Az orvostudomány fejlődése évezredek alatt orvosok ezreinek munkássága révén valósult meg. Az orvostörténet tanulmányozásának egyik fő célja az orvostudomány egészének, az orvosi gondolkodás múltbéli formáinak megismerése, az orvosnak és az orvostudománynak a mindenkori társadalomban betöltött helyének és szerepének bemutatása.
Az orvostudomány történetét időrendi sorrendben számos forrás ismerteti, vázolva a magyar orvostudomány létrejöttét a középkori pécsi egyetem megalakulásáig. Ez a cikk a szülészet területére fókuszálva mutatja be az orvostudomány fejlődésének jelentős állomásait, kiemelkedő személyiségeit és évfordulóit.
A korai orvoslás és a szülészet kezdetei
Az ókori görögök szerint az egészség a négy fő testnedv, a vér, a sárga és fekete epe, valamint a nyák egyensúlyától függött. Ha ez az egyensúly felbomlott, akkor az adott egyén megbetegedett, így a görög orvosok sokszor vágtak eret a betegen vagy adtak neki hánytatót. A görögök főként az egyiptomiaktól tanulták az orvostudományukat, akikre Homérosz a legnagyobb gyógyítókként hivatkozott. Már jóval időszámításunk kezdete előtt tudtak fertőtleníteni, szorítókötést készíteni, és műtéteket végrehajtani. Rómában a sebészet volt kifejezetten fejlett. Ma már több mint 200 olyan orvosi műszert ismerünk, amiről tudjuk, hogy a rómaiak ismerték őket.
A Nyugat-Római Birodalom bukása után, a korai középkorban, sok más tudománnyal együtt az orvostudományban felhalmozódott tudás nagy része elveszett, szintje lesüllyedt. Az antik orvoslás forrásai Bagdadban maradtak fenn, ahol sok görög és római írást arabra fordítottak. Ezt kezdték el visszafordítani latinra a szerzetesek a virágzó középkorban, így ők lettek az első orvosok.
A középkori szülészet kihívásai
A fekete halál, vagyis a pestis nem az 1300-as években ütötte fel a fejét először Európában, ám a kontinens lakossága ekkor találkozott először ilyen sebességgel terjedő, és ilyen halálos fertőzéssel. A kor szellemiségének megfelelően eleinte egyértelműnek tűnt a megoldás: az emberek vég nélkül fohászkodtak Istenhez azért, hogy vessen véget ennek a büntetésnek. A késő középkori orvostudomány mára már hírhedté vált. A pestisjárványok idején praktizáló orvosok főként érvágással és a bubók felmetszésével próbáltak gyógyítani. Ekkor alakult ki a karantén gondolata is.
Bár a kultúrtörténetben a nagy földrajzi felfedezések hatalmas fordulópontot jelentettek, az orvostudományban erre még várni kellett. Az egyház szigorúan tiltotta a boncolást, így nagyon lassan haladt előre a tudomány. Bár már műtétekhez elkezdték borral fertőtleníteni az orvosi eszközöket, ami előrelépést jelentett, a legfőbb módszer továbbra is az érvágás volt. Gyógyfüvek terén már a középkortól kezdve profik voltak az orvosok. Nagyon sok gyógyfüvet már egészen korán is úgy használtak, mint ahogy ma is használják őket a természetes gyógyászatban. A korai gyógyszerekbe viszont ezeken a gyógyfüveken kívül egészen bizarr összetevők is kerültek, például a mitikus unikornis szarva, élő lárvák, vagy állati csontok. Emellett később használtak porlasztott múmiákat, azok koponyáját, akik erőszakos halált haltak (epilepszia ellen), vagy akár oroszlánzsírt is. Azokat a nőket, akik ilyen módszerekkel gyógyítottak, gyakran boszorkánynak hitték.
A szülészet modernizációja
Az igazi áttörést a XVII. század végi és XVIII. század eleji változások hozták meg. Az egyház szerepe egyre jobban visszaszorult, és nagyobb teret nyert a tudomány. Egyre több és pontosabb tanulmány jelent meg az emberi test működésével kapcsolatban, amivel az orvosok egyre hatékonyabban tudták gyógyítani a betegeiket. Az orvosok figyelme kezdett a psziché felé is fordulni. A modern orvostudomány felé tett első igazi lépést Edward Jenner, a feketehimlő elleni védőoltása jelentette, 1796-ban.
