A magzati keringés vagy circulatio foetalis lényegesen különbözik a születés utáni keringéstől.
A hypoxiás ártalmak negyede a szülés megindulása előtt következik be a magzatban.
A magzati asphyxia korai felismerése céljából nélkülözhetetlen a hatékony vizsgálómódszer megtalálása.
A magzati keringés “motorja” tehát a felnőtt keringéshez hasonlatosan a szív.
A szív fejlődésének első szakaszában egy csőszerű képletként jelentkezik, melyben a finom pulzáció megfelelő eszközökkel már a fogamzást követő 21. napon felismerhető.
Rutin ultrahang-vizsgálattal általában a hatodik terhességi héten (a fogamzást követő 4. héten) ismerhető fel a szívműködés.
A szívfrekvencia a legkorábbi stádiumban 80-90/min körüli érték, mely a 10. hétig 180-190/min értékig változik, majd a terhesség folyamán fokozatosan, lassan csökken.
A szülést megelőző hetekben a normális magzati szívfrekvencia 120-160/min közötti tartományban tekinthető élettaninak.
A szív az ötödik terhességi hét körül intenzív alak- és formabéli átalakuláson megy keresztül.
A kezdeti csőszerű képletből egy “S” alakú görbület kialakulása után fokozatosan felveszi későbbi alakját, kialakulnak a szív üregei: a kamrák és a pitvarok.
A szív fejlődése az ötödik-hetedik terhességi hét során a legintenzívebb, és ekkor a legsérülékenyebb is ez a biológiai folyamat.
Nem tekinthető véletlennek tehát, hogy egyes fertőzések, gyógyszerek, vegyszerek, anyai anyagcserebetegségek gyakorta magzati szívfejlődési rendellenesség képében jelentkezhetnek.
A szív leggyakoribb fejlődési hibái e sövények és - ritkábban - a billentyűk kóros eltérései.
A szív méhen belüli rendellenességei alapvetően két csoportba oszthatók: anatómiai (tehát alakbéli), illetve funkcionális (működésbéli) rendellenességekre.
Az anatómiai hibák lehetnek önállóak, tehát egy terület hibái (például sövényhiba), illetve összetettek, vagyis a szív több részét egyszerre érintő fejlődési rendellenességek.
A szívhibák felismerése napjainkban megfelelő technikai háttér és speciális szaktudás birtokában egyre nagyobb hányadban megoldhatónak tekinthető.
A magzati szív célzott ultrahangos vizsgálatával (magzati echokardiográfia) mind az anatómiai, mind a funkcionális hibák felismerhetők.
A vizsgálat speciális szaktudást, technikai hátteret igényel, valamint időigényessége miatt jelenleg még nem képezi a rutin terhesgondozás részét, indokolt esetben azonban a vizsgálat megfelelő centrumokban elérhető.
Javallatnak tekinthető a kórelőzményben szereplő szívhiba (mind a családi terheltség, mind az esetleges előző beteg magzat, illetve újszülött indoka a vizsgálat elvégzésének), idős anyai életkor, anyai cukorbetegség, méhen belüli magzati fertőzés gyanúja, egyes gyógyszerek, vegyszerek alkalmazása a terhesség során, illetve rutin ultrahangszűrés alkalmával észlelt bizonyos eltérések esetén.
Súlyos, az élettel össze nem egyeztethető szívhiba megfelelő időben történő felismerése esetén lehetőség nyílik a terhesség genetikai javallat alapján történő megszakítására.
A keringő vér oxigéntartalmának helyreállítása, “felfrissítése” azonban a felnőttétől eltérő módon nem a tüdőben történik, hiszen a tüdő méhen belül még nem légtartalmú szerv, így értelemszerűen a gázcserére sem alkalmas.
A gázcsere (oxigénfelvétel, széndioxidleadás) szerve méhen belül a lepény.
A lepényben a magzati oldalon az erek bolyhokban “fürdenek” az anyai oldal - az anyai keringés - vérkészletében.
Így a magzati és anyai vér csak közvetve, a bolyhok rétegein keresztül érintkezik egymással, de ezen a hatalmas felszínen keresztül lehetőség nyílik a gáz-cserére.
A magzat által elhasznált vér a köldök-zsinór két artériáján keresztül jut be a lepénybe, ahol a bolyhokon keresztülhaladva az anyai “kádban” megfürödve felfrissül, oxigénben dússá válik.
