzi lexikon szerint az iráni jövevényszavaink közé tartozik.

Másik lehetséges etimológiája szerint a keverékre utaló magyar szóösszetétel „össz + vér”, amit a TESZ kategorikusan elvet. Az ICZN hibrideket nem fogad el taxonként.

Az öszvérek típusai és jellemzőik

Az öszvérek két fő típusa a lóöszvér és a szamáröszvér.

• Lóöszvér (latinul: Equus mulus): Gyakoribb, ekkor ló a kanca és házi szamár a csődör. A lóöszvér - a lókanca és a szamárcsődör közötti keresztezésből származó hibrid - nagyobb testi erővel, a betegségekkel szembeni nagyobb ellenállással és hosszabb élettartammal rendelkezik, mint bármelyik szülője. Termete a lóéhoz hasonló, hangja hasonló a szamár ordításához. Teherbírása akár a lóé, de erősebb és szívósabb. A lóöszvér a ló anyára hasonlít, de erősebb és a patái bírják a köves talajt, az ókor egyik legkedveltebb állata volt, ma már ritkán használják.
• Szamáröszvér (latinul: Equus hinnus): Ritkább, ekkor házi szamár a kanca és ló a csődör. Nagyon ritka. Lomha, a feje otromba, szőrzete durva, több benne a szamár-, mint a lójelleg.

Mind a kétféle öszvér génjeinek egyik fele ló, a másik fele szamár eredetű, küllemük azonban annyira különbözik, hogy sok nyelvben külön szavakat is használnak a kétféle öszvérre. Az öszvér átlagosan 20-30 évig él, de nem ritkán 40 évig is. Egyesíti magában a ló és szamár szülők tulajdonságait.

Szaporodásképtelenség és kromoszómaszám

A ló kromoszómaszáma 64 (32 pár), a szamáré 62 (31 pár), az öszvéré azonban 63 (31 és fél pár). Mivel az öszvér kromoszómaszáma nem páros, a kromoszómák nem képesek maradéktalanul párba rendeződni, ezért általában nem képes utódot létrehozni. A megtermékenyüléskor egy-egy kromoszóma kerül a spermiumba és a petesejtbe minden párból, ezért a létrejövő megtermékenyített petesejt (zigóta), majd a megszülető öszvér minden egyes testi sejtje, páratlan számú, hatvanhárom darab kromoszómával fog rendelkezni. Az öszvércsődör mindig terméketlen (steril), az öszvérkanca azonban termékeny (fertilis), bár nagyon ritkán, de ló- vagy szamárcsődörtől megtermékenyülhet. Az öszvércsődöröket általában ivartalanítják.

Öszvértenyésztés

Miután a ló és a szamár rendes körülmények között soha sem párosodik, különböző módozatokhoz kell folyamodni a tenyésztésnél. Egyik eljárás az, hogy a kanca lónak bekötik a szemét, előzőleg azonban mén-lovat vezetnek hozzá s így csapják be. Ugyanígy járnak el a mén-ló esetében is. Sokkal egyszerűbben történik meg a fedeztetés, ha a csikókat egymás társaságában nevelik fel. Ezt az eljárást követték az ókorban a rómaiak is. A lókanca valamivel hosszabb ideig hordja ki az öszvércsikóját.

Az öszvér története és szerepe

Az öszvér, mint a ló és a szamár fajhibridje, már az ókorban is fontos szerepet játszott. A zsidók számára tilos volt az állatokat keresztezni, talán Egyiptomból vagy Szíriából hozták be (3Móz 19,19). Sok jó tulajdonsággal rendelkezik, bírja a száraz, köves, rendkívül meredek terepet, igénytelen, akárcsak a szamár. Teherhordó (1Krón 12,40), viszont fontosabb politikai-igazgatási-hadi céllal futárok is közlekedtek vele (Eszter 8,10.14; 2Sám 13,29). Zablát és kantárt szereltek az öszvérre (Zsolt 32,9). Mezőn legeltetik (1Móz 36,24), vagy istállóban takarmányozzák (Ézs 1,3).

Az ókori civilizációkban

Egyiptomban már i.e. 1600-as évektől ismerték az öszvéreket, a fáraók szamár és öszvér expedíciókat küldtek a Sínai-félszigetre türkizt bányászni. A bányászok sziklákra vésett ábrákkal jelölték útvonalukat, amelyeken csónakok és öszvérek (nem tevék!) voltak láthatóak. Akkoriban az öszvérek voltak a legkedveltebb teherhordó állatok. Az ókori Egyiptomban is, míg a fáraókat a szolgák díszes kocsikban szállították, a köznép gyakran szamarakkal, öszvérrel vontatott szekereket használt. Egy thébai egyiptomi emlékmű egy szekérhez kötött öszvéreket ábrázol.

