Az anyává válás, az életadás egy csodálatos, meghatározó folyamat, ám a szülés nem csupán öröm, hanem fájdalom, vér és veríték is. Ez régen még sokkal terheltebb volt, pláne a királyi családokban. Ma a királyi családokban a várandósság és a szülés körüli rituálék egészen távol állnak a múltbéli szokásoktól, amikor egy trónörökös születésének a körülményeit átszőtték a hagyományok és a babonák.
A szülés, mint politikai esemény és közügy
A trónörökös születése nem örömünnep volt, hanem politikai esemény, ami utána az egész nemzetre hatással volt, így még véletlenül sem lehetett magánügyként kezelni, csakis közügyként. A szülést rengetegen követték figyelemmel, hogy megbizonyosodjanak a gyermek neméről, egészségi állapotáról, és még arról is, hogy ha a trónörökös nem a "megfelelő" nemű vagy halva születik, esély se legyen kicserélni egy másik kisbabára, ezzel megtörve a vérvonalat.
Amikor 1778-ban Marie Antoinette szült, 200 ember volt a szobában, mivel mindenki részese akart lenni az eseménynek, aki csak tudott. Nem is csoda, hogy Antoinette egy ponton elájult.
A szülés fájdalma, mint büntetés és játék a halállal
A szülés ma egy boldog, meghatározó esemény a családok életében, és azt gondolnánk, hogy ez mindig így volt - de nem is tévedhetnénk nagyobbat. A történelem során a keresztény egyházak szükségesnek tartották a szülés okozta fájdalmat, mivel a Biblia kijelenti, hogy Isten azt mondta Évának, hogy fájdalommal fog gyermeket szülni. Így a keresztény országokban a vajúdás és a szülés fájdalmait szükséges női tapasztalatoknak tekintették, és rosszallták, ha akár a királyi család tagjai valamilyen módon csillapítani akarták a fájdalmat.
A középkorban kockázatos vállalkozás volt a gyermekáldás, minden harmadik nő belehalt a szülésbe. Az orvoslás még gyerekcipőben járt, ami volt, az is leginkább babonákon és hiedelmeken alapult. Még a 18. század második feléből származó francia adatok szerint is csak alig valamivel több, mint a gyerekek fele érte meg a tízéves kort. Az 1420-as évekbeli Firenzében elhalálozott férjes asszonyoknak mintegy az ötöde szülésben halt meg, az észak-yorkshire-i elhagyott középkori faluból, Wharram Percyből származó régészeti leletek pedig arra utalnak, hogy a gyermekek 19 százaléka kétéves kora előtt meghalt.
Terhességi tesztek és higiénia a középkorban
Sok nő az 5. hónap környékén sejtette meg először, hogy várandós, az első rúgásokból. Mivel rendes terhességi tesztek még bőven nem léteztek, az orvosok a vizelet színéből próbálták megállapítani a várandósság tényét, de az is bevett gyakorlat volt, hogy a nő vizeletében hagytak egy tűt, és megvárták, hogy berozsdásodik-e, vagy megnézték mi történt, ha a vizeletet összekeverik borral.
Nemcsak az orvoslás, de a higiénia is gyerekcipőben járt a középkorban, és még a leggazdagabb királynők is - mai viszonylatban - hatalmas mocsokban szültek, ami komoly egészségügyi kockázatot jelentett az anyára és a gyerekre egyaránt. A középkori gyermekhalandóság igen magas volt - hála a rettenetes higiéniai körülményeknek és az ellátás alacsony színvonalának. Emiatt aztán anya és csecsemő is igen gyakran belehalt a szülésbe.
A gyermek neme és az anya felelőssége
A középkorban sokan - főleg férfiak - azt gondolták, hogy a női nemi szerv valójában kifordított férfi nemi szerv, csak azért más az alakja, hogy a nő tudjon szülni. Ez a hiedelem csodálatosan elősegítette azt a nézetet, hogy a nőket alárendeltnek tekintsék, mivel az ő nemi szerveik "csökevényesek" voltak, és nem alakultak ki teljesen - mert akkor ugye férfiak lennének.
Ez alapján az sem meglepő, hogy a baba neme az akkori időkben a nő felelőssége volt. Volt időszak, amikor azt gondolták, hogy a gyermek nemét bizonyos ételek vagy gyógyitalok is befolyásolhatják, sőt, a hiedelmek szerint a baba nemét egészen a születés pillanatáig lehetett befolyásolni. Ha pedig nem a kívánt nemű gyermek született, természetesen az anya hibája volt.
