A feminizmus és az anyaság kérdésköre régóta vita tárgya Magyarországon és világszerte. Különösen igaz ez, amikor a termékenységi ráták csökkennek, és a társadalmi elvárások ellentmondásosak a nők szerepével kapcsolatban. Ebben a cikkben részletesen elemezzük a feminizmus különböző értelmezéseit, az anyaság modern kihívásait, és megvizsgáljuk, milyen lehetséges megoldások léteznek egy családbarát társadalom megteremtésére.
A feminizmus félreértelmezései és valós céljai
Gyakori, hogy a feminista mozgalmat tévesen értelmezik, különösen az anyaság vonatkozásában. Sokan „anyagyilkos feminizmusnak” nevezik, ami „mindenütt az anyaság gyalázását, lefokozását” kíséri. Ezzel szemben a feminizmus deklarált célja a nemek közötti egyenjogúság politikai, gazdasági, személyes és társadalmi szintű megvalósítása, ami alapvetően pozitív célkitűzés. Azonban az ellenzők szerint a feminizmus elhanyagolja a nők gyermekvállalásban betöltött kitüntetett szerepét, és nem ösztönzi a nőket a gyermekvállalásra. Néhány radikális feminista álláspont, mint például Simone de Beauvoir idézetei, melyek a házasságot „visszataszító konvenciónak” és az anyai ösztönt nem létezőnek tartják, alátámaszthatják ezt a kritikát. Gabriele Kuby keresztény írónő szerint „aki az anyaság hitelét lerontja, és az anyaságot rabszolgaságként állítja be és járatja le, az a fejszét a társadalom gyökerére helyezi. Ez a jobbára gyermektelen feministák műve.”
Azonban ez a nézőpont figyelmen kívül hagyja, hogy a feminista gondolkodók széles spektruma létezik. Ha valaki véleményt mond a feminizmusról, ismernie kell a kortárs feminista gondolkodókat, a nőmozgalom teoretikusait, így olyan szerzők munkáit, mint Kate Millet, Betty Friedan, Juliet Mitchell, Hélène Cixous, Mary Daly, Anne Koedt, Gloria Steinem, Germaine Greer, Alice Schwarzer. Ha például valaki olvasta volna a francia Hélène Cixous-t, tudná, hogy mit gondolnak a feministák a férfi-értékek női adaptálásáról; Cixous ugyanis másról sem beszél, mint a nők számára legbecsesebb différance-ról, a nőiség elidegeníthetetlen tulajdonságairól. Az sem lett volna baj, ha a kezébe kerül Carol Gilligan amerikai feminista szociálpszichológus nagyszabású tanulmánya, amelyből kiderül, milyen gyökeresen különbözik a nők kognitív berendezkedése és ismereteik artikulálásának módja a férfiakétól.
A feminista nem „anyagyilkos”, sőt: mélységesen aggódik az anyaságba öntudatlanul belesodródó nőkért, akik csak abortusszal menekülhetnek a szégyen, az előítélet és a nyomor elől. A feminista aggódik a gyes-neurózisban szenvedőkért, akik a domesztikus szférába zártan nem lelnek az anyaság szentségére. Aggódik a túlhajszolt, agyondolgoztatott, ólmosan fáradt magyar nőkért, akiket a társadalom és a család egyaránt megaláz és kizsákmányol. Aggódik a társadalomba csak a férfiakon keresztül kapcsolódó nőkért, akiknek sírkövén is csak ez állhat: Özv. Bognár Antalné. Aggódik a brutálisan bántalmazott feleségekért, aggódik azokért a nőkért, akik testükkel kereskednek. A feminista aggódik azokért a nőkért, akik más norma szerint élnek, akik „gerincroppantó” férfimunkát végeznek, akik az otthonon kívül is vágynak alkotómunkára, s akik éppen azért, mert kettős teher van a vállukon, hátrányos helyzetben kénytelenek dolgozni.
Ki a feminista?
A feminista elsősorban nőpárti, férfipárti, családpárti, emberpárti. Az autonóm személyiség híve, s felnőtt, érett, méltósággal és tartással bíró emberekből álló társadalmat akar. Az a feminista, aki a nők és férfiak számára egyaránt többfajta életformát, életcélt képzel lehetségesnek, s ezen alternatívákat nem állítja hierarchiába, hanem mindegyiket egyformán jogosnak fogadja el, miközben az autonóm személyiségtől várja el, hogy tudatosan válasszon közülük. Az a feminista, aki nem privilegizál családmodellt, életvitelt, gondolkodásmódot, erkölcsi törvényt, hanem elfogadja, hogy mindez a privát szféra tartományába esik, s mint ilyen, minden ember személyes döntését igénylő magánügy. A feminista általában jó háziasszony, mert saját, tudatos választása a háztartás, amelyben örömét leli; feltehetően kiváló anya: anyasága ugyanis nem balesetként érte, nem véletlen vagy kényszerűség, hanem mert így döntött. Hasonló okokból lehet derűs házitanítója gyermekeinek, ügyes kertész, jó sofőr, odaadó szerető. A legfontosabb: a feminista házasságok, ill. kapcsolatok általában jobban működnek, mint a hagyományosak, mert nagyobb privát térben élnek a felek, melynek épsége felett a tolerancia szigorú szabályai őrködnek.
