Az Alföld tájainak arculatára a puszta különböző növénytársulásai jellemzőek. Ezekben a jól strukturált, zárt gyepekben a szálfüvek és aljfüvek mellett fontos szerepet kapnak a kétszikű lágyszárúak is, ideális élőhelyet biztosítva sok más állatcsoport mellett az egyenesszárnyúaknak. A magasfüvű löszgyepekre a növényzetlakó szöcske- és sáskafajok nagy tömegei jellemzőek. A zavartalanabb, viszonylag nagyobb kiterjedésű gyepfoltokban, főleg kétszikű lágyszárúakon él a magyar tarsza (Isophya costata). A kiemelkedő kórókra, bogáncsokra kapaszkodva élesen, messzehangzóan cirpel a tőrös szöcske (Gampsocleis glabra) hímje. Szintén ragadozó a sokkal kevésbé feltűnő gyakori rétiszöcske (Platycleis affinis) és a csíkos szöcske (Tesselana vittata).
A löszgyepek az alacsonyabb térszíneken sokszor szinte észrevétlenül mennek át a jobb minőségű, füves, szikes pusztába, amely sok tekintetben hasonló a löszgyepekhez, bár megjelennek a szikesedést jelző fajok. A sziki gyepek legjellemzőbb rovarai a szöcske- és sáskafélék. A zártabb gyepekben a növényzetlakó életformájú fajok jellemzőek, a kopárosodás mértékének növekedésével azonban egyre inkább az úgynevezett talajkedvelő életformák válnak dominálóvá. Ilyenek például a kékszárnyú sáska (Oedipoda coerulescens), a rózsaszín hátsószárnyú olasz sáska (Calliptamus italicus) és az élénkvörös vagy kék hátsószárnyú változó sáska (Celes variabilis). A hátsószárny citromsárga alapszínében feketéskék szalagot visel a szalagos sáska (Oedaleus decorus). Vannak olyan fajok is, amelyek hőigényüknek megfelelően napszakosan változtatják tartózkodási helyüket, mint például a tengerzöld sáska (Aiolopus thalassinus).
Az egyenesszárnyúak rendje: szöcskék, sáskák és tücskök
A szikadt nyári réteken gyakran találkozhatunk ezekkel a ciripelő, figyelemreméltó ugrásokra képes rovarokkal, melyeket általában vagy szöcskeként vagy sáskaként emlegetünk, pedig a két faj nem ugyanaz. A szöcskék és a sáskák is az egyenesszárnyúak rendjébe tartoznak, ám előbbi a tojócsövesek alrendjének, utóbbi pedig a tojókampósok alrendjének egyik öregcsaládja. Ez az igen népes rend világszerte 27.000 fajt számlál, melyek közül hazánkban 126 található meg.
Különbségek a szöcskék és sáskák között
Az egyik legfeltűnőbb különbség köztük a csápjuk hossza. A sáskáké ugyanis rövid, a testhossz felét sem éri el, míg a szöcskék esetében sokszor a rovar testénél is hosszabb. A másik eltérés a nőstény állatoknál figyelhető meg: az alrendi elnevezésükhöz hűen a sáskáknak rövid, alig látható tojókampói vannak, a szöcskéknek viszont szemmel láthatóan is hosszú tojócsövük.
Az is árulkodó jel lehet, hogy milyen napszakban találkozunk a rovarral. Ha napközben, akkor szinte biztosan sáskával van dolgunk, ha pedig szürkületkor vagy este, akkor szöcske lesz a delikvens. Bár ezt valószínűleg kevésbé tudjuk megfigyelni, de a sáskák szinte csak növényeket fogyasztanak, a szöcskék étrendje pedig változatos: vannak ragadozó és vegyes táplálkozású fajaik is.
Akkor is be tudjuk azonosítani a rovart, ha nem látjuk az egyedet, csak a hangját halljuk. A sáskák ugyanis az első pár szárnyukat a hátsó lábakhoz dörzsölve zizegő hangot hallatnak, a szöcskék viszont a tücskökhöz hasonlóan az első szárnyaikat összedörzsölve ciripelnek. A sáskák és szöcskék hangkeltése különbözik egymástól. A sáskák combjukat fedőszárnyukhoz dörzsölik, a szöcskék hangadószerve a fedőszárnyak tövén található.
