Filmek a várandósságról és a családalapításról

Terhességi hormonok, hányinger, baba-mama fórumok és rengeteg kérdés… Miután meglátod a teszten a “pozitív” jelzést, gyorsan a rengeteg teendő és program viharában találhatod magad, amik rád várnak a következő időszakban. Hogy kellő hangulatban és erővel nézz szembe mindezzel, néha nem kell más, csak egy kis kellemes ráhangolódás, akár egy doboz fagyival és persze a leendő apukával a kanapén.

Számos film dolgozza fel a gyermekvállalás témáját, legyen szó a váratlan teherbeesésről, a mesterséges megtermékenyítés kihívásairól, vagy az örökbefogadás szépségeiről és nehézségeiről. Ezek a történetek segíthetnek megérteni a szülővé válás komplexitását, és erőt adhatnak azoknak, akik maguk is hasonló úton járnak.

A váratlan terhesség és a szerelem

Egyéjszakás kalandot követően egy pozitív terhességi teszt? Miért ajánljuk? Mert pont azt mutatja meg, hogy nem kell tökéletesnek lenned, nem baj, ha nem tervezted előre, nem baj, ha nem érzed rá késznek magad, nem baj, ha kicsit pánikolsz.

Ugyanis a vígjátékban olyan színészek szereplésével igyekeznek bemutatni, hogy bizony ahány terhesség, ahány babavárás, annyi különböző szituáció létezik, mint például: Cameron Diaz, Jennifer Lopez, Chris Rock. Több pár történetét követhetjük végig,queryString:igazából szerelem stílusban, akik különböző élethelyzetben várják a babájukat, vagy épp próbálnak megbirkózni azzal, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy a babás magazinokban leírják. Van, aki tervezi, van, aki nem. Miért ajánljuk?

A huszonnégy éves Alison élete gyökeresen megváltozik egy átbulizott éjszaka után. A céltudatos tévériporter enyhén ittas állapotban összegabalyodik a semmittevő Bennel.

Juno (Elliot Page) egy helyes, okos tinilány, aki egy túl jól sikerült randi után azzal szembesül, hogy teherbe esett Bleekertől (Michael Cera). Juno barátnője segítségével...

Az egyedülálló anyaság és a párkapcsolati dilemmák

Sokak kedvence, Jennifer Anniston szeretne teherbe esni ebben a filmben, de nem akárhogyan! A sejtcserés támadás pontosan arról szól, amit a címe sugall: Kassie, egy okos, vidám, szingli nő, akinek szuper állása van és barátai, ám valami hiányzik az életéből: Egy kisbaba, és Kassie már nem vár többet az igazira, ehhez. Inkább spermabankhoz fordul, és egy “Megtermékenyítési” bulival ünnepli meg ezt a döntést. Ezzel a vicces, szívetmelengető filmmel sokan azonosulhatnak, hiszen a vígjáték érinti az egyedülálló szülők, a donori segítség és a hirtelen szülővé válás témáját is.

Kassie úgy gondolja, megérkezett az idő a gyerekvállalásra, ám mivel nincsen párkapcsolata, egy spermadonor segítségét szeretné igénybe venni. Legjobb barátja, Wally szerint ez...

Egy igazán bájos, romantikus vígjáték Jennifer Lopez főszereplésével, aki úgy dönt, hogy nem vár tovább az Igazira és inkább egyedülálló anyaként vállal gyereket. A sorsnak azonban, mint tudjuk furcsa fintora van. Miért ajánljuk? Mert az újratervezés bizony benne van a pakliban, bármennyire jó szervezőkészséggel vagyunk megáldva..

Kate sikeres New York-i üzletasszony, akit eddig csupán a karrierje érdekelt. Harminchét évesen azonban már nagyon szeretne gyereket. A számítását azonban keresztülhúzza, hogy...

A 17 éves Novalee Nationt (Natalie Portman) faképnél hagyja a barátja. Ennek ellenére az állapotos Novalee úgy dönt, hogy megtartja, s maga neveli fel gyermekét. Amikor teljesen...