A szülés segítése: bábák, orvosok és babonák
A bábák szerepe
A kora középkorban szinte kizárólag nők segédkeztek a szüléseknél. A férfi orvosok évszázadokig távol maradtak a normális lefolyású szülésektől és a nőgyógyászati betegségek kezelésétől. A szülést kísérő nők (mulieres) alatt elsősorban a női családtagokra, szomszédasszonyokra gondolunk, ám a bába feladatkör hivatalos és elméleti képzés nélkül ugyan, de bizonyosan létezett a XII. századi professzionalizáció előtt is. A szülést segítő nő tudása a rendszeres képzés, képesítés és a kevesek kiváltságának számító tudományos műveltség hiányában nem elméleti ismereteken, hanem tapasztalaton nyugvó, szájhagyomány útján terjedő tudáson alapult, amelyben keveredett a tudomány, a vallás és a mágia.
A bábák nem csupán a szülés körüli ellátásban segítettek: a nők hozzájuk fordultak minden nőgyógyászati problémával, a gyermekbetegségekkel, a szoptatási nehézségekkel, sőt még kozmetikai kérdésekkel is. A bába egyaránt tanácsokkal, receptekkel segítette a gyermekre vágyókat és a gyermekáldást elkerülni kívánókat is. A bábák végezték tehát az újszülött sürgősségi keresztelését, ha a szülés után a gyermek életjelet ugyan mutatott, de kétséges volt az életben maradása.
A középkorban a szülés közösségi esemény volt. A családtagok, a plébános és a helyi szakemberek mind segítséget nyújtottak - és amikor bábákat is odahívtak, azok gyakran csapatban dolgoztak. Egy XII. század végi angol leírás megemlíti, hogy a middletoni Eliza szülésénél hét bába volt jelen.
Férfi orvosok beavatkozása
Férfi orvos, sebész vagy borbély csak nehéz szülés, komplikáció esetén lépett közbe. Ilyen esetek közé tartozott a halott magzat eltávolítása az anya testéből vagy a halott anyán végzett császármetszés. A nők nőgyógyászati vizsgálatát azonban csak nők (főként bábák, jogi eljárásokban gyakran matrónák) végezhették. Még egy férfi szereplő megjelenhetett a szülő nő körül, aki nem volt más, mint az egyház képviselője.
Anjou Blankára, II. Jakab aragóniai király második feleségére mind a 10 szülésekor orvosok vigyáztak.
Szülészeti tankönyvek és tudásmegosztás
Két nagyhatású, kimondottan bábaképző tankönyv Ephesosi Sóranos II. századi Gynaikeia címen ismert és Eucharius Rösslin 1513-as Der Rosengarten című munkája. A kora középkorban egyedül elérhető szülészetelméleti írások Sóranos Gynaikeia című művének, Hippokratés és Galénos nőgyógyászati munkáinak latin fordításai, újraírásai voltak. Még a IX-XI. századból fennmaradt nőgyógyászati-szülészeti témájú kódexekre is jellemző, hogy nem tartalmaznak korabeli, új (aktuális) eredményeket a szülészeti ismeretek terén, hanem csupán az ókori traktátusok feldolgozásaiból, részleteiből állnak.
A XI-XII. században a tudásátadás módja a szóbeliről az írásbelire tevődött át, ami újfajta szakmai közösséget hozott létre, kitágította és újraformálta a korábbi, személyesebb mester-tanítvány viszonyt. Közel 175 nőgyógyászati szöveg született az érett és a késő középkorban.
A legfontosabb munkák a Salernói Orvosi Iskolához kötődnek, amelynek jellegét alapvetően meghatározta és formálta Constantinus Africanus (XI. század), aki az arab orvosi értekezéseket latinra fordította. A Salernói Orvosi Iskolához köthető a korában rendkívül népszerű, „Trotula” címen fennmaradt három traktátus, amelyet a XI-XII. századi Salernói Trota orvosnőnek, az egyetem tanárának tulajdonítanak. Az első két traktátus nőgyógyászati-szülészeti témájú, azonban bizonyosan nem azonos a szerzőségük. A Liber de sinthomatibus mulierum tárgyalja a menstruációs problémákat, a méhsüllyedést, a méh vándorlását, a fogamzás elősegítését, a meddőséget, a terhesgondozást, illetve a fogamzásgátlást. Ezekre a problémákra főként mágikus gyógymódokat javasol.
Trota, a De curis mulierum szerzője többségében valódi, a szüléskísérés tapasztalatára alapozott, orvosilag is indokolható tanácsokat ad, nem csak kompilál. A bába feladatait szülésre való felkészítésnél, valamint a nehéz szülés tárgyalásánál említi. A szülésre vonatkozó tanácsa, hogy a nő gyógynövényes italok fogyasztásával, illatos füvek és aromák (pézsma, oregánó, menta) szagolgatásával, és korallnyaklánc viselésével készüljön.
