A magyar nyelv gazdag és kifejező, tele van olyan fordulatokkal és közmondásokkal, amelyek mélyen gyökereznek a népi bölcsességben és az évszázadok során felgyülemlett tapasztalatokban. Ezek a mondások nem csupán szavak, hanem a kollektív tudat, a hagyományok és az életérzés tükröződései. Ebben a cikkben közelebbről megvizsgáljuk a „Mig a babam Meri Garasert” kifejezés jelentését, és bepillantást nyerünk a magyar közmondások elméletébe, gyakorlatába és eredetébe.
A „Mig a babam Meri Garasert” kifejezés eredete és jelentése
A "Mig a babam Meri Garasert" kifejezés nem egy klasszikus, elterjedt magyar közmondás, és az írott forrásokban sem szerepel ebben a formában. Valószínűleg egy helyi, vagy személyes, esetleg humoros szólásfordulatról van szó, melynek pontos jelentése a szövegkörnyezet és a szóbeli átadás során alakulhatott ki. A szövegben szereplő utalások, mint például a „kocsmákban, papoknál, tanítóknál, parasztoknál háltam”, vagy az „avas szalonnával” való kínálás, egy régies, vidéki életképet tár elénk. A korabeli emberek gyakran találtak ki találó, humoros megjegyzéseket a mindennapok eseményeire, a különös figurákra vagy a furcsa helyzetekre.
A kifejezés feltehetőleg egyfajta tréfás megállapítás arra, hogy valaki addig marad egy helyen, ameddig a "babája", vagyis a vendéglátója, "mér" (talán mérlegel, vagy mér valamilyen fizetséget, esetleg ellátást) "garasért". A "garas" egy régi pénzegység, ami tovább erősíti a régies, népi jelleget. A mondás valószínűleg arra utalhatott, hogy valaki csak addig tartózkodik valahol, amíg van belőle valami haszna, vagy amíg a vendéglátója hajlandó őt támogatni. Ez a fajta függőségi viszony, a "potyázás" vagy a "vendégeskedés" gyakori témája volt a népi humorban.
A közmondások fogalma és lényege
A közmondások fogalma alatt mindazokat a rövid szólásmódokat értjük, melyek a népnél örökölt formában mint jelvi értemények (sententiae symbolicae) szájról szájra élnek. Természetükhöz tartozik ennélfogva, hogy a nép azokat magyarázat és fejtörés nélkül értse, mikor szükség, alkalmazni tudja, habár szóról szóra való jelentésöket régen elvesztette is. Ilyen értemény pedig a legrégibb idők óta fölötte sok van minden nyelvben, melyek újjakkal szaporodván folytonosan, mint a népi gondolkozás kincses házának egyes arany pénzei forognak közöttünk.
A szószerinti jelentés elvesztése vagy elhanyagolása mutatja, hogy a közmondások lényege nem a szavakban áll, hanem más egyébben. Ugyanis minden közmondásnak önkényesen vagy belső szükségből fölvett, de tulajdonképp szófeletti értelme van, mihez képest jelentésük mindig jelvi, azaz mi azt értjük alattuk, amire van vitetésük, nem pedig azt, ami bennük betű és szó szerint vagyon.
A közmondások nyelvi hozomány jellege
Nyelvi hozomány lévén a közmondások, a nyelvnek pedig minden egyes szavai ugyanannyi jelv, azaz minden szó egy-egy tárgyat képvisel: a közmondások is követik az egész nyelv sorsát a szimbolikára nézve. És ha egyes szó, például „tavasz,” átvihetetik az életre, hogy ifjúságot jelentsen, hasonlóképp egyes mondatok is átvihetők más valaminek jelentésére, szószerinti értelmükön kívül és felül, melyeket ha elfogad a szokás, felavat az élet, közmondásokká lesznek azonnal.
Ez úton és egyedül azért, mivel úgy és közegegyezés szerint megállapított s elfogadott formában jelennek meg mindig: közönségesnél nagyobb értékkel bírnak az életben. De követik még a nyelv sorsát abban is, hogy nem tesznek különbséget szép vagy rút, illő vagy nem illő, erkölcsi vagy nem erkölcsi dolgok között; miképpen a nyelv minden tárgyat megnevez: a közmondás azon szerint mindenféle ítéleteket hallat, s nem kíméli az öregséget, megszólja a szépnemet, kifog a hatalmon, olykor paczkáz, máskor kedvkereső, néha parancsoló, sőt mosdatlan szájú is nem egyszer.
