A személyiségfejlődés fontossága a magzati és csecsemőkorban Pál Ferenctől

Pál Ferenc, mentálhigiénés szakember és római katolikus pap, gyakran hangsúlyozza az emberi kapcsolatok fontosságát, különösen a személyiségfejlődés korai szakaszaiban. Előadásai rávilágítanak arra, hogy a csecsemőkorban és a magzati életben tapasztaltak hogyan formálják alapvetően azt, ahogyan később önmagunkról, másokról és a kapcsolatokról gondolkodunk. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatásai alapján a magyar felnőtt lakosság ötven százaléka kötődési zavarral él, ami azt jelenti, hogy érzelmileg nehéz kapcsolati helyzetekben elbizonytalanodik vagy magában, vagy a társában, vagy a kapcsolatban.

A kötődési zavarok gyökerei és az okoseszközök hatása

A 60-as, 70-es években egyre többen érkeztek pszichológusokhoz, pszichiáterekhez, terapeutákhoz kapcsolati problémákkal. A kutatók elkezdték feltenni a kérdést, hogy miért jönnek most ilyen sokan. Pál Feri atya szerint manapság egy olyan kultúrában élünk, ahol az alfa nemzedék már csecsemőkortól kezdve az okoseszközök világába születik bele. Ha két-, három-, négy-, öt-, hatéves gyerekeknek oktalanul adunk okoseszközöket, pedagógia eszközként használva az okostárgyakat, mindazt, aminek képernyője van, annak súlyos következményei lesznek.

Kutatásokból tudjuk, hogy egy kicsi gyereknek nincsen szüksége okoseszközökre. Ilyen szükséglet nem létezik, hanem az, hogy a gyerek érzelmileg rászorul a megnyugtatásra. Tulajdonképpen egy emberre van szüksége. És nem embert kap, hanem tárgyakat. Nem egy szükségletről van szó gyerekkorban, hanem függőség kialakulásáról, és ráadásul ilyenkor nem a boldogságközpontunk aktiválódik, hanem az élvezetközpontunk. És egy olyan kötődés alakul ki okoseszközökhöz, amely már őket elvonja a személyektől való kapcsolattól. Mi felnőttek tudjuk, hogy a gyerekeinknek elsősorban ránk, emberekre van szükségük, nem tárgyakra és nem okoseszközökre.

A valós kapcsolódás hiánya

Pál Ferenc kiemeli, hogy a gyermekekben benne van a természetes kapcsolódási szándék, a szülőkön múlik, hogy egy gépet adnak neki, vagy önmagukat. Egy élményét is megosztotta: autóval utazott egy családdal, és a hét-nyolcéves kisfiúk nagyon élvezte, hogy a szülei ott vannak, elkezdett kérdezgetni: apa, apa, mondd meg légy szíves, hogy Ausztrália nagyobb vagy Európa! És akkor most Afrika nagyobb vagy Európa? A harmadik-negyedik kérdésnél valaki azt mondta, ne kérdezz már hülyeségeket, Pistike! Ne nyaggasd az apádat, nézd meg a Google-ban! A kisfiú két másodpercig csöndben volt, utána igazi gyermeki csalódottsággal azt mondta: hát pedig én csak beszélgetni akartam, már azt sem lehet? Amikor megkérdezi, hogy Ausztrália nagyobb, vagy Európa, nem információt akar, hanem kapcsolódni szeretne. És azt az örömet átélni, hogy apa tudja a választ, hogy nekem milyen apukám van, hogy apukám ezt is tudta, és hogy apukámhoz mindig lehet fordulni, és hogy amikor apa válaszol, akkor nem információkat ad pusztán, hanem egy érzelmi kapcsolat bontakozik ki kettőnk között. A technológia semmiről sem tehet, mi tehetünk bármiről is, ami történik. A technológia se nem jó, se nem rossz, egyszerűen kész van, a kezünkben van.