Az örökbefogadás sokszínűsége

Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Anya és Apa is 37 éves, egy vér szerinti majdnem 11 éves kislánnyal. Otthonról dolgozunk mindketten, így sok időnk jut egymásra. Nagy a szerelem köztünk, boldogak vagyunk. Megismerkedésünk után fél évvel összeházasodtunk, rá egy évre pedig megszületett a kislányunk. Szerettünk volna még egy gyermeket, de sajnos volt két vetélésem 2020-ban. Elvileg egészségügyi akadálya nincs, hogy tovább próbálkozzunk, (és még sose tudni,) de a házasságunk során (12 év) igazából időről-időre felvetődött bennünk az örökbefogadás. 2021 decemberében végül jelentkeztünk, és vártuk a gyermeket, akit a jó Isten szánt nekünk. Egy - a barátkozás kezdetén - 20 hónapos kisfiú (akit nem mellesleg úgy neveznek, ahogyan a kislányunkat hívtuk volna, ha kisfiúnak születik). Az aktabetekintéskor elhangzott néhány „ijesztő” infó (részben helytálló, részben nem), de azonnal tudtuk, hogy mindenképp szeretnénk megismerni - és azt is, hogy ő nekünk van megteremtve. Az első találkozás szintén nem volt egy rózsaszínű, habos-babos mesebeli pillanat, mert a kisfiunk azt a negyven percet végigordította. Szinte meg sem tudtuk igazán nézni, hogy milyen is a kis arca, mert befúrta magát a nevelőszülő ölébe. Elég sok „negatívumot” (az akkori valós helyzetet) is hallottunk a nevelőanyától, szóval picit nehéz szívvel jöttünk el tőle. Viszont semmi kétségünk nem volt, hogy folytatjuk a barátkozást, és hogy szeretnénk őt. Másnap ismét mentünk hozzá, és rá 11 napra már a 30 napos kihelyezésre hozhattuk haza. Egyébként egy érzékeny lelkű, jó humorú, édes és okos kismanó - a maga kis batyujával ugyan. Van miben fejlődni - és mióta egy család vagyunk, van sok pozitív változás (!), -, de igyekszünk kitárni előtte a világot és főként szeretni, biztonságot és örömöt nyújtani neki. A nővérével is odavannak egymásért, mint ha mindig is testvérek lettek volna!

2021 karácsonya előtt jelentkeztünk, 2022 júliusában lett meg a határozatunk, és 2023 február vége felé kaptuk a telefonhívást (amit soha nem felejtünk el, hiszen olyan fantasztikus érzés volt, mint ha akkor született volna meg számunkra), március elején hoztuk haza a kihelyezésre, és áprilistól „hivatalosan” a mi gyermekünkJ . Ő először csecsemőotthonban volt, aztán pedig nevelőszülőknél, de 18 hónapos korától volt örökbe adható. 0-4 éves korig, nemtől és származástól függetlenül vártunk a gyermekünkre a megyei listán (Borsod), és számos egészségügyi /családi kritériumnál azt jelöltük be, hogy további tájékoztatást kérünk. Ahogy fentebb említettem, elfogadóak voltunk bizonyos kritériumra. Illetve azt gondoljuk, hogy az életmódunk, a mindennapjaink, az, hogy ennyi időt tudunk vele tölteni, olyan tényezők voltak, amik alapján gondolhattak ránk, mert neki - az ő kis személyiségének, kissé zaklatott lelkületének - pont egy ilyen életvitel volt tökéletes. Hogy ahogyan telnek a napok, hetek, valóban könnyebb lesz, és nem kell megijedni annyira. Nem kell félni attól az érzéstől sem, hogy igazából nem ismerjük még őt. Mert idővel egyre jobban látjuk, ki ő, milyen ő, és egyre inkább egymáshoz formálódunk. Illetve, hogy ne hasonlítsuk máshoz, mert ő egyedi és épp ettől különleges. De főleg, hogy nem biztos, hogy az a hatalmas szeretet azonnal bearanyoz mindent. Még mindig a kiszámíthatatlanság: elég hullámzó, hogy mire hogy reagál a drágánk, és ez néha megnehezíti az egyes helyzeteket. De igazából ez semmiség, mert ügyesen és jóízűen eszik, jókat alszik, sokat nevet, „szófogadó”, egészséges, és főleg kezd ő is szeretni minket és ragaszkodni. Igazából az lepett meg bennünket, hogy a nevelőcsalád mennyire másképp nevelte, gondozta, ahogyan mi tettük volna, és egyrészt ez nehézségeket is okozott, okoz, másrészt le is döbbentett minket. Nem a „batyu” volt meglepő, hanem az, hogy a nevelőcsaládon mennyi minden múlhat. (Éjjel-nappal tévé vagy telefon képernyője, hektikus napok, napirend és déli alvás nélkül, folyamatos cukros üdítők és nasik, egész napos evés, rengeteg hiszti, ordítás, ezeknek pedig a „megengedése”, ezek pedig zaklatott, nyugtalan lelkivilágot eredményeztek stb). Illetve élőben és élesben más szembesülni esetleges elmaradásokkal, vagy jellemvonásokkal a gyermeknél, mint amikor az a tanfolyamon hangzik el.