Az ELTE Egyetemi Könyvtárában Gherardo da Cremona latin fordításában megtalálható Albucasis Chirurgiája. A kódex miniatúrái alapján az 1280-as évek Bolognájában készülhetett. Az Albucasis-kódex szülészeti-nőgyógyászati jelentőségét a magzat rossz fekvéseinek tárgyalása és a bábáknak címzett, kézzel vagy eszközökkel kivitelezhető megoldási javaslatai adják. A kódex miniatúrái egyedülálló bepillantást nyújtanak a kor orvosi gyakorlatába: 225 orvosi eszköz ábráját is tartalmazza. Az egyik miniatúra a halott magzat sebészeti eltávolítását mutatja be: az anya, mint egy szent vagy mint egy bizánci császárnő fekszik a műtőasztalon. A feje alatti díszes párnát egy bába igazgatja, a ruha aljánál egy orvos látható, aki kezével a beteg felé mutat, de kérdő arckifejezésével Albucasisnak a miniatúrán kívül megfestett alakja felé fordul.
Az első népnyelven írt, kimondottan bábaképző tankönyvnek Rösslin Der Rosengarten című munkáját (1513) tekintik Európában.
Arab orvostudomány és bábák
A muszlim fennhatóság hatalmas időbeli és térbeli kiterjedésének köszönhetően gazdag orvosi irodalom jött létre, mely nem csupán megőrizte és továbbította a korábbi görög és római szerzők tudását, hanem formálta és ki is egészítette azt. Bár számos népi gyógymód és hiedelem is bekerült a kanonikus munkákba, a középkori arab orvoslás alapja a Galénos által kidolgozott humorálpatológiai rendszer volt, amely szerint a négy testnedv (fekete epe, sárga epe, vér, nyálka) egyensúlyi állapota egészséget, az attól való eltérés vagy az egyik testnedv romlása pedig betegséget okoz.
A középkori tudományos orvosi műveket kivétel nélkül férfiak írták - női orvosokról igen ritkán találunk említést, bár az forrásokkal is alátámasztott tény, hogy a nők is praktizáltak. Az iszlám vallási, társadalmi, erkölcsi elvárásai miatt a bábák nélkülözhetetlenek voltak a nőgyógyászati és szülészeti feladatok ellátásához.
Arib ibn Sa’íd al-Qurtubi (meghalt 980 körül) A magzat teremtése és a terhesek és az újszülöttek gondozása című művében a következőt írja a bábákról: „A bába legyen barátságos, kedves, rendelkezzen [a szükséges] eszközökkel, tudással, nagy tapasztalattal és gyakorlattal a nőket és a magzat fogadását illetően. Vágja le körmeit, mikor szüksége van arra a nők vizsgálatához.” Részletezi a szülés menetét is. Ha a bába megfelelőnek ítéli a méhszáj tágulását, székre ülteti a vajúdó nőt, akit két oldalról és hátulról egy-egy női segítő támaszt. A szülés megindulásakor a bába feladata biztosítani a lehető legkönnyebb szülést, valamint megoldani az esetleges komplikációkat. Al-Qurtubi szerint a szülés három ok miatt lehet túlzottan fájdalmas: a szülő nő, a magzat, vagy valamilyen külső hatás.
Muhammad ibn Zakarijja’ al-Rázi (864 körül - 925/935) posztumusz összeállított jegyzetgyűjteményében Az orvoslás teljes könyvében a szülés mellett a méh különböző megbetegedései kapcsán is számos alkalommal írt a bábákról, hiszen ők azok, akik elvégzik a különböző tapintásos vizsgálatokat, valamint kezelik az egyes betegségeket is. Meddőség esetén is a bábákhoz kellett fordulni, hogy megállapítsák, majd kezeljék az okát.
Ibn Síná (980-1037) hatalmas terjedelmű, Az orvostudomány kánonja című enciklopédiájában a terhesség és szülés kapcsán plasztikus leírását adja a halott magzat eltávolításának. Részletesen ismerteti, hogy az érintett nő megfelelő rögzítése után - a magzat fekvésének megfelelően - az eltávolításhoz szükséges kampókat pontosan hová kell rögzítenie a bábának a sikeres procedúra érdekében.
Abu al-Qásim al-Zahráwi (936-1009?) hírnevét sebészeti értekezése alapozta meg, mely latin fordításban nagy hatással volt az európai orvoslásra. Zahráwi számos új eszközt alkotott, melyeket le is rajzoltak a műben - egyetlen bizánci kivételtől eltekintve ez az első ismert illusztrált sebészeti értekezés. Ír a méh egyfajta tályogjának eltávolításáról, a rendellenes fekvésű magzat szüléséről, a méhlepény eltávolításáról, és még érzékletesebb leírást ad a halott magzat eltávolításának módszereiről - kiemelve, hogy a beavatkozások mindegyikét bába végzi, szükség esetén segítőkkel.