Északon, Kis-Ázsiában a hettiták voltak a leghatalmasabbak a korai lovas népek közül, ők az öszvért legalább háromszor értékesebbnek tartották árban, mint egy jó szekérlovat. Az i.e. harmadik évezredből származó sumér szövegek szerint egy öszvér ára 20-30 sékel volt, hétszerese egy szamárénak. Eblában egy öszvér átlagos ára 60 sékel volt. Az észak-mezopotámiai Mari királyságban azt a történetet mesélték, hogy a királyt megkérték, hogy "Kérem ... használjon öszvért a közönséges ló helyett", ahogy azt a királyi pozíciója megkívánta. Az ősi Etiópia népei az öszvért az összes állat közül a legmagasabb rangra emelték.

Görögországban és Rómában

Az öszvért az ókori Görögországban is nagyra becsülték, teherhordó állatként és kocsik vontatására használták. Míg az ókori Görögországban a nagy távolságok megtételére hajókat használtak, mivel az ország részben szigetekből állt, az átlagpolgár ritkán hagyta el lakóhelyét, és az öszvér volt a legelterjedtebb közlekedési eszköze. Az öszvéreknek sokkal keményebb patájuk volt, mint a lovaknak, és alkalmasak voltak a Görögországban található sziklás terep leküzdésére. Az öszvért már Homérosz is jól ismerte Kr. e. Az Iliászban beszámol az öszvérek érkezéséről a kis-ázsiai Henetiából, ahol a tenyésztésük helyi specialitás volt. Homérosz korában Görögországban is tenyésztettek öszvéreket, amelyeket vontatóállatként és a mezőgazdaságban használtak. Később Peloponnészoszon és Arkádiában is tenyésztettek öszvéreket, és az öszvérversenyek Olympiában kezdődtek i.e. 500-ban, az öszvérversenyeket több mint 80 éven át rendezték.

Az ókori Rómában az öszvéreket szállításra használták, és erejüket és kitartásukat mindenki dicsérte. A római katonák köztudottan nagy mennyiségű felszerelést, páncélt és fejadagot szállítottak gyalog nagy távolságokra. Amikor Marius tábornokot felkérték, hogy védje meg Rómát a betörő barbárok ellen, katonáit nagy fizikai teljesítményre képezte ki. Minden légiójának 500-550 öszvérből álló poggyászkaravánja volt, vagyis minden 10 légiósra körülbelül 1 öszvér jutott. Hogy az öszvérek terhei ne legyenek túl nagyok, Marius szerint minden légiósnak annyi felszerelést kellett cipelnie, amennyit csak tudott, beleértve a saját páncélját, fegyvereit és 15 napi fejadagját, vagyis összesen körülbelül 50-60 fontnyi terhet. Hogy megkönnyítse, minden légiósnak kiadott egy villás botot, hogy a terhet a vállán cipelje. A katonákat "Marius öszvéreinek" (latinul muli mariani) nevezték el, amivel az öszvérek fizikai állóképessége előtt tisztelegtek. Amikor Hannibál i.e. 216-ban átkelt az Alpokon, az elefántok mellett öszvérek is voltak a karavánban.

A középkortól napjainkig

Az öszvérek a reneszánsz kor előtt elterjedtek voltak az európai városokban. Marco Polo már 1294-ben beszámolt a Közép-Ázsiában látott török öszvérekről, és dicsérte is őket. A középkori Európában, amikor nagyobb lovakat tenyésztettek a nehéz páncélzatú lovagok szállítására, az öszvérek az urak és a papság kedvelt lovaglóállatai lettek. A mezőgazdasági munkákhoz erősebb vontatóöszvérekre volt szükség, és helyi ménes szamárfajtái váltak a legnépszerűbbé. A 18. századra az öszvér tenyésztése virágzó iparággá vált Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban. Sokáig a francia Poitou tartomány volt az elsődleges európai tenyésztési központ, ahol évente mintegy 500 000 öszvért tenyésztettek. Majd Spanyolország került az öszvértenyésztés élvonalába, mert Katalónia és Andalúzia egy-egy nagyobb és erősebb szamárfajtát fejlesztett ki.

Korábban Magyarországon öszvértenyésztéssel semmilyen állami vagy társadalmi szervezet nem foglalkozott. Kivétel volt Mezőhegyes, ahol az Állami Ménesbirtokon a 19. század utolsó évtizedétől 1961-ig a tenyészcél az öszvér előállítására alkalmas, nagy testű szamármének előállítása volt. Megszületett az első klónozott öszvér 2003-ban. Az öszvérek kerültek a pesti konflisok elé 1920-ban.

Az igásállatok fejlődése és a szekerek története

Az első kerekes teherszállító eszközök a kordék voltak. A Közel-Keletről az i.e. 4. évezredből származnak a legkorábbi agyag szekér leletek és domborműves jelenetek. Az első kerekeket fazekaskorongként és őrlésre használhatták. További sokszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a kerekeket a közlekedésre is használják, akkor is először vallási felvonulásokon, majd harci szekereken és ökrös kordékon. A kordé és a harci szekér a szekér ősei. A vallási felvonulásokon, teherszállító ökröskordékként, szamarak (kungák), majd öszvérek vontatta harci szekerekként használták a kordékat.