Ha nyelvből kiirtjátok a trágár jelentésű szavakat, a közmondások is elhagyják orcát pirító megjegyzéseiket; de míg az meg nem lesz, addig tűrjétek el a közmondások pajkosságait is. Mindez mutatja, mennyire nyers, anyagi a sokaság efféle dolgok megítélésében. Fentiek szerint a „közmondás” szó csak úgy veendő, mint közakarat, közvélemény stb.
A közmondás, példabeszéd és paroemia elnevezések
A magyar nyelv nincs tisztában az elnevezéssel, még eddig a szótárírók sem gondoltak vele, maradva a közmondások gyűjtői és magyarázói mellett. Például Faludi pusztán „közmondásokat” írt, és utána Kresznerics és Czuczor, mindkettő lexikoni dolgozataikban; Dugonics „Példabeszédek és jeles mondások”at, Kovács Pál „Példa- és közmondásokat”, Szvorényi „közmondásokat és példabeszédeket” együtt, Ballagi főleg „példabeszédeket;” Baróti Szabó pedig „köz- és erkölcsi mondásokat” rakta be a „Magyarság virágai” közé. Tehát amennyi gyűjtő, csaknem annyi elnevezés. De a német nyelv sincs e részben megállapodva. Egyik írja „Sprichwort,” másik „Sprüchwort vagy Spruchwort.”
Az első, melyben fő tekintet, hogy a közmondás országosan beszéltetik, megfelel a görögös paroemia szónak, míg a Sprüch vagy Spruchwort a mondatok erkölcsi súlyára támaszkodik, és a magyar jelesmondásoknak felel meg. Úgy hiszem, mindegyiknél helyesebb a diák „proverbium” elnevezés, és ez legtöbbet nyom a mi értelmezésünk helyes voltára nézve is.
A magyar „közmondás” szó inkább a német Sprichwort és görögös paroemiára ütött, amennyiben általános, országos érvénnyel bíró mondatot jelent, vévén a köz szót úgy, mint ebben: közhivatalnok. E szóban tehát fő a gyakorlat, a szokás. A „példabeszéd” szó, mely a közmondásnak legerősebb vetélytársa, szorosan véve ugyanaz a példázattal (parabola), legalább a szentírás fordítói egyaránt példabeszédnek írták bölcs Salamon intelmeit és Jézus parabolás előadásait, minők a szoros kapu és széles út, a gyümölcs és fa és magvető példázatai.
De nyelvszokásilag is „példabeszéd,” példázódás, példázat nem lehet egyéb, mint az a beszéd- vagy előadási mód, mikor nem egyenesen, szemeszökőbe, hanem körülírva, nagy feneket kerítve mondjuk ki gondolatainkat s célzásokat ejtünk, hogy elértessék akaratunk. Így hát paroemia, Sprichwort és közmondás egyértékűek. De megegyezik jelentésükkel bölcs Salamon leírása is, mondván: „Az igaz fő bölcsesség kinn szerte kiált és az utcákon zengedezetteti az ő szavát.” Ezen okoknál fogva én a közmondás szót használom általánosan mint nemet; megjegyezvén, hogy irodalmon kívül, életben hallunk ilyen elnevezéseket is: „közbeszéd, példaszó,” míg Pázmánnál igen gyakran „aggszó,” vévén alapul a közmondások hagyományos életét, régiségét; halljuk, midőn valaki éppen közmondást akar idézni, az efféle bevezetést: „jól mondták a régiek, mindig hallottam, igaza van a közbeszédnek, jól mondja a példabeszéd” stb.
A közmondások elmélete és gyakorlata: a jelviség és az élet
A közmondások elmélete a jelviség, gyakorlata pedig az élet. Amonnan elvét veszi, itt formáját leli s e két sarok az, ami körül a közmondások lényege forog. Jelv tulajdonképpen minden képes előadás, ha mögötte valamely eszme áll. Az ősnépek minden tanítmányai jelvekbe voltak foglalva, s nem mondhatni a kora emberiségről jellemzőbbet, mint ha állítjuk, hogy előbb érezte, mint tudta az igazságokat isten, világ és rendeltetés felől, s annak, mi elméjében fogant, mihamar meglelte illő köntösét a körülte és hozzá közel fekvő természetben, mikor az elvont fogalmakat szó helyett alakkal, betű helyett cselekvéssel ábrázolta ki, betöltvén a tárgy és gondolat közötti távolságot, ha volt, képzelődése pótlékaival.