Az anyaság modern kihívásai és a demográfiai válság
A modern társadalmakban a női munkaerő a reprodukció területéről átáramlott a munka világába, ahol a nők jól megállják a helyüket. Éppen ezért a tőke is abban érdekelt, hogy a nők folyamatosan dolgozzanak, és ne szüljenek. Minél több gyereket vállal egy pár, annál inkább előtérbe kerül a férfi és a nő között meglévő biológiai különbség, hiszen ekkor az anya idejének nagy részében reproduktív tevékenységet végez: terhes, szül, szoptat, gondozza a csecsemőt. Ezért egy sokgyermekes anya általában nem tud ugyanolyan teljesítményt nyújtani a munka világában, mint egy férfi vagy egy gyermektelen nő. Ez az összefüggés fordítva is igaz: minél kevesebb gyereke van egy nőnek, munkaerőként annál inkább egyenértékű a férfi munkaerővel. Jelenleg az elsődleges elvárás a nőkkel szemben, hogy a munka világában a férfiakéval egyenértékű szerepet töltsenek be, ezért ők csak kevés gyereket tudnak és mernek vállalni.
A férfiak a reprodukció területén nem egyenértékűek a nőkkel. Nemcsak arról van szó, hogy egy férfi nem lehet terhes, nem tud szülni és szoptatni, hanem természeténél fogva sem tudja a gyermekét olyan hatékonysággal és minőséggel gondozni, mint az anyja. Ráadásul a férfiak kevésbé találják meg az önmegvalósítást a gyereknevelésben, mint a nők. Így a reprodukció területén (női) munkaerőhiány alakult ki, aminek nyilvánvaló következménye a termékenységi arányszám csökkenése, a népesség elöregedése és fogyása.
A fogamzásgátlás és az abortusz szerepe
A fogamzásgátló tablettával a nők olyan szexuális szabadságot kaptak, amely addig csak a férfiak számára volt hozzáférhető. Csakhogy nekik talán még a férfiakénál is nagyobb árat kellett fizetniük ezért. Hiszen ezzel együtt olyan kapcsolati mintákat is elsajátítottak, amelyek sokkal inkább a férfiszexualitásra jellemzők: például a promiszkuitást, a könnyelműséget és a kapcsolatok felületességét. Ezek a modellek korántsem állnak összhangban a női szexualitással. A fogamzásgátló tabletta megjelenésével megváltozott az emberek viselkedése. Azt hitték, hogy mivel a nők képesek szabályozni termékenységüket, csökkenni fog a nem kívánt terhességek száma. De nemhogy csökkent, inkább nőtt, mert az emberek sokkal több partnerrel és sokkal többet szexeltek. Ezért az adott körülmények között indokoltnak tekinthető kampány indult az abortusz legalizálására, ami korábban nem volt legális, és ritka és gyakran nagyon veszélyes volt a nők számára.
A feminista nem magzatgyilkos. A napi öt-hatszáz elkapart magzatnak nem feminista megfontolásokból kell meghalnia, hanem másért. Az abortusz azért ölthetett Magyarországon ilyen katasztrofális méreteket, mert a születésszabályozásnak szinte ez az egyetlen módja. Mert Magyarországon a hasonlóan gyilkos hormonális fogamzásgátló tablettákon kívül nem igen létezik más, különösen nem azoknak a lányoknak a számára, akik nem merik a kontracepció felelősségének megosztását követelni partnerüktől. Az anyák tapasztalatai háttérbe szorultak, amikor a fogamzásgátlás és az abortusz lett a feminizmus központi kérdése. Azért nem láthatjuk az anyákat, mert az abortusz lett az alapvető feminista női jog. Számos történet hallható olyan nőkről, akiknek a munkáltatójuk nem ajánlott fel anyasági vagy szülési támogatást, vagy bármi mást nem tervezett gyermek vállalására, de az abortuszért fizetett volna.