Al-Tabarí (780 körül-864?), az egyik legrégebbi ránk maradt orvosi enciklopédia szerzője. Írása vonatkozó részét a következőkkel zárja: „Galénos tanításának rövidítésére szorítkoztam, mivel tudom, hogy a bábák és idős asszonyok azt is értik és ismerik erről a témáról, amit az orvosok nem.”
A szülés helyszíne és pozíciói
A legtöbb középkori nő nem orvosi, hanem otthoni környezetben esett át a szülésen. Ez pedig - ha az arisztokráciához vagy a kereskedői réteghez tartoztak - gyakran azt jelentette, hogy már egy hónappal a szülés várható ideje előtt visszavonultak a szülőszobába, egy elsötétített, puha bútorokkal berendezett helyiségbe. A szülőszoba ugyan szigorúan női felségterület volt, amelyet barátnők, nőrokonok és bábák felügyeltek, de a férfiakat is súlyosan érintette a szülés, különösen azért, mert a családi vérvonal folytatása volt a tét. A mai szokásokkal éles ellentétben, a kórház csak az utolsó választás volt a szülő nő számára. A középkori kórházak a beteg szegényeknek fenntartott jótékonysági intézmények voltak, ennek megfelelően egyes nők bizonytalan otthoni körülményeik miatt kerültek a kórházi szülészeti kórtermekbe. A leányanyáknak különösen nagy szükségük volt a kórházi ellátásra.
A kórházak megjelenése előtt a szülés a férfiak kizárásával, más nők jelenlétében zajlott. A vajúdó nő segítségére megfogadott bábaasszonyon kívül leggyakrabban a kismama anyja vagy anyósa, esetleg más idősebb nőrokonok vagy a szomszédasszonya voltak jelen.
A szülés rengeteg, különböző pozícióban történhetett, attól függően, hogy nehéz szülésről volt-e szó, illetve hogy az adott bába mit részesített előnyben. A gyermek kitolása történhetett a földön fekve vagy négykézláb, két székre ülve, de térdelve vagy állva is. A jelenleg is az egyik legnépszerűbb pozíciónak számító fekve szülés a 20. században vált elterjedté.
Vallásos és mágikus rituálék a szülés körül
A középkori szüléskísérés gyakorlatának jellemzője, hogy a szüléskísérés egyfajta rituálévá vált, így az ókori forrásokban említett szüléskönnyítő igéző szövegek, a verba puerperák új, keresztény formát kaptak, és szüléssegítő áldássá váltak. A varázstárgyak, az okytokiák szerepét az Agnus Deik és az ereklyék vették át. A hiedelmek szerint az ereklyék nem csak a megfoganásban, hanem bizonyos nemű gyermek foganásában is segítettek. Nagy Lajos feleségéről, Erzsébetről maradt fenn az a történet, mely szerint 1371-ben olyannyira vágyott fiúörökösre, hogy Zárában jártakor csodatevő Szent Simon kisujját elcsente. A kedves női babonáért azonban bűnhődnie kellett, ájulás környékezte ugyanis, amíg vissza nem adta az ereklyét.
Középkori elődeink úgy hitték, hogy a biztonságos terhességet és szülést több szent is támogatja. Valószínűleg nem meglepő, hogy e szentek többsége nő volt, közülük is a két legkiemelkedőbb Szűz Mária és Szent Margit. A késő középkori Angliában azonban egy kevésbé ismert szentet, Julittát is széles körben tisztelték, fiával, Quiricusszal együtt. Julitta és Quiricus együtt halt mártírhalált - az anya és gyermeke közötti kapcsolat szentségét szimbolizálva. E hosszú pergamentekercseknek érintkezésbe kellett kerülniük az anya testével, akár úgy, hogy körültekerték a hasán, akár úgy, hogy feltekerve hordta magánál. Ezek az övek az ereklyékhez hasonlítottak, mivel úgy gondolták, hogy a szentekhez kapcsolódó tárgyakat jótékony erők hatják át. Mágikus jellegzetességeik a gyógyító szövegek és varázsigék voltak.
