Rovott múltja ellenére az új elnök, Ahmad al-Saraa megakadályozta az ország teljes káoszba süllyedését, helyreállította Szíria nemzetközi pozícióját, és óvatosan emelkedő pályára állította a gazdaságot.
Függetlensége 1946-os kikiáltása óta először Szíria a nyugati blokk részévé vált. Az új Szíria legfontosabb szövetségese Törökország lett, amely egykor több mint 400 éven át uralta Szíriát, az elmúlt években pedig az immár az egész országot irányító Hayʿat Tahrir al-Sam (HTS) fő támogatója volt. Az Európai Unió - amely már a 2016-os migrációs paktum idején hallgatólagosan elfogadta Törökország szíriai szerepvállalását - most szintén a konszolidáció mögé állt, abban bízva, hogy ez véget vethet a szír menekültáradatnak. Donald Trump májusi rijádi látogatásán nyíltan méltatta az új vezetést, majd novemberben a Fehér Házban is fogadta al-Sharaa-t.
Az amerikai elnök azóta kétszer is 180 napra felfüggesztette a 2019-ben bevezetett Cézár-szankciókat, amelyek korábban kulcsszerepet játszottak az Aszad-rezsim elszigetelésében. Ám Washington bizalma mögött valószínűleg mélyebb okok húzódnak. Al-Saraa egykor az al-Kaida soraiban harcolt Irakban, majd 2006 és 2011 között amerikai, később iraki fogságban raboskodott. Szabadulása után a szíriai al-Kaida élére került, de már 2014-től fokozatosan eltávolította szervezetét a nemzetközi dzsihádtól, 2016-ban pedig végleg szakított vele, hogy céljait Szíriára korlátozza.
A „nyugati nyitás” mellett az új kormányzat igyekszik rehabilitálni az előző rezsim külkapcsolatainak egy részét is. Októberben Ahmad al-Saraa moszkvai látogatásán a két nemzet barátsága mellett tett hitet Aszad elnök egykori patrónusa, Vlagyimir Putyin mellett is. Ez persze nem meglepő, hiszen Szíriában szinte minden erőmű orosz technológiával működik, és a hadsereg fegyverzete is orosz eredetű - már amennyit Izrael az elmúlt évben még nem bombázott szét. Oroszország így a jelek szerint megtarthatja az Aszadoktól kapott tartúszi haditengerészeti támaszpontot és a Hmeimim légi támaszpontot. Ez mellesleg Izraelnek sincs ellenére, hiszen az orosz jelenlét némileg ellensúlyozza a török befolyást, márpedig Ankara és Tel-Aviv viszonya korántsem nevezhető felhőtlennek.
November közepén Haszan al-Síbáni szír külügyminiszter kínai kollégájával tárgyalt a lehetséges gazdasági együttműködésekről. A pekingi tőke tényleges beáramlásáig azonban még hosszú és göröngyös út vezet: Szíriában több mint háromezer ujgur dzsihadista él, akik mára nagyrészt beilleszkedtek a társadalomba, ám esetleges Kína-ellenes szervezkedéseik komolyan aggasztják Pekinget.
Hosszú évtizedek után először a szírek újra reménnyel tekintenek a jövőbe. Az Aszad bukása után egy évvel készült felmérések szerint az embereknek több mint 80 százaléka bízik az új elnökben, 73 százalék pedig alapvetően szabadnak érzi hazáját. Javulni persze bőven van honnan: Aszad bukása előtt a lakosság mintegy 90 százaléka nélkülözött, és az ország gyakorlatilag leszakadt a nemzetközi gazdaságról.
Ehhez képest Szíria az elmúlt egy év során 28 milliárd dollárnyi külföldi támogatást kapott, mely több, mint egy évnyi költségvetését jelenti. A kezdet tehát biztató, még akkor is, ha ez az összeg csupán töredéke annak a 216 milliárd dollárnak, melybe az Világbank szerint az ország újjáépítése kerülni fog.
