Matula Gyula Oszkár horgásznovelláin generációk sora nőtt fel. Ne horgászmódszertani fejtegetésekre számítson az olvasó, mert Oszi bácsi horgászvilága más is, több is, mint puszta halkergetés: a természetközeli ember tudósít itt az átalakuló környezetünkről, a Körösök nagy árvize utáni folyószabályozásról, eltűnő halakról és elmúló szerelmekről.
Matula Gyula Oszkár egy élő legenda, az Athenaeum pedig ezzel a kiadással tiszteleg a mester munkássága előtt. Egyben javasoljuk a fiatal horgászok számára, hogy kísérjék el az öreget megírt horgászkalandjaira.
Matula Gyula Oszkár 86 éves korában elhunyt. Nagyváradon született 1938. november 16-án. Eredeti foglalkozása vasesztergályos. A technikum elvégzése után főmunkaidőben művezetőként és szakmunkásoktatóként dolgozott. Közép- és felsőfokú tanulmányait esti, illetve látogatás nélküli tagozaton végezte, később romániai magyar lapokban publikált. 1984-ben települt át Magyarországra, kezdetben a budapesti Hírlapkiadó Vállalat alkalmazta üzemi lapoknál, aztán a Pest Megyei Hírlapnál, majd a Népszabadságnál dolgozott főmunkatársi státuszban. Íróként a Magyar Horgásznál debütált, 30 évig volt a lap állandó külső munkatársa. 22 megjelent könyvének többsége (novellák, kisregények) a horgászattal foglalkozott, s ezen belül a környezetvédelem fontosságát propagálta.
A horgászirodalom sajátos része a magyar irodalomnak, olyan nagynevű szerzők jegyzik, mint Fekete István, Szász Imre, Végh József, Kovácsházy Vilmos, Zabos Géza és végül, de nem utoljára Matula Gyula Oszkár.
Huszonöt évvel ezelőtt a Magyar Horgász című lap olvasószerkesztője voltam. Lapzárta táján jöttek a kéziratok, volt közöttük horgászvíz bemutató, különféle horgászpraktikákról szóló írások, versenybeszámolók, PR anyagok, hirdetések, beszámolók külföldi horgásztúrákról. Csak irodalom nem volt. Meg sem kérdeztem, ki a szerző, elkezdtem olvasni és néhány mondat után tudtam, hogy kincsre leltem. Ismerős volt a stílus, néztem a kézirat alját Matula Gyula Oszkár. A horgásztémájú irodalom egyedi műfaj, nem véletlen, hogy kevesek sajátja. Mindemellett meghatározó természetesen a gyermekkor, az iskolás évek. Ahhoz, hogy megérthessük és élvezhessük a Matula által megírt világot, meg kell ismernünk a szerzőt, aki bölcsességgel, empátiával, sajátos humorral szövi a szót, miközben olyan horgászkalandok esnek meg vele, amelyeket később feldolgoz, és amelyek túlmutatnak a horgászaton. Mi lehet a titka? Nyilván sokat nyom a latban az egyedi nyelvezet, a stílus, a természetszerető ember jártassága és az a humán attitűd, ahogy szereplőihez viszonyul.
Legyen csavargó cigánygyerek, az utolsó vízimolnárok egyike, a Csicsóból elszármazott góbé erdész, a nyugalmazott kántortanító, a hajdani cseléd, aki Illyés Gyula szülőföldjéről való, az édesapja és nagyapa, a Papó, akinek történetét - nem szégyellem - megkönnyeztem. Hiszen ahogy ő horgászott gyermek és ifjú korában, olyan már nem létezik. Eltelt közben 70-80 év, és a horgászat megváltozott. Manapság mindennél előbbre való a módszer, az eredményesség, a zsákmány.
