Illyés Gyula: Egy iránymutató életút

Illyés Gyula (eredetileg, 1933-ig Illés Gyula; Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. - Budapest, 1983. április 15.) háromszoros Kossuth-díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Élete és munkássága a 20. századi magyar irodalom egyik meghatározó fejezete.

Korai évek és családi háttér

Illés Gyula néven született, s párizsi emigrációja idején, 1925-ben jelentek meg első versei - otthon maradt családtagjait kímélendő - Illyés Gyula név alatt. Apai ágon a dunántúli lapályokon és völgyekben vándorló, római katolikus vallású pásztorősök leszármazottja volt. A nagyapa, Illés János juhász volt, amit a pásztor foglalkozásúak arisztokráciájának tartottak akkoriban. Erre az öreg rendkívül büszke is volt.

Illyés később is szívesen idézte meg e szerteágazó rokoni láncolatot adó „pogány besenyő ősöket”, és személyes emlékeiben is őrizte a tolnai erdőkben makkoltató kanász szépapja, Illés János és a szintén pásztorszármazású, szigorú és bigott katolikus apai nagyanya, Csima Anna alakját. A nagyszülők hat gyermeke közül az elsőszülött Illés Gyula (1868-1924) értelmiségi pályára ment, később dombóvári főjegyző lett. A másodszülött fiú, Illés János (1870-1931) előbb apja mellett pásztorkodott, később a kovács- és a kazánfűtő-mesterséget is kitanulta. Alig öt hét ismeretség után itt vette feleségül Kállay Idát (1878-1931), az Alföld békési zugából a Dunántúlra származott puritán, református família sarját. A Kállayak ugyan katonákat és prédikátorokat is adtak a hazának, de elsősorban parasztok voltak.

A költő anyai nagyapja, Kállay Lajos volt az első mesterember a nemzedékek sorában, aki a bognármesterséget kitanulva vetette meg lábát a felsőrácegrespusztai uradalomban, és ide hozta feleségéül a Kőbányai Sörgyár egyik igazgatójánál megismert, ott belső szobalányként szolgáló Uitz Annát. Házasságukból négy gyermek - három lány és egy fiú - született: Emilia (1873-1945), Ida (1878-1931), Katica(?), Lajos (1886-1973). A szülők 1898-ban házasodtak össze. Jóllehet, apja maga is kétkezi munkát végzett, szántógépeket, vasboronákat, cséplőgépeket javított, ám emellett irányítása alatt dolgoztak kovácsok, fűtők és gépészek is. Illyés dolgos, a munkát tisztelő, a természet iránt nyitott, ugyanakkor a könyveket megvető, magányos és indulatos emberként festette le apját. Ezzel szemben anyja, a tartózkodó, gyengéd természetű Kállay Ida az olvasás és a tanulás szeretetét hozta magával családjából és plántálta bele gyermekeibe. A szülők legkisebb gyermeke, Gyula 1902. november 2-án - egy vasárnapra eső halottak napján - született Felsőrácegrespusztán.

Gyermekkor Felsőrácegrespusztán

A szülőföld, az egymás közelségében futó Siót és Sárvizet környező mezőföldi puszták vidéke, és a szűkebb környezet, a felsőrácegresi uradalom egyaránt meghatározó élményvilágként jelent meg Illyés Gyula életében és művészetében, természetről és társadalomról vallott gondolkodásában. Születésekor az Apponyi-uradalom és az azt körülvevő határ az ott élő mintegy háromszáz ember állandó életkeretéül szolgált, saját udvarházzal, kápolnával, iskolával és persze lakó-, illetve gazdasági épületekkel, műhelyekkel. Az öttagú Illés család a puszta egyik legelőkelőbb, zsindelytetős, meszelt falú téglaházában élt. (A 20. század második felében Rácegrespuszta - az egykori uradalomtól északabbra - sátortetős házakkal újraépült, s többek között a költő szülőháza is az enyészeté lett.)

A gyerek Illyés Gyula a puszta megszokott életét élte: mezítlábas cselédgyerekként részt vett a gazdasági munkákban, esténként pedig egy csöndes sarokba húzódva hallgatta az uradalmi cselédek népdalait, népmeséit, hiedelemmondáit és igaz történeteit. Az elemit a pusztai római katolikus népiskolában kezdte meg 1908-ban, s az első négy osztályt itt is végezte el. A számok világa nem vonzotta gyermeki érdeklődését, de jó előmenetelt tanúsított az írás-olvasásban. Nyolcéves korában szülei a svábok lakta közeli Varsádba adták „német szóra”, sőt, franciaórákat is vett a pálfai kastély nevelőkisasszonyától. Édesanyja ösztönzésére bújta a családi „könyvtár” ponyváit, vásári nyomtatványait és kalendáriumait, ezeken keresztül érdeklődése kinyílt a magyar múlt dicső pillanataira, megismerkedett Rákóczi, Kossuth és Petőfi nevével.