Az én-te kapcsolat fejlődése a csecsemőkorban

A tárgykapcsolat-elmélet gondolatvilágában mozogva döntő módon meghatározza az én-te kapcsolat azt, hogy később mit gondolunk magunkról, a másikról és egyáltalán a kapcsolatról. Mindez a magzati élettel kezdődik, és az ember leginkább akkor képlékeny, amikor pici. Éppen ezért, amikor még éppen alakulunk, amikor még éppen minden változik és fejlődik bennünk, nyilván az akkori behatások a legdöntőbbek az életünk szempontjából.

A meghitt kapcsolat fejlődésének párhuzamai a csecsemőkorral

Pál Feri atya rámutat, hogy a szerelmes ember állapotának, amikor belekezd egy kapcsolatba, hihetetlenül nagy párhuzamai vannak azzal, ahogyan a pici baba az édesanyjával van, és eközben fejlődik.

1. Normál autisztikus fázis (kb. 1. hónap)

• Elemi szükséglet a másik jelenlétére.
• Nagy vágy a testi kapcsolatra.
• Erős, ösztönös szükséglet a kötődés kialakítására és megszilárdítására.

2. Szimbiotikus fázis (kb. 2-5. hónap)

• Egységélmény a másikkal, én és nem én határai elmosódottak.
• Teljes érzelmi átadásra való törekvés.
• Szánkkal keressük az élvezeteket, átéljük a kielégülést.
• Vágyakozunk azután, aki a kielégüléshez juttatott.
• Szinte mindenhatónak érezzük magunkat, azt akarjuk, hogy a másik szavak nélkül is ismerje fel és igazodjon a szükségleteinkhez.
• Illuzórikus világot építünk fel, azt hisszük és reméljük, hogy ez örökké fog tartani.

3. Leválás (kb. 5-18. hónap)

3.1. Kezdeti differenciáció (5-9. hónap)

• Kezdjük elveszteni az illúzióinkat, a realitás kezd megjelenni.
• Egyre többet kell késleltetnünk vágyaink beteljesedését.
• Megjelennek a határok, amelyeket eddig nem érzékeltünk.
• Fontos tárgyaink lesznek, amelyek a másikra, a kapcsolatra emlékeztetnek (átmeneti tárgyak).
• Átéljük annak fájdalmát, hogy nem tudunk teljesen egyek lenni.
• Néha gyengéd érzelmeket, máskor haragot érzünk a másik iránt.
• Hosszasan is tudjuk és akarjuk nézni a másikat, rácsodálkozva az arcára és alakjára.
• Idegenben is várakozva a másikat látjuk, és mikor kiderül, hogy nem ő érkezik, csalódottak leszünk (szeparációs szorongás).
• A másik hiányát nehezen viseljük.
• Szeretünk szemezni.

Már itt megtörténhet a baj, ha az anya szükséglete a gyermeke iránt erősebbnek bizonyul, mint a gyermeké az anya iránt. Például egy 7-8 hónapos baba, aki elkezd önállósodni, mászni, az anyja visszatartja, mondván: „Jaj, vigyázz, leesel!” vagy „Hát nem nálam a legjobb? Hova mennél?” Ez a csalódottság már 8 hónaposan kialakulhat.

3.2. Gyakorlás (9-18. hónap)

• Olyan szavakat alkotunk, amelyeket csak mi értünk.
• Jó élményeink, tapasztalataink nyomán túlértékeljük magunkat.
• Néha terhesnek érezzük a másik közelségét.
• Az önállóságunkat fenyegetve tudjuk érezni, de nagyon élvezzük a gyakori találkozást.

4. Újraközeledés (18. hónaptól 3. életévig)

• Autonómiánkat labilisnak éljük meg.
• Felismerjük, hogy a másik nem azért van, hogy mindig megtegye, amit kérünk.
• Igent mondunk a másik figyelmére, de nem akarunk függeni tőle.
• Fontos, hogy a másik elérhető legyen és meg tudjuk vele beszélni a dolgainkat.
• A kapcsolat maga válik fontossá az érzelmi nyereségek miatt.
• Már merünk veszekedni, nemet mondani.
• Kezdünk dolgokat megtanulni a másiktól.
• Átéljük mit jelent férfinek és nőnek lenni.
• Egyre reálisabbak leszünk, meg tud rendülni a hitünk magunkban és a kapcsolatban.
• Sok elvárást támasztunk a másikkal szemben, ami konfliktusokat okoz.
• Arra vágyunk, hogy az ütközések ellenére is, és hogy kiderült nem vagyunk tökéletesek, továbbra is szeressenek.