Matula mester novellái más világba kalauzolnak bennünket, vannak ugyan azokban is szép számmal praktikák, de olyanok, amelyek nekem igencsak szívem szerint valók. Ezeket megtanulni, ellesni csak úgy lehetett, ha az ember egy hátizsákkal, mogyorófa pálcával, bakancsban vagy csizmában járja a partokat, és egy idő után legyen az a Tisza vagy éppen a Körös, felfedezi és megismeri a szőke, tört vizet áradás vagy apadás után, ahol egy-egy sziget alatt kapitális márnák fészkelnek. Menni kell azokon a már nem létező utakon, ahol a patanyomokban meggyűlik a víz, ahonnan meg lehet szedni a harcsázáshoz való nadályt.
De nem csak harcsával él az ember. Ha a bihari hegyeket járja, találkozhat hirtelen kezű havasi pásztorokkal, meg olyan hozzáértő emberrel, aki felviszi a kanyonok közt oda, ahol a nevezetes Vida-patak ered. Ahol a sok szép látnivaló mellett be lehet iratkozni a műlegyező horgászat szabadegyetemére, és meg lehet tanulni műlegyet kötni tollból, szőrből, fonálból, amit aztán faggyúzni, viaszozni kell, hogy az örvénylő vízben ne ázzon el, ráadásul még hasonlítania is kell ahhoz a bogárhoz, lepkéhez, ami a meghorgászandó patak fölött repked.
Azt is megtanulhatjuk, hogy, már hazai vízen, az én szívemnek is oly kedves Sión hogyan halásztak régen káváshálóval meg borítóval. Behajtották a marhát a kiöntésekbe, hogy felkavarják az iszapot, amiben aztán a hal megbódul. Már csak össze kell szedni őket. Az is nagy tanulság a mai korszerű hűtőszekrények világában, ahol szakosítottan tárolja a háziasszony az ennivalót, hogy a hűtésnek, tárolásnak van egyszerűbb módja, ha halról van szó, hiszen elég gödörbe tenni nedves homokkal betakarni. És minderről a horgászat kapcsán nyertem ismeretet.
Sok mindent megtudunk a havasokról, szurdokokról, áradó és megcsapolt folyókról és nincs tudomásom róla, hogy írt volna még valaki olyan remeklést egy különleges és egyre ritkább halról, a galócáról, mint a szerző. Aki fogott már galócát, vagy vadászott rá, mert ez nem olyan jószág, ami könnyen adja magát, szóval az tisztában van vele, hogy erre a halra vadászni szoktak, harcolni kell vele, mert küzd a végsőkig.
Novellát írni nem könnyű, mert annak belső igénye van, amit úgy hívnak, hogy mérték. Matula mestere a műfajnak, árad belőle a szó, de nincs közte felesleges. Olvasom a novellákat, és némi hozzáértés okán arra gondolok, hogy milyen szerencsések vagyunk.
Eljön az író otthonról haza Magyarországra, ami önmagában sem kis kaland. Útravalója az anyai, apai, nagyapai örökség, a szülőföld szeretete. Megtartó erő ez akkor is, ha az újabb és újabb írások már Magyarországon születnek. Jut nekünk is belőle, nincs más dolgunk, mint hozzácsapódni. Akár a kandalló mellett ülve, vagy hosszú úton a vonatablak mellett kuporogva, lapozzuk fel a most megjelent kötetet, és vegyük a fáradtságot, keressük a régieket az antikváriumokban, mert jutalom lesz a vége. Elismerés, hogy az élet számos olyan élményt tartogat, amihez a horgászbot is jó kapaszkodó. Magasra visz, olyan magasra, ahol az égbenéző sziklákat zúgó patakok harapják. A sziklák csúcsáról jól látni az embert, az esendőt, a szeretni valót, a tanultat, a jártasat, a szegényt, a szerelmest. Olvasni jó, higgyenek nekem, különösen akkor, ha Matula Gyula Oszkár műveit forgatják.
A Körút és Majakovszkij utca sarkán, az önkiszolgáló étteremben beszéltük meg a találkozót, kollégám itt „találta” a riport-alanyt. Jobb helyet is el tudtam volna képzelni, mint ezt az örökké zsúfolt csehót. A tömegétkeztetés e Noé bárkájában ázott ruhák és az ételek szaga keveredett a levegőben, mindez áporodott volt és lehangoló. János bácsi túrós csuszát kért, mert azt nem kellett rágni. - A fogaim meguntak szolgálni - mondta bölcs belenyugvással.