VII. Henrik angol király felesége, Yorki Erzsébet hetedik vagy nyolcadik gyermekének születése előtt fizetett egy szerzetesnek, hogy hozzon neki egy Szűz Mária-övet. A királyné a Hampton Court-i kolostorba is elment, nyilván azért, hogy további isteni védelmet kapjon. Az öveket és más kegytárgyakat - például szenteket ábrázoló szobrocskákat - a kevésbé tehetős nők is ugyanúgy használták, mint az elit tagjai, sőt a szüléssel kapcsolatos, de vallási tartalommal nem rendelkező tárgyaknak is értéket tulajdonítottak.
A minél fájdalommentesebb, problémamentes szülés reményében különleges, keresztény talizmántól vártak védelmet és segítséget az Angliában élő kismamák. A hiedelmek szerint mágikus erővel bíró eszköz egy 3 méter hosszú, 10 centiméter széles pergamen- vagy selyemtekercs volt, melyet a terhesség utolsó hónapjaiban és szülés közben viseltek derekukon a nők. Egy ilyen, 1400-as évekbeli szülési tekercs különleges részét képezi a londoni, Wellcome Collection című gyűjteménynek. A tekercsen keresztény imák és vallásos ábrák szerepelnek, így Jézus alakja is, illetve a keresztre feszítés közben használt szögek rajzai, valamint a vércseppek, melyek közben serkentek a Megváltó kezéből és lábaiból. A tekercs felületét is megvizsgálták, és különös anyagokra bukkantak. Méz, gabonafélék, hüvelyesek, valamint juh- és kecsketej nyomait mutatták ki. - Valószínűleg 150 évig is használhatták a tekercset.
Népi babonák és szokások a magyar középkorban
A sikeres szülés és az erős, egészséges újszülött reményében a várandós nőket tiltották az olyan szimbolikus tevékenységek végzésétől, mint például a savanyú káposzta vagy a kovász keverése és a gyümölcsök szüretelése. A terhes nőnek tilos volt a szép dolgokat túl sokáig csodálnia, mert az elváltozásokat okozhatott a gyermeken - ugyanígy tilos volt csúnya emberekre, sérült vagy beteg emberre, állatra néznie, nehogy ráragadjon a csúnyaság, torzság a gyermekre. Tilos volt ruhaszárító kötél alatt átbújnia, nehogy a szülés során a gyermek nyakára tekeredjen a köldökzsinór, nem vehetett részt továbbá temetésen és nem nézhetett halotti sírba. Az anya többek között nem ihatott csorba edényből, nehogy görbe legyen a gyermek szája és nem volt szabad szőrös állatba rúgnia, nehogy szőrös legyen a baba; továbbá nem tanúskodhatott és nem lehetett keresztszülő sem. Szabad, sőt javallott volt ellenben a gyümölcsfák első termését fogyasztaniuk, hogy a fa termékeny legyen.
A baba nemének jóslása
A születendő baba nemét jóslással próbálták megállapítani: a hegyes has fiúra utalt, a gömbölyű/széles has lányra; úgy gondolták, hogy ha a földre ültetett anya bal kézre támaszkodva kel fel, fia, ha a jobbra, lánya lesz. Jósoltak cérnaszálra fűzött karikagyűrűvel is: ha a pocak fölé lógatott gyűrű alatt a mozgás körkörös volt, az lányt, ha egyenes mozgást tapasztaltak, az pedig fiút jelzett. Az elejtett tárgyaknak is volt jelentősége: ha a kismama bal kézzel nyúlt utána, az lányt, ha jobb kézzel, az fiút sejtetett. Ezekhez hasonlóan az anya szokásaiból, kívánalmaiból, megjelenéséből is lehetett jósolni. Fiúra utaló jelek voltak, ha az anya sápadt volt, ha sok húst, paprikát, szalonnát, halat vagy édességet kívánt, ha borra szomjazott, vagy ha gyakran hált együtt a férjével. Ha a várandós nő inkább tejet, savanyúságot kívánt, inkább leánygyermekre gyanakodtak.
A terhes nők mindennapjai
A babonákon túl a terhes nők azonban ugyanúgy éltek és dolgoztak, ahogy a nem várandós társaik, ugyanis a fogamzásgátló módszerek elterjedése előtt a sorozatos szülésre (egy nő élete során akár 8-12 alkalommal is szült) a női létezés természetes velejárójaként tekintettek. Egészen a 20. század közepéig, végéig úgy tartották, hogy a várandós nőknek jót tesz a kemény munka, és minél többet mozognak, annál könnyebb lesz a szülésük. Bár egyes feladatokat tiltottak a babonák, ezek helyett más munkát végeztek, így összességében nem kivételeztek velük, hiszen a háztartás fenntartásához szükséges feladatokat továbbra is el kellett látniuk.