Negyvenes házaspár vagyunk, már két csecsemőként örökbe fogadott gyerkőccel. Több évnyi küzdelem után, amikor mindent megtettünk, hogy vér szerinti gyermekünk születhessen, elfáradtunk, és úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatjuk tovább az egészségemet, és jelentkeztünk a Fővárosi Tegyesznél örökbefogadásra. A kisfiunk két és fél év várakozás után talált haza, de az egyesületeknél csak két évet álltunk sorba. A kórházból 9 naposan hoztuk haza Őt és így válhattunk családdá. Mivel tudtuk, hogy szeretnénk neki testvért ezért relatív gyorsan beálltunk a sorba ismét. A fiunk dongalábbal született, ami szerencsére már mondhatni gyógyult, de ez sok energiát emésztett fel családilag. A korrigálható betegségek tekintetében elfogadóak maradtunk továbbra is és nem voltak kemény származási kikötéseink sem.

Mindkét gyermekünket nyílt örökbefogadással, a Gólyahír Egyesület közreműködésével ismerhettük meg. A kislányunkat 13 órásan láttuk először és a férjem lobbant első pillanatban szerelemre iránta. Én nem teljesen voltam biztos magamban, a pontos érzéseimben az első pillanatban. Emellett a kisfiunkat is nagyon féltettem az esetleges csalódástól (6 hét), a privilégium elvesztésének megélésétől, és mivel a két gyerek között 3 év és kb. két hét korkülönbség van, így a saját jövőképemen is el kellett gondolkodnom. Szükségem volt pár napnyi gondolkodásra, de a szülőanyának is, és egy hétweekend családi beszélgetés után tiszta szívvel igent tudtunk mondani. Most már azt mondom, hogy szerencsére, de volt egy korábbi kiajánlásunk is és ott nemet mondtunk egy még pocakban lévő babára. Lányunk egészséges, érdeklődő csecsemő volt, szép, hatalmas szemekkel és már 13 órásan nyújtogatta felém a kezét és hívogatott. A lányunkra pontosan 2,5 évet a határozattól. Gyakorlatilag sem várt, max. pár napot, és a korház dolgozói imádták, sok szeretetet kapott ott is. A kicsit nagyon megviselte a születés. Részben titkolt terhesség volt, hosszú hónapokig rejtőzködött, kb. 6 hónapos volt amire teljesen magára talált, és megmutatta, hogy mennyire csodás a kis személyisége, addig szinte csak figyelt a nagy és gyönyörű szemeivel. Napról napra szépen fejlődik és gyönyörű, egyre csajosabb, vidám és kiegyensúlyozott. Származása bizonytalan, az apukáról semmit sem tudunk. Kislányt szerettünk volna, számunkra elfogadhatóan gondolkodó, felelős szülőanyától. Elfogadóak voltunk a származás tekintetében és másban is és persze sorban is álltunk, kb. Szerintem fontos, hogy felmérjük a korlátainkat. A várakozó szülő sokszor hajlamos mindent rózsaszínebben látni és legyinteni, hogy majd megoldjuk. Nekem kellett, de a férjemnek is ennyi idő (2,5 év), hogy felmérjük, hogy képesek vagyunk újra nyitni és bírjuk-e erővel, türelemmel és talán anyagilag is. A lányunk is igényelt fejlesztést, de szerintem szinte minden kisbaba. Volt, hogy nagyon aggódtam, hogy miért nem akar „időben” pl.: forogni, ülni stb., de szépen behozott mindent. Én, hogy a „karrierkrízisemet”, otthoni „magányomat” feloldjam, jelentkeztem egyetemre. Mostanság zárom a második félévem pszichológia szakon, ami nagy logisztikai kihívások elé állít minket, de igyekszem mindig elérhető lenni a srácoknak és a családnak. Szerencsére a férjem sokat segít. A nagyfiam nem nagyon akar hallani az örökbefogadásról a saját vonatkozásában, elég elutasító, a lányunk nénijét megértette, elfogadja. Foglalkoztatja az elmúlás.

