Miskolc városának története egészen 70 000 évre vezethető vissza, az ezt bizonyító leleteket az avasi Tűzkövesen tárták fel. Az emberelődök által előállított kőeszközöket találtak Miskolc belvárosában, az Avas keleti oldalában, Tapolcán, a Puskaporoson (Felsőhámor), a Szeleta-barlangban. Miskolc területén az ősember 70 000 évvel ezelőtt telepedett meg. Kevés olyan település van Európában, amely ilyen távú történelemmel rendelkezik.
A honfoglaló magyarság a népvándorlás második hullámában érkezett a Kárpát-medencébe. Miskolcot és Győr (Diósgyőr) várát Böngér, a Miskolc (Miskóc) nemzetség őse foglalta el. Miskolc a rokonság legfontosabb birtoka lett, de Diósgyőr a 11-13. század között királyi várbirtokká vált. A miskolci táj a kőkortól kezdve folyamatosan lakott volt, a különböző korszakok régészeti leletei tanúskodnak erről.
A terület legnagyobb folyója a Sajó, ami Miskolc történetében természetes határvonalat jelentett. A város nyugat-keleti tengelyét a Szinva adja, a történelmi városok, illetve települések ennek völgyében jöttek létre. A Hejő az Avastól délre fekvő terület fontos vízfolyása.
A középső-őskorból, annak 130 és 75 ezer év közé eső tartományából több régészeti kultúra emlékeit tárták fel. Az első és legjelentősebb az úgynevezett Bábony-kultúra (Sajóbábonyról elnevezve), amelynek a jellemzője - a felső paleolitikumi eszközök mellett - a levél alakú lándzsahegyek és kések használata. Szerszámaik főleg üveges kvarcporfírból készültek, amit helyben találtak, illetve mintegy 50 kilométerről, a Zempléni-hegységből szereztek be. A kultúra népének településnyomai főként a Szeleta 2. rétegéből és a Büdös-pest 3. rétegéből kerültek elő, és a környéken valószínűleg nagytestű növényevőkre vadásztak. Ugyanebben az időben élt másik fontos régészeti kultúra, a Taubach-kultúra emlékeit elsősorban a Diósgyőrtapolcai-barlangban, illetve a strandfürdő területén találták meg. Jellemző volt rájuk, hogy hőforrások közelében telepedtek meg, kőeszközeiket pedig főleg helyi kovakőből készítették. Mamutra, bölényre, vadlóra, barlangi medvére vadásztak. A középső paleolitikum korai szakaszából olyan leletek is előkerültek (Suba-lyuk), amelyek leginkább a Moustier-kultúrára emlékeztetnek.
A felső paleolitikumban, úgy 35-30 ezer évvel ezelőtt, a neandervölgyieket lassan felváltotta a Homo sapiens sapiens. A területen a fejlett Szeleta-, az aurignaci és a gravetti kultúra népcsoportjai telepedtek meg. A Szeleta-kultúra központja valószínűleg a város belterületére, az Avas aljára esett. Kőeszközeikre a szépen megmunkált, levél alakú lándzsahegyek a jellemzőek. A kultúra megszűnése a barlangi medve, a mamut és a gyapjas orrszarvú eltűnésével hozható összefüggésbe.
Újkőkori maradványok is előkerültek a környéken. Ebben az időben, a holocén felmelegedés következtében jelentősen átalakult a növény- és állatvilág, gyakorlatilag kialakult a mai környezet: vegyes és lombhullató erdők jöttek létre, jellegzetes mérsékelt égövi emlősök jelentek meg. A város földjének első holocén kori lakói a neolitikum alföldi vonaldíszes kultúrájának állattenyésztő-földművelő népe volt. A korból az első régészeti leletek 1893-ban kerültek elő, amikor a Tiszai pályaudvar mellett végeztek kutató ásatásokat, majd 1900-ban részletesebb feltárásokra is sor került a fűtőháznál. Az itt talált cserép leletanyag az alföldi vonaldíszes kultúrához, a tiszadobi csoporthoz és a bükki kultúrához tartozott. A bükki edények szürkére vagy feketére égetett, finom falú darabok, hullám-, spirál- vagy párhuzamos vonalakkal díszítettek. Kiemelkedő emlék egy meanderrel díszített, termékenységi jelképként funkcionáló női idol. A bükki kultúra népe faszerkezetű házakban lakott, településeik nyoma a hegyekben és a folyók, patakok völgyeiben, sík vidékeken is megtalálhatók. A bükkiek széles körű cserekereskedelmet folytattak, egyik termékük a kovakő és az obszidián volt, aminek szállításra előkészített magkő-, illetve pengekészletét is megtalálták, ugyanakkor finomkerámiáik feltűntek Lengyelországban, Kárpátalján, Erdélyben, a Dunántúlon, Burgenlandban, sőt az adriai térségben is.