Az iskolás évek és a család vándorlása

1912-ben az apa összekülönbözött Apponyi gróffal, s az Illés család Simontornyára költözött. Illés János munkavállalási próbálkozásait nem kísérte szerencse, vállalkozásai rendre kudarcba fulladtak, s kis vagyonkáját a család csaknem elveszítette, de végül apja is megtalálta számítását. Gyula Simontornyán járta ki 1912-13-ban a római katolikus elemi iskola ötödik osztályát, világa kitágult, korábban sosem látott embertípusokkal ismerkedett meg „a városon”, s itt írta meg első költői zsengéit, saját későbbi vallomása szerint „klapanciáit” is. Apja egyik testvére, Illés Lajos kocsmát bérelt Simontornyán, és fölmerült, hogy Gyulát is erre a pályára szánják.

Dombóvár ebben az időben a tolnai vidék legpolgárosultabb városa volt, a gyökeresen újszerű életmód és környezet azonban nem hatott ösztönzően a kisdiákra. Az Erzsébet utca 1. szám alatt kvártélyt és kosztot biztosító nagybátyjában a gyökereitől távolodó városi embert látta. Az egyébként is ideges természetű, érzékeny és indulatos fiút társai kigúnyolták és többször megszégyenítették erős tájszólása miatt. Képességeit sem becsülték, noha kései gimnáziumkezdése miatt egy évvel idősebb volt a többi diáknál és érettebbnek is érezte magát náluk. Tanulmányi előmenetele egyedül a magyar nyelv és irodalom, valamint a természetrajz tárgyakban mutatkozott biztatónak. Mindössze az első gimnáziumi évet végezte el Dombóváron, az első világháború kitörése után, 1914 őszén a bonyhádi evangélikus főgimnázium második osztályos tanulója lett. A vegyes nemzetiségű és felekezetű Bonyhád befogadóbb környezetnek bizonyult, ráadásul Ferenc bátyja is ennek az iskolának a padjait koptatta, azaz ismeretlenül is ismerősként fogadták a tizenkét éves Gyulát. Az első évben internátusi diákként élt, a következő évben pedig többedmagával szobát bérelt a Szent József (ma József Attila) utca 4. szám alatt. A tanulmányokkal is jobban haladt, társai közül kitűnt szavalóképességével, rendszeresen írt verseket, és hegedülni is tanult.

A Simontornyán maradt szülők házassága eközben visszavonhatatlanul megromlott, nem találtak társra egymásban. Az apa fokozatosan elidegenedett családjától, a vívódó, elvágyódó anya pedig egyre szótlanabbá, visszahúzódóbbá vált, de a viszony megrontásában jelentős szerepet játszottak a litániázó katolikus ozorai rokonok és a zsoltáros református cecei ág egymás közti villongásai is. Gyula a második - gimnáziumi tanulmányai harmadik - évét fejezte be Bonyhádon, amikor 1916-ban édesapja és édesanyja szétváltak. A szülők kapcsolata az Illés testvérek egész jövőjére rányomta bélyegét: Klárát ezt követően egyik apai nagynénje nevelte fel, s egy életre az apai ághoz kötődött, míg az anyjával Budapestre költöző Gyula a szigorú légkörben élő apai ágtól idegenkedett, és az anyai nagyszülők cecei házában ismerte meg a családélmény meghittségét (az elsőszülött Ferenc ifjú felnőttként meghalt).

Budapest és az emigráció

A tizennégy éves fiú és édesanyja közvetlenül a válás után, 1916-ban felköltöztek a fővárosba. Az egykori békevilág túlnépesedett Budapestjének társadalma ekkor már az első világháború nyomorának jeleit viselte magán, a korszakra jellemző nagyvárosi kulissznaként ivódtak be a kamasz emlékezetébe a nyomortelepek, a népkonyhák, a szénhiány, a jegyre osztott élelmiszerért sorban állók és a frontról hazatért sebesültek látványa. Anyjának nővére fogadta be őket angyalföldi, Gömb utcai lakásába. Anyja varrásból tartotta fenn magukat, s kevéssel később már a Terézvárosban, a Bajza utca 42. szám alatt béreltek kétszobás földszinti lakást, amelynek egyik helyiségét hónapos albérleti szobaként kiadták, némi jövedelemre téve ezzel szert.