- A beszéd nem elég, a tájat is látni kell. Jöjjön le Rácegresre, ott majd sort kerítünk a beszélgetésre. A hóbortos áprilist kihagytam, május végén utaztam Tolnába, a tavaszmúlás és nyár küszöbén. A Sárpatak és Sió közt megálltam, s magamban igazat adtam az öreg Jánosnak. Ezt valóban látni kell, hallomásból nem lehet elképzelni ennyi szépséget.
Ha a háttérben nem kéklene a Hegyhát, s a folyót sejtető erdők, az egy tagban sárgálló irdatlan repcetábla, a végtelenség illúzióját adná, mint a halkan mormoló tenger. A repce is hullámzik, hajlik a szélben. A virágok neszező zizegés egybeolvadt a méhzümmögéssel. Olyan a táj, mint egy hatalmas templom, az ember megilletődve lépked a porcsinos úton. A dűlőt a hajnal harmattal öntözte, mint oltár előtt a kőpadlót az ájtatos barátok. A sudár jegenyék zöld-ruhás szentek, s fent, az ég kék kupolájában freskót fest a szél pufók kis bárányfelhőkből.
- Az ott a Sárköz, az meg az Olajfák hegye - mutat János bácsi a szemközti, vakondtúrásnyi dombra. A puszta emberének a lanka már dombnak számít, s a dombot hegynek titulálja. A Sajó menti két-három enyhe redő sem több, mint a kezdődő öregség apró ráncai. Az a néhány olajfa legfeljebb csak liget, de az ezüstös virágkösöntyűk illata úgy elbódítja az embert, mint az óborok nemes zamatja.
A búzán túl kákás zsombék, ahogy rálépek, zavaros lötty bugyborékol a felszínre. Átlábalunk egy tocsogón, melyben millió ebihal tanyázik. A Sió nehezen tárja elénk reggeli arcát, előbb még meg kell küzdjünk a kökényekkel.
- Ezt kiérdemeltük - kínál az Öreg kisüstivel. - Ihat nyugodtan, errefelé nem jár a rendőr. Rendőr nem jár, valami mégis csörtet a szemközti bozótban. Előbb egy agancsos fej kíváncsiskodik felém, majd egy böhöm nagy vadkan. Jönnek az őzek, lefetyelik a vizet, ritka szép felvonulás képei peregnek előttem, mint egy ingyenes diafilm-vetítésen.
- Döntse el, horgászni jött vagy bámészkodni - mutat az Öreg a botok felé. - A csuka, süllő ilyentájt rabol. Szarvast, vaddisznót később is láthat.
Úszósra szerelek horgonyos ólommal, közben lesem az öreg-legényt. A partszélről vág egy somvesszőt, alig több, mint másfél méter. A szerelés sem túl bonyolult, egy szál spárga, a végén hármashorog. Úszó nincs, se ólom, se acélelőke. A horogra felfűz egy bodorkát, aztán közvetlen a nádfal mellett ki-be rángatja a csalétket, mintha csak játszana.
- Maga mindig így szokta, János bácsi? - Én már csak így, meg mások is, ezt hívják mifelénk mártogatásnak.
Eddig a mártogatásról úgy tudtam, a népi tánc egyik fajtája. Maradok a Saját módomnál, az acélelőkés drillingben jobban megbízom. Az úszóim enyhén libegnek, de egyéb semmi, a repesve várt lemerülés nem akar bekövetkezni. János bácsi is feljebb húzódik egy vízbe dőlt farönk mellé. A rönkön túl a folyás lelassul, apró örvények kavarognak a sodrásban. Az egyik ilyen tölcsérbe pottyantja a bodorkát, a hal eltűnik, majd a somfanyél hirtelen meghajlik.
- Segítsek, vigyem a szákot? - Minek? Ha megakadt, kijön, ha meg nem, úgy is hiába.