A köldökzsinór vénáján keresztül a friss vér visszajut a magzatba, ahol a májat friss vérrel látja el, valamint keveredik a magzat alsó testfeléből elhasznált, vénás vért szállító nagyérrel, és továbbjut a magzat szívébe.
A két pitvarban a felső testfél elhasznált vére és az alsó fővénán érkező friss vér a pitvarok közt lévő élettani nyíláson (foramen ovale) keresztül keveredik.
A jobb szívfélből a vér egy igen kis része jut csak a magzat tüdejébe, nagyobbrészt egy - a megszületés után záródó - éren át (Botallo-vezeték) jut a főverőérbe (aorta).
A magzat keringésének szabályozása, a szabályozás törvényszerűségeinek felismerése lehetővé tette, hogy a magzat méhen belüli állapotáról a keringés paramétereinek vizsgálatával információkat nyerjünk.
A magzat szívfrekvenciájának ellenőrzése a szülészetben régóta ismert vizsgálóeljárás.
A szülés körüli időszakban a normális magzati szívfrekvencia 120-160/min.
A magzat szívfrekvenciájának a méh összehúzódásával, illetve a magzat mozgásával egy időben az idő függvényében történő észlelése a kardiotokográfia (CTG) vizsgálat.
Ennek során észleljük a magzat szívfrekvenciáját, az esetleges méhtevékenységet, magzatmozgásokat, az eredményt a gép grafikusan megjeleníti egy papírcsíkon.
A vizsgálóeljárás segítségével igen lényeges információkat nyerhetünk a magzat méhen belüli állapotát illetően.
Oxigénhiányos állapotban többnyire a szívfrekvencia átmeneti vagy súlyosabb esetben tartós lassulása figyelhető meg.
A vizsgálóeljárások másik csoportja a magzat ereiben keringő vér eloszlását, sebességét, irányát határozza meg.
Oxigénhiányos állapotban a keringés szabályozása az életfontosságú szervek keringésének megtartása céljából “átrendezi” a véráramot.
A keringés paraméterei speciális ultrahangvizsgálattal (magzati keringésvizsgálat: flowmetria) ellenőrizhetők, a keringést egyes érszakaszokon vizsgálva véleményt alkothatunk a magzat oxigénellátását illetően.
A vizsgálat előnye, hogy úgynevezett non-invazív, tehát az anyai szervezetbe nem hatoló vizsgálat, mégis igen lényeges és megfelelően pontos információt szolgáltat a magzat méhen belüli állapotát illetően.
A vizsgálat indokát képezheti például anyai magas vérnyomás, a magzat fejlődésének lassulása, kóros CTG lelet.
A magzati ultrahang egy képalkotó vizsgálat, amelyet terhesség alatt használnak a magzat fejlődésének és egészségi állapotának ellenőrzésére.
Ultrahanghullámok segítségével készít képet a méhben lévő babáról.
A vizsgálat célja a terhességi kor meghatározása, a magzat növekedésének nyomon követése, az esetleges fejlődési rendellenességek felismerése és a méhlepény állapotának ellenőrzése.
Ez egy biztonságos és fájdalommentes módszer, amely nélkülözhetetlen a várandósgondozás során.
Az ultrahang az egyik leggyakoribb és legbiztonságosabb módszer a terhesség nyomon követésére, mivel nem alkalmaz ionizáló sugárzást, így sem az anya, sem a magzat számára nem jelent egészségügyi kockázatot.
A vizsgálat során egy speciális készülék, az ultrahang-transzducer, hanghullámokat bocsát ki, amelyek visszaverődnek a magzat és a méh szerveiről.
A magzati ultrahang célja, hogy részletes információkat nyújtson a magzat fejlődéséről, méretéről, szívveréséről, mozgásáról, valamint a méhlepény és a köldökzsinór állapotáról.
A terhesség különböző szakaszaiban végzett ultrahangvizsgálatok lehetővé teszik a fejlődési rendellenességek korai felismerését, a terhességi életkor meghatározását, valamint a magzat fekvésének és állapotának folyamatos ellenőrzését.
Az ultrahangvizsgálat fájdalommentes, és általában 20-30 percig tart.
Az ultrahang során kapott képeket az orvos elemzi, és részletes információkat nyújt a magzat egészségi állapotáról.