A XIX. században pedig robbanásszerűen indult fejlődésnek az orvoslás. Műtétekhez elkezdtek érzéstelenítést használni, és az orvosok fertőtlenítették eszközeiket, amikkel műtöttek. Felismerték továbbá, hogy a betegségek nem rossz levegővel, hanem például cseppfertőzéssel terjednek. A közegészségügy is folyamatosan javult. Az orvoslásra a XIX. század végére már komoly ipar épült, és a XX. századra már kezdett testet ölteni az az orvostudomány, amit ma ismerünk. 1913-ban megjelent az első röntgen, és így az orvosok kevésbé invazív módszerekkel tudták vizsgálni a betegeiket. 1928-ban Alexander Fleming felfedezte a penicillint, amellyel már egy betegnek sokkal jobb esélyei voltak a túlélésre. Megindult a gyógyszerek, például az aszpirin tömeggyártása, így egyre szélesebb körben tudtak az emberek gyors és hatékony gyógyszerekhez jutni.
A bábaképzés és a szülészeti ellátás reformja
Első alkalommal a 17. században fogalmazódott meg az a gondolat, hogy az állam fejlődése összefügg az alattvalóinak életminőségével és egészségével. A felvilágosodás modernizációs törekvéseinek szellemében a 18. században Mária Terézia (1717-1780), majd később fia, II. József (1741-1790) rendeletei teremtették meg azt a törvényi környezetet és intézményi hálózatot, amelyek a 19. századig meghatározták az egészségügy működését a Monarchiában. Az uralkodónő első intézkedései a szülés körüli magas halandóság csökkentését tűzték ki célul. A csecsemőhalandóság okát a bábák tudatlanságával magyarázták, így ennek felszámolására törekedtek.
A bábaügy rendezésére vonatkozó legkorábbi javaslat Torkos János Justus (1699-1770) tollából származik, aki az 1745-ben megjelent Taxa Pharmaceutica Posoniensis című munkájában összegezte a bábák foglalkozására vonatkozó utasításait és szabályozta munkálkodásuk feltételeit. Ezt erősítette meg a hosszas előkészítést követően, végül 1770-ben kiadott Generale Normativum in Re Sanitatis rendelet, amely tartalmazta az egészségügy megszervezéséhez szükséges jogszabályokat és rendelkezett az egészségügyben dolgozók végzettségéről. A bábák működését is engedélyhez kötötte, amelyet kizárólag a hatósági orvos előtt vizsgázott bábák kaphattak meg. A törvény alapján a vármegyék és a városok kötelesek voltak az orvos mellett fizetett, vizsgázott bábát is alkalmazni.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a bábának a tisztiorvos előtt kellett tudásáról számot adnia és a működési engedélyét évente meg kellett újítania. A vizsgakötelezettség feltételezte, hogy a bábáknak oktatásban kellett részt venniük, akár egyetemi szinten, akár a megyei főorvos által szervezett tanfolyamokon. A képzésben részesült bábák száma országos viszonylatban rendkívül alacsony volt, ezért a legtöbb helyen, leginkább a falvakban, ún. parasztbábák működtek: elméleti tudásuk csekély volt, csupán tapasztalati ismereteikre hagyatkoztak.
A Mária Terézia által megkezdett egészségügyi reformokat és a vonatkozó szabályok rendezését fia, II. József tovább folytatta: minden megyei orvos kötelességévé tette, hogy a fennhatósága alatt működő egészségügyi személyzet, így a bábák munkavégzését is figyelemmel kell kísérnie, arról évente jelentést kell készítenie. A rendeletekben megmutatkozó törekvések arra irányultak, hogy a „képzetlen”, tudásukat hagyományos, tapasztalati úton szerző nőket eltiltsák a tevékenységüktől és helyüket a képzett bábák vegyék át. A hatósági engedéllyel működő, okleveles bábák elsősorban a fizetőképes keresletet nyújtó városokban, vagy azokhoz közel telepedtek le, a távolabbi falvak, mezővárosok bábaellátottsága megoldatlan maradt. Ezzel magyarázható, hogy a bábaügy és a bábaoktatás kérdése továbbra is folyamatosan napirenden volt. Újabb átfogó rendezésre azonban 1876-ig, a közegészségügyi törvény megjelenéséig várni kellett (XIV. Törvénycikk a közegészségügy rendezéséről). A törvényben alapvetően nem tértek el a korábban kialakult rendtől, mindössze annyi változást rögzítettek, hogy minden 1500-nál nagyobb lakosú település részére előírták okleveles bába alkalmazását.
