A kánikula sokszor tompítja az elmét és a vágyakat, így nem csoda, hogy 1990 nyarán, egy forró délutánon a narrátor nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, amikor egy Opel Kadett állt meg a kertkapu előtt, és Olivér jelent meg az ablakban. A narrátor épp a hűs parkettán feküdt, szenderülve várva az estét, amikor lehűl a levegő. Nem kelt fel, nem takarózott. Olivér csak annyit mondott: „Rendben. Majd jövünk valamikor.” A narrátor ekkor még nem is sejthette, hogy élete legnagyobb vágya teljesülhetett volna abban a nyárban. Bár a szerelem mindig is fontos volt számára, akárcsak a Commerson-delfinnel való kapcsolódás gondolata, ez utóbbi távoli álomnak tűnt a tenger és a szegénység miatt.
A Commerson-delfin, a világ legkisebb termetű delfinje, egy ismeretterjesztő könyvecskében tűnt fel először, a „Delfinek közelről” című kiadványban. A képen egy férfi ölében tartotta a kis delfint, és ez azonnal megragadta a narrátor figyelmét. Talán azért, mert elérhetőnek tűnt, és felmerült a gondolat, hogy talán egy napon ő is tarthatna egyet otthon, hiszen egy kisebb delfinnek kisebb medence is elegendő lehet.
Ettől kezdve a narrátor már nem általában a cetek után kutatott, hanem kifejezetten a Commerson-delfinre koncentrált. Az információk beszerzése azonban nem volt egyszerű, különösen a kilencvenes években. Német nyelvű szakirodalomhoz jutott hozzá, bár a német nyelvtudása minimális volt. Ennek ellenére apja szótárai segítségével nekiállt a német cikkek és könyvek olvasásának, ami rendkívül időigényes volt.
Az első említésre méltó cikk egy NSZK állatbarát magazinban, a „Wunderbare Tierwelt” 1989/4-es számában jelent meg a Commerson-hatásról. A cikk olyan megdöbbentő volt, hogy a narrátor átadta egy németül jól beszélő szomszédlánynak fordításra. Kiderült, hogy a cikk alapvetően az ember és a cetek közötti hasonlóságokat tárgyalta. A cetek agyának barázdáltsága, magas intelligenciája, és a delfinek mellúszójában található öt ujj mind arról tanúskodtak, hogy ezek az állatok sokkal közelebb állnak hozzánk, mint azt gondolnánk.
Az igazi meglepetést azonban az okozta, hogy a cikk szerint bizonyos delfinek vére nem vált ki ellenreakciót az emberi szervezetből, így alkalmas lehet vértranszfúzióra. Ez a biológiai ismeretekkel rendelkező narrátort is megdöbbentette, és úgy érezte, hogy már évekkel korábban, amikor beleszeretett a kis Commersonba, sejtett valamit.
Néhány nappal később, egy idős geológus tanárától orosz könyveket és újságokat kapott. Egy 82-es moszkvai lapban, a „Hовая Hаука”-ban talált egy írást, amely továbbment a német cikk tartalmánál. Számos kísérletről számolt be, és leírt egy furcsa mellékhatást is. A Commerson vérének transzfúziója során az emberi szervezet nem mutatott ellenreakciót, sőt, az olyan rendkívül ritka vércsoportok, mint az RH-nullás, kiváltására is alkalmasnak bizonyult. Az orosz kutatók 1979-ben már kísérleteztek egy Ausztráliából „importált” RH-nullás alannyal, és a transzfúzió működött.
Ugyanakkor egy nem várt, titokzatos hatás lépett fel: tudatmódosító hatás. Bár a cikk elismerte, hogy a „tünetek” eltértek a klasszikus hallucinogének hatásaitól, a leggyakoribb szó a „галлюциногенный” (hallucinogén) volt. A legfontosabb eltérések a következők voltak: minden transzfúzióra kapcsolt páciens ugyanazt élte át, és a hatás csak addig tartott, amíg a transzfúzió véget nem ért. A kutatók az ismeretlen anyag instabilitásával, gyors bomlásával próbálták magyarázni a jelenséget, de sem az anyagot, sem annak bomlástermékeit nem tudták kimutatni. Ezt a jelenséget BM-ként, azaz „визуальный материал” (látomás) kifejezést takarva emlegették.
A kísérletek odáig jutottak, hogy nem egyszerűen transzfúzióra kötötték az alanyokat, hanem közös vérkeringésre kapcsolták őket hibernált Commersonokkal. A leginkább érdekfeszítő az volt, amit az alanyok a „hallucináció” idején láttak: az óceán mélységeit, azokat a víz alatti szférákat, melyeket ember nem járhat be. Pontosan azt látták és érezték, amit egy Commerson lát és érez élete során. Ez a lehetőség - hogy átélhesse, amit egy delfin - rendkívül csábító volt a narrátor számára.
A kilencvenes évek a változások kora volt, a Szovjetunió összeomlása pedig azt sugallta, hogy bármi megtörténhet. A narrátor három intézetnek is írt Moszkvába, Szentpétervárra és Berlinbe, hogy kísérleti alanyként jelentkezzen, de választ nem kapott. Maradt a fantáziálás és a különös kutatások kitárgyalása barátaival hosszú, borozgatós éjszakákon.
Bahamák /5. rész / A nagy kékség
Bár ma már áthidalhatatlan távolságot látunk a keszegek és a delfinek között, akkortájt úgy érezték, hogy a forradalmi változások kora bármi megtörténtét lehetővé teszi. Aztán kiderült, hogy az ígéretekből nem lett semmi, és a „jó” is önző, számító és hazug volt. Végül a narrátor úgy érzi, hogy ha nem akar a nosztalgiával és a panaszokkal teli, rommá rothadt lelkivilágban élni, akkor…