Az ország gazdaságát ugyanis nem szakállas dzsihadisták, hanem jellemzően nyugati egyetemeken végzett, a korábbi szekuláris ellenzékhez kötődő közgazdászok igazgatják, maga a gazdasági miniszter, Nidál al-Saar is a George Washington Universityn doktorált közgazdasági témában.
A új kormányzat azt is felismerte, hogy a korábbi gazdasági szereplők támogatására is szüksége van, az Aszad-rezsimhez nem kötődő szíriai nagyvállalatok és üzletemberek így állami hátszéllel folytathatják a bizniszt, bár a közel-keleti politikai logikának megfelelően, felügyeletüket al-Saraa elnök testvére felügyeli.
Az Aszad-rezsim végnapjaiban 25 dollár volt egy közalkalmazott havi bére, ma már 100.
Kisebbségek és társadalmi kihívások
Szíria etnikai és vallási kisebbségei kezdetektől aggódva figyelték a dzsihárista múltú HTS hatalomátvételét. A keresztények száma a háború előtti mintegy másfél millióról mára félmillió alá csökkent.
A kormányzat felismerte, hogy az átlagnál jellemzően vagyonosabb, iskolázottabb, ugyanakkor kevésbé militarizált keresztény közösségek nemhogy nem jelentenek veszélyt a hatalomra, hanem épp ellenkezőleg: fontos partnerei lehetnek az ország újjáépítésének. Emellett a kormány számára is világos, hogy ha a keresztényeket sérelem éri, annak híre messzire jut, és súlyosan ronthatja Szíria nemzetközi megítélését.
Bár a biztonsági helyzet továbbra sem stabil - júniusban például öngyilkos merénylő robbantott egy damaszkuszi ortodox templomban -, a keresztény vezetők nyilatkozatai szerint közösségeik összességében óvatos optimizmussal tekintenek a jövőbe.
Márciusban a kormányhoz formálisan nem tartozó, de azt támogató iszlamista csoportok támadásokat indítottak a tengerparti térségben élő alaviták ellen, miután a régi rezsim lojalistái több új hatósági posztot is megtámadtak. A mészárlásokban mintegy 1600 alavita vesztette életét. Decemberben Homszban is szunnita-alavita összecsapások törtek ki, amelyeket a kormányerők ugyan gyorsan levertek, de a közösségek közötti bizalom ezzel sem állt helyre.
Hasonlóan bizonytalan a drúzok helyzete is Szíria déli részén, ahol a közösség megosztott a jövőt illetően. Az egyik legerősebb frakciót jelentő, Hikmat al-Hijri spirituális vezető híveinek milíciái - amelyek korábban a határforgalom és a drogkereskedelem ellenőrzésében is részt vettek - föderális berendezkedést sürgetnek, hogy megőrizzék gazdasági és politikai befolyásukat. Más drúz csoportok ezzel szemben Szíria egysége mellett állnak.
Nyáron súlyos harcok törtek ki a kormányt támogató beduin törzsek és kormányellenes drúz milíciák között, amelyeknek civil áldozatai is voltak.
A legnagyobb kihívást továbbra is az állig felfegyverzett, kurdok által dominált Szíriai Védelmi Erők (SDF) jelentik, amelyek amerikai támogatással az ország keleti részét tartják ellenőrzés alatt.
Az a tény, hogy az Egyesült Államok szíriai főtárgyalója, Tom Barack egyben ankarai nagykövet is, jól mutatja, hogy Washington igyekszik figyelembe venni Törökország biztonsági érdekeit. Ankara, és különösen Tayyip Erdogan elnök számára kulcsfontosságú, hogy Szíria egysége fennmaradjon, hiszen a kurd autonómia megerősödése közvetlen fenyegetést jelentene számára.
Ennek is köszönhető, hogy az amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett SDF vezetője, Mazlúm Abdi márciusban - nem sokkal az alaviták elleni támadások után - kezet rázott Ahmad al-Saraa elnökkel, és megígérte, hogy szervezete az év végéig beolvad a szíriai hadseregbe.