Szülésznők képzése a területen
Az első magyar orvosnő: Hugonnai Vilma
Mindig van valaki, aki elsőként lépi át a határokat, és ezzel történelmet ír. Hugonnai Vilma 1847-ben született Nagytétényben egy jómódú, nemesi családban. Első férjével, Szilassy Györggyel friss házasként előbb Vasadon, majd Pándon éltek, ahol hosszú napok teltek társaság, közösség vagy értelmes teendő nélkül. Vilma nem az a típus volt, aki beletörődik az otthon ülő feleség szerepébe. Egy újsághirdetésben olvasta, hogy Zürichben a nők számára is nyitott az orvosi kar, sőt külföldieket is fogadnak. Mivel férje már jelentős részben elherdálta vagyonukat és nem támogatta törekvéseit, nem volt miből finanszíroznia az utat és a tanulmányokat. Vilma ekkor eladta ékszereit, és a bevételből indult el Svájcba. Zürichben visszafogott körülmények között élt, ekkor hagyta el nevéből a nemesi „-y” betűt is (családneve eredetileg Hugonnay volt). Öt kemény év után, 1879-ben megszerezte az orvosi doktori címet, és ezzel hivatalosan ő lett az első magyar orvosnő. Csakhogy itthon az állam nem volt hajlandó elismerni a diplomáját. Így hazatérése után csak szülésznőként dolgozhatott, az otthonában nyitott rendelő kapuján ez a felirat állt: „gróf Hugonnai Vilma okleveles bába”.
Hugonnai Vilma nem csupán saját magáért harcolt. Miközben gyógyított, aközben írt, előadásokat tartott és következetesen kiállt amellett, hogy a nőknek joga van tanulni. A diplomájának magyarországi elismerésére 18 évet kellett várnia. Amikor kitört az I. világháború, Vilma már idősebb volt, de azonnal kórházakban vállalt szolgálatot. Sebesülteket ápolt, nővéreket képzett, és mindaddig dolgozott, amíg fizikailag képes volt rá. Később katonaorvosi rangot szeretett volna szerezni, de korára hivatkozva ezt megtagadták tőle. Dr. Hugonnai Vilma grófnő életpályája egyszerre inspiráló és tanulságos. Nem idealizált hős, hanem olyan ember, aki nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy valamit nem lehet. Ma magától értetődik, de egy időben az egész magyar társadalomnak meg kellett érnie arra, hogy természetes legyen az, amiért harcolt: egy nő is lehet orvos, kutató, professzor, döntéshozó.
Nehéz szülések és orvosi beavatkozások
„A természet rendjeszülések okai az anyától, többire pedig a gyermektől származhatnak.” - írja Szeli Károly a Magyar bábamesterség című művében. Rendellenesnek tekinthető a szülés lefolyása akkor, ha a ” gyermek a természet rendje ellen áll”, ha a köldökzsinór akadályozza a szülést; ha túl nagy a magzat, vagy az anya gyengesége miatt elakad a szülés folyamata. Az elmúlt századokban az ilyen esetekben a szülő nő és a magzat élete a bába szaktudásától függött. Amennyiben hozzá nem értő bába segédkezett, a szülés gyakran végződött a szülő nő és a gyermek halálával. Az anya és csecsemőhalandóság magas számának csökkentését a 18-19. században az illetékes hatóságok a bábák megfelelő képzésével kívánták elérni. A bábatanfolyamokon külön tananyagként oktatták a várható rendellenes szülések jeleinek felismerését. Már az 1750-es években kötelezték a bábákat arra, hogy nehéz, illetve rendellenes szülések esetén hívjanak orvost, sebészt vagy tapasztaltabb bábát segítségül. Képzett orvosok és bábák hiányában a gyakorlatban mindezt nehezen tudták megvalósítani egészen a 20. század első feléig. A hosszan elhúzódó nehéz szülések esetében rendszerint az anya életét próbálták megmenteni, akár a magzat feláldozásával is.