A képek alapján megállapíthatók a magzat fejlettségi szintje, a méhlepény állapota, valamint a magzatvíz mennyisége.
A magzati ultrahang számos fontos információt nyújt a terhességről és a magzat fejlődéséről, így többféle állapot és betegség korai felismerésében és diagnosztizálásában segít.
Down-szindróma és egyéb genetikai rendellenességek: A magzati ultrahang segíthet felismerni bizonyos genetikai rendellenességek, például a Down-szindróma jeleit, különösen a terhesség 11-13. hetében végzett tarkóredő vizsgálat során.
Nyitott gerinc (spina bifida): A spina bifida olyan fejlődési rendellenesség, amely során a gerincoszlop nem záródik megfelelően.
Szívhibák: A magzati ultrahang fontos szerepet játszik a veleszületett szívhibák felismerésében.
A magzati szív vizsgálata során az orvos képes megfigyelni a szív struktúráit és a véráramlást, ami lehetővé teszi a szívbetegségek korai felismerését.
Méhen belüli növekedési visszamaradás (IUGR): A méhen belüli növekedési visszamaradás (IUGR) azt jelenti, hogy a magzat nem fejlődik megfelelően, és kisebb a vártnál.
Az ultrahangvizsgálat rendszeres alkalmazása lehetővé teszi a magzat növekedésének nyomon követését, és segít felismerni, ha a magzat nem kap elegendő tápanyagot vagy oxigént a méhben.
Többes terhesség: A magzati ultrahang segítségével felismerhetők az ikerterhességek vagy más többes terhességek, és lehetővé válik a magzatok számának és állapotának nyomon követése.
Placenta rendellenességek: Az ultrahangvizsgálat segít felismerni a placenta helyzetével és működésével kapcsolatos problémákat, például a placenta previa-t (amikor a méhlepény túl közel helyezkedik el a méhnyakhoz), vagy a placenta leválást, ami komoly komplikációkat okozhat a terhesség során.
Magzatvíz mennyiségének rendellenességei: Az ultrahangvizsgálat lehetőséget ad a magzatvíz mennyiségének mérésére is, amely fontos a magzat normális fejlődéséhez.
Terhesség megerősítése és terhességi kor meghatározása: Az ultrahang az egyik legmegbízhatóbb módszer a terhesség megerősítésére és a terhességi kor pontos meghatározására.
Az első ultrahang általában a terhesség 6-8. hetében történik, amikor az orvos megvizsgálja a magzat szívverését és fejlődési ütemét.
Biztonságos: az ultrahang nem használ sugárzást, ezért teljesen biztonságos mind a magzat, mind az anya számára.
Korai felismerés: a magzati fejlődés rendellenességeinek korai felismerése lehetővé teszi a megfelelő orvosi kezelést és a szülési terv előkészítését.
Valós idejű információk: az ultrahang valós időben mutatja meg a magzat mozgását és fejlődését, ami segít az orvosnak pontos diagnózist felállítani.
Hamis pozitív vagy negatív eredmények: bizonyos esetekben előfordulhatnak hamis pozitív eredmények, amikor az ultrahang rendellenességet mutat, de későbbi vizsgálatok ezt nem igazolják.
Korlátozott anatómiai részlet: bár az ultrahang kiválóan alkalmas a magzat szerveinek és fejlődésének vizsgálatára, bizonyos finomabb anatómiai részleteket, például a genetikai rendellenességeket, nem mindig lehet kimutatni.
A magzati ultrahang egy biztonságos, nem invazív eljárás, amely a terhesség során részletes információkat nyújt a magzat fejlődéséről és egészségi állapotáról.
Segít felismerni a genetikai rendellenességeket, szívhibákat, méhen belüli növekedési problémákat, valamint a méhlepény és a magzatvíz rendellenességeit.
A terhesség különböző szakaszaiban végzett ultrahangvizsgálatok lehetővé teszik a magzat folyamatos ellenőrzését, és biztosítják, hogy a terhesség során minden rendben haladjon.
A magzati ultrahangnak több típusa létezik, amelyeket különböző célokra használnak:
- Hüvelyi ultrahang: a terhesség korai szakaszában alkalmazzák, amikor a hasi ultrahang még nem nyújt megfelelő képet.
- Hasi ultrahang: a terhesség későbbi szakaszaiban alkalmazzák a magzat és a méhlepény állapotának vizsgálatára.