A kőkor végétől a késői bronzkorig tartó időszakból nem találtak régészeti leleteket a környéken, a miskolci táj mint emberi település - úgy tűnik - háttérbe szorult ebben az időszakban. A késői bronzkorban viszont jelentős változás történt, ebből a korból két földvár nyomait is feltárták. Az egyik a Miskolctapolcától 3,5 kilométerre található Leányvár, a másik a Bükkszentlászlóan feltárt Nagysánc. A földvárak építése a késői bronzkorban kezdődött. Mindkét földhalomvár megépítése ugyanannak a Kyjatice-kultúra népességének tulajdonítható, akik az i. e. 12-11. században éltek a környéken, és feltehetően az Alföld északi részét uraló Gáva-kultúra nyomására húzódtak fel a hegyvidéki részekre Északkelet-Magyarországon és Délkelet-Szlovákiában, nagyjából azokra a területekre, amelyeken a bükki kultúra képviselői is éltek korábban. A feltalált régészeti leletek fejlett bronzművességről tanúskodnak, Bükkszentlászlóan például szépmívű bronz ékszereket találtak, Leányváron őskori cserépmaradványokra leltek; a szerényebb leletanyag talán azzal magyarázható, hogy a szomszédos kőbánya működése során a nyugati részt lebányászták. A bronz előállításához szükséges réz valószínűleg a rudabányai lelőhelyről származott. Jellemzőjük még sajátos hamvasztásos temetkezési eljárásuk.
A korban rákövetkező leletek szkíta és kelta eredetűek. A szkíták jelenlétére - többek között - a Muhiban 1931-ben talált gepárdot ábrázoló tükörnyélvég szobrocska utal, majd 1934-ben az Egyetemváros területén is előkerült egy hasonló lelet. A legszebb darabot azonban még 1928-ban találták meg Zöldhalompuszta közelében: egy pajzsdíszként használt aranyszarvast, amely a Herman Ottó Múzeum kincse és emblémája. 1986-ban a Szentpéteri kapuban tárták fel egy jellegzetes szkíta urnasíros temető részletét. A kelták részben már a szkítákkal együtt éltek, illetve váltották őket a területen. A kelta társadalom központja valószínűleg a bükkszentlászlói földvár volt, erre utal a fellelt pénzérmék koncentrációja is (ők használtak először pénzérméket a környéken). Az ő idejükből származik a bükkszentlászlói földvárból 1846-ban előkerült, 367 darabos éremlelet, amely Bécsbe került. Az érmék előlapján gömb, hátlapján ló és lovas motívumok találhatók. Földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, de ők honosították meg a korongozó fazekasságot és a vaskohászatot is. Ez a nép a cotinus nevű kelta népcsoport volt, itteni létezésükről és tevékenységükről Tacitus római történetíró is beszámolt.
A mohácsi csatavesztés után, amikor az ország három részre szakadt, Miskolc elvileg a királyi országrészhez tartozott, de a hódoltság szomszédságában, így mindkét hatalom jogot formált megadóztatására. A miskolciak eleinte nem akartak a töröknek fizetni, mire azok feldúlták a várost. Elpusztult a tapolcai bencés apátság is, ahol a Miskócok irattárát is tartották. Nem maradt fenn az adományozó oklevél sem, így - mivel nem ismert - Miskolc nem ünnepelheti alapítása évfordulóját (Miskolc város ünnepe egy későbbi eseményhez, az 1909-ben elnyert törvényhatósági joghoz kapcsolódik).
Miskolc a 18. század első harmadában súlyos pénzekért kivásárolta magát a Diósgyőr uradalma alól, és erős vármegyei székhellyé vált. A megváltást azonban Mária Terézia 1755-ben semmisnek nyilvánította, ezután kezdődött el a város önállóságért folytatott állandó küzdelme, ami azonban csak a 20. század elején vált valóvá. Az 1700-as évek közepén a városban 17 céh működött.