Ez a szólásforma ugyancsak szimbolikus és egyszersmind közmondás; s elemeztetvén, legott felismerjük benne a kezek jelentését, melyek összetéve dologtalanságot, egyébiránt munkára való készséget, erőt, aztán hatalmat is ábrázolnak, azért mondjuk: „kerülj csak a kezembe,” vagyis hatalmamba, „van még nekem két kezem,” azaz tudok még én dolgozni. E közmondásban tehát az emberi tagok (kezek) alakja volt a gondolat képviselője, s miután a tagnyelv általános: alkalmasint sok nyelvben lesz feltartva közmondásul e kép, s egyúttal hinni is úgy hiszem, hogy az ilyen szerkezetű közmondások legrégibbek, miképp a tagnyelv maga szinte megelőzi a hangnyelvet.
Annálfogva helyén esik megjegyeznem, minő szereppel vannak megbízva az emberi test részei legtöbb nép közmondásaiban; főképp a kéz, láb, orr, fej, has, gyomor, szem, fül és száj, fog és nyak stb. De vannak oly közmondások, melyeket nem kép után fogadott el a szokás, melyekben, legalább tudtunkkal semmi nyoma a szimbolizmusnak, például: „meglásd, kinek higgy; ész jobb erőnél,” tömérdek ily erkölcsi és bölcselmi tartalmú mondatok. A szimbolizmus tehát, melyben gondolat és jel vannak egygyé olvasztva, ama tért foglalja el, mely a szellemi és anyagi világot összeköti, számtalan fokozaton vivén által egyiket a másikig, hogy közbenjáró és kiengesztelő legyen a szellem és anyag között, s meghonosítsa testben az eszmét, eszmében a testet, s kellő egységre hozza össze egy szerencsés középponton az ellentétek végleteit, azonosítsa a különbözőket s cserélgesse a hasonlókat.
E szerint a szimbolizmusban minden él, minden mozog, és pedig a szó tulajdon értelmében, mivel örökös lebegése van az elmének gondolatról gondolatra, képről képre, tárgyról tárgyra. A tárgy jelent gondolatot, a kép történetet, a gondolat mindkettőt s viszont, mindenféle cserében. Ez a cserélgetés, ez a változtatgatás tündéri játékot állít elő. Minden nép oly mértékben költői vagy gondolkodó, amilyen mértékben jutott neki ez élő tündérvilág elevenítő ajándéka. Közös forrás, melyhez minden nép oda jár meríteni. Természetesen annyit merít mindegyik, amilyen benne a képesség, a felfogó erő, ez pedig csakugyan különböző.
A szimbolika változékonysága
De változik a szimbolika más körülmények szerint is; minők az élet, éghajlat, társas viszonyok. A halászat és vadászatból élő nép, ha gazdagot akar mondani, körülbelül így fejezi ki magát: „sok vidra vagy medvebőre van,” szántó-vető nép alkalmasint így szól: „hat ökör jár ki udvarából,” míg a tengervidéki „hajókat” fog mondani gazdagság helyett.
A magyar választási rendszer (1848–2026)
A közmondások eredete és a filozófiai alapok
Szó sincs róla, hogy a közmondások ilyen régi hagyomány, ilyen ókori lelki képesség jegyei, s nem tartunk azokkal, kik a közmondásokat valami elveszett régi filozófia ereklyéi gyanánt veszik, vagy bölcsektől és jósoktól hozzák le. Volt idő, mikor a nyelvek származását is egyes bölcsek agyában keresték, de nem találták, s elállván a fölvett véleménytől, okszerűbbnek láták megnyugodni a népek felfogó és alkotó erején, éghajlati és történeti viszonyain, házi és nyilvános életének adatain.
Nem kétlem ez okból, hogy ama tiszta erényre s életbölcsességre vezető jeles mondatok is, minők Pitagoraszéi, bölcs Salamonéi, csak az által válhattak közkincscsé, hogy ön népük szimbolizmusából voltak merítve; s a régi bölcsek, mikor valamely nagy igazságot akartak elterjeszteni, szükségesnek láták, hogy népük ízlése szerint szóljanak, magukat ahhoz alkalmazzák, mint Jézus is a példázatokban; s nem az, hogy jósok és költők lettek volna a közmondások első szerzői, hanem ezek is a néptől tanulták el s vették át a módját: miképpen szóljanak hatályosan a közönséghez, különben amennyi bölcs mondatokat írt már össze a tudós világ, annak mind a népek fejében kellene zúgni ma, holott vajmi kevés ment vérbe náluk a maguk által szerzett és tapasztalt igazságokon kívül.