Fiatal Komárom-Esztergom megyei pár vagyunk, lassan 12 éve együtt és 9 éve házasok, van két tündéri vér szerinti kislányunk, akik 7,5 és 5 évesek. Mindig nagycsaládról álmodoztunk mindketten, 3-4 gyermeket terveztünk. Már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy ha valami oknál fogva nem jönne össze, akkor nem lombikozunk, hanem örökbe fogadunk. Anno látszólag erre nem lett szükség, mert mindkét lánykánk akkor jött, amikor mi akartuk őket. Viszont a második lánykánk születésekor olyan komplikációk történtek, aminek következtében az életemet mentették meg egy méheltávolítással. Az örökbefogadás gondolata már akkor, ott megszületett. Örültünk, hogy túléltük és mindenki jól van, de hatalmas űr tátongott bennünk.

Egy csupamosoly 2,5 éves kisfiút ismerhettünk meg fél évvel ezelőtt. Azzal hívtak fel minket 2022. október 18-án, hogy van egy édes 2,5 éves kisfiú, aki nagyon beleillene a családunkba, nevelőszülőknél él szeretetben, családban születése óta és kb. 2 hete lett örökbeadható. De fontos tudnunk, hogy van egy öröklött genetikai eltérése, ami az orvosok szerint, ha eddig nem mutatkozott meg, akkor már nem fog. Egyetlen dolog van, ami benne van a pakliban, hogy kialakulhat az az epilepszia.

27 és 29 éves fiatal házaspár vagyunk. 5 év próbálkozás, méhen kívüli terhesség és lombik után megérkezett a világ legtökéletesebb szív szerinti kisfia. Kisfiunk megyei listáról érkezett. Gondozatlan terhességből született, még a szülőágyon lemondtak róla. Egyhetes korában láttuk először, szerelem volt első látásra.

A meddőség és a mesterséges megtermékenyítés

Azt mondják, az ember két dologért képes mindent megtenni: hogy ne legyen, vagy hogy legyen gyereke... Hőseink mindennél jobban vágytak arra, hogy gyermekük szülessen. A remény hiábavaló, hosszú évei követték egymást, míg bebizonyosodott, csak a mesterséges megtermékenyítés, a lombik-bébi program segíthet rajtuk. Nehéz idők következnek. Eufória és kilátástalanság, fizikai és lelki tehertétel állítja állandó próba elé szerelmüket. De előttük lebeg a nagy cél: a gyermek...

Magyarországon a házasságok és élettársi kapcsolatok közül minden tizedik meddő. 16 évem Orbánnal: a Napunk különleges interjúkötete nyolc nő és nyolc férfi történetén keresztül mesél az elmúlt tizenhat év Magyarországáról. A központi téma ellenére, vagy talán éppen amiatt, meglepően pozitív hangnemben meséli el az IVF-ig vezető rögös utat a Joy, az élet csodája (JOY - The Birth of IVF) című film. Ez az eljárás ma már mindennapinak mondható. Louise Brown óta az ICMART (a szervezet globálisan monitorozza és gyűjti az adatokat az asszisztált reprodukciós technológiák alkalmazásáról, eredményességéről és hatásairól) statisztikái szerint már legalább 12 millió gyerek jött a világra az IVF-nek és más mesterséges megtermékenyítési eljárásoknak köszönhetően.

Az IVF kifejlesztése persze nem oldotta meg a meddőség problémáját. Az Egészségügyi Világszervezet 2023-as jelentése szerint minden hatodik felnőtt, azaz a bolygó lakosságának nagyjából 17,5 %-a küzd meddőséggel - nőket és férfiakat egyaránt beleértve -, ez az arány pedig semmilyen szempontból sem mondható alacsonynak. Az efféle eljárások igénybevételéhez a gyermekre vágyóknak mélyen bele kell nyúlniuk a pénztárcájukba, és ugyan vannak dolgok, amelyeket elegendő pénzzel meg lehet szerezni, a termékenység nem tartozik közéjük. Az IVF sikeressége olyan tényezőktől függ, mint a páciens életkora, a jelen lévő alapbetegségek, valamint az embriók minősége. Rendkívül leegyszerűsítve a képletet, mondhatnánk akár azt is, hogy vagy összejön, vagy nem.

