A szoptatós dajkaság minden bizonnyal az emberiség második legősibb foglalkozása. Ma már szinte csak szépirodalmi olvasmányaink alapján tudjuk elképzelni, hogy mit is takarhatott a 19. században a „szoptatós dajka” és a „szárazdajka” kifejezés. Dajka, oly nőszemély, ki bérért elszegődik, hogy emlőjén másnak a gyermekét táplálja. A gyermeket ápoló, rá felvigyázó, de őt nem szoptató gondozónőt hívták szárazdajkának.
A szoptatós dajkaság története gyakorlatilag egyidős az emberiséggel. Már a fáraók gyermekeit is dajkák táplálták, az uralkodói dajkát olyan becsben tartották, hogy saját gyermekeit a fáraók tejtestvéreként különleges tisztelet övezte. A görögök csecsemőit is gyakorta szolgák, rabszolgák szoptatták, a tehetős rómaiak is rabszolgákat, legszívesebben görög asszonyokat alkalmaztak erre a feladatra, hogy a gyermekek az anyatejjel a kultúrát is magukba szívhassák.
A dajkaság intézménye Magyarországon
Magyarországon a 16. században a főúri levelezésekben a szoptatós dajkaságra már mint bevett gyakorlatra hivatkoznak. Erre a dajkaságra kifejezetten családias viszonyok voltak jellemzőek: a dajka a saját gyerekével együtt beköltözött a nemesi házba, ahol gondoskodtak róluk. A dajka a család megbecsült tagjává vált, aki gyakran a szoptatás időszakának lezárultával is a családnál maradt.
A 17. századi Angliában és Franciaországban a megerősödő polgárság körében társadalmi divattá vált nemcsak cselédet, de bérdajkát is fogadni. A 18. században pedig Magyarországra is elért ez a trend. A polgári családok azonban már nem kívánták eltartani a szoptatós dajka saját gyermekét, így az nem tarthatott anyjával. Ha munkát, pénzt, szállást és némi társadalmi megbecsültséget akart, csak úgy költözhetett be a polgári családhoz, ha saját gyermekét lelencbe adta.
A dajkák kiválasztásának szempontjai
Az anyatej és a vér a kezdetektől összekapcsolódik az emberi gondolkodásban. Úgy hitték, hogy a szoptató anya vére válik tejjé, és ilyen módon ami az anya vérében van, az átkerül a gyerekbe is. Emiatt az ókortól a 20. század elejéig nagyon hasonló szempontok mentén választották ki a dajkákat:
- A dajkának teljesen egészségesnek és ép testűnek kell lennie.
- Különösen a gümőkór, görvélykór és bujakór azok a betegségek, melyeknek gyanúja miatt is alkalmatlanná válik a dajka.
- Kora 20-30 év közt a legjobb.
- Saját gyermekének kora a szoptatandóéval egyezzen meg.
60 Év Után Találta Meg Előző Élete Gyermekeit - Igaz Reinkarnáció Történet
A lelencbe adás és a csecsemőhalandóság
A bérdajkák olyan kiszolgáltatott helyzetbe került megesett lányok vagy nagyon szegény asszonyok voltak, akiket módos városi polgárok és mesterek feleségei fogadtak fel. A lelenctartó asszonyok gyakran napszámból éltek a városon kívül, és emellett még csekély ellenszolgáltatás fejében vállalták, hogy gondoznak néhány csecsemőt. A korabeli adatok szerint száz lelencbe adott újszülöttből körülbelül húsz élhette túl a szoptatós időszakot.
| Szempont | Leírás |
|---|---|
| Gazdag családok | Dajka beköltözik, megbecsült státusz, tejtestvérség. |
| Polgári családok | Dajka elhagyja saját gyermekét, lelencben magas halálozási arány. |
Bármennyire is furcsa lehet ez ma számunkra, de a dajkaság intézményét csak 1876-ban szabályozták először. A korábbi időszak tarthatatlan viszonyaira következtethetünk a szabályrendelet azon pontjaiból, amelyek a „szolgáltatás” elégtelensége miatti szankciókat taglalták. A 19. század végére azonban az értelmiség felismerte és ki is mondta, hogy a bérdajkatartás erkölcstelen, mert így két gyermek veszíti el az anyját.
A második világháború, valamint a fejlődő orvostudomány és pszichológia végül együttesen tett pontot a bérdajkaság időszakára. A technológiai fejlődés ma új formában veti fel a bérdajkaságban már megismert etikai kérdéseket.