Tradicionális és szimmetrikus családmodellek
Bene Éva könyve, az „Emancipációs bumeráng” a család jelenlegi válságával a keresztény alapokon álló tradicionális és patriarchális családmodellt állítja szembe. Szerinte a férfiak és a nők olyan komplementer szereplők, akiknek a különböző feladatai a tradicionális családi munkamegosztásban egységet alkotnak. A férfi elsődleges feladata, hogy keresetével biztosítsa a család megélhetését, míg a nő elsődleges feladata, hogy gondozza a gyerekeket és vezesse a háztartást. Bene nem tagadja, sőt elfogadja, hogy ez a családmodell patriarchális jellegű: „a férfi uralkodik, az asszony engedelmességgel tartozik a férjének, de a férfinak szeretettel kell uralkodnia!” A tradicionális családmodellben a nőket a férjük eltartja, akik így nem vergődnek a munkahely, gyermeknevelés és háztartás hármas szorításában. Az írónő szerint a nők többsége inkább választaná a patriarchális családmodellt, amely kisebb társadalmi elvárásokkal társul, mint a modern emancipált életformát, amely teljesíthetetlen elvárásokat tartalmaz.
Ezzel szemben a feministák a szimmetrikus családmodellt javasolják, ahol a férj egyenlő mértékben vesz részt a háztartásban és a gyermeknevelésben. A feminista ideál szerint az anya dolgozzon, sütkérezzen a dicsőségben, az apa pedig etesse tápszerrel magzatát. Ez a modell azonban a valóságban ritkán valósul meg. Az a probléma veleje, hogy a feminizmus a nemek mechanikus egyenlőségét követeli, amelyből pedig szükségszerűen következik a család- és gyermekellenesség.
A nők végzik el az alulfizetett és fizetetlen gondoskodási, nevelési, ápolási, élelmezési és érzelmi munkák javát. Mégis megelégednek azzal, hogy cserébe előre engedik őket a férfiak az ajtóknál, vagy kezit csókolommal köszönnek nekik, és virágot is kaphatnak hivatalosan, évente kétszer, anyák napján és nőnapon. „Anyának lenni szükségszerű”, és „anyának lenni szükségszerűen jó” - hirdeti az a rendszer, ahol a politikusok rémülten figyelik a demográfiai adatokat, amelyek évtizedek óta egy elöregedő és kihalás felé tartó magyar és európai társadalomról mutatnak képet. De tényleg jó egy olyan társadalomban anyának lenni, ahol a tőkével összejátszó állam gyakorlatilag egyre minimálisabb szerepet és pénzt szán a közjóért végzett feladataira?
Családbarát alternatívák és a munka fogalmának újradefiniálása
Jelenleg csak a munka világában végzett munkáért jár fizetés, míg a reprodukciós munkáért nem. Ez a helyzet nyilvánvalóan tarthatatlan, hiszen ez vezetett egy elöregedő és szinte gyermekmentes társadalomhoz a fejlett világban. Ennek a problémának a megoldását kereshetjük úgy is, hogy újra definiáljuk a munka fogalmát, és abba belefoglaljuk a reproduktív tevékenységet is. A társadalom szempontjából reprodukció éppen olyan fontos, mint a produkció. Ezért a reprodukció érdekében végzett munka éppen olyan fontos, mint a produkció érdekében végzett munka. Tehát mindkettőt meg kell fizetni. Ez persze nemcsak havibér formájában történhet, hanem különböző babaváró támogatásokban, otthonteremtési kedvezményekben és adókedvezményekben, sőt történhet nem pénzügyi juttatás formájában is, például a gyerekek számával arányosan csökkentve az anyák nyugdíjkorhatárát.
Egy családbarát társadalomban, egy „anya-centrikus” világban, a nők és a férfiak egyenlő jogai és kötelességei arra a paradigmára épülnek, hogy mindkét nem egyforma mennyiségű társadalmilag hasznos munkát végez, történjen az a produkció vagy a reprodukció területén. Ha felismerjük és jövedelemmel is elismerjük, hogy a produkcióban és a reprodukcióban végzett munka a társadalom szempontjából egyformán hasznos és fontos, akkor elveszíti a jelentőségét az a kérdés, hogy a párok hogyan osztják meg egymás között ezeket a terheket. A gazdasági racionalitásból is az következik, hogy a párok az elvégzendő feladatokat a saját egyéni hatékonyságuk alapján osszák el. Mivel a reprodukcióhoz kapcsolódó feladatokban általában a nők a hatékonyabbak, ezért célszerű, ha ebben nagyobb részt vállalnak, mint a férjük, de nyilvánvalóan lehetnek fordított helyzetek is.