A film három kulcsszereplője Robert Edwards (James Norton) angol fiziológus, Patrick Steptoe (Bill Nighy) szülész-nőgyógyász, és Jean Purdy (Thomasin McKenzie) ápolónő, embriológus. Ők hárman azok, akiknek az IVF kifejlesztését köszönhetjük. Thomasin McKenzie remekül hozza Jean Purdy alakját, akiről - és igazából a film egészéről is - a Minden kémia című Bonnie Garmus regény főhőse, Elizabeth Zott jutott az eszembe - ez az a könyv, amiről állandóan beszélek azóta, az elolvastam. Leginkább Jean Purdy az, akinek a szemszögéből figyelemmel kísérhetjük a történéseket, s nemcsak az IVF kifejlesztésének története, de Jean magánéleti harcai is kirajzolódnak a szemünk előtt. Jean egy szelíd, de határozott, fiatal nő, aki jó kapcsolatot ápol édesanyjával és a vallással. Egészen addig, amíg a széles nyilvánosságban el nem terjed, mivel kísérletezik a trió a laboratórium falai között. Míg a meddő párok számára reményt jelent a kutatás, mások helytelenítik azt, a sajtó arról cikkez, hogy Edwards, Steptoe és Purdy istennek képzelik magukat, Frankensteinnek titulálják őket. Annak ellenére azonban, hogy a kutatás visszhangja óriási, mi, nézők szinte semmit sem érzékelünk a „külvilágból”. Jean édesanyja arra kéri a lányt, hagyjon fel a kísérlettel, ám amikor Jean határozottan ellentmond a kérésnek, a nő elküldi az otthonából. Meggyőződéseket, ideológiákat választ a lánya helyett. A fiatal nő kapcsolata nemcsak édesanyjával, de a gyülekezettel is megszakad. Jean elveszíti a régóta biztosnak hitt pontokat és ezt nehezen viseli, de nem adja fel. Amikor ő és Edwards rájönnek, hogy akaratuk és tudomásuk ellenére mérget fecskendeztek a gyermekre áhítozó nők testébe, Jean összeomlik, és otthagyja a labort. Idejét halálosan beteg édesanyja mellett tölti. A három főszereplő dinamikája remek, de a karakterek önmagukban is erősek és szerethetők. Edwards karaktere egy kicsit a meg nem értett, nyughatatlan zseni felé hajlik, de nem esik túlzásba, végig egy valódi, hús-vér embert látunk, aki próbál valahogy a munkája és a családi élete között lavírozni, több-kevesebb sikerrel. A végkifejlet ugyan több, mint örömteli, a Joy mégsem tündérmese. Az IVF kifejlesztésének rögös útja buktatókkal, kérdőjelekkel, bizonytalanságokkal, szenvedő, gyermekre vágyó párokkal tarkított - mindezért azonban kárpótol a végeredmény. Ahogy már említettem, a történetmesélés hangvétele javarészt pozitív, annak ellenére, hogy az eseményeket Jean Purdy szemszögéből követhetjük nyomon. Jean saját története ugyanis inkább tragikus, mintsem örömteli. A filmbéli Jean Purdy élete legalább olyan rögös, mint az eljárás kifejlesztése, amelyben segítkezett. Az még hagyján, hogy a társadalom, sőt, édesanyja is kirekesztően bánik vele a munkája miatt, de még a sors is kegyetlen hozzá. Jean munkássága nők millióit segítette ahhoz, hogy anyává váljanak, miközben ő maga meddő. Rendkívül „kellemes“ és egyben sokkoló meglepetés volt számomra, amikor a filmben szóba került az endometriózis. Tudniillik, egy olyan betegségről beszélünk, amelyről még manapság is kevés szó esik, holott nagyjából minden tizedik nőt érint. Arról, hogy valójában mi is ez a betegség, nemrég közöltünk egy Martin Foltín szülész-nőgyógyásszal készült terjedelmes interjút, a részletekkel ezért nem húznám az időt. Ha minden igaz, a ’70-es években legalább is valamiféle elképzelésük volt az orvosoknak az endometriózisról és annak hatásáról, így a történetszál hihető, és nem csak szenzációhajhász eleme a történetnek. A valóságban azonban nincs rá bizonyíték, hogy az igazi Jean Purdy szenvedett volna a betegségtől. A sorozatbeli Jean életére a meddőség - amivel még azok sem tudnak mit kezdeni, akik kifejlesztették az IVF-et - rányomja a bélyegét. Bár nem feltétlenül tűnik úgy, hogy Jean a „klasszikus” családanya szerepre vágyik, fel-felbukkan ez az elem. A film készítői remekül mutatják be a nőt, az embert, aki összetett, aki nem csak egyvalami lehet vagy akar lenni. Nagyon sok szempontból körül lehet járni a Joy című filmet, hiszen az anyaság, a gyermekvállalás, a gyermek nevelésének számos aspektusa képbe kerül. Ott vannak a reményteli nők, akik úgy kapaszkodnak az „akár még össze is jöhet“-be, mintha az életük múlna rajta, az asszony, aki kreált ideológiák miatt taszítja el magától a gyermekét, a lány, aki esélyt ad másoknak, miközben tudja, hogy neki nincs esélye, vagy éppen az orvos, aki nem ítéli el az abortuszt. Az ezekről való további gondolkodást azonban már a nézőre bíznám.