A rendellenesen fekvő magzatokat a bába először külső ráhatásokkal: kenéssel, az anya forgatásával, ugráltatásával igyekezett elmozdítani. A szülés során szülészeti eszközöket kizárólag az orvosok használhatták. Olyan esetekben került erre sor, amikor a magzat elakadt a szülőcsatornában, és az anya élete veszélybe került. A szülészeti fogó feltalálását követően, annak segítségével - amennyiben szakszerűen alkalmazta az orvos - sikerült a magzatot élve a világra segíteni. Ezt a típusú szülést segítő eszközt a 18. század során már alkalmazták, de általánosan csak a 19. században terjedt el. A szülészeti fogót William Chamberlen az 1600-as évek elején szerkesztette, használatát a család sokáig titokban tartotta. Johannes Palfyn (1650-1730) tervezte meg és készítette el 1721-ben a saját példányát, ami alapján Európa szerte elkezdték a használatát.
Találunk feljegyzéseket olyan esetekről, amikor elhúzódó szüléseknél császármetszéssel kísérelték meg a magzatot világra hozni. Az első ilyen jellegű beavatkozást egy svájci hentes, Jacob Nufer végezte el feleségén 1500 körül. Ezen kívül a 16. században még három alkalommal dokumentálták a beavatkozásnak ezt a formáját. Ezek a műtétek azonban mind az anya, mind a magzat halálával végződtek. Érthető tehát, hogy a császármetszés elvégzését a 19. század végéig kizárólag halott anyán engedélyezték.
Semmelweis Ignác és a gyermekágyi láz
A 19. században a szülések magas halálozási számát elsősorban a gyermekágyi láz néven ismert megbetegedés okozta. Különösen a nem megfelelő higiéniai viszonyokkal rendelkező, zsúfolt kórházakban szülő nőket érintette ez a fertőzés. Hasonló volt a helyzet a bécsi szülészeti klinikán is, ahol Semmelweis Ignác (1818-1865) orvosdoktori oklevelének megszerzését követően állást kapott. Ebben az időben két szülészeti osztály fogadta a nőket, az egyiken az orvostanhallgatók, a másikon a bábák gyakorlati képzése folyt. A medikusok oktatásában részt vállaló osztályon a gyermekágyi láz okozta halálozás 1846-ban elérte a 11,4 %-ot, ami kimagaslóan magas volt a bábák osztályához viszonyítva, ahol ez az arány 2,7%-ot tett ki. Semmelweis lázasan kutatta a két klinika közötti különbség okát. A felismerést követően, 1847 májusában a szülészeti osztályon a vizsgálatok előtt, kötelezővé tette a klórmész oldatában történő kézfertőtlenítést. Az eredmény azonnal megmutatkozott: a gyermekágyi lázban elhunytak száma jel.
Semmelweis Ignác 1855 és 1865 között volt a klinika igazgatója. A második bécsi iskola működése alatt tette zseniális felfedezését és dolgozta ki a gyermekágyi láz profilaxisát. Ezt követően az általa vezetett Szent Rókus Kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán, majd a pesti egyetem szülészeti klinikáján igazolta megfigyelését. Semmelweis a klinika igazgatójaként a gyermekágyi láz megelőzése érdekében tett intézkedéseket az „Utasítvány”-ban foglalta össze, amely talán az első protokollok egyike volt. Semmelweis írja könyvének előszavában: „…ellenszenvvel tekintek mindenre, ami írással kapcsolatos”. Ennek ellenére lelkesen támogatta és segítette barátját, Markusovszkyt az Orvosi Hetilap kiadásában. Ő is és tanársegédei (Báthory, Maizner, Fleischer, Kreutzer) rendszeresen publikáltak az Orvosi Hetilapban, ezenkívül több német nyelvű közleményük is megjelent. A klinikán ekkor kezdődött a rendszeres tudományos publikációs tevékenység.