- 3D és 4D ultrahang: részletesebb képet ad a magzatról, amely segíthet bizonyos fejlődési rendellenességek felismerésében és a szülők számára is élményt nyújthat.
- Doppler-ultrahang: a vérkeringés vizsgálatára szolgál, segíthet felismerni a magzati keringési problémákat.
A szokásos terhesgondozás során három kötelező ultrahangvizsgálat van:
- Első trimeszter (12. hét körül): az embrió méretének és a terhességi kornak a meghatározása, valamint a Down-szindróma kockázatának szűrése.
- Második trimeszter (18-22. hét között): az úgynevezett genetikai ultrahang, amely során a magzat szerveit, a végtagokat és az esetleges rendellenességeket ellenőrzik.
- Harmadik trimeszter (30-32. hét között): a magzat növekedésének, a méhlepény működésének és a magzatvíz mennyiségének vizsgálata.
Indokolt esetben további ultrahangvizsgálatokra is sor kerülhet, például a terhességi cukorbetegség vagy a magas vérnyomás miatt.
A magzati ultrahang egy teljesen biztonságos, nem invazív eljárás, amelyet évtizedek óta alkalmaznak a terhességek követésére.
Az ultrahanghullámok nem bocsátanak ki ionizáló sugárzást, így nincs bizonyított káros hatásuk sem a magzatra, sem az édesanyára.
Az ultrahangvizsgálat nem fájdalmas, legfeljebb enyhe kellemetlenséget okozhat, például a hasra gyakorolt nyomás miatt.
A magzat neme általában a 16-20. hét környékén válik egyértelműen láthatóvá az ultrahang során.
A pontos meghatározás függ a magzat elhelyezkedésétől, mozgásától és az ultrahang minőségétől.
Az orvosok általában a 20. heti genetikai ultrahang során mondanak biztosabb választ a baba nemére, de még ekkor is előfordulhat tévedés.
Az ultrahang során észlelt eltérések nem minden esetben jelentenek súlyos problémát.
Sokszor előfordul, hogy egy későbbi vizsgálaton kiderül, hogy az eltérés nem jelentős vagy magától rendeződik.
Ha az orvos bármilyen rendellenességet észlel, további vizsgálatokra (például genetikai tesztekre, magzati MRI-re) küldheti a kismamát.
Fontos, hogy ne essünk pánikba, hanem kérdezzünk rá a lehetőségekre és a következő lépésekre.
A legtöbb esetben nincs szükség különösebb előkészületre, de az első trimeszteri ultrahang előtt ajánlott, hogy a kismama telt hólyaggal érkezzen, mert ez segíthet a jobb képalkotásban.
A későbbi trimeszterekben ez már nem szükséges.
A vizsgálatra érdemes kényelmes ruházatban menni, és ha szükséges, előző ultrahangfelvételeket is magunkkal vinni.
Sok rendelő lehetőséget biztosít arra, hogy a kismama fényképet vagy videót kapjon a babáról, különösen a 3D/4D ultrahang során.
Ez azonban intézményenként eltérő lehet, ezért érdemes előzetesen érdeklődni, hogy van-e ilyen lehetőség, és van-e esetleges plusz költsége.
A legtöbb rendelő lehetővé teszi, hogy a kismamát a párja vagy egy családtag elkísérje az ultrahangra, különösen a nagyobb jelentőségű vizsgálatokra, például a genetikai ultrahangra.
Azonban az adott intézmény szabályait érdemes előzetesen megkérdezni, mert például járványhelyzet esetén korlátozhatják a kísérők jelenlétét.
A 3D/4D ultrahangot legideálisabb a 24-30. terhességi hét között elvégezni.
Ebben az időszakban a magzat már fejlettebb, arcvonásai jól kivehetők, ugyanakkor még van elég hely a méhben ahhoz, hogy jól látható legyen.
Magzati (magzati) keringés
A szív (cor) a vérkeringés központi szerve és elsőrendű aktív tényezője.
Izmos falú kettős tömlő, mely ritmusosan váltakozó telődésével és kiürülésével, és a tömlő szájadékait szelepszerűen elzáró billentyűk segítségével a vért pumpa módjára továbbítja (lényegében a bal és a jobb szívfél két sorba kapcsolt pumpának fogható fel).
A szív a mellüregben, ezen belül is a tüdők által határolt közbülső térben, a gátorüregben (mediastinum) helyezkedik el.