A legrégibb ismert kerekek korong vagy más néven tömörkerekek voltak. Három faragott deszkadarabból álltak, melyeket keresztirányú merevítők tartottak össze. A fatörzseket hosszában hasították el, a deszkákból kerekeket készítettek. Egyik legrégibb ábrázolása Ur város áldozati dobozának lapján látható. A szilva alakú középrészhez jobbról-balról a fogyó illetve növekvő holdsarlóhoz hasonlító oldalrészek csatlakoznak.

A szamarak szerepe a teherhordásban

Mindenki ismeri az egyik legegyedibb háziállatunkat, a szamarat. Jellegzetes mesefigura, lásd a magyar népmesék aranyat tüsszentő szamarát, Milne borongós filozófusát, Fülest, vagy hogy egy modernebb is említsek, Shrek, az ogre állandó hű társát. A ma embere, főleg az átlag városlakó, de egyre inkább a vidék lakói is, tudása többségét csak klisékből meríti, pedig a valóság legalább ilyen érdekes lehet. Egykor saját jogán használták, mint olcsó (a lónál mindenképpen olcsóbb) és „terepállóbb” hátast, másrészt a lóval létrehozott fajhibridjét, az öszvért, amely minden hegyvidéki expedíciónak és minden valamire való hadseregnek a legfőbb teherhordó ereje volt. Mivel az öszvér, mint a legtöbb fajhibrid, steril, azaz szaporodásképtelen, ezért folyamatos utánpótlásához szükség volt a szamárnak, mint a fajnak a tovább éléséhez. Aztán, ahogy ez az igény kiváltódott a gépesítéssel, úgy szorult vissza felhasználása, és ezáltal létjogosultsága is.

A szamarak vontatta szekereknek van egy másik története is. Az i.e. 3. évezredi Mezopotámiában harcok dúltak. A sumereknek még a kungák vontatta nehéz, négykerekű harci szekereik voltak. A kungák, majd az i.e. 1800 után a Közel-Keletről a lovak elterjedésével elterjedtek az öszvérek is.

A kerék technológiai fejlődése

Az abroncsok eredete: a tömör fakerekek nehezek és rövid élettartamúak voltak. A könnyű egyiptomi szekereket küllőkkel és bőrabronccsal készítették a homokos utakra, amelyek tartóssá tették, összetartották a kerékalkatrészeket. A bronzművesség fejlődése kitágította a famegmunkálás lehetőségeit is, bronz abroncsokat erősítettek szegekkel a kerekekre, melyek már köves talajon is használhatóak voltak. Erősebbek is lettek a kerekek, a kerékagyat is bronz abronccsal erősítették meg. A vaskorban az újjáéledő Asszíria kegyetlenül hódított a tökéletesített harci szekereivel és a vasból készült fegyvereivel.

A küllős kerék könnyű szerkezete lehetővé tette a gyorsabb, kisebb és könnyebb közlekedési eszközök építését. A küllős kerék, az abroncs tette a ló- vagy öszvérvontatta szekereket ütőképes erővé. Európában kialakultak a szállításra használt nagy méretű szekerek. Az abroncsos kerekekkel négykerekes szekereket építettek, melyeket két ló vagy öszvér húzott, ez az egyrudas szekér.

Az öszvér teherbírása és az áruszállítás

Egy szamár teherbírása 60-90 kg. Az i.e. 1700-as évekig szamarakkal, nagy szamárkarvánokkal bonyolították a távolsági kereskedelmet, pl. az Assur városon keresztül Afganisztánba vezető óasszír kereskedelmi ösvényen, melyet I. Samsi Addad amorita uralkodó szervezett i.e. 1800 körül. Az út másik végei az amorita Ugaritban (Szíria) és Anatóliában, a hettita birodalomban voltak. A szamarakon szállították a gyapjút, és más árukat.

A házi jak a nomád tibetiek számára minden szükséges alapanyagot biztosít. Lenyírt gyapjukból sátrat, ruhát készítenek vagy kötelet fonnak, a lenyúzott jakbőrt kicserzik, és abból sátrat és más tárgyakat csinálnak. A farkából hadi zászlót készítenek. Tejük adja az alapot a mindennapi jakvajas, sós teához, de túrót és sajtot is csinálnak belőle, húsukat főzve és szárított formában is fogyasztják. A jak szárított trágyája az egyetlen fűtőanyag a magas sivatagos-sztyeppéken, ahol fa nemigen található. Mindemellett a házi jak jó teherhordó és hátas állat, elbír akár 100 kg súlyt is. A magas hegyi ösvényeken csak a jak képes nagy terhekkel közlekedni. Az állatok védelmében régóta él a törvény, hogy a poggyászok maximum 40 kg-osak lehetnek, és egy jakra legfeljebb két ilyen rakható. A házi jak a 2000 méter feletti részeken mindenütt megtalálható.

tags: #teher #hordo #oszver