A technológia és az anyaság
A feminizmus valójában a technológiai fejlődésen alapul. Ha újra meg akarjuk látni az anyákat, az anyai tapasztalatokat, akkor el kell gondolkodnunk a technológiai és anyagi környezetünkből fakadó feszültségeken. És ha vannak dolgok, amiket jobbá tehetünk, azok valószínűleg nem univerzális megoldások, hanem helyi ügyek és lehetőségek lesznek.
A nők valójában elveszítették a hatalmukat, gazdasági szerepvállalásukat az iparosodással. Többé már nem voltak egyenrangú szereplők. Sem gazdaságilag, sem társadalmilag, mert a munka színtere teljesen elvált az otthontól. Az anyák nyilvánvalóan tudták, hogy a gyerekek ettől még mindig a legfontosabbak, és ha megengedhették maguknak, munka helyett többnyire az anyaságot választották. A munkásosztálybeli nőknek persze nemigen volt választásuk. Otthon szőve gondoskodhattak a gyerekről, a gyárba, a szalagsor mellé nem vihették be a gyerekeiket szoptatni. A feminista mozgalomban mindig is volt feszültség a szabadság és a gondoskodás, a szabadság és az egymásra utaltság tapasztalata között. Szükségünk van egymásra, és tudjuk, hogy a babáinknak szükségük van ránk. Mindeközben ott van bennünk az a vágy is, hogy felnőtt emberként önállóak, cselekvőképesek lehessünk. Ez a nők iparosodásra adott válaszának története, amely a digitális transzhumanista modernitásba torkollik. Ez a történet mindig is a szabadság és a gondoskodás közötti feszültségről szólt. A XX. század közepén a szabadság feminizmusa - nevezzük így - látszólag feloldotta ezt a feszültséget. Korábban a feministák mindig is a nők szabadságát akarták, ám az anyaság, a nők mint női testű emberi lények elismerését és megbecsülését is követelték. Csakhogy a születésszabályozással, majd az abortusszal megteremtődött az az új illúzió, hogy a nők tulajdonképpen megkülönböztethetetlenek lehetnek a férfiaktól, olyan módon, ami korábban elképzelhetetlen volt. Mivel, ha szabályozni tudod a termékenységi ciklusodat, akkor úgy szexelhetsz, mint egy férfi. Milyen különbségek maradnak akkor valójában?
A nők döntési szabadsága és a társadalmi elvárások
Ma már a nőknek is minden megengedett a szexuális viselkedést és az életdöntéseket illetően. Senki sem veszi magának a bátorságot, hogy bármit is számon merjen kérni rajtuk - és ez nyilvánvalóan jól is van így! De vajon ez a fajta szabadság valóban felszabadította a nőket? Nem inkább csak egy az előzőnél némileg nehezebben diagnosztizálható újabb rabságba taszította? A fiatal nőknek annyi szexuális szabadság áll rendelkezésre, amennyiről korábban nem is álmodhattak, viszont más téren mintha hiányozna a szabadságuk. Például arra, hogy gyermekeket szüljenek. Főként pedig, hogy fiatalon szüljenek gyermekeket. És nemcsak azért, mert ez csaknem behozhatatlan hátránynak számít a munkaerőpiacon, hanem azért is, mert nem könnyen találnak olyan fiatal férfiakat, akik partnerei lennének ezen élethivatás megvalósításában, és fel akarnák adni a szabadságukat, vállalva az apasággal járó felelősséget. A nyugati országokban élő nőket ma alighanem az sújtja legjobban, hogy hiányzik a gyermekvállalás kulturális és társadalmi elismertsége, presztízse. A gyermekvállalás az indoeurópai nyelvekben „pro-kreáció”, tehát valaminek a „teremtése”. És itt nem csupán egy új lakberendezési dizájn vagy ételrecept megalkotásáról van szó, még csak nem is eddig sosem látott, eredeti reklámszpotok kifundálásáról - amelyek társadalmilag nagyon is elismert kreatív tevékenységnek számítanak -, hanem egy gyermek „megteremtéséről”, azaz elvállalásról, amiről ugyanez egyáltalán nem mondható el. Ezért nehéz dilemma a nők számára, hogy miben éljék meg a kreativitásukat.
Az a vélemény, hogy a gyermekvállalást, a pro-kreációt, alapvető erőforrásnak (ahogy ma mondják, „értéknek”) kellene tekinteni az egész emberiség számára. A szexuális felszabadulás - amit ma alapjában véve szokás a gyermekvállalástól (pro-kreáció) való szabadságként érteni - nem merül ki a Fertility day programjában, amelyet családügyi miniszterek próbálnak meg világszerte népszerűsíteni (nagy erőkkel, ám mérsékelt sikerrel).
tags: #magyarorszag #feminizmus #anyasag #kerdese