Ez a regény írói látomás a valóságról. Nem tudományos és nem vallásos ábrázolása annak, de nem is fikció, amiként nem is dokumentum. És természetesen, a regényben szereplő hősök is az írói fantázia termékei, ezért bármely hasonlóságuk, élő személyek¬kel, csak véletlen lehet.
Első Fejezet: Gyermekkor aggódó édesanyával és rendes mostohaapával
Semmiből csak semmi lehet. Pontosabban: a Semmi nem hozhat létre semmit. Ezért persze, a Semmi nem is létezik, azt csak a nagyokos tudósok és filozófusok veszik készpénznek. Szóval, a természeti Nagy Bumm előtt van az éteri Nagy Bumm. Az éteri Nagy Bumm előtt van az asztrális Nagy Bumm, az asztrális Nagy Bumm előtt van a mentális Nagy Bumm, a mentális Nagy Bumm előtt van a Spirituális Nagy Bumm, a spirituális Nagy Bumm előtt van az ideális Nagy Bumm, az ideális előtt a kauzális Nagy Bumm, vagyis az igazi ősok, a valóságos teremtés, tehát a Teremtő Isten. Az Isten előtt van az Abszolútum, aki köszöni szépen, jól meglenne önmagában, de a benne levő Lilith mégis kimozdítja és akkor kénytelen teremtő Istenné válni és kény¬telen berobbantani a teremtést: a kauzális Nagy Bummot.
De, képzeljük el ezt a ször¬nyű¬séget: mindez államelnökök és miniszterelnökök, ideológusok, „objektív” tudó¬sok, teológusok, püspökök, pátriárkák, pápák és más vezérkedő, irányt mutogató, tutti-birtokosok nélkül teszi az a bizonyos valami, ami az Isten, mielőtt teremteni kényszerülne! Sőt, ipari szakemberek, befektetők, közgazdászok, piackutatók, tulaj¬dono¬sok, igazgatók, technológusok, pszichiáterek, feltalálók, családtervezők, szülész-nőgyógyászok, klónozó biológusok, vezérezredesek, egyéb stratégiák nélkül!
Ők csak később kezdik zavarni-szennyezni és nyomorgatni a természetet, jóval a fizikai Nagy Bumm után, és kezdik azt állítani, hogy valószínűleg ugyanazt akarja az Úristen is mint ők. Például: minél nagyobb kényelmet, biztonságot és minél több élvezet-lehe¬tő¬séget adni az embernek. Vagyis: légköri és világóceáni szennyeződéssel, valamint állat- és növényfajok kipusztulásával járó gazdasági jólétet, fizikai és szellemi degenerációval járó génmanipulációt, stb.
Ugyanakkor a Bolondok is velük együtt jelennek meg, akik a hit-vezérekkel és a hadvezérekkel, illetve a gazdasági szakembe¬rekkel és a tudósokkal nem értenek egyet, mondván, hogy Isten nem tudományosan és nem is vallásosan teremtette a világot, közgazdaságtanilag meg ugyan nem, és ők pótcselekvések, illetve fölösleges viszályok, tragikus háborúk nélkül, vagyis ter¬mé¬szet-nyomorítás és természet-kizsákmányolás nélkül, egészsége¬sen és valós boldogságban szeretnek élni. Ezért lehetőleg elkerülik a kényelem, a biztonság- és élvezetkereső tudományos babonák és misztikus rendszerek zavaros szellemi és lelki légkörét, de különösebben nem lázadnak ellene.
És ez még mind semmi, mert az én anyai üknagyanyám vakon született a világra, mivel a fogantatása idején, az ő édesanyja - az én szépnagyanyám - az Istennek sem akarta meglátni azt, hogy a férje - a szépnagyapám - botor módon, úgymond a szeme láttára megcsalja őt szexuálisan a plébános házvezetőnőjével. Persze, három generá¬ció¬val később, ugyancsak anyai ágon, a sorsjátszmának folytatódnia kellett, kissé eltérő változatban ugyan, de lényegileg azonos motívumok szerint, a közvetlen nagyanyámnál is. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal elsősorban a nagyanyám tehetett arról, hogy a nagyapám a környék plébánosainak a magányos házvezetőnőit látogatta szorgalma¬san, mivel „ilyen szeszélyes emberrel” nem akart gyermeket nemzeni, szülni, gon¬dozni és nevelni és nagybátyám születése után teljesen megtagadta nagyapámtól a házastársi együttléteket.