A gimnázium negyedik osztályát, az 1916/17-es tanévet a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban végezte el (1921-től Kölcsey Ferenc Gimnázium). A tanév végeztével latintanára nem javasolta, hogy a gimnázium felsőbb osztályaiban tanuljon tovább, így 1917-ben anyja az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskolába íratta be. Itt tanult 1921-ig, s e négy év során figyeltek fel tanárai és társai először képességeire, gondolkodására és felkészültségére, különösen történelemtanára, Varjas Sándor gyakorolt rá nagy hatást. Itt tett szert első barátságaira is, felsős éveiben a diákönképzőkör elnöke volt, s társait gyakran hívta össze „eszmeszikráztatásra” a Bajza utcai lakásba. A régmúlt irodalmakról és a kortársi áramlatokról folytatott viták mellett rendszeresen eszmét cseréltek filozófiai, képzőművészeti és társadalmi-politikai kérdésekben is. Egyre gyakrabban verselt, de költeményeit ha meg mutatta is társainak, rendre megszégyenült. Ekkoriban rajzolgatott is, ám döntően nem a képzőművészet terén bontakoztatta ki kamaszkori művészi ambícióit. A tanítási szüneteket többnyire a tolnai rokonság körében, főleg Cecén töltötte.

1918 után bekapcsolódott a baloldali ifjúsági mozgalmak életébe, gyakran megjelent a Galilei Kör rendezvényein. A tanácsköztársaság leverése után, 1919 őszétől folytatta tanulmányait a felsőkereskedelmi iskolában. Eközben részt vett a Horthy-rendszer által letartóztatottak családtagjainak (konspiratív) segélyezésében, gyakran a Ráday utcai Református Teológiai Akadémián keresve menedéket a letartóztatás elől. Tágította társadalomtudományi ismereteit, ismerkedett a legújabb irodalmi áramlatok - leginkább Kassák Lajos és köre, a Ma - költészetével. Írt ugyan verseket is, de - mások hatását felismerve saját lírájában - alapvetően epigonnak tartotta magát. „El ne essél, testvér” című versét is név nélkül küldte el közlésre a Népszava számára, s a lap 1920. december 22-én le is hozta a költeményt, ez első nyomtatásban olvasható verse. 1921 őszén beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem magyar-francia szakára. Illegális baloldali tevékenysége miatt azonban előre látta, hogy a hatóságok célkeresztjébe kerül, így a letartóztatástól tartva 1921 végén Bécsbe emigrált. Itt érte utol a hír, hogy otthon körözést adtak ki ellene, a visszatérésre tehát nem gondolhatott. Hamarosan Berlinbe, onnan pedig Luxemburgba, illetve Franciaországba utazott tovább. Itt az Audun-le-Tiche-i és az Auboué-i vasércbányában vállalt munkát, utóbb átment Luxemburgba és Esch-sur-Alzette-ben lakott. Továbbvágyódott azonban, s 1922. április 24-én érkezett meg Párizsba. Noha további útitervekkel a zsebében (Róma, Barcelona, Afrika) Párizst átmeneti állomásnak tekintette, végül négy évet töltött a francia fővárosban.

Párizsi évek és a művészi kibontakozás

A Szent Lajos-szigeten, a magyar munkások tömegszállásának egyik szűkös padlásszobájában húzta meg magát többedmagával, s megélhetéséért legkülönfélébb alkalmi munkákat vállalt. Dolgozott bányászként, kikötői rakodómunkásként, nyelvtanárként, a legtartósabban egy könyvkötőműhely alkalmazottja volt. Egy ideig a Sorbonne-on irodalmat és szociológiát hallgatott, valamint kísérleti pszichológiai gyakorlatokat végzett a Sainte-Anne és a Pitié-Salpêtrière kórházak elmeosztályán. Párizsi évei alatt részt vett az emigráns magyarok szakszervezetének és a különféle munkásmozgalmi körök kulturális munkájában, de a Francia Kommunista Párt emigráns magyarok alkotta szekciójába nem lépett be. Politikai szervezkedések helyett szavalóversenyeket rendezett és színpadi jeleneteket írt a párizsi magyarok színjátszóköre számára, segítette az emigráns magyar munkásokból álló dalárda tevékenységét, támogatta, kalauzolta és franciaórákban részesítette az újonnan érkező magyar emigránsokat. Csaknem anyanyelvi szinten megtanult ugyanis franciául, s az új nyelvi környezet hatására megújult érdeklődéssel, elemző szemmel fordult a magyar nyelv és a nyelvészet felé. Egyáltalán: a párizsi emigrációban tudatosult benne a haza és a nemzet fogalma, amely meghatározta egy egész életen át vallott költői állásfoglalását.