Kijött. Szép, kétkilós csuka, a horog mindhárom ága biztosan ül a szájában. Tíz perc múlva, ugyanonnan, partra kerül a párja. Nem tudom, miért, az Öreg nem teszi Őket a vízbe, hanem egy gödörbe, aztán az egészet befedi nedves homokkal. - Ez a legjobb frizsider - mondja az okát. - A nedves homokban tovább eltart a hal, nem romlik meg melegben sem.
- Csak tudnám, a maga bodorkái mivel különbek, mint az enyéim - kérdem félig tréfásan a harmadik csuka után. - Azzal, hogy az enyémet látják, a magáét meg nem. A meder teli van ággal, tavalyi lombbal, a kishal behúzódik az aljzatba, a csukának meg nincs pápaszeme.
Az egyik szerelésről lehámozom az úszót, a kurtára hagyott vezérhúr végén csak a drillinget hagyom. Aztán mártogatok, ahogy János bácsitól látom, s ahogy sráckoromban ingereltem a kecskebékákat az ustorra kötött leveles ággal. Néhány loccsintás után befut az első kliens. Érzem a rántást, bevágok, de nem elég gyorsan. A másodperc töredéke a késés, ám ez pont elég, a horog bodorka nélkül pattan a magasba, majd egy fűzfaág végén köt ki. Az ág messzire benyúlik a víz fölé, nem érem el a horgot. Ilyenkor derül ki, milyen szívós egy 0,25-ös Silstar húr, kétszer is nekiveselkedem, míg sikerül elszakítsam.
- Közben János bácsi kibűvölte a negyedik csukát is, utána bezárja a boltot. spárgát akkurátusan felgöngyölíti, a somfabotot kettőbe vágja és meghegyezi nyársnak. - Maga csak pecázgasson. Én elhúzódok az olajfák közé, retytyintek egy kis tüzet. Ha megéhezett, jöjjön maga is, sütünk kolbászt meg szalonnát.
Szorgalmasan mártogatom a bodorkát, az első csukát mégsem ezzel fogom. Látom, a másik bot parafa úszója megindul, bukdácsolva szalad a víz tükrén, mint csámpás cseléd a szatócsboltba. Megdolgoztat a koma, nem akar kijönni. Néhányszor felvetődik, kicsapódik a vízből, olyan szaltókat produkál, mint egy cirkuszi légtornász. Ereje fogytával átvált egy másik trükkre, engedi magát vonszolni, s mikor már biztos vagyok a sikerben, hirtelen beindul, nekirugaszkodik, hogy szakítson. A húr bírja az ostromot, a hal feladja. Úgy vontatom partra, akár egy lerobbant torpedót. A becsvágy nem hagy nyugodni, folytatom a mártogatást. Lassan rájövök, olyan ez is, mint a pisztrángozás, jó reflex kell hozzá és villámgyors bevágás.
Ahogy lépked a délelőtt, lanyhul a szemközti forgalom, már csak egy kakukk feleselget önmagával egy odvas tölgy ágán. Meg kéne számoljam, hányat kakukkol. A néphit szerint a kakukkolások számát hozzá kell adni az évek számához, hogy megtudjuk a végeredményt. Nem számolom, nem érdekel. Az élet velejárója az elmúlás, minek elébe menni a dolgoknak.
Az olajfák félgőzzel üzemelnek, nappal a kis kelyhek bezárulnak. Fanyar füst száll a magasba, a rőzse és a piruló szalonna kellemes illata érződik.
- Jól beszél, magam is úgy vélem - bólint rá János bácsi, mikor elmondom neki a kakukkos dolgot. - A sorsát nem kerülheti el senki, úgyis az történik velünk, amit a nagykönyvben megírtak.
- Meséljen valamit, milyen volt az élete - kérdem az öreg juhásztól. Rám néz, kicsit csodálkozik, magam is érzem, milyen sután hangzik a szokványos riporter kérdés az olajfák árnyékában. - Milyen? Mint a többi cselédé - intézi el a választ. - Megírta azt már a Gyula, minek még arról többet beszélni.