Jelentős magyar szülész-nőgyógyászok és klinikák
Hazánkban a szülészet egyetemi szintű oktatása az 1635-ben Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetemen kezdődött az 1769-ben felállított orvosi karon. Ekkor a szülészeti ismereteket a sebészeti tanulmányok során sajátították el a hallgatók. Az orvosdoktori és sebészmesteri diplomával rendelkezők szerezhettek szülészmesteri képesítést. Emellett a szülésznők képzése szintén az egyetemen történt, bábatanfolyamok keretében. Miután az egyetem Budára, majd Pestre költözött, az 1811/12-es tanév második szemeszterében megalakult az önálló Elméleti és Gyakorlati Szülészeti Tanszék, amelynek élére a fiatal, 31 éves Frankenburg Jakab (1812-1814 között tanszékvezető) sebész- és orvosdoktor, szülészmester nyert kinevezést. Évente körülbelül 70 szülés zajlott le. Frankenburg szerette volna a Rókus Kórházba költöztetni a tanszéket, azonban ezt a kórház vezetése nem támogatta. További terveinek megvalósítását korai halála akadályozta meg. Őt Stáhly Ignác helyettes tanárként követte a tanszék élén, amelyet 1814-1816 között vezetett.
Birly Ede (1817-1854 között tanszékvezető) szintén rendkívül fiatalon, 29 éves korában kapta meg kinevezését a tanszék élére. Orvosi tanulmányait Bécsben végezte, Boër professzor tanársegédjeként dolgozott. Az első bécsi iskola elveinek folytatójaként a klasszikus, konzervatív szülészeti gyakorlatot valósította meg a tanszéken. A szülés lefolyását természetes folyamatnak tekintette, amely során a „kíméletes várakozás” elvét képviselte, csak végső esetben látta indokoltnak a műtéti beavatkozást, például fogóműtét végzését. Vezetése alatt a tanszék épületét természeti katasztrófák (árvíz és tűzvész) sújtották. A szülések száma fokozatosan emelkedett, az 1850-es években már több mint 500 szülés zajlott le évente. Ő is a tanszék bővítéséért harcolt, azonban küzdelmei sikertelenül végződtek. Bár Semmelweist személyesen is jól ismerte, tanait nem alkalmazta. Hirtelen bekövetkezett halála után átmenetileg Walla Ferenc tanársegéd kapott megbízást a tanszék vezetésére.
Kézmárszky Tivadar (1874-1902 között tanszékvezető) 1874-ben vette át a szülészeti klinika vezetését, majd 1879-ben nyilvános rendes tanári címet kapott. Kinevezését követően bevezette a betegekkel kapcsolatos adatok pontos rögzítését, a betegfejlapokat és a kórlapokat. Elkötelezetten harcolt az orvosképzés és a szülésznőképzés különválasztásáért. Nevéhez fűződik a bábaképző intézet megalakítása. Semmelweis egyik korai követőjeként az aszepszis tanait szigorúan betartatta a klinikán, ennek ellenére a gyermekágyi láz halálozása még éveken át jelentős volt. Trefort miniszter segítségével a klinika 1879-ben új épületbe, a Bánffy-sarokházba költözött, amely akkor a Stáció (ma Baross) utca és Mária utca sarkán állt. Először kapott a klinika önálló épületet, amelyet nem kellett más tanszékekkel megosztani és ahol a nőgyógyászati osztály is elkülönült a szülészettől. Közel húsz éven át biztosított volt a klinika otthona, amely azonban továbbra sem elégítette ki a szükségleteket, annak ellenére, hogy 1881-től a bábaképzés a megalakult II. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára került. Kézmárszky tovább harcolt a kor kívánalmainak megfelelő klinika felépítéséért. Küzdelmét siker koronázta, és 1892-ben az országgyűlés megszavazta és egyben biztosította az új klinika felépítésének költségét.