És a szegény édesanyám sem született vaknak, hanem egy kicsit nehéz- fejűnek és Nyafinak. A szemeit csak hetven éves kora környékén kezdte teljesen ellepni a szürke és a zöld hályog, amikor az Istennek sem akarta belátni, hogy mekkora szamárságokat gondolt ki és vitt véghez egész életében. Pedig álmomban kétszer is láttam, illetve hallottam a saját fülemmel, amint a Magasságos ezt a fontos sors-belátást igényli tőle. Akartam is szólni neki, hogy Isten elvtárs, hogyan képzeli Ön azt, hogy ez a szerencsétlen asszony, aki azt képzelte, hogy az ő tizennyolc éves fia annyira tiszta és annyira „rendes”, hogy még a hímvesszője sem képes megmerevedni egy pucér nő látványától, azokat az életbevágó nagy tévedéseit belássa, amelyeket Ön igényel tőle?
Nem jött ki hang a számon. - Nem kell megijedni, kedves olvasó, nem vagyok én ótestamentumi pátriárka, és szegény édesanyám sem volt soha misztikus látnok, hogy az egek királya direktben közölje velünk az akaratát. Ezzel a fordulattal, mindössze elő akartalak készíteni a regénynek a kanonizált teológiák szempontjából, bizony meredek részeihez. De várjunk még egy kicsit a tényleges valósággal.
Egyelőre Erdélyben vagyunk, a Nagy Sztálin halála utáni boldog Romá¬niában, ahol a regény főhőse, Balog Ádámka első iskolás napja előtt áll, és akit a vallásos - Méghozzá római katolikus, eszem adta, lelkem drága! és ráadásul „szín¬magyar” édesanyja, „biztos, ami biztos” alapon, józan előrelátásból és gyakorlati megfontolásból tehát, román szakra irat, anélkül, hogy erre őt bárki, vagy bármi is kényszerítené, az Ádámka jövője iránt aggódó, és persze, teljesen józan, anyai szívén kívül. Ez tehát a Bolond sorsának a Nagy Bummja.
AMIKOR KÉT LÉLEK ENERGIÁJA EGY VONALBA RENDEZŐDIK, SEMMILYEN ERŐ NEM TUDJA ŐKET ELSZAKÍTANI...
Az első iskolai nap emlékei
Krisztus születése után 1960. szeptember tizenötödike reggelén a Hargitáról lezúduló ózondús levegő kristályait áthasító nap ragyog a fagyosszenteki medencé¬ben. Istenhidege tizenkilencedik század végén és a húszadik század elején épült polgári utcáit majd csak tizenöt év múlva kezdik felfalni a tudományos boldog¬ságot hozó buldózerek.
A viszonylag régi városka, volt-Rákóczi, most Coşbuc utcáján, amelyre az imént kiléptünk, a még szilárdan álló, családi házunknak a galambdúcos kapuján, sietünk édesanyámmal, egymást ünnepélyesen kézen fogva, a nagygimná¬zium irányába. E percekben még világos, lakható és nagyjából belátható számomra a körülöttem levő világ. Sötétkék egyenruha van rajtam, virágcsokor a kezemben, hátamon táska, benne füzetek, és egy tolltartó üveggyöngyös számolóval. Lelkem a várható nagyszerű élményektől csupa bizakodás: ma leszek első osztályos; iskolás!
A gimnázium monumentális épülete előtti sétányokon és a gyermekekkel zsúfolt, salakos sportpályákon találkozunk a máról holnapra iskolássá nőtt tegnapi óvodás¬társaimmal és azoknak szüleivel. A hangulat általában megható és ünnepélyes. A díszbeszédeket majdnem mind megértem, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy megértem, egy kivételével, amit édesanyám szerint, román nyelven mond egy férfi. A dolog lassan unalmassá válik, édes¬anyám is beszélgetni kezd egy számomra ismeretlen nővel, gondolom, ugyancsak román nyelven, mert nem értem, hogy mit beszélnek.
Vitos Mari karnyújtásnyira áll tőlem ingerlő szőke varkocsával, gyönyörű kék szemeivel. Azonnal meghúzom guszta hajtömegét, amire ő jól bokán rúg és befurakszik egy tömött gyermekcsoport köze¬pé¬be. Én utána. Mire szüleink észbe kapnak, a játék és a lökdösés általánossá válik, olyannyira, hogy amikor a díszbeszédek abbamaradnak és mindenki elindul az osztály¬termek felé, nem találom édesanyámat. A legtermészetesebben elindulok Vitos Mariékkal, illetve a többi óvodás társammal egy irányba.