Diósgyőr határában Fazola Henrik vashámorokat telepített, amiből kifejlődött az állami tulajdonú diósgyőri kohászat. Erre az időre tehető a Diósgyőri Papírgyár alapítása is. A 19. század második felében ugrásszerűen megnőtt a városban létesített kis- vagy középüzemek száma. Miskolc mai városképe - középkori alapokon - az 1860-1880-as évektől kezdett kialakulni. A város bekapcsolódott a vasúti forgalomba, elindult a villamosforgalom, elkészültek a belváros képét meghatározó legfontosabb építmények (Városháza, Megyeháza, Népkert, Közkórház stb.), létrejött a Borsod-Miskolci Múzeum. A város díszpolgárának választotta Kossuth Lajost, majd az országban elsőként emelt egész alakos szobrot neki.
Miskolc 1909-re törvényhatósági joggal felruházott város lett, és ettől kezdve önállóan igyekezett a térség vezető nagyvárosává, ipari, kereskedelmi, pénzügyi, kulturális központjává válni. Miskolc hosszú időre meghatározó rendezési terve 1921-ben készült el. A fejlesztésekhez jelentős részben használták fel az amerikai Speyer-kölcsönt (lakóépületek, vásárcsarnok, infrastruktúra, Zenepalota, lillafüredi Palotaszálló stb.).
Miskolc a második világháború végén súlyos károkat szenvedett, az újjáépítés és a fejlesztés a hároméves terv keretén belül valósult meg. 1945-re megvalósult a Nagy-Miskolc-álom, több környező települést Miskolchoz csatoltak. A városfejlesztés ez utáni irányát az határozta meg, hogy Miskolcnak a szocialista nehézipar egyik fellegvára szerepét szánták. A város lakosságszáma az 1980-as évekre 200 000 fölé nőtt. A rendszerváltás utáni években a város gazdasági szerkezete átalakult, a nagy állami cégek túlsúlya helyett a kis- és középvállalkozások lettek jelentősek. Nőtt a szolgáltatószektor jelentősége, nemzetközi nagyvállalatok, hipermarketek jelentek meg a térségben, az autópálya is elérte a várost.
Miskolc első, fennmaradt pecsétes dokumentuma, melyet Arnoldus, az akkori városbíró adott ki 1376-ból származik. Az okiratban a tanács jóváhagyja Kilián fia, János végrendeletét egy Szent György-hegyi (az Avas korabeli neve) szőlőt illetően. A város első pecsétlenyomata egy 1389. július 7-én kelt okmányon található, sárga viaszba nyomva. Körirata kivehetetlen, címerképén Anjou-liliomos koronával ékesített királyi fő látható, akinek kiléte máig vitatott. A pecsét következő változata, mely a Bárczay család levéltárában maradt fenn 1433-ból származik, ugyancsak sárga pecsétviaszba nyomva. Köriratán a „Sigillum Civitas Miskolcz” („Miskolc város pecsétje”) szöveg olvasható, képén pedig már szakállas a koronás fő - feltehetően Luxemburgi Zsigmond. 1577-ben, a török háborúk idején Tejfeles Gergely bíró elveszítette a pecsétet, és újat készítettek, melyen a király feje mellett az 1577-es évszám is feltűnt. 1633 és 1687 közt a középen lévő alakot megváltoztatták Szent István teljes alakos képére, kezében jogarral és országalmával. 1909-ben, amikor a város megkapta a törvényhatósági jogot, a címert az eddigi pecsétképek összevonásával alkották meg. Ez 1965-ig volt használatban, ekkortól új, szocialista címere lett a városnak, rajta egy kohómunkás alakja (ezzel jelezve Miskolc nehézipari jellegét) és Nagy Lajos király feje. 1990. Álló csücskös talpú pajzs vörös mezejében Szent István király mellképe látható bíbor ruhában, arany képekkel hímzett lila színű koronázó palástban, fején a Szent Korona, a fejet arany fénykorona övezi. Jobbjában arany királyi jogar, baljában ezüst kereszttel ellátott arany országalma. A pajzsra helyezett, jobbra forduló koronás nyílt lovagi sisak dísze egy magyar hajdú, aranysújtásos kék dolmányban, oldalára kötött aranymarkolatú karddal. Jobbjában öt arany búzakalászt, baljában leveles arany szőlőfürtöt tart. A sisak takarója jobbról: vörös-ezüst, balról: kék-arany. Téglalap alakú aranysárga színű, szélein vörös farkasfogakkal.