A szívfal három rétegből épül fel: a külső a szívburok (pericardium), mely két részből áll, egy fali és egy zsigeri lemezből.
A két lemez között néhány csepp savós folyadék található, mely a két lemez egymáson való súrlódásmentes elmozdulását teszi lehetővé.
A szív második rétege a szívizomzat (myocardium), melynek speciális izomsejtcsoportjai ingerülettermelésre specializálódtak, ők alkotják szív saját ingerképző- és vezető rendszerét.
A szív harmadik rétege a szívbelhártya (endocardium), mely a szív üregeit borítja.
A szív négy üregből áll: bal pitvar, bal kamra, jobb pitvar, jobb kamra.
A pitvarokat és a kamrákat egymástól a vitorlás billentyűk (bal oldalon a kéthegyű, jobb oldalon a háromhegyű billentyű) választják el egymástól, a főverőér és a tüdőverőér kilépésénél pedig a zsebes vagy félhold alakú billentyűk találhatóak.
Ezen billentyűk, mint szelepek, egyenirányítják a vér áramlását, megakadályozzák az ellentétes irányba történő áramlást.
A tüdejével még nem lélegző magzat a méhen belül a nagyvérkörbe kapcsolt méhlepényen keresztül bonyolítja le az anyagcseréjét az anya vérének közbejöttével.
A magzati vérkeringésben a szív két felének elválasztása a születésig nem teljes, az elválasztás csak a légzés megindulásakor következik be.
Születés után kialakul a nagyvérkör: bal szívkamra - főverőér - verőerek - hajszálerek - gyűjtőerek - jobb szívpitvar, és a kisvérkör: jobb szívkamra - tüdőfőverőér - tüdőverőerek - tüdőhajszálerek - tüdőgyűjtőerek - bal szívpitvar.
A szívnek saját ingerképző- és ingervezető rendszere van, melynek fő központja a jobb pitvar falában található szinusz-csomó.
Vannak alsóbb központok is (pitvar-kamrai csomó, His-köteg), melyek élettanilag nem működnek, azonban, ha a szinusz-csomó nem működik, átveszik a szív vezérlését és alacsonyabb frekvenciával képesek ingerületet képezni.
A szinusz-csomó élettanilag 70-80/perc frekvenciával ingerületet képez (szívfrekvencia), mely a szív összehúzódását váltja ki (systole).
A szív egy összehúzódás alatt kb. 70-90 ml vért présel ki magából nyugalomban (verőtérfogat), melyet ha összeszorzunk a szívfrekvenciával, megkapjuk a perctérfogatot, az egy perc alatt kipumpált vér mennyiségét (kb. 5-6 l/perc).
A szív az összehúzódás után elernyed (diastole), a szív üregei megtelnek vérrel, majd következik a szív „pihenése”, a szívpausa.
A szív működése szabályozásának másik része a vegetatív idegrendszer, melynél a szimpatikus idegrendszer hatása (pl. sportolásnál, munkavégzésnél) fokozza a szív munkáját, a szívizom összehúzódását, emeli a szívfrekvenciát és a vérnyomást, míg a paraszimpatikus idegrendszer hatása (pl. alvásnál) ezekkel ellentétes: csökkenti a szív munkáját, a szívizom összehúzódását, a szívfrekvenciát és a vérnyomást.
A légzési ritmuszavar (légzési arrhytmia), mint élettani jelenség lényege, hogy belégzéskor a szívfrekvencia nő, kilégzéskor csökken.
Az erek (vasa sanguinea) a keringés környéki (perifériás) tényezői, faluk tónusának változtatásával, sőt a szervezet egyes helyein űrterük teljes elzárásával vagy megnyitásával a vérnek egyes szervekre való eloszlását jelentősen befolyásolják.
A vérerek három csoportját különböztetjük meg: verő- vagy osztóér (arteria), mely a szív kamráiból ered, a hajszálér (capillaris), a verőerek végső elágazódásai, melyeknek vékony falán keresztül a vér és a szövetek sejtjei között a tápanyagok, az oxigén és a széndioxid kicserélődnek, és a gyűjtő- vagy vivőér (vena), mely a vért a szívhez vezető nagyobb törzsekbe gyűjti össze.
A hajszálerek nem csak a tápanyagok cseréjében játszanak szerepet, hanem szövetátrendeződés vagy újjáképződés során (pl. szöveti sérüléseknél) belőlük indul ki a szükséges tápláló erek növekedése.