Mert ahol van hasonlat, ott van különbség is; a különbség fogalmát önként követi az ellentét, és ugyanazonság tudata, melyek is a hasonlóságnak jobb és bal felől eső kiszögellései. E fogalmakat az átviteli szabadság törvénye szerint egymással kicserélvén, felváltván: a hasonló jelenteni fogja azt, mire hasonlít, és nem hasonlít egyaránt, a különbség jelenthet ellenkezőt, az ellenkező pedig éppen egyenlőt; s ekkor végtelen tarkaságú, szeszélyes, alapos, a közönségestől eltérő, módját bírjuk egyszerre a beszédnek.
A magyar választási rendszer (1848–2026)
A közmondások csúcspontja: a különös formák és az eredet megfejtése
A szimbolizmus ott éri el tetőpontját a közmondásokra nézve, ahol ezek különc, dacos formája meghozván az értelmet, azon körülmények eltalálására is kényszerít, melyek a közmondást valaha megszülték. Ezt tudva, utána kell néznünk az életnek, s feltalálni benne azon állapotokat, melyekben az egyes ember is, mintegy magával jővén meghasonlásba, meghasonlik az általános és egyéni, köz és magán dolgok között, s igazságul ismeri azt, mit előbb nem ismert, stb.
Például, valaki által megcsalatva tesz esküt, fogadást, de később tisztába hozatván előtte a csalónak célja, lebeszéljük őt a fogadás megtartásáról, mondván: „ember fogad fogadást, eb a ki megállja.” Ilyen eset volt a magyar történetekben, mert mikor a császár hűségére felavatott hajdúkat magához akarná édesgetni Bocskai, minden oka után végre ama közmondást vágta fejükhez és jobban hatott rájuk, mint akármennyi szónoklatával, mert csakugyan hozzá is állottak, mikép elbeszéli Istvánffy.
De nem állítjuk azért, s ezt kérjük megjegyeztetni, mintha nem volna helye közmondásokban minden szép és erkölcsi oktatásnak. A közmondások e nyomon új stádiumba lépnek a figyelmes vizsgáló előtt, azaz, miután állapotok magyarázatához lesznek kulcsul, egyszersmind jellemzők is, mely minőségben szónoklat és költészet s általuk mindazon neme az írásnak és beszédnek, mely kedélyhez és képzelődéshez van intézve, határtalanul nyer. Szónoknak kimaradhatatlan, költőnek nélkülözhetetlen segédeszköz. Ezeket észrevette, és pedig örömmel, az olvasó mindig, valahányszor jó helyen volt egy-egy közmondás alkalmazva itt vagy ott. Csak érinteni akarom azt a viszonyt, mely a szólóművészeteknek mintegy alkotó részévé teszi a közmondásokat, melyekből ezernyi lehetne idézni, mint fentebb a hűség és fogadásra vonatkozólag tettem.
A közmondások tehát nem általános, előzetesen a tiszta észből lehozott igazságok, hanem leginkább az állapotokból és körülményekből kifejlett állítások, népszerű elvek, közkedvelt vezérigék. Ezzel megint nem mondjuk, mintha egy általános igazság se volna a közmondások között. Van ott elég, még pedig oly állandó igazság, mint a mennyiségtan tételei, például: „a hol nincsen, ott ne keresd; kinek lova nincsen, gyalog jár az Pestre, addig nyújtózzál, meddig a lepel ér, mi nem lehet, kezdete sincs,” stb.
A közmondások kettős rokonsága: eredet és forma, tartalom
A közmondásokat kettős rokonságban találom: eredet és külső formára, valamint tartalomra nézve. Eredet szerint rokon a közmondás a rege és mondakörrel és népdalokkal, amennyiben mindezeknek észrevehetőleg sok elemét tartotta fenn az előző időkből, a népek ifjúságából. Külső forma és tartalom szerint rokon vele a jelesmondat, de a közmondás nem csak erkölcsi és bölcseleti tanokat hoz; sőt az a közmondás is, melynek tartalma egyenlő a jelesmondatéval, különbözik ettől a közéleti gyakorlat által, vagyis: minden ilyen komoly tartalmú közmondás egyszersmi...