A tévhitekkel ellentétben a várandós nőknek nem járt több étel, mint máskülönben, mert úgy hitték, hogy ettől túlságosan meghízik benne a gyerek, ami csak megnehezíti a szülést. A kívánósságnak is rendszerint csak egy-egy szimbolikus jelentőségű falat elfogyasztásával tettek eleget. A terhesség során fellépő egészségügyi problémáknak sem tulajdonítottak nagy jelentőséget, a rosszulléteket, hátfájást, gyomorégést, a vizesedést vagy a vérzéseket csendben tűrték, és csak életveszélyesnek vélt esetekben fordultak orvoshoz, gyógyfüvekkel gyógyító javasasszonyhoz. A legtöbb ilyen problémát külsőleg kezelték, különböző borogatásokkal.
A várandós nőtől ugyanazokat az öltözködési szabályokat várták el, mint a többiektől, nem viselhetett kevesebb vagy kényelmesebb ruhát, mint társai - ettől csak a legutolsó, szülés előtti hetekben lehetett eltérni a közösség szabályainak megszegése nélkül. A terhesség első felét vélték kritikusabb időszaknak, a „félidő” letelte után kezdődött a valódi várakozás a családban - ekkor kezdték el megvarrni a babakelengyét és a szoptatóinget, a terhesség utolsó harmadában pedig felfogadták a bábát.
Szüléskönnyítő praktikák és rontásűzés
A fájdalmak mérséklésére rengeteg különböző praktika létezett: járkáltatták, masszírozták, borogatták, gőzölték és füstölték a nőket, meleg ülőfürdőt készítettek számukra, de az is előfordult, hogy alkohollal bódították őket. Az, hogy a szülést próbálták-e gyorsítani különböző külső hatásokkal - pl. a köldökzsinór rángatásával - a középkorban is vita tárgyát képezte.
A modern orvostudomány vívmányai közé tartoznak a ma már széles körben elérhető, alapos szűrővizsgálatok: mindössze néhány tűszúrás és ultrahangfelvétel, és máris jó eséllyel megtudjuk, hogy egészséges-e a magzat, és hogy milyen nemű kisbabát várunk. Ma már tudjuk, hogy a legtöbb, szülés idején fellépő komplikációért egyszerű biológiai tényezők felelnek, azonban a népi hiedelmek szerint a nehéz szülést mindig valamilyen ártó szándék okozta, éppen ezért, amikor a kismama vajúdni kezdett, bezárták az ajtókat és az ablakokat, hogy a rosszakarók és a gonosz szellemek ne szerezzenek tudomást a szülésről. Rontásűzés céljából misztikus erejű tárgyakat helyeztek az ágyba: ilyen volt a Biblia vagy egy imádságos könyv, a tömjén és a fokhagyma, de az is előfordult, hogy kést, villát szúrtak az ágy alá, olvasót akasztottak az asszony nyakába, vallásos szövegeket helyeztek a hasára vagy szentelt vízzel locsolták őt. Szokásoktól függően a férj behívásának is tulajdoníthattak könnyítő hatást.
Munkája ezzel azonban még nem ért véget, ugyanis ezután következett a méhlepény megszülése, amit a gyermekszüléshez hasonló módon segíthettek például borogatással, gőzöléssel vagy meleg fürdővel. Magát a méhlepényt is természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel: bedörzsölték vele például az anya arcát vagy a baba anyajegyeit, a magzatmázat szintén bőrápoló hatású csodaszerként használták.
Gyermekágy és a "Boldogasszony ágya"
Az anyát a szülés után szokás volt a has környékén átmasszírozni és deréktól lefelé szorosan vászonba bugyolálni, hogy ne maradjon nagy a hasa. Ez idő alatt a segédkező nők tiszta ágyneműt hoztak cifra lepedővel, az ágy köré szúnyoghálót húztak - nem azért, hogy távol tartsa a rovarokat, hanem hogy felfogja a rossz pillantásokat. Ezt az ágyat nevezték a „Boldogasszony ágyának”, ami megvédte a kiszolgáltatott anyát és a babát a gonosztól. Kerülhettek az ágyba különböző gyógyfüvek is (pl. kakukkfű, fokhagyma), amelyek ugyanezt a célt szolgálták.
Az anya 4-6 hétig, a gyermekágy idejére a szülőszobában maradt, így nem térhetett vissza a közösségbe, viszont pihenhetett és visszanyerhette erejét. Ez egyfajta tisztulási folyamat része volt, amely azt a hiedelmet tükrözte, hogy az anya teste a szüléstől tisztátalanná válik, ahogy a nőket a menstruáció idején is annak tekintették. A templom előcsarnokában találkozott a pappal, aki meghintette szenteltvízzel, ezután az asszony felajánlást tett, és misét tartottak a tiszteletére. Ezt a rituálét „churchingnek” hívták. Bár e rituálé korlátozta az anya mozgásszabadságát, lehetőséget adott a lakomákra és az ünneplésre is - a szülőszobában és az egyházközségben egyaránt. Ez a vallási szokás annyira beleszövődött a középkori életbe, hogy Észak-Európában a nők a reformáció idején ellenezték a megszüntetésére irányuló törekvéseket.