A verőereken belül megkülönböztetünk elasztikus típusú, általában nagy méretű verőereket, izmos típusú, általában közepes méretű verőereket és a kis verőereket (arteriola).
A verőerek falszerkezeténél megkülönböztetjük az ér belső rétegét, vagy érbelhártyát (tunica intima, endothel), a középső réteget (tunica media), melyet simaizomszövet alkot, és a külső réteget (tunica adventitia), melyet rugalmas kötőszövetes rostok alkotnak.
A gyűjtőerek falszerkezete változatos, hasonlóan a verőerek falához, itt is megtaláljuk a fenti három réteget, azonban a gyűjtőereknél a középső simaizomréteg jóval vékonyabb.
A gyűjtőereken belül (elsősorban a végtagok gyűjtőereiben) zsebes billentyűket találunk, melyeknek szerepe a gyűjtőeres keringés elősegítése, a vér visszaáramlásának a megakadályozása.
A hajszálerek falát egyetlen sejtréteg (endothel) alkotja, melyen keresztül az oxigén és a széndioxid, illetve a tápanyagok és bomlástermékek cseréje történik.
Az erek jelentős szerepet játszanak az átmérűjük változtatása által a vérnyomás szabályozásában.
Az erek ún. teljes perifériás ellenállása, illetve a szív összehúzódási képessége, a perctérfogat és a szívbe visszaáramló vér mennyisége együttesen befolyásolja a vérnyomást (ebben az esetben mindig a nagyvérköri verőeres vérnyomást értjük alatta).
A vérnyomásnak van egy felső és egy alsó értéke.
A felső érték az ún. szisztolés érték, mely élettanilag átlagosan 120-130 Hgmm, az alsó érték az ún. diasztolés érték, mely élettanilag átlagosan 70-80 Hgmm (tehát például egy élettani vérnyomásértéket 130/80Hgmm-el jelölünk).
Az erekben a véráramlás pulzushullámok formájában történik.
A pulzus főbb jellemzői a pulzusszám, a teltsége és a ritmusa, szabályossága.
A nagyvérkör verőérrendszere a bal kamrából eredő főverőérrel (aorta) kezdődik.
A főverőér sétapálca alakú ér, melynek három szakaszát különböztetjük meg.
Az első szakasz a felszálló főverőér (aorta ascendens), egyetlen páros ága van: a bal és a jobb szívkoszorúér (arteria coronaria), mely a szívet látja el vérrel.
A második szakasz a főverőérív (arcus aortae), melynek két páros ága van: a bal és jobb közös fejverőér (arteria carotis communis) és a bal és jobb kulcscsont alatti verőér (arteria subclavia).
A közös fejverőér két részre oszlik: a belső fejverőérre (arteria carotis interna) és a külső fejverőérre (arteria carotis externa).
A belső fejverőér az agy vérellátásában vesz részt, míg a külső fejverőér látja el vérrel a nyaki szervek egy részét (gége, pajzsmirigy), a nyelvet, a garatot, illetve az arc felületes lágyrészeit (hajas fejbőr), illetve a mélyebb rétegeit is (orrüreg, szájpad, pofa, rágóizmok, dobüreg, állkapocsízület).
A kulcscsont alatti verőér egyik ága a csigolyaverőér (arteria vertebralis), mely a gerinccsatornán keresztül lép be az öreglyuknál a koponyaüregbe, és az agy vérellátásában vesz részt.
A többi ágak ellátják vérrel a pajzsmirigyet, a nyelőcső felső részét, a gége alsó részét, illetve egyik ága a hónaljverőér (arteria axillaris) látja el a felső végtagot.
A hónaljverőér további ágai a felkarverőér (arteria brachialis), illetve a singcsonti verőér (arteria ulnaris) és az orsócsonti verőér (arteria radilais).
Mind a közös fejverőér, mind az orsócsonti verőér fontos helye a keringés, illetve az erek pulzációjának a tapintásánál.
A harmadik szakasz a leszálló főverőér (aorta descendens), melynek megkülönböztetjük a mellkasi szakaszát (aorta thoracica) és hasi szakaszát (aorta abdominalis).
A mellkasi szakasz látja el a tüdőket, a nyelőcső egy részét, és a szívburkot, illetve a bordaközti verőerek (arteria intercostalis) vesznek részt a gerincvelő vérellátásában.