A tanterem padlapjai melegen fénylenek a szeptemberi napsütésben, a tanító néni is kedves, csak éppen mintha nem lenne itt rendben valami. Először azért, mert nem kerül számomra ülőhely, mint a többi gyermeknek. Nincs semmi baj, gondolom, mindjárt jön édesanyám és tisztázza az egészet. A tanító néni jóságosan mosolyogva hallgatja végig a tanítók bölcsességéről, a szülők önfeláldozásáról és szívük minden dobbanásával számolni, írni és olvasni vágyó gyermekek öntudatos szorgalmáról szóló versemet. A vers ünnepélyes magasztosságától áthatottan odanyújtott virág¬csok¬romat is, bár egy kicsit habozva és zavartan átveszi a tanító néni, ám amikor, mint ahogy korábban a többi gyermeket, a helyemre küld, tanácstalanul ott maradok előtte.
- Ádámka, állj szépen a szekrény elé, ameddig érted jön édesanyád. Okosabb ettől ugyan nem lettem, de ha a padokban nem is, így a szekrény előtt, mégis van már nekem is egy kijelölt helyem. Innen, viszonylag megnyugodva, hall¬ga¬tom végig a többi gyermek ünnepi versét. Orbán Klári, aki helyett türelmetlen¬ségem¬ben állandóan el akartam magamnak és az óvónéninek mondani, a szegény legény ruhájába öltözött királyfiként, a szegény leány replikáit az óvodai ünnepműsor pró¬báin, most is belesült az Anyám tyúkjába és éppen folytatni akartam helyette a dol¬got, amikor zavartan és izgatottan belépik az osztályba édesanyám, valami bocsánatfélét suttog a tanító néninek, aztán kézen fog és kifordul velem az ajtón.
- Te sokkal jobb osztályba fogsz járni Ádám, ahol jobban megtanulsz románul, hogy könnyebben bejuthass az egyetemre, amikor nagy leszel. Gyere, siessünk, mert Ofélia tanító néni már vár. Végigszaladunk két hosszú folyosón, felmegyünk egy hatalmas márványkő lép¬csőn, aztán belépünk egy hatalmas, színes ablakú terembe, ahol a feldíszített szín¬padon álló asztal mögött egy fekete köpenybe öltözött néni ül, és nagyon hangosan mond valamit, amiből én újból nem értek semmit. Amikor édesanyámat észreveszi, felénk fordul, de folytatja értelmetlen beszédét, amiben mintha az én nevem is elhangzana. Azután valami érdekes játékot indít el, mert minden második szavára egy-egy gyermek, vagy egy felnőtt azt kiáltja, hogy KREDENCT!
Szeretném megtudni, hogy miben áll ez a számomra ismeretlen játék, amikor a fekete köpenyes néni, ezúttal egészen érthetően az én nevemet kiáltja el. Erre édesanyám mond valamit a néninek. Biztosan azt magyarázza, hogy én nem ismerem még ezt a játékot, mert a mi óvo¬dánkba nem szokták játszani. Nem szeretném, ha emiatt kihagynának a játékból, ezért azonnal az értésükre akarom adni, hogy valamit azért már én is felfogtam, és velem is lehet játszani, ezért harciasan elkiáltom, hogy KREDENCT! Feszült csend támad a teremben, aztán egy pár felnőtt elneveti magát. A fekete köpenyes néni is elneveti magát, sőt: néhány gyermek is, én édesanyámra nézek értetlenül, aki arcán megbocsátó kifejezéssel rám mosolyog és megsimogatja a fejemet.
- Miért nevettek? - kérdem. - Prezetet kell mondani, te lüke, nem kredencet, fordul hátra Román Bubu, akit eddig nem vettem észre. A játék csakugyan folytatódik és csakugyan prezetet mondanak, nem kredencet. Elengedem édesanyám kezét és előre lépek Bubu mellé, hiszen nyilvánvaló, hogy ő itt az egyedüli személy, akitől helyes tájékoztatást és útbaigazítást remélhetek.
- Miért kell azt kiáltani, hogy prezet? - Nem prezetet kell mondani, hanem prezentet. - És azt miért kell mondani? - Hát azért, mert itt vagyunk az iskolában. - De miért kell ezt mondani az iskolában? - Bubu ezen egy kicsit gondolkozik, de hamarosan megadja a választ: - Hát azért, mert nem szabad magyarul beszélni. - Nem? - Nem bizony. - És miért nem? - Hát azért, mert nagytatám azt mondta, hogy ha itt magyarul beszélek, a tanító néni levágja a fejemet. Veled sem beszélek, mert te nem tudsz románul. Menj el innét. - Mit tehetnék? Visszasomfordálok édesanyám mellé, és nem szólok egy szót sem addig, ameddig ki nem megyünk az iskola kapuján. Már csak azért sem, mert mindjárt olyan történik, amitől a dolgot, amit Bubu mondott, elhiszem. A tanító néni szájából most az ő neve hangzik el:- Román Dan. - Amire Bubu rávágja szép értelmesen, hogy prezent és hátrapillant felém jelentőségteljesen.