- No, azért két esetet elmondok - békít az öreg, hallgatásomat alighanem neheztelésnek véli. - Volt egy komisz kasznár az uradalomban, bár az igaz, értette a dolgát. Egyszer, úgy 1940 táján megpofozott, pedig a verést megtiltotta a gróf Úr. Mikor hazajöttem a fogságból, az volt az első, hogy visszaadtam a pofonokat. El is kotródott a faluból más határba. Ötvenegyben rám szálltak, be akartak szervezni a pártba. Még Szekszárdra is becitáltak a pártközpontba. Mit gondol, ki akart meggyőzni? Az a kurafi, a volt kasznár! Nem léptem be, ő viszont az elsők között lépett meg ötvenhatban. A víz nem válik borrá - sommázza a történet tanulságát az öreg.
- Ízlik? - néz rám kérdőn János bácsi. - Már ne vegye rossz néven, de az a túrós csusza förtelmes volt, amit Pesten ettem. - Nemcsak az étel, de ahogy ettük! - pirulok utólag a körúti ebédért. - Sajnos, a városi ember már enni sem tud igazán, a nagy rohanásban az étkezés szép szertartása rég elsilányult kényszerű funkcióvá.
- Hogy halásztak a Sióban régen, János bácsi legénykorában? - Inkább suttyó, mint legény. Legénykoromban, kivált mikor már béres voltam, ritkán akadt idő a halászatra, no meg tiltották is erősen, a Sió is a birtokhoz tartozott. Aki csinálta, leginkább kávás hálóval halászott, meg borítóval. Behajtottuk a marhát a kiöntésekbe, hogy iszapot kavarjon. A zavaros vízben a hal megbódult, egyszer egy tízkilós harcsát fogtam a borítókosárral….
- A napokban otthon jártam Rácegresen. Tudod mi az újság? Meghalt János bácsi. Emlékszel? Az az öreg juhász, az Illyés barátja. Halk harangszót hallok. Nem a rácegresi iskola harangját és nem is az ekevas kolompolását, mely a puszták népét ébresztette a cselédszálláson. Belül, bennem csilingel a kis csengő, a lélek harangja: rekviem a puszta fiáért. Csendben, sokáig ülök az asztalnál, felidézem a napfényben fürdő Siót s az Olajfák hegyét. Kint május van, nyílnak a virágok.
Alakuló frakcióülés – sajtótájékoztató
Az Olajfák hegyén - Matula Gyula Oszkár Épp két éve - hogy rohan az idő! - egy kollégám felhívott telefonon. - Van egy ragyogó témám, de nem az én műfajom. Ha érdekel, átengedem, tudom, te „harapsz” az ilyesmire. Az ezt követő tájékoztató lényege az volt, hogy egy tolnai atyafiát felküldtek Pestre valami kivizsgálásra. Az öreg bölény azon kevesek közé tartozik, akik Illyés Gyulát még pertu Gyulának tisztelték, és suhanc korukban kézzel fogták a halat a Sió vizében.
Matula Gyula Oszkár munkássága a Fekete István által megteremtett hagyományt folytatja, ám saját, egyedi hangvételével gazdagítja azt. A természet szeretete, a horgászat öröme, az emberi kapcsolatok mélysége és a környezetvédelem fontossága mind-mind visszaköszönnek írásaiban.
A „A folyók hátán érkezik a fény” című kötet Matula Gyula Oszkár eddigi munkásságának reprezentatív válogatása, amely bemutatja a szerző sokoldalúságát, líraiságát és humorát. A könyv nemcsak a horgászat szerelmeseinek szól, hanem mindazoknak, akik értékelik a szépírói nyelvet, az emberi sorsok iránti mély empátiát és a természet iránti tiszteletet.
A könyvben külön ráadás az ízletes halételreceptek megosztása az Olvasókkal. Mint e műfajban képzett szakácsnő bátran mondhatom: pompásak, önmagukban megérnének egy könyvet.