Az újszülöttek gondozása és a gyermekhalandóság
Az újszülöttekre nézve, különösen a megkeresztelésük előtti időszakban, különösen veszélyesnek hitték a „szemmelverést”, amiről úgy gondolták, akár akaratlanul is bekövetkezhet, ha valaki például túl sokáig csodálja a gyermeket. Régi szokások szerint tilos volt a gyermek egészségére a szülés előtt inni, azonban a szülést követően - ami egyébként egy ma is élő szokás - a férfiak tejfakasztót rendeztek, hogy megünnepeljék az asszonyt és a gyermeket. A gyermekágyat nem látogathatta elvált nő, mert balszerencsét hozott rájuk.
Az újszülött a középkorban sem jelentett mindenütt nagy örömet. Még ekkor is dívott, hogy a csecsemőt megölték vagy kitették valami elhagyatott helyre. A lányok különösen gyakran jutottak erre a sorsra, főként az előkelők körében, ahol egy lány kiházasítása csak vitte a családi vagyont. A gazdagabb családok szívesen adták a csecsemőket szoptatós dajkákhoz, akik igencsak mostohán bántak a kicsikkel. Mivel a dajkák több csecsemő ellátására is vállalkoztak, gyakran nem jutott elegendő táplálék a babáknak, és az is előfordult, hogy a síró csöppségeket ópiumcseppekkel hallgattatták el. A gyerekek többségének az élete a dajka házában nem volt biztonságban, s ha túlélték is a megpróbáltatásokat, kevés szeretetet kaptak. Kíméletesebb megoldást jelentett, ha a szülők megengedhették maguknak, hogy a szoptatós dajkát befogadják házukba.
A középkori arab orvosok egybehangzóan tiltják a nemi életet, mivel a szoptató nő teherbe esését igen károsnak tartották - a korabeli orvosi vélekedések szerint ugyanis a menstruációs vér táplálja a magzatot anyja hasában, mely a szülés után a mellben tejjé alakul. A nemi élet maga is felkeveri a menstruációs vért, rontva ezzel a tej minőségén, a teherbe esés következtében pedig a növekvő magzat számára nem jutna elegendő mennyiségű táplálék, és a szoptatott csecsemő sem kapna megfelelő minőségű tejet.
A szoptatódajka mellett néhány orvos ír szárazdajkáról is, aki jellemzően idősebb, tapasztaltabb nő, aki feltehetően már ismeri a gyermeknevelés csínját-bínját. Alapvető feladata a szoptatódajka munkájának segítése, hogy annak elegendő ideje jusson a megfelelő tejhez szükséges pihenésre.
A sebezhető újszülöttet olyan tárgyakkal - például korall és borostyán amulettekkel - látták el, amelyeknek védelmező erőt tulajdonítottak.
A keresztelő jelentősége
A magas gyermekhalandósági ráta miatt a keresztelőt már a szülést követő egy héten belül megtartották, hogyha bármi történne a csecsemővel, nehogy kereszteletlen maradjon - ennek a célja nem csak a gyermek keresztény egyházba fogadása volt, hanem a rontás távoltartása is.
Babona a házikígyóról és a fogzásról
Magyarország egyes vidékein hittek a házikígyóban, avagy a falikígyóban is, amiről úgy gondolták, hogy valahol a telken, a falakban vagy a küszöb alatt él, egyféle természetfeletti erő, védelmező jóakaró formájában. Egy fokkal morbidabb népi hiedelem szerint azokra a babákra, akiknek először a felső fogaik nőttek ki, rövid élet várt, ugyanis a felső fogak lefelé, a sír felé mutattak. A fogak előbújása jót is jelentett: ha hamar fogzani kezdett a baba, az azt jelentette, hogy hamarosan kis testvér érkezik a házhoz.