Menekültkérdés és újjáépítés
Szíriában a közel másfél évtizedig tartó polgárháborúban becslések szerint 328 000 otthon teljesen megsemmisült, más adatok szerint pedig 3 millió szenvedett károkat.
Ahmad al-Saraa azonban, felismerve a menekültek által kínált politikai adut, már a hatalom átvételét követően közölte, hogy minden szírt hazavár, és együttműködést ajánlott az érintett kormányoknak.
A nehézségek ellenére így az Aszad-rezsim bukása óta közel kétmillió belső menekült és több mint egymillió külföldre szakadt szír tért vissza otthonába, utóbbiak jellemzően Törökországból, Libanonból és Jordániából.
2011 és 2024 között hozzávetőleg 1,3 millió szíriai érkezett Európába, a migráció társadalmi és politikai következményeitől megfáradt európai vezetők pedig szeretnék, ha közülük most minél többen hazatérnének.
Ez azonban sokak esetében hiú ábránd: 300 ezren már állampolgárságot kaptak (ebből 160 ezren Németországban) így ők minden bizonnyal maradni fognak. A fennmaradó egymillió embernek nagyjából a fele már úton van az állandó tartózkodási engedély megszerzése felé, így ők sem távoznak, ha nem muszáj.
Első körben így leginkább a kitoloncolásra ítélt bűnelkövetők hazaküldésére van esély, második körben pedig azokéra, akiknek lejár a jellemzően 2-3 évre megítélt oltalmazotti státusza, és azt az illetékes hatóságok nem hosszabbítják meg.
Egy évvel Aszad bukása után Szíria még mindig az útkeresés állapotában van. Az ország új vezetése ugyan viszonylagos stabilitást hozott, de a társadalom megosztott, a sebek mélyek, és a külső hatalmak befolyása továbbra is meghatározó.
Teherán megismételte, hogy nem tárgyal, miután az USA lefoglalt egy iráni zászló alatt...
A szíriai polgárháború éveiben az Aszad-rezsim egyik legsötétebb titka volt, ami csak most vált a világ számára is ismertté: több száz gyermeket szakítottak el szüleiktől, gyakran hamis névvel különböző árvaházakban tüntették el őket. A The New York Times alapos tényfeltáró cikkéből most feltárult, hogyan zajlott mindez, és az írás bemutatja egy konkrét család küzdelmét is az újraegyesítésért.
Miután a szíriai rezsim összeomlott 2025 végén, az egyik legsúlyosabb bűntette is napvilágra került: a politikai foglyok gyermekeit rendszeresen elválasztották szüleiktől és főként Damaszkusz környéki árvaházakban elrejtették. Ebben a folyamatban a szíriai titkosszolgálatok - főként a Szíriai Légierő Hírszerzése - kulcsszerepet játszottak. Parancsaikat titkos jelentésekben továbbították a Szociális Ügyi és Munkaügyi Minisztériumnak, illetve a tartományi vezetőknek, majd a gyermekeket nemcsak elkülönítették, hanem nevüket is gyakran megváltoztatták, eltüntették őket a nyilvántartásokból.
Számos gyermeket az osztrák székhelyű nemzetközi szervezet, az SOS Gyermekfalvak szíriai árvaházaiban helyeztek el, ahol a külvilágtól teljesen elzárva nevelték őket. Az SOS Gyermekfalvak szervezet házon belüli szabályzataiban ugyan deklarálták, hogy elsődleges a gyermekek biztonsága, de dokumentumok és tanúvallomások szerint a szervezet együttműködött a szír titkosszolgálatokkal, segítve a gyermekek eltitkolását, és sok esetben megtagadták a rokonoktól is a kapcsolatfelvételt. Gyakori volt, hogy a családtagok hiába keresték őket, a nemzetközi szervezet elutasította a kéréseiket, gyakran azt sem ismerték el, hogy náluk voltak a gyerekek.