Itt egy fontos dolog az értékek átadása. Egy 3 éves gyerek már utánoz. Aki megfelelő módon tudott fejlődni az első életévekben, az egy biztonságos, bizalmi világban él, magát is meg a másikat is jónak látja, ezért nagyon alkalmas a tanulásra, az értékek elsajátítására. Sajnos, ahol itt probléma történik, miután a kapcsolat megrendült, ezért az értékek sem tudnak elég harmonikusan átjönni. Ezért Jézusnak az a kijelentése, hogy: Akinek van, annak még adnak. Akinek meg nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolta, hogy van.

Pál Ferenc arra is rávilágít, hogy valójában az esetek számtalan százalékában abban vagyunk érdekeltek, hogy konfliktusaink legyenek. Ha sérültünk pici korunkban emiatt, függő helyzetekre vagyunk ráhangolódva, azonban ösztönösen is vagy tudatosan is félünk attól, hogy a másiktól függeni fogunk. Ebben az esetben érdekünkben fog állni konfliktusokat kirobbantani, veszekedéseket előidézni, mert éppen a folyamatos konfrontáció óv meg minket attól, hogy azt éljük meg, hogy nagyon függünk a másiktól.

Az ideális és a valóságos: a tökéletes társ keresése

Az emberi vágyak és elvárások gyakran formálják a kapcsolatainkat. Pál Ferenc szerint a magzati kor, csecsemőkor és pici gyerekkor tapasztalatai minduntalan belepofátlankodnak az életünkbe. A vágyaink nagyon erőteljesen megjelennek bennünk, és a beteljesületlen szükségleteink ott vannak mind bennünk, a magzati korból, csecsemőkorból. A legtöbben a tökéletes társra vágynak, aki "egy személyben legyen meg minden, minden, minden". A kezdeti idealizálás után azonban elkerülhetetlen a csalódás. "Nem idejöttetek, hogy...? Hát nem, semmi, nem, nem. A második lépés mi? A kínját, baját, nyomorúságát, hiányát, fájdalmát."

A tökéletlenség elfogadása és a folyamatos fejlődés

Pál Ferenc hangsúlyozza, hogy a "kész férfi" vagy "kész nő" modellje, amit sokan keresnek, valójában nem létezik. "Nem, a férj nem készáru, a feleség nem készáru, készül." A kapcsolat egy folyamat, amely során mindkét fél fejlődik és alakul. A technológiai információs kultúra és a fejlődés tetszetős, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennénk szabadok és ne tudnánk döntéseket hozni arról, hogy a gyerekeinkkel hogyan bánunk. A Szilícium-völgyben ennek a technikai és információs kultúrának az atyjai nagyon is szabályozták az okoseszközök használatát a saját gyerekeiknél.

A "tökéletesség" helyett a folyamatban levés a kulcs. Carl Rogers szerint a tökéletesség nem egy állapot, hanem egy folyamatban levés, ahogyan tökéletesedünk. Ez egy irány, amerre kétségkívül menni akarunk. A fejlődéshez nyitottságra és rugalmasságra van szükség, hogy képesek legyünk közléseket befogadni, azon elgondolkozni, és néha váltani, ha a helyzet nehéz.

Az erőfeszítés és a munka elengedhetetlen a boldog és tartós kapcsolatokhoz. A vágyak beteljesülése nem történik meg spontán módon, gond és baj nélkül. A "boldogságközpontunk" helyett az "élvezetközpontunk" aktiválódása, például az okoseszközök révén, függőséghez vezet, és elvon a személyes kapcsolatoktól. A valós kielégülés és a mély érzelmi kapcsolatok kialakulásához a másik személy által, kölcsönös megbecsülésre és tiszteletre van szükség.

tags: #szemelyisegfejlodes #magzati #es #csecsemokor #pal #ferenc