A bölcsőde, mint intézmény megjelenése
A bölcsőde, mint önálló intézmény az 1840-es években jelent meg Európában. A világ első bölcsődéjét Franciaországban, Párizsban, Firmin Marbeau alapította, és 1844. november 14-én nyitotta meg az intézményt. A bölcsődét a csecsemő Jézus „jászolbölcsőjéről” La Crèche-nek nevezték el. Itt gondozták azokat a babákat, akiket a szintén újdonságnak számító óvodákba életkoruk miatt nem lehetett felvenni. A francia példát Európa többi országában is hamar követték: 1846-ban Belgiumban, 1849-ben Dániában, 1850-ben Angliában, Itáliában, Hollandiában és Svédországban, 1851-ben Drezdában és Hamburgban hoztak létre bölcsődéket.
Bécsben 1849. november 4-én nyílt meg az első „Kaiserin Elisabeth Krippe”, vagyis az Erzsébet császárnéról elnevezett bölcsőde, melynek alapítása Karl Helm orvos nevéhez fűződik. 1852-ig az osztrák tartományokban már nyolc bölcsőde működött.
A "bölcsőde" szó eredete és jelentése
A „bölcsőde" az ótörök eredetű „bölcső” szavunk óvoda, zenede stb. mintájára alkotott „-de” képzés alakja. Megjelölésére a 19. században többféle kifejezést alkalmaztak. Voltak, akik a „bölcsőház” elnevezést részesítették előnyben, de korabeli szóhasználattal elfogadott kifejezés volt „a szopó gyerekek intézete”, a „Kripp”, a „cres” vagy a „kisgyermekek intézete” is. Napjaink bölcsődéiben a három évnél fiatalabb gyermekek járnak, akiket egész napos foglalkoztatás és ellátás keretében szakképzett gondozónők felügyelnek.
A Pesti Első Bölcsődei Egylet létrehozása
A hazai bölcsődetörténet hőskora a Magyar Királyság történetének 1851-től 1859-ig tartó időszakára esik, amelyet Alexander Bach osztrák belügyminiszterről Bach-korszaknak is neveznek. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követően Ferenc József (1830-1916) császár unokabátyját, Albrecht főherceget nevezte ki a magyarországi katonai és polgári hatóságok élére. A kormányzói címmel felruházott főherceg 1851. október 14-én érkezett Budára feleségével, Hildegarde (1825-1864) bajor hercegnővel és két kislányukkal. A hazai bölcsődealapítás szempontjából ennek a későbbiekben nagy jelentősége lesz, hiszen a főhercegné ekkor már egy bécsi bölcsőde fővédnökeként tevékenykedett. Hazánkban is felkarolta a fővárosi jótékony nőegyletek ügyét, és kivívta a polgárok rokonszenvét és elismerését.
Ebben az időszakban az egész Habsburg Monarchia területén egyre-másra jöttek létre a „közhasznú bölcsődék”, így nem csoda, ha külföldi példák alapján Magyarországon is felvetődött egy ún. bölcsőház alapításának gondolata. Ehhez járult az is, hogy az iparosodás előretörésével egyre nagyobb teret hódított a nők foglalkoztatása, elsősorban a textiliparban, főként a szövödékben, a varrodákban és a mosodákban.
A magyar sajtó 1845-ben írt először arról, hogy a nyugati nagyvárosokban nagy problémát jelent azoknak a csecsemőknek az ellátása, akiknek mindkét szülője dolgozik, és nem volt idősebb testvér vagy rokon, aki vigyázott volna a kisdedekre. Gondozási lehetőség híján ezeket a gyermekeket napközben vagy bezárták lakásaikba vagy az anya magával vitte, kitéve ezzel őket a munkahelyi ártalmaknak is. Nem véletlen, hogy ebben a nehéz és kritikus helyzetben előtérbe került a dolgozó anyák kisgyermekeinek napközbeni elhelyezése, hiszen körükben különösen magas volt a gyermekhalandóság, amit nemcsak a rossz szociális helyzet, hanem az is előidézett, hogy a magukra hagyott kisgyerekekkel rengeteg baleset történt. Az 1850-es évek elején Pest-Budán már tizenegy óvoda működött, így kézenfekvőnek tűnt, hogy a legkisebb, a legvédtelenebb és a legelesettebb gyermekek felügyeletének problémáit is napirendre tűzzék. Erre a korszakban szokásos egyleti és gyűjtésen alapuló bölcsődealapítás látszott a legcélszerűbbnek.