Nagy tudásszomjjal fordult a francia és az egyetemes irodalmi stíluseszmények és a legújabb társadalomtudományi kutatások felé, szabadidejét a Szent Genovéva Könyvtárban töltötte önképzéssel. A korszak jelentős művészeti áramlatát, az avantgárdot testközelből tapasztalhatta meg, ismeretséget, több esetben életre szóló barátságot kötött a francia avantgárd, szürrealista és dadaista irodalmi körök jeles tagjaival, vezető művészeivel: Max Jacobbal, Jean Cocteau-val, Marcel Sauvage-zsal, Paul Éluard-ral, André Bretonnal, Tristan Tzarával (akinek évtizedekkel később halálos ágyánál és temetésén is ott volt), Louis Aragonnal, René Crevellel és másokkal. E forradalmian új stíluseszmények hatására fogant első cikkeit, ismertetéseit és fordításait 1923-25-ben leközölték a Bécsben szerkesztett Ék és Ma című folyóiratok, s 1924-ben ez utóbbi lapban jelentek meg első versei is. Költeményeit, írásait kiadta a párizsi Magyar Írás, a Párizsi Munkás és a Párizsi Magyar Újság, az amerikai egyesült államokbeli Új Előre.

Hazatérés és a népi írók mozgalma

1926-ban amnesztiát kapott, és még ugyanazon év nyarán hazatért Magyarországra. Előbb rövid ideig Tolna megyében tartózkodott, majd Budapestre költözött, ahol ismét Angyalföldön élt, a Lehel utca 26. szám alatt. 1926-tól a Kassák Lajos szerkesztésében megjelenő, kérészéletű Dokumentum, 1928-29-ben az ugyancsak Kassák nevéhez kötődő Munka című avantgárd folyóirat munkatársa lett, emellett publikált a Magyar Írásban is. A nyugatosok közül elsőként Füst Milán figyelt fel a fiatal költő verseire. Közbenjárására 1927. november 16-án jelent meg Illyés első írása a Nyugatban, Georges Duhamel oroszországi útirajzának ismertetése, s 1928-tól már kritikáit és verseit is rendszeresen lehozta az Osvát Ernő szerkesztette folyóirat. Ugyancsak a Nyugat kiadásában jelent meg első verseskötete 1928-ban, a Nehéz föld, s csakhamar a fiatal költőnemzedék egyik legelismertebb tagja lett.

1928-tól szoros barátságban volt József Attilával, az 1930-as évek elejétől pedig nemzedéke több más jeles tagjával, irodalmi és világnézeti eszmetársaival: Erdélyi Józseffel, Kodolányi Jánossal, Szabó Lőrinccel, Németh Lászlóval és Gelléri Andor Endrével. Cs. Szabó Lászlóhoz és Szabó Zoltánhoz is közösen végzett munka és barátság kapcsolta. A hazai irodalmi körök Illyés iránti megbecsülését jelzi, hogy négy ízben, 1931-ben, 1933-ban, 1934-ben és 1936-ban is odaítélték neki a Baumgarten-díjat. Több nemzedéktársával együtt a harmincas évek közepén csatlakozott a népi írók mozgalmához, s annak egyik vezető alakja lett. Közös gondolkodásuk eredményeként látott napvilágot 1932-ben a Tanú című lap, egy évvel később pedig Debreceni káté címmel megszületett egy új, társadalmilag érzékeny népi írói mozgalom cselekvési programja. Illyés maga is részese, nemegyszer elindítója volt a különféle folyóiratok hasábjain folyó világnézeti-kritikai vitáknak, így például az irodalmi zsidókérdésről, a katolikus költészetről, a jobb- és baloldali irodalomról, a Zilahy Lajos nevével fémjelzett Új Szellemi Front irodalmi programjáról, a magyarság alacsony népszaporulatáról.

Főbb művei és elismerései

Költői útkeresésének egyik sajátos példája a Fazekas Mihályig, Petőfi Sándorig és Arany Jánosig visszanyúló költői elbeszélés hagyományainak felújítása az erőteljes zenei hatású, szenvedélyes lendületű „Hősökről beszélek” trilógiájának megírásával. A „Puszták népe” megjelenését óriási kritikai visszhang és siker kísérte, a méltatók sorában találni Babits Mihály, Cs. Szabó László, Németh László, Veres Péter, Bálint György, Németh Andor és Komlós Aladár nevét. Illyés egyetlen hang, a parasztsorsokat feltáró nagy úttörő, Móricz Zsigmond hangjának elmaradását fájlalta ugyan, de művének irodalmi sikere megkérdőjelezhetetlen volt.

Utolsó évek

1973-ban megtámadta szervezetét a rák, melyet egy évtizeden keresztül kezelt gyógyszerekkel. Állapota 1983-ban romlott meg véglegesen, és 1983. április 15-én hunyt el Budapesten.

tags: #peca #illyes #gy #iranyito