A The New York Times a Ghbees család sokkoló tapasztalatain keresztül ad képet a rendszer működéséről és annak embertelen következményeiről. 2015 augusztusában a Ghbees családot egy damaszkuszi ellenőrzőpontnál minden ok nélkül letartóztatták, majd egy titkos fogdába szállították. Az anyát, Omamát és a két legkisebb lányt, Lailát és Layant elkülönítették az apától, Mosaabtól, és egy sötét, zsúfolt cellában tartották őket fogva.
Az anyát többször kihallgatták és bántalmazták. Később közölték vele: elviszik tőle a lányait, talán örökre. Omama a búcsúnál azt mondta Lailának, hogy soha ne felejtse el a nevét, apja nevét és a családtagok nevét - abban bízva, hogy így egyszer majd újra egymásra találhatnak.
A lányokat az SOS Gyermekfalvak egyik központjába vitték. Hamarosan világossá vált számukra: hiába van rokonságuk, senkinek nem engedik meg, hogy felkeresse őket. Laila hónapokig magába zárkózott, Layan éjjelente sírt. Az árvaházban a dolgozók próbálták elfeledtetni velük eredeti családjukat: más néven szólították őket, és igyekeztek eltávolítani bennük minden kötődést a múltjukhoz.
Közben a család más tagjai is eltűntek: Abdulrahman, Laila nagybátyja, valamint felesége és újszülött fia is a rendszer célkeresztjébe került. Az apa minden követ megmozgatott, hogy megtudja, mi történt szeretteivel, de az információkat a titkosszolgálatok szándékosan visszatartották, gyakran még családtagokat is letartóztattak, ha kérdezősködtek.
A jelentések és tanúvallomások szerint a gyerekeket rendszerint szigorúan elkülönítve tartották a többi árvától, és ritkán maradhattak egy helyen fél évnél tovább. Sok esetben miután megszokták új környezetüket, éjjel egy sötét furgonban elvitték őket, és egy új intézetben helyezték el. Az árvaházak közül kiemelkedő szerepe volt a Lahn al-Hayat nevű intézménynek, amelyet teljes egészében a rezsim működtetett. Itt az állami propaganda erőteljesen megjelent a nevelésben, és a rendszer meghatározta a gyerekek életét. Előfordult, hogy Asma al-Aszad, az elnök felesége is látogatást tett, sőt, egyszer maga Bassár al-Aszad is megjelent, hogy „emberségesnek” mutassa magát az intézmény ellátottjai előtt.
A gyerekek személyes történetei sokszor tragikusak voltak: akadt, aki elveszítette az összes családtagját, és emlékei is elhalványultak. Sokakat már születésük után elválasztottak szüleiktől, így esélyük sem volt kötődni hozzájuk vagy egyáltalán megtudni, kik voltak az igazi rokonaik. Néhányan most felnőttként DNS-tesztekkel próbálnak rátalálni eredeti családjukra.
Az SOS Gyermekfalvak vezetése az évek során igyekezett tompítani a felelősségét, és azt állították, hogy nem tudták pontosan, miért választották el a gyerekeket családjuktól. Azonban a megszerzett dokumentumokból világosan látszik: a szervezet közvetlen utasításokat kapott a szíriai titkosszolgálatoktól, hogy fogadjanak be őrizetbe vett gyerekeket, és tartsák titokban jelenlétüket. Sok esetben ezeknek a gyerekeknek a nevét, születési adatait is meghamisították.
Az Aszad-rezsim bukása után a családok és emberi jogi szervezetek is határozottabban kezdtek érdeklődni, hová tűntek a gyerekek. Sokáig csak találgatások voltak, mígnem részletes dokumentumok, adatbázisok kerültek elő. Kiderült: 2013 és 2018 között legalább 139 olyan gyermeket helyeztek el csak az SOS Gyermekfalvakban, akiket politikai indíttatásból, szüleik fogva tartása miatt vettek őrizetbe. Ehhez képest mindössze 34-et sikerült eddig visszajuttatni a családjukhoz, a többiek holléte ismeretlen.
Az új szíriai kormány vizsgálatot indított a gyermekek elrablásával és elrejtésével kapcsolatban.