Az előkészítő munkát Majer István iskolaigazgató kezdte el, aki feltehetően olvasta az 1845. augusztus 14-én, a Religio és Nevelés című katolikus lapban megjelent tudósítást, amely a Franciaországban létrehozott újszerű „menedékhelyről” szólt, amelyet nálunk bölcsődének neveztek el. A külföldi szakirodalom áttanulmányozása alapján írhatta meg A bölcsőde című értekezését, amely a Családi Lapok 1852. évi első számában jelent meg.
A neoabszolutizmus időszakában azok az egyházi és világi filantróp gondolkodású személyek, akik elkötelezték magukat a jótékonykodás mellett, felkarolták az ügyet és szervezkedni kezdtek egy „bölcsőház” felállítása érdekében. A kor szokása és hagyománya szerint az első bölcsőde egyleti úton, hosszas előkészítő és jótékony célú gyűjtés eredményeként jött létre. Az 1852. januárban létrejött Pesti Első Bölcsőde Egylet a hazai bölcsődei mozgalom elindítója lett.
Az Egyletet sokan támogatták. Alapítói a hazai gyermekgondozás és neveléstörténet kiemelkedő képviselői voltak, így Tormay Károly Pest városának tiszti főorvosa, Majer István esztergomi kanonok, majd főesperes, a pesti elemi iskolák igazgatója, akit később a bölcsődék atyjának is neveztek, Rozmanith Antal városi tanácsos, Forray András báró és Csanád vármegye főispánjának a felesége, Brunszvik Júlia grófnő, aki az első magyarországi óvodát alapító Brunszvik Teréz unokahúga volt.
Az Egylet a szükséges biztosítékok és az engedély megszerzése után felhívást tett közzé a hírlapokban, így 1851. augusztus 1-jén a Hölgyfutárban, majd augusztus 5-én a Pesti Naplóban „A szegény néposztály nemes lelkű barátihoz (Bölcsőde - Créches - ügyében)", amelyben adakozásra szólították fel Pest város „emberszerető” közönségét egy bölcsőde egylet alapítására. A felhívásban elsősorban pénzadományokat vártak, de gyermekruhákat, eszközöket, bútorokat és játékokat is elfogadtak. Egy bölcsőre tett alapítvány összege 35 pengő volt. A felhíváshoz alapítóként 58-an csatlakoztak.
Az Egylet 1080 forint alapítványi tőkével rendelkezett. Bizottságot alakítottak, amely felkérte a lakosság széles néprétegét a részvételre és az adakozásra. Az alapítvány javára a legnagyobb összeget a városi községtanács adta. Rendszeres évi hozzájárulásra, 50-50 pengőforintra kötelezte magát több évre Brunszvik Júlia grófnő és leánya, gróf Nádasdy Lipótné Forray Júlia (1812-1853). Több esztendőre általában kevesen kötelezték el magukat. Az egyszeri adakozók közül hárman száz forintot adományoztak.
Szinte minden arisztokrata család képviseltette magát az Egyetletben, de módosabb polgárok is csatlakoztak a kezdeményezéshez. A pártfogók és a támogatók között találjuk a Károlyi, a Korniss és a Nádasdy család tagjainak feleségeit és nőtagjait, Jedlik Ányos (1800-1895) bencés szerzetest, a dinamó feltalálóját, Morelli Ferenc (1810-1859) karmestert, a pesti polgári gyalogőrhad zenekarának igazgatóját, aki jótékony zenei estek jövedelmét ajánlotta fel. Ünnepi hangversenyeket rendeztek, és a közreműködő művészek tiszteletdíjaikat ajánlották fel a bölcsőde javára, mint például Hollósy Kornélia (1827-1890) operaénekesnő. A korabeli orvosok is támogatást nyújtottak, így Lumnitzer Sándor (1821-1892) sebész vagy Fromm Pál (1812-1899) honvédorvos, aki később a bölcsőde első orvosa lett. Az adakozók között volt Scitovszky János (1785-1866), bíboros, esztergomi érsek, de tábori lelkészek, névtelen adakozók, sőt a bölcsődébe látogató vendégek is tettek adományokat.