Almási Tamás dokumentumfilmje 2 és fél éven keresztül követi három pár sorsát, akiket egy budapesti meddőségi centrumban kezelnek, és lombikkezeléseken esnek át. A szereplők mesélnek róla, hogy jutottak el a lombikkezelésig, miért nem lehet máshogy gyermekük, arról, hogyan hat a párkapcsolatukra, milyen anyagi terhet jelent számukra, akik többen évekig gyűjttek arra, hogy legyen pénzük lombikra, és a család is sokszor összefog értük, s bizony még arról is mesélnek, milyen hatással van a film a szexuális életükre. Beszélnek az álmaikról, és arról, mit éreznek, hogy éppen ők azok, akiknek nem megy a szülővé válás. Egy ilyen alkalommal pedig nem csak azt mondja az orvos, hogy segíteni szeretne, hanem azt is, hogy “Annak nem lesz gyereke, aki feladja.” Mert mindig van tovább, és mindig van remény.

A Joy, az élet csodája című Netflix-film azokra emlékeztet minket, akiknek az erőfeszítései lehetővé tették, hogy 1978-ban megszülessen az első lombikbébi. A Petri-csészében fogant Louise Brown ma már 46 éves, és az emberek világszerte ismerik a nevét. Kevesebben tudják azonban, hogy ki volt Robert Edwards, Patrick Steptoe és Jean Purdy, akik annak idején körülbelül tíz évig dolgoztak együtt azon, hogy sikeres szüléssel záruljon egy in vitro megtermékenyítés. De álljon itt, hogy Jean Purdy nővér volt, majd laborvezető és embriológus. A Joy, az élet csodája kevésbé fókuszál Edwards (Joe Norton), Steptoe (Bill Nighy) és Purdy (Thomasin McKenzie) tudományos teljesítményére, inkább a kutatócsoport egyéb nehézségeivel foglalkozik. Steptoe-t sebész kollégái támadják, akik nem hisznek a laparoszkópiában, és nem akarják használni a technológiát a meddőséget okozó endometriózis feltérképezésére sem. Edwards tévéinterjúkra jár, amelyeken arról faggatják, nem gondolja-e, hogy etikátlan és veszélyes „gyerekeket gyártani” egy laboratóriumban. Purdy a filmben nem maradhat többé gyülekezete tagja, és mélyen vallásos anyja is kizárja egy időre az életéből. A kutatócsoporttól egy ponton megvonják az állami támogatást azzal, hogy munkájuk nemigen viszi előre a tudományos fejlődést. Ha a film egy része fikció is, azt hitelesen ábrázolja, hogy a kutatók élete nem habostorta. Ennyi év távlatából persze kifejezetten vicces jelenet, amikor a filmben Robert Edwardsnak - a DNS szerkezetének felfedezéséért Nobel-díjat kapott - James Watsonnal szemben kell megvédenie magát azzal kapcsolatban, hogy az IVF milyen és mekkora veszélyt jelent az emberiség jövőjére nézve. Edwards hiába hangsúlyozza a tévéstúdióban és az állami források fölött rendelkező tudományos bizottság előtt is, hogy milyen nagy igény van arra, hogy orvosi eszközökkel segítsék a gyerekre vágyó nők teherbe esését, ez az üzenet egy férfiak uralta világban láthatólag nem elég erős. A nők ekkoriban még nem beszélnek nyilvánosan az ilyesfajta intim problémákról, többek között Jean Purdy sem, aki valószínűleg nem csak a filmben, hanem a valóságban is súlyos endometriózissal küzdött, ezért még inkább együtt tudott érezni a kísérletben részt vevő nőkkel. A projektben részt vevő, magukat Ovum Clubnak hívó potenciális anyák is tudják legbelül, hogy nagy valószínűséggel sosem szülnek majd gyereket, nélkülük azonban a kutatók egyáltalán nem léphetnek előre.