Szülésznők képzése a területen
Tauffer Vilmos és a modern szülészeti gyakorlat
Tauffer Vilmos 1851-ben született Kolozsváron. Tanulmányait szülővárosában kezdte meg, majd a pesti egyetem orvosi fakultásán folytatta. Diplomáját is itt szerezte 1874-ben. A tehetséges és szorgalmas fiatal orvos az egyetem szülészeti klinikáján kezdte meg munkáját, majd innen indult több éves külföldi tanulmányútra. Az ekkor tanultak Tauffer szakmai munkásságát döntően befolyásolták. 1878-ban tért vissza Magyarországra, ahol folytatta az egyetemi klinikán vállalt tanársegédi feladatok ellátását. 1881-ben az újonnan létrehozott II. számú szülészeti klinika vezetésére kérték fel. Tauffer nagy lendülettel látott neki a klinika kiépítésének. Az állam által bérelt épületben szülő és betegszobákat, előadóhelyiségeket alakítottak ki.
Műtő nem volt, így a műtéteket az orvosok a betegágyakon végezték, vagy ahol éppen hely volt. Módosabb betegek operációjához inkább azok saját lakását választották, ahol megbízhatóbbak voltak a tisztaság körülményei. Így történt ez 1887 októberében is, amikor Tauffer a nemzet csalogányát, Blaha Lujzát műtötte meg, annak saját ebédlőasztalán. A sikeres műtét utáni első fellépésén a művésznő nyilvánosan mondott köszönetet az életét megmentő orvosnak, akit a színház közönsége állva ünnepelt. Hálából Blaha Lujza minden év október 5-én köszönő levelet írt orvosának, s a 25 éves jubileumra babérkoszorújának leveleit is elküldte.
A szerény körülmények ellenére a II. számú szülészeti klinikán az orvostanhallgatók és a bábák a legmodernebb szülészeti és nőgyógyászati ismereteket sajátíthatták el és szerezhettek gyakorlatot. Tauffer honosította meg az országban több nőgyógyászati betegség műtéti eljárással való kezelését, s ezeket a fogásokat megtanította hallgatóinak is. Közben folyamatosan szervezte a klinika új, modern épületének kivitelezését. A klinikán folyó tudományos munka Tauffer vezetésével és nemzetközi tapasztalatainak és ismeretségeinek felhasználásával hamarosan európai hírűvé nőtte ki magát. Az első világháború nehézségei a klinikát sem kímélték. A munka egyre nehezebbé vált, a betegek ellátása akadozott. Tauffer tevékenyen részt vett az ekkor létrehozott Stefánia Szövetség munkájában, amely az anya- és csecsemővédelmet tűzte ki céljául. Maga a védőnő elnevezés is tőle származik. Tauffer Vilmos fáradhatatlan munkásságának eredménye az egységes szülészeti adatszolgáltatás mikéntjének kidolgozása. A klinika megszervezése és számos betegének ellátása mellett magánéletére is jutott ideje. Felesége Török Anna, Török József gyógyszerésznek, a Pesten harmadikként alapított, Szentlélek patika tulajdonosának lánya volt.
Jelenkori szülészeti eredmények és tapasztalatok
A modern szülészet célja a lehető legbiztonságosabb és legpozitívabb szülési élmény biztosítása mind az anya, mind a gyermek számára. A szülésfelkészítő tanfolyamok, relaxációs módszerek és légzéstechnikák nagyban hozzájárulnak ehhez. Számos édesanya számol be pozitív szülési élményekről, még sürgősségi császármetszés esetén is, ha lélekben és testben felkészültek.
A Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikája 2012-ben ünnepelte alapításának 200. évfordulóját. A klinika alapításától fogva jelentősen hozzájárult a szülészet és nőgyógyászat fejlődéséhez. Az elmúlt két évszázad alatt a klinika kiemelkedő gyógyítótevékenysége, orvosképzésben betöltött szerepe, valamint a nemzetközi és hazai tudományos életben elért eredményei alapján elismerést vívott ki magának. A klinika továbbra is élen jár a perinatológia, a neonatológia és a praenatalis diagnosztika fejlesztésében, olyan újításokkal, mint a hordozható inkubátorba szerelhető Kiszel-Papp-respirátor, vagy a központi őrző monitorrendszer a koraszülöttek vitális paramétereinek folyamatos ellenőrzésére. A klinika aktívan részt vesz nemzetközi tudományos rendezvények szervezésében is, mint például a „4th World Congress on Ultrasound in Obstetrics and Gynecology” vagy a „12th International Conference on Prenatal Diagnosis and Therapy, World Congress of International Society for Prenatal Diagnosis”.
tags: #orvostudomany #evfordulok #szuleszet