A szervezőkhöz iparosok, kézművesek és céhek is csatlakoztak. A szabók ruhákat, a paplanos céhek ágyneműket, Kern lakatosmester 12 vaságyat készített, Luczenbacher fakereskedő fél öl keményfát ajánlott fel. A pesti céhek közül a cukrászok, a lakatosok, a sapkások, a selyemfestők, a szíjjártók, a kávésok, a kereskedők, a boltosok, az ügyvédek, sőt az írók többsége is támogatta az Egyletet. Jármay Gusztáv (1816-1896) gyógyszerész például felajánlotta, hogy három évig gondoskodik a bölcsőde gyógyszerellátásáról. Ezt licitálta túl Sztupa György, aki öt évre vállalta a gyógyszertámogatást.
Sokan természetbeni juttatást nyújtottak, mint például a hazafias érzelmű Heckenast Gusztáv (1811-1878) nyomdatulajdonos, könyvkereskedő. Az adományok között szerepelt a „jártató”, vagyis a járóka, a víztartó kád, a billikom (pohár), evőeszközök, kelmék, vásznak, pokrócok, lepedők, lámpák, gyógyszerek és élelmiszerek is. Egyes mesteremberek - címfestő, asztalos, bádogos - ingyenmunkát végeztek.
A szervezők tudták, hogy nemcsak pénzre, hanem híres és befolyásos pártfogókra is szükségük van, ezért az egyesület fővédnökévé Hildegarde (1825-1864) főhercegnét, Albrecht főherceg feleségét kérték fel. A főhercegné az egyletet évről-évre 150 pengővel támogatta. A főherceg nem nyíltan, hanem „egy névtelennek jótékony czélra szentelt adományából” 300 pengőt juttatott az Egylet javára. Érdekességként megemlítjük, hogy egy császári és királyi csendőrfőhadnagy is kilenc forintot adott, ami azt bizonyítja, hogy az első bölcsőde létesítését az önkényuralom részéről sem ellenezték.
Az Egylet elkészítette alapszabálytervezetét, amelyet 1851. december 1-jén elküldött a városi tanácsnak. Az intézmény alapszabályát a Helytartóság 1852. március 8-án erősítette meg, már ugyanazon év január 11-én megalakult a Pesti Első Bölcsőde Egylet igazgató bizottsága.
Az alapszabály két fő célt határozott meg: egyik a szegény és rászoruló anyák gyámolítása volt azért, hogy „napi kereset után láthassanak”, a másik az elhagyatott kisgyermekek megóvása azoktól a „fogyatkozásoktól, szenvedésektől és betegségektől”, amelyek gyakran a halálukat okozták.
A bölcsődébe 14 napos kortól kétéves korukig vették fel a gyermekeket, ugyanis ekkortájt a nőknek szülés után két héttel már munkába kellett állniuk. A gyermekeket szociális alapon választották ki. A felvételt tisztiorvosi bizonyítványhoz kötötték, a szükséges oltásokat a szülőnek igazolnia kellett. Az anya számára kötelezővé tették, hogy gyermekét az ebédidő alatt megszoptassa. Az anyák munkájuk végeztével hazavitték a gyerekeket. A szülők napidíjat fizettek, ami egyéves korig kettő, egy éves kor felett egy garas volt. A pelenkáról, amit akkor „alkendőcskének” neveztek, az anyának kellett gondoskodnia.
A bölcsőde belső életéről az alapszabály „Gondviselés és ápolás”, a „Házi rendtartás” és a „Bánásmód” című fejezetekben rendelkezett. A bánásmód tekintetében az alapszabály előírta, hogy a kisdedekkel „nyájas szeretettel”, türelmesen kell bánni, nem szabad őket megríkatni vagy ingerelni. A ringatást és a körbe hordozást nem vihették túlzásba, a nagyobbacska gyermekeket járásra kellett ösztökélni. A verést, a festett, hegyes vagy éles játékok használatát tiltották. Előírták, hogy a kisbabák testét be kell takarni, ok nélkül nem szabad őket felébreszteni, fejüket „hüvesen”, lábukat pedig melegen kell tartani. A szülőktől megkívánták, hogy a bölcsődei személyzettel tisztességesen bánjanak és az előforduló sérelmeket az igazgató bizottság elnökének be kellett jelenteni.
