Az emberi természet megértése lenyűgöző, ám még inkább az egészen kis emberpalánta belső világa. Hogyan élik meg magukat és környezetüket? Vajon már a kezdet kezdetén van énjük, vagy valami ahhoz fogható? Miképpen kötik össze a különálló hangokat, mozgásokat, érintéseket, a látott képeket és saját érzéseiket? Hogyan élik át a másikkal való lét társas eseményeit? Egyszóval, miféle személyközi világot vagy világokat teremt a csecsemő?
Ezek a kérdések felvetése olyan, mint az: milyen lehetett a világegyetem néhány órával a Nagy Bumm után. Ám az univerzum csupán egyszer jött létre, az új, pici világok viszont itt születnek, nap nap után, minden újszülött lelkében - mégis távoli és szinte elérhetetlen a közvetlen tapasztalás számára.
Daniel Stern, pszichológus és pszichoanalitikus, megkísérelte, hogy párbeszédet teremtsen a fejlődéslélektani szemmel felfedezett és a klinikailag újraalkotott csecsemő között, annak érdekében, hogy az elmélet és a valóság közötti ellentmondást feloldja. Magyarul megkísérli levonni a következtetéseket a csecsemőkkel végzett kutatások eredményeiből és valahogyan összeilleszteni azokat a pszichoanalitikus elmélet felnőtt páciensek patológiája alapján rekonstruált csecsemőképével.
Stern 1985-ben publikált munkájában, annak ellenére, hogy a csecsemőkutatások gondolom, még eléggé gyerekcipőben jártak, nem voltak képalkotók meg szuper EEG meg eleve nagyságrendekkel kevesebbet tudtunk az emberi agyról, meglehetősen meggyőző érvekkel állt elő.
A preverbális szelférzet
Stern egyik legalapvetőbb elmélete a preverbális szelférzetekre vonatkozik. Stern azt gondolja, hogy a csecsemő már azelőtt gondol valamit a fejében, vannak emlékképei, érzései, és tud kapcsolódni másokkal, mielőtt beszélni tudna. A szelférzet azt jelenti, hogy magunkat hogyan és minek érezzük, magyarul önérzékelésnek szokták fordítani.
A szelférzetnek több szintje van. A narratív szelférzet az, amikor el tudjuk mesélni, szavakban össze tudjuk rakni a saját történetünket, és az vagyunk mi. A történetem vagyok. De Stern szerint preverbális szelférzetek is léteznek, amik akkor alakulnak ki, amikor a gyerek még nem tud szavakban gondolkodni, de azért érzi, hogy ő - ő.
Például olyanokból érzi, hogy van a fejében egy cselekvési terv (le kéne rúgni a csörgőt - csak ezt nem szavakkal gondolva, mert azokat még nem tanulta meg), ugyanakkor vagy pár másodperccel később érzi, ahogy a lába mozog és rugdos egy csörgőt, majd pedig érzi és látja, hogy a csörgő már nincs az ágy felett, hanem az ágyban, mellette van. A tervből, a mozgás testérzékeléséből és az eredményből pedig összerakja, hogy “én rúgtam le a csörgőt”, vagyis van egy én. Csak a csecsemő nem gondolkodik, hanem egy szavak nélküli benyomása, élménye lesz erről, hogy én.
Elmélet és valóság a pszichoanalízisben
Stern munkája arra is rávilágít, hogy a pszichoanalitikus elméletek sokszor felnőtt páciensek patológiája alapján rekonstruált csecsemőképre épülnek, ami eltérhet a valós csecsemők fejlődésétől. Az elmélet és a valóság közötti ellentmondás feloldása kulcsfontosságú a csecsemő személyközi világának megértésében.
A tudományfilozófiai nézetkülönbségek is szerepet játszanak abban, hogy a pszichoanalízisben miért tartanak még mindig olyan elméleteket alapul, amelyek elavultak vagy megcáfoltak. Vannak, akik inkább természettudományos megközelítést akarnak ráerőltetni valamire, ami inkább valamiféle bölcsészettudomány. Ezek konkrétan nem értik azt a kifejezést, hogy “tények”, hanem csak azt értik, hogy van ilyen szemlélet meg olyan, és tartozhatsz ehhez az iskolához vagy amahhoz.
Amikor felmerül a kérdés, hogy létezik-e a valóságban normál szimbiózis vagy interszubjektivitás, sokan nem értik a kérdésnek azt a részét, hogy “létezik a valóságban”, mert őszerintük a szubjektív élményt úgysem lehet megmérni.
tags: #stern #a #csecsemo #szemelykozi #vilaga