Minden, amit nem tudtál a szöcskékről
| Jellemző | Szöcskék | Sáskák |
|---|---|---|
| Csáp hossza | Hosszú (gyakran testhossz feletti) | Rövid (testhossz fele alatti) |
| Nőstény tojócsöve | Hosszú, szemmel látható | Rövid, alig látható tojókampó |
| Aktív napszak | Szürkületkor, este | Napközben |
| Táplálkozás | Ragadozó vagy vegyes | Növényevő |
| Hangkeltés | Első szárnyak összedörzsölése (ciripelés) | Első szárnyak hátsó lábakhoz dörzsölése (zizegés) |
A zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima)
A zöld lombszöcske hatalmas termetű, fűzöld színű rovar, jellegzetesen hosszú és vékony csápokkal, erős ugrólábakkal rendelkezik. A nősténynek hosszú tojócsöve van, ami nem nyúlik túl az összecsukott szárnyakon. A homlokától a szárnya hátsó végéig 6 centiméteresre is megnő. A hímek testhossza 28-34 mm, a nőstényeké 27-38 mm, ehhez járul még a 23-32 mm-es tojócső. Nagy termetű, hosszú szárnya miatt karcsúnak tűnő faj. Alapszíne fűzöld vagy világoszöld, ritkán az idősebb egyedek sárgásak lehetnek. Néha lábai is sárgásak. A hátsó comb alsó része világos vagy majdnem fehér. A fejtető, a torpajzs felső része és a hímek szárnyán a cirpelőkészülék barnás, sőt néha feketés. A hátulsó lábszár tüskéinek csak a hegye fekete. Karcsú szárnyai igen hosszúak, kb. 2 cm-rel túlnyúlnak a hátsó térden, amivel jól megkülönböztethető az éneklő lombszöcske (Tettigonia cantans)től. A hím cerkuszai (potrohfüggelékei) karcsúak, kissé befelé hajlanak, első harmaduknál kis belső fog található.
Éneke jellegzetes és erős, akár 100 méterről is hallható. Pirregő hangját percekig hallatja. A zöld színükkel kitűnően álcázott rovarokat gyakran csak hosszan tartó, hangos énekük árulja el, ezt a hímek elülső szárnyaik egymáshoz dörzsölésével idézik elő. Párzási időben a nőstények keresik fel a hímeket meghallva azok "hegedűszólóját".
Eurázsiában honos, az Ibériai-félszigettől Közép-Ázsiáig. Európában elterjedésének északi határa Dél-Angliáig és Skandináviáig ér. Élőhelyére nem különösebben kényes, amíg az nem túlságosan hideg. Sűrű, magas füvű rétek, ligeterdők, bozótosok, erdőszélek, parlagok, kertek lakója. A lakott területeken az egyik leggyakoribb szöcskefaj, néha házakba is betéved. Kiválóan repül. Kifejlett egyedeivel júniustól októberig találkozhatunk.
Életmód és szaporodás
A zöld lombszöcske ragadozó életmódú, noha ránézésre nem tűnhet úgy. Prédája legtöbbször a fátyolka (Chrysopidae). Nagyon jó a látása, már messziről észreveszi az embert, de remek álcázóképességében bízva, mozdulatlan marad sokáig. Ha úgy érzi, hogy már túl közel vagyunk, ugrik egy hatalmasat az ugrólábaival és ugrás közben kibontva szárnyait, elrepül messzire. Sőt! Még a hallása is kiváló. Lárvakorban is apró rovarokat fogyaszt. A lárva majdnem ugyanúgy néz ki, mint a kifejlett egyed, csak annyi a különbség, hogy a kifejlett egyednek a szárnyai jóval nagyobbak. Az egyedfejlődésük nem véletlenül a kifejlés. Erre a fejlődésre jellemző, hogy a lárvák és az imágók kinézete és életmódja nagyon hasonló.
A nőstény a petéit erős tojócsöve segítségével a talajba vagy a kéregrepedésekbe rakja. A körülbelül 100 pete 5 milliméter hosszú és sötétszürke színű. A petékből csak a következő évben kelnek ki a kis szöcskék. Eleinte a réteken, ott főleg a bokrok közelében élnek, csak július végén alakulnak át kifejlett rovarrá. A nőstény a talajba rakja a petéit, amelyek legalább kétszer (de akár ötször is) áttelelnek. Petéi jobban bírják a kiszáradást, mint az éneklő lombszöcske, ezért a két faj csak ritkán fordul elő együtt. Az áprilisban kikelő lárvák 7 fejlődési stádiumon mennek át. A lárvák többnyire a gyepszintben, míg az imágók gyakran a bokrokon, fák lombjain tartózkodnak.