A bölcsődében modern egészségügyi szabályokat is alkalmaztak, például kötelezővé tették a rendszeres fürdetést, a megfelelő hőmérsékletet, az ágynemű és a gyermekruhák tisztaságát, az életkornak megfelelő változatos táplálkozást. A „Házi rendtartás” című fejezet szabályozta, hogy gondoskodni kell a takarításról, az ágyneműk szellőztetéséről, a beteg gyermekek elkülönítéséről. Mindez azt jelzi, hogy a bölcsőde funkciója ekkor még a gondozásra és az ellátásra korlátozódott, mellyel megvédték a szegény, elhagyatott kisgyermekeket a nélkülözéstől, a szenvedéstől és a különböző betegségektől. A bölcsődének ekkoriban nem volt feladata a nevelés.
A bölcsődét egy „felsőbb helyen jóváhagyott társulat” irányította, melynek élén a közgyűlés működött. A közgyűlés élén a pártfogó állt, akinek az igazgató bizottság elnöke és titoknoka jelentéssel tartozott. A társulat alapító tagjai csak azok lehettek, akik 35 pengőt ajánlottak fel, a pártoló tagoknak pedig tíz pengőt kellett áldozniuk e nemes célra, az ettől kisebb összeget adományozókat „adakozóknak” nevezték. Az Egylet teljes jogú tagjává csak az válhatott, aki egy kiságy felállításának a költségét vállalta, amelyért cserébe családi címerét elhelyezték az ágy baldachinján.
Az alapító és a pártoló tagoknak évente egyszer, karácsony előtt a császári és királyi rendőrbiztos jelenlétében közgyűlést kellett tartaniuk. Ekkor nézték át a számadásokat, igazgató bizottságot választottak, valamint ellenőrizték az ügyek állását. Az igazgató bizottság tagjai voltak az elnök, az alelnök, az orvos, hat férfi és tizenkét nő. Közülük került ki a pénztárnok és a titoknok, valamint a „gyűlések tollvivője”, a jegyzőkönyvvezető. Elmondhatjuk, hogy fenti szabályok már rendkívüli felvilágosultságról, egészségügyi és pedagógiai tájékozottságról tettek tanúsbizonyságot, melyeknek több kitétele ma is időszerű.
Az első pesti bölcsőde megnyitása
Az első pesti bölcsőde megnyitásának időpontját közzétették a napilapokban és a templomok szószékeiről is tájékoztatták az embereket. Német és magyar nyelven cikkeket jelentettek meg, szórólapokat nyomtattak ki annak érdekében, hogy az embereket megismertessék és meggyőzzék a bölcsőde jelentőségéről és hasznáról.
Magyarország első bölcsődéje a Duna partján, Pest belvárosában, a Kalap utca 1. szám alatti Friedrich Ferdinánd kétemeletes bérházának (ma: V. kerület, Irányi u. 2-4.) földszintjén nyílt meg. Az ünnepélyes megnyitót 1852. április 21-én, délután egy órakor tartották Hildegarde főhercegné jelenlétében. A megnyitón jelen voltak a Pest Első Bölcsőde Egylet ideiglenes bizottságának tagjai, a bölcsőde alapítói, így Majer István, Tormay Károly, Rozmanith Antal, Fromm Pál, az intézmény orvosa és két ápolónő munkatársa.
Az ünnepélyes megnyitót követően Hildegarde főhercegné, mint a bölcsőde fővédnöke szobáról szobára járva megtekintette és felemelte a kisdedeket, majd elégedettségét fejezte ki. Nevét a bölcsőde vendégkönyvének első oldalára feljegyezte, amit a jelenlévők is követtek. A megnyitáskor a gondozott gyermekek létszáma alig emelkedett a tíz fölé. A főhercegné a megnyitást követően még négyszer látogatott el a bölcsődébe.
Az Egylet a megnyitást követően Scitovszky János (1785-1866) hercegprímás áldását és engedélyét kérte az újonnan alapított intézményre. A hercegprímás 1852. július 9-én személyesen is felkereste a bölcsődét, majd megáldotta azt.
Az Egylet által bérelt lakás öt helyiségből állt, három utcai és két udvari szobából, konyhából, fáspincéből és padlásból. A bölcsődébe csak budai és pesti illetőségű, szegény munkásnők gyermekeit vették fel. A bölcsőde nyitva tartása igazodott a korai kapitalizmus hosszú munkaidejéhez, a gyerekeket reggel 5 órától lehetett vinni és este 7 óráig vigyáztak rájuk. A felvételnél mérlegelték a családi körülményeket is. Előfordult, hogy...