Az úton hazafelé mindjárt tisztázódik a helyzet. Mi, Bubuval ketten, ugyanabba az osztályba fogunk járni, ahogy óvodába is együtt jártunk és én hamarabb meg fogok tanulni románul, mint azok a volt óvodások, akik magyar osztályba mennek. Együtt fogunk járni Pistivel is, Bubu testvérével - akiről később ki fog derülni, hogy ő nem is Pisti, hanem Stefan - mert a román harmadikosok és az elsősök ugyanabban a tanteremben és ugyanazzal a tanító nénivel fognak tanulni. Nekem tehát nem lesz semmi nehézségem, mert Bubu és Pisti mindent elmagyaráz majd szünetekben, ha nem értek meg valamit abból, amit a tanító néni mond óra közben. Így hát minden nagyszerű lesz. Boldog, boldog gyermekkor..., a gyermekeiknek csupa jót akaró szülőkkel.
Számomra is minden nagyszerű lett! Román Bubu egy nagyszerű javaslatot tett a ta¬nító néninek, miután valami tisztázatlan - és két nyelven még tisztázhatat¬la¬nabb¬nak bizonyuló - verekedésbe bonyolódtam másnap mindjárt az első szünetben. Mindenki számára nyilvánvaló volt a bűnösségem, csak számomra nem. Bubu barátom, aki később megingott nagyapjának szavahihetőségébe vetett bizalmában („Tata mare, minte n-are.” szólt az első versikéje: „Nagyapa, kicsi neki az agya.”) most, a tanító néni azon kérdésére, hogy mit tegyenek velem, kivágta a legkézenfekvőbb válaszát: - „Szö-l szpünzuröm.” Vagyis, hogy akasszuk fel.
Akkor én ennek a román kifejezésnek a jelentését nem értettem, csakúgy, mint a tanító néni Bubu barátom fejére zúdított szidalomáradatát és hozzám intézett erkölcsi prédikációját. Meg voltam győződve, hogy azért szidja Bubut, mert a pártomra állt. Hogy miért én vagyok a hibás azért, amiért a kezemből a román gyerekek kiverték a zsíros kenyeret, azután sem értettem meg, miután a tanító néni, otthonunkban tett látogatása után elmesélte az esetet édesanyámnak és Pisti is hírül adta minden Coşbuc utcai gyermeknek, hogy milyen nagy marhaságot mondott öccse az iskolában. Azt viszont megértettem, hogy nem számíthatok sem Bubura, sem Pistire, amikor a tanító nénivel, vagy az osztály¬társaimmal nem értjük meg egymás szavát. Pistinek ugyanis esze ágában sem volt harmadikos létére az elsősökkel elvegyülni, de neki egyébként sem volt a tanító néni előtt valami nagy tekintélye.
Miként felnőtt koromban megtudtam, édesanyám racionális és tudományos peda¬gó¬giai megfontolásokból szívére kötötte a tanító néninek, hogy nekem soha semmi¬ben ne kedvezzen és ne protekciózzon. Gondolom, ezt csakis abból a megfontolásból tette, hogy ne legyen olyan könnyelmű ember belőlem, mint amilyen volt szerinte az édesapám. Hiszen szegény édesanyám a korrupció létrontó erejéről semmit nem tudott és miután felnőttem, valahányszor kórházba feküdt (és ezt elég gyakran tette), mindig azzal ejtett kétségbe, azzal idézett ellentétes érzéseket a fiúi szeretetem és emberi öntudatom között, hogy különböző „hálapénznek” való összegeket kért tőlem a kezelőorvosai és az ápoló nővérek-asszisztensek számára. Ennek, az én pozitív jellemem és zavarmentesre biztosított jövőm szilárd meg¬alapozása érdekében foganatosított pedagógiai fogás alkalmazásának, csakúgy, mint a román osztályba való íratásomnak pár hét múlva már jelentkezett is a logikus ered¬ménye. Hamar rájöttem ugyanis, hogy bármit is teszek az iskolában, az számomra mindig csak rosszul sül el. Így lettem én egyre tétovább és bizonytalanabb az előttem járó magyar szellemi nagyságokat felnevelő iskolánk biztonságot sugalló f...
tags: #raugrottam #a #hasamra #terhesen