Az egyenesszárnyúak ökológiai jelentősége
A száraz és félszáraz gyeptársulásaink jellemző állatfajai közé kell sorolnunk a tömegességükkel és hangadásukkal egyaránt kitűnő szöcske-, de különösen a sáskafajokat. Ezek a fajok - illetve a növénytársulások szerkezete és mikroklímája, valamint az alapkőzet által meghatározott sajátos csoportosulásaik (ökofaunák) - többszörösen is fontos szerepet játszanak a társulások anyag- és energiaforgalmában. Amellett, hogy - elsősorban a sáskák - ürülékükkel cellulózbontó baktériumokat ill. egysejtűeket juttatnak a talajba, ezzel segítve a lebontó folyamatokat, mint elsődleges és másodlagos fogyasztók közvetítő szerepet játszanak a magasabb táplálkozási szintek felé azzal, hogy maguk is táplálékul szolgálnak más állatcsoportok, pl. rovarevő kisemlősök, ragadozó ízeltlábúak (pókok, rablódarazsak, rablólegyek) számára.
Az egyenesszárnyúaknak a madarak táplálkozásában betöltött szerepe már régóta ismert részben megfigyelések, részben a gyomortartalom vizsgálatainak eredményei alapján. Ha a fogyasztott egyenesszárnyú fajokat nézzük, azt találjuk, hogy elsősorban a tömegesen megjelenő, nagyobb termetű fajok esnek áldozatul a velük táplálkozó madaraknak. A madárfajokat tekintve viszont csak kevés faj, s azok sem egyenlő mértékben fogyasztanak szöcskéket, sáskákat. Például a Hortobágyon a főként gradációkkor megjelenő pásztormadár a legnagyobb sáskapusztító, de kevéssé marad el mögötte a mindig jelen lévő kékvércse. Jelentősebb mennyiségű egyenesszárnyút fogyaszt a pajzsos cankó, a fehér gólya, a bakcsó, a vörösvércse és a mezei pacsirta is.
Bioindikátor szerep és klímaváltozás
Az egyenesszárnyúak alkalmasak növénytársulások jellemzésére, mert szorosan kötődnek a különböző nyílt növénytársulásokhoz. Így, miután a hasonló növénytársulás-csoportoknak a fajösszetételből adódóan hasonló szerkezetük, s így közel hasonló mikroklímájuk van, az egyes fajok elterjedése nagymértékben megegyezik az adott növénytársulás elterjedésével, tehát az egyes növénytársulás-csoportoknak jellemző fajösszetételű egyenesszárnyú együttesek felelnek meg. Ezek fajai két csoportra oszthatók. Az egyik csoportot azok alkotják, amelyek többféle típusú állományban előfordulnak, mindenütt viszonylag magas egyedszámmal (euriök, domináns fajok), míg a másikat csak, vagy zömmel az adott társuláson belül megtalálható sztenök, karakter, illetve differenciális fajok alkotják. Az ilyen fajokat nevezhetjük az adott termőhelyi feltételek bioindikátorainak.
E rovarok együttesei is jelentősen visszahatnak a növénytársulásokra részben fogyasztásuk, részben az ürülékükkel a talajba kerülő cellulózbontó baktériumok által. Utóbbiak közvetlenül a talaj rekuperációs folyamataiban, ásványi anyag forgalmában lehetnek jelentősek. Így ez a rovarcsoport nemcsak fauna- és flóratörténeti, hanem társulástani és produkcióbiológiai, tehát közvetve gazdasági és természetvédelmi szempontból is jelentős.
Bár a nagy posztglaciális faunamozgások már lezajlottak, mégis néhány érzékenyebb faj área-fluktuációja jelenleg is folyik. Ezeket az áreaváltozásokat a jelenleg ható klimatikus tényezők határozzák meg elsősorban (például a nyári csapadékot hozó ciklonok pályáinak északra tolódása következtében a kontinentalitás erősödése, illetve az utóbbi évtizedben a "klímaváltozás" /globális felmelegedés/), de jelentős szerepet játszik az emberi tevékenység is. Valószínűleg a klímaváltozás eredményezi néhány melegkedvelő faj előrenyomulását (expanzió). Ilyen például a négypöttyös repülő szöcske (Phaneroptera nana), amely hasonlóan más mediterrán fajokhoz (pl. Meconema meridionale - déli dobolószöcske) hatol észak felé. Hasonló mozgást mutat a melegkedvelő szalagos sáska (Oedaleus decorus), kis bunkóscsápú sáska (Myrmeleotettix maculatus), illetve a változó vagy szerecsen sáska (Celes variabilis), marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus), rövidszárnyú rétisáska (Euchorthippus declivus), a szikespusztai gyepek jellemző fajai.
Más fajok esetében área-regresszió történik, amelyhez a legtöbb esetben az élőhelyek emberi tevékenység által történő zavarása, megszüntetése is hozzájárul. A függőleges övezetességeben is mutatkozik esetenként változás, az alacsonyabb régiókból a magasabb régiók felé tolódás. Láthatjuk, hogy az emberi tevékenység, de a természetes ökológiai változások hatására a fajok akár élőhely-váltásra is kényszerülhetnek.