A hasi szakasznál fali és zsigeri ágakat találunk.
A fali ágak látják el rekeszizmot.
A zsigeri ágai a következők: a hasüregi törzs (truncus celiacus) látja el gyomrot, a lépet és a májat vérrel.
A felső bélfodri verőér (arteria mesenterica superior) látja el a hasnyálmirigyet, a vékonybeleket és a vastagbelek felső részét.
A petefészek- vagy hereverőerek a névnek megfelelő szerveket látják el.
A veseverőerek (arteria renalis) a vesék vérellátását végzik.
Az alsó bélfodri verőér (arteria mesenterica inferior) látja el a vastagbél alsó részét.
A hasi főverőér két részre oszlik: bal és jobb közös csípőverőérre (arteria iliaca communis), melyek szintén két szakaszra, a belső csípőverőérre (arteria iliaca interna) és a külső csípőverőérre (arteria iliaca externa) ágazódnak el.
A belső csípőverőér fali ágai a farozomzatot, zsigeri ágai a kismedencei szerveket látja el vérrel.
A külső csípőverőér egyenes folytatása a combverőér (arteria femoralis), melynek ágai az alsó végtag vérellátását végzik.
A vénás, széndioxiddús vért a fej, a nyak, a felső végtag, a mellkasfal és az egész hátsó törzsfal területéről a felső főgyűjtőér (vena cava superior), a kismedence és annak zsigerei, a hasüreg páros zsigerei és az alsó végtag területéről az alsó főgyűjtőér (vena cava inferior) szállítja, mely felveszi a májkapugyűjtőér (vena portae hepatis) vérét is.
A kisvérkör verőérrendszere a szív jobb kamrájából eredő tüdőverőértörzs-el kezdődik (truncus pulmonalis), amely elágazódik jobb és bal tüdőverőérre (arteria pulmonalis), melyek kisebb ágakra, majd hajszálerekre oszlanak.
A tüdőből az oxigéndús vért a tüdőgyűjtőerek szállítják a bal pitvarba (általában összesen négy van belőlük).
A sejtek anyagcseréje során keletkező vagy leadott víz egy része a sejtek közötti térből nem tud közvetlenül visszajutni a vérpályába, ezen szövetnedvet (nyirok) a nyirokrendszer - nyirokhajszálerek, nyirokerek és nyiroktörzsek - szállítja el a nyirokcsomókon, mint szűrőberendezéseken keresztül a vivőeres rendszerbe.
A nyirok nem más, mint szövetközti folyadék, azaz víz, illetve benne oldott ásványi anyagok és gázok.
Az egész test nyiroktermelése kb. 3 l/nap.
A méhlepényt a magzattal a köldökzsinór (umbilicus) köti össze.
A méhlepény (placenta; kb. 22 cm átmérőjű, 2-2.5 cm vastagságú, 500 g súlyú korong alakú szerv) anyai és magzati részből tevődik össze.
Itt hangsúlyozni kell, hogy a méhlepényen átáramló anyai és magzati vér szigorúan elkülönített rendszerben áramlik, és a két vér közötti anyagkicserélődés többszörös elválasztó-szűrő rendszeren keresztül valósul meg.
Ennek a fő komponenseit a méhlepény magzati részeinek bolyhairól borító hám- és alaphártya rendszer képezi.
A köldökzsinór (funiculus umbilicalis) a magzatot és a méhlepényt köti össze, hossza 55-60 cm.
Magzati eredetű, érett kocsonyás kötőszövetből áll, aminek hatása félkemény gumiburkolathoz hasonlítható.
Ez a sajátossága védi a benne futó magzati ereket a nyomástól és a megtöretéstől.
A magzatot és a méhlepényt összekötő három nagy ér fut benne: két artéria és egy véna.
Az artériák itt - összetételt tekintve - "vénás", míg a véna "artériás" vért szállítanak.
A köldökzsinór kötőszöveti állományának saját vérellátása nincs, hajszálereket nem tartalmaz.
Az artéria és a véna (visszér) elnevezést mindig a véráram szívhez viszonyított irányához, és nem a szállított vér összetételéhez alkalmazzuk.
A köldökzsinór két artériája (arteria umbilicalis) a magzati belső csípőverőerekből (arteria iliaca interna) ered.
A köldökzsinóron keresztül a méhlepény magzati bolyaiban egészen hajszálerekig elágazódik.