A The Guardian a 2018-as év legjobb filmjei közé sorolta, és más rangos lapok is elismerően cikkeztek róla, kiemelve az író-rendező, Tamara Jenkins hiteles, érzékeny megközelítését. Az első klinikai jelenet zseniálisan ábrázolja az orvosi betűszavakkal küzdő negyvenes, értelmiségi pár helyzetét. A nő (Kathryn Hahn) petesejtleszíváson esik át, míg a férjről (Paul Giamatti) kiderül, hogy sebészeti úton kell tőle hímivarsejtet venni. Orvosuk lazán használja a herebiopszia szót, holott a laikusoknak erről a daganat jut eszébe. A szakzsargon mellett a petesejtdonor gondolatával is megküzdenek: hogy teszi túl magát a feleség azon, hogy genetikailag nem lehet anya? A történet attól igazán kerek, hogy a férj érzelmeit sem nagyolja el.

Vígjátékos megközelítés, fájdalmas és abszurd elemekből nincs hiány. Egy 2000-es film (magyar címe: Papás-mamás), még azelőttről, hogy Hugh Laurie neve összeforrt volna Dr. House karakterével. De színesek a mellékszálak is, például van mantrázás és akupunktúra. Azt a bizonyos minden 5. párba tartozik.

Pataki Zitáékhoz hasonlóan saját küzdelmükbe avatnak be ennek a dokumentumfilmnek a készítői. Fiatalok, sikeresek és tehetségesek - azt hihetnénk, hogy az életben semmi gondjuk nincs, de ez egyáltalán nem igaz. Ebben a dokumentumfilmben a nemzetközi reproduktív turizmus mozgatórugói és körülményei jelennek meg. Megismerhetjük azoknak az indiai klinikáknak az életét, ahol a helybeli béranyák töltik terhességük hónapjait: megbízóik leggyakrabban európai és észak-amerikai párok.

A Making Babies férfi főszereplője, Steve Howey nem először alakít meddőségi problémákkal szembesülő karaktert: a Szégyentelenekben is ebben a cipőben jár. Feleségével (Shanola Hampton) nem engedhetik meg maguknak a lombikkezelést, ezért a családban keresnek termékeny, béranyaságra is hajlandó nőt. Azzal, hogy végül az anyóst vonják be, jócskán súrolják a jó ízlés határát.

A sorozat első évadaiban Phoebe (Lisa Kudrow) vállal béranyaságot azért, hogy az öccsének segítsen: az ő felesége ugyanis a korából adódóan már nem tudná kihordani a kicsit. A pénz itt is faktor, hiszen csak egy beültetést tudnak finanszírozni. A későbbi évadokban Monica (Courtney Cox) és Chandler (Matthew Perry) küzd a meddőséggel. Történetük példa arra, hogy van, amikor egy pár mindkét felénél orvosi gátja van annak, hogy saját gyerekük szülessen.

Charlotte története abban hasonlít a Jóbarátokra, hogy Monicához hasonlóan ő is régóta álmodott anyaságról, családalapításról: mindkét sorozat megerősíti, hogy sajnos a szándék és a biológiai lehetőségek között nincs összefüggés. Charlotte arra is példa, hogy van, amikor a pénz sem jelent megoldást: hiába fut neki stabil anyagi háttérrel a kezelésnek, a siker elmarad. Később egy vetélésen is átesik, majd miután párjával örökbe fogadnak egy kislányt, megtörténik a csoda: természetes úton teherbe esik.

tags: #lombikkal #kapcsolatos #filmek