Éppen 165 éve, 1852. április 21-én nyílt meg az első bölcsőde Magyarországon. Ennek emlékére „A Bölcsődék Napja” 2010-től államilag is elismert, miniszteri rendelet által szabályozott ünnepnappá vált. A bölcsődék létrejötte szorosan összefüggött a nagyipari termelés kialakulásával, különösen azokon a területeken, ahol nagy számban foglalkoztattak női munkaerőt, elsősorban a mosodákban, a textiliparban. Gondozási lehetőség hiányában a dolgozó szülők a munkavégzés idejére gyermekeiket vagy bezárták - sokszor egészségtelen - lakásaikba, vagy magukkal vitték, kitéve ezzel a kicsiket a munkahelyi ártalmaknak. Bölcsőde először 1844-ben Franciaországban, majd nem sokkal később Angliában, Dániában, Olaszországban, Németországban és Ausztriában nyitotta meg kapuit.
Pár év múlva már közel 400 hasonló intézmény működött világszerte, elsősorban egyházi létesítményként. Magyarországon is megindult a szervezőmunka, és 1852. januárban Pesten megalakult az Első Bölcsődei Egylet Majer István püspök és nagyprépost, valamint Forrayné Brunszvik Júlia - Brunszvik Teréz, az első magyar óvoda alapítója unokahúgának - támogatásával. Az első „bölcsőház” fővédnökének olyan magas rangú támogatót is sikerült megnyerniük, mint Albrecht főherceg felesége, Hildegarde. A hosszú előkészítő munka és jótékony célú gyűjtés eredményeként 1852. április 21.-én Pesten, az akkori Kalap u. 1. szám alatti bérház (ma V. ker. Irányi u. 2-4.) földszintjén megnyílt az ország első bölcsődéje, ahol 5 szobában 38 gyerekről gondoskodtak. Eleinte 4 éves korig fogadták a gyerekeket teljes ellátással, sőt ruházatot is biztosítottak. A nyitva tartás igazodott a munkarendhez, reggel 5 órától este 7-ig biztosították az ellátást. A felvételnél mérlegelték a családi körülményeket, s a bölcsődébe kerülő gyerekek többnyire sokkal jobb anyagi feltételek közé kerültek, mint, amilyet a család tudott volna otthon biztosítani. Később a bölcsődék működtetéséhez az egyház nem tudott elegendő fenntartási költséget biztosítani, így megpróbálták a pénzt magánszemélyek adakozásából összegyűjteni. Az első, kimondottan bölcsődének épített intézmény 1877-ben nyitotta meg kapuit a Józsefvárosban.
171 éve, 1852. A bölcsődék a női munkaerőt nagy számban foglalkoztató gyáripar kialakulása után jelentek meg. Az első 1844-ben Párizsban jött létre, és alig egy évtizeddel később már több száz hasonló intézmény működött világszerte. Bécsben 1849. november 4-én nyílt meg az első „Kaiserin Elisabeth Krippe”, vagyis az Erzsébet császárnéról elnevezett bölcsőde, melynek alapítása Karl Helm orvos nevéhez fűződik. Az első hazai bölcsődét és a fenntartására hivatott egyesületet egy köztiszteletben álló férfiúi triumvirátus hívta életre. A lelkes előkészítő munka és jótékony célú gyűjtés eredményeként 1852. április 21-én megnyílt Pesten a Kalap utca 1. (ma Irányi utca 2-4.) szám alatti bérház földszintjén a „bölcsőház”. Az érdeklődés folyamatosan nőtt, ezért három év múlva nagyobb helyiségbe költöztek, és a Terézvárosban is nyitottak egy újabb bölcsődét, ahol fizetett dajkák helyett apácák dolgoztak. Az újabb és újabb bölcsődék már jobbára a külső munkáskerületekben jöttek létre, sok helyen pincékben - abban az időben ugyanis ezek voltak a legmelegebben tartható épületrészek. Akadt olyan intézmény, ahol száznál is több kisgyermekről gondoskodtak: a kicsik fűzfából font nagykerekű babakocsiban aludtak. Az első világháború idején romlottak a működési körülmények, megnövekedett a csecsemőhalandóság. Az állam az 1950-es években kezdett szerepet vállalni a bölcsődék fejlesztésében, amikor a nők tömegesen álltak munkába. A rendszerváltás után a piacgazdaságra való áttérés érzékenyen érintette a kisgyermekes családokat, és az önkormányzati fenntartásba került bölcsődék száma is csökkent.
tags: #szentpeteri #kapu #bolcsode