A benne lévő vér itt - a bolyhok határrétegein keresztül - salakanyagait leadja, ugyanakkor az anyai vérből oxigént és tápanyagokat vesz fel.
Az oxigén hatékony felvételében szerepet játszik az, hogy a magzati hemoglobin oxigén kötő képessége (affinitása) nagyobb, mint a felnőttkori vérfestéké.
Itt mintegy fele-fele arányban két irányba áramlik.
Az egyik fele a májkapu vénához (vena portae) vezetődve a máj állományába kerül, és ezen átszűrődve közvetve, a másik fele egy elkerülő vezetéken (ductus venosus; Arrantius-féle vezeték) közvetlenül az alsó fő visszérbe (vena cava inferior) ömlik.
(A legfrissebb vért tehát a máj kapja.)
Az alsó visszér (vena cava inferior) vére a jobb pitvarba ömlik, itt azonban áramlástani okokból nem igen keveredik a felső nagy visszér (vena cava superior) vérével, hanem az akkor még nyitott pitvarok közötti sövény nyílásán (foramen ovale) átáramlik a bal pitvarba, majd onnan a bal kamrába.
A bal kamrából így viszonylag friss vér pumpálódik a főverőér kezdeti szakaszába.
A főverőér ívének végénél azonban a jobb kamrából eredő tüdőverőér és a főverőér között ismét fontos összeköttetés, a Botallo-vezeték (ductus arteriosus) található, ahol a jobb kamrából kipumpált vér is a véráramhoz csatlakozik, és a vér keveredése teljessé válik.
Az addig eredő artériák (szívkoszorúerek, főverőér ívének fejhez és felső végtaghoz futó ágai) még viszonylag friss vért kapnak.
A fentiekből következik, hogy az egykörös vérellátás valamennyi területen változó mértékben kevert vérrel látja el a szerveket és testrészeket.
A vér "frissességének" ez a különbözősége a magzat, majd az újszülött testarányaiban és szerveinek, testrészeinek fejlettségében is kifejezésre jut.
Az előbb vázolt keringési rendszer pillanatok alatt megváltozik a megszületéskor.
A felsírás azt is jelenti, hogy beindult a tüdőlégzés és ezzel együtt a kisvérkör.
A nyomás- és áramlási viszonyok megváltozása (és egyéb mechanizmusok közreműködésével) záródnak a köldökerek (a köldökellátás csak praktikus és biztonsági célokat szolgál), funkcionálisan záródik a foramen ovale és a Botallo-vezeték.
(Mindezek teljes anatómiai összezáródásához bizonyos idő szükséges.)
Ezek a mechanizmusok nem működnek mindig hibátlanul, ami fejlődési rendellenességekhez vezethet.
A DEOEC Szülészeti Klinikáján 123 komplikációmentes (születési súly: 2500g felett, 1-perces Apgar> 9, gesztációs kor> 33. hét, meconium mentes magzatvíz), a 33- 40. gesztációs hétben levő várandós magzatának aorta descendens és artéria cerebri media rezisztencia indexének hányadosát értékeltük.
Az adatgyűjtés alapjául szolgáló valamennyi Doppler-vizsgálatot az intézet ATL HDI- 3000 (Advanced Technology Laboratories, Bothen Washington) típusú készülékével, „fetal Doppler” üzemmódban, 3,5-5 MHz-es abdominális transzducerrel végeztük.
Meghatároztuk az ACRI normál tartományát (ACRI<1,2) valamint határértékét (átlag +2SD), segítve ezzel klinikai alkalmazhatóságát.
A komplikációmentes terhesség 33-40. hetében a hetenkénti ACRI eredmények közt nem igazolható szignifikáns különbség, az egészséges magzatok ACRI átlaga 1.038 (+/- 0.088).
Az ACRI határértéke (átlag +2SD) 1,214-nek adódott.
A klinikai alkalmazás egyszerűsítése céljából a határértéket 1,2-nek tekintjük.
A Doppler-index hányados érzékenyebb diagnosztikus eszköz, mert a különböző érterületek normális tartományon belüli, de ellentétes irányú impedancia változását hangsúlyozza.
Az ACRI határértékének meghatározásával lehetőség nyílhat a centralizálódó magzati keringés és hypoxaemia korai kimutatására (ha ACRI>1,2), melynek bizonyítására további vizsgálatokat végzünk.