A fumoly kalács
A gyermek születését a hozzátartozók lakomával is megünnepelték (ezt az eseményt vidéktől függően nevezték például paszitának, komabálnak, csöröglőnek vagy komalagzinak is, és nem feltétlenül a szülés után rendezték), a lakomát általában a gyermekágyas család állta. A lakoma egyik fontos célkitűzése volt a bábaasszony jóllakatása is, mert úgy hitték, így a gyermek sem fog éhezni. A népies magyar gasztronómia egyedülálló, baba formájú kalácsa a fumu (a „fumoly” nevű, 15. századi eredetű jobbágyszolgáltatásra vezethető vissza), amit évszázadok óta készítenek Zala vármegye térségében, tipikusan Göcsej, Muravidék és Hetés falvaiban. A fumu lényege, hogy méretében és megjelenésében is az újszülöttet imitálja: tipikusan 2-3 kg lisztből sütötték meg, bőséges töltelékkel és egy igen méretes tepsit használtak hozzá (egy kb. 10-15 cm vastag, 25-30 cm széles, 40-50 cm hosszú sütemény a végeredmény). A fumut saját tésztájával díszítik: a leánygyermeket ünneplő kalács hagyományosan lányos, a fiúé pedig fiúsabb mintázatot kap. A fumut három különböző töltelékkel szokás megtölteni, ami a bejglihez hasonlóan dió, mák és valamilyen gyümölcsös (pl. almás, aszalványos vagy lekváros) töltelék.
A gyermekkor a középkorban
A középkorban rendkívül gyakoriak voltak a gyerekbalesetek, mert egyáltalán nem volt jellemző a szülőkre, hogy odafigyeltek volna a gyerekeikre. Nem gonoszságból tették, hanem mert teljesen más volt a felfogásuk mint a mai szülőknek. Egyszerűen nem voltak képesek előre látni a következményeket, és nem tanultak a tapasztalatból. A gondolkodásukat valamiféle fatalizmus jellemezte: úgy vélték, hogy az Úr a szentjei segítségével az ő közreműködésük nélkül is megvédi a gyerekeiket. Ha pedig nem így történik, legyen meg az Isten akarata.
A középkori emberek nem tettek különbséget olyan mértékben gyermek és felnőtt között mint ahogy ma szokás. Amint a gyerek járni és beszélni kezdett, a felnőttek maguk közé tartozónak tekintették őket, és felnőtt ruhákat húztak rájuk. Ott szaladgáltak a kocsmákban, piacokon, nem volt téma, amit a jelenlétükben ne beszéltek volna meg. Játékuk, szórakozásuk nagyjából hétéves korukig megegyezett a felnőttekével. Persze a gyerekek élete ebben az életszakaszban sem volt fenékig tejfel. Már egészen kicsi koruktól kezdve rendszeresen verték őket, mert abból indultak ki, hogy az ember rossznak születik, és már gyerekkorában be kell törni, és embert kell faragni belőle. A fegyelmezés, tanítás az apa feladata volt, és ehhez a bevett eszköz a testi fenyítés. Na, ebben legalább az egyház is egyetértett a szülőkkel. Gyakran hivatkoztak arra a bibliai mondásra, hogy "Ki a vesszőt kíméli, gyermekét nem szereti". Az ütlegelés eszközeként nem csak a szülők, tanárok keze tett jó szolgálatot, hanem használtak különféle korbácsokat, nádpálcát, fémrudat, vesszőnyalábot. A középkori tanárábrázolások elmaradhatatlan kelléke a virgács, vesszőnyaláb.
A paraszt- és kispolgári gyerekek életéről nem sok feljegyzés maradt fenn, ők egészen kicsi koruktól kezdve segítettek a földeken, műhelyekben. A falvakban szinte egyáltalán nem taníttatták a gyerekeket, a városokban viszont már egészen hamar létrejöttek az iskolák, ahol a gyerekeket (főleg fiúkat) írni-olvasni tanították. Az iskolákban különböző életkorú gyerekek tanultak együtt, és ha a kevéske tananyaggal végeztek, a következő évben kezdték elölről, amíg meg nem tanulták, amit kellett. A gazdagabb polgári és nemesi családokban az volt a szokás, hogy a gyerekeket 7-10 éves koruk körül más családokhoz adták nevelni. A polgárgyerekek ilyenkor más családoknál inaskodtak, és reggeltől estig dolgoztak. A nemeseknél az volt a szokás, hogy a kisgyerekek az asszonyok között éltek 7-10 éves korukig, amikor ismerős vagy rokoni udvarba küldték őket apródnak, a saját családjukba pedig más család gyerekeit fogadták be. A fiúk ekkor tanulták meg a fegyverforgatást, a jó modort, a lovaglást, a vallásismeretet, a lányok pedig a szövést, fonást, kézimunkázást, háztartásvezetést. Gyakran előfordult az is, hogy a polgári vagy nemesi családok gyerekeit kolostorokba adták. Ha valaki túlélte a gyerekkorát, gyakran már tizenévesen kiházasították, és maga is szülő lett, és ugyanazt a gondozási-nevelési elvet követte mint a felmenői.