Az emberi élet során számos kérdés és kihívás merül fel, amelyekre a keresztény hit és tanítás adhat választ. Cikkünkben a hit, a közösség, az áldozatvállalás és a bűnbocsánat témaköreit járjuk körül, valós példákon és bibliai utalásokon keresztül bemutatva a keresztény élet gazdagságát és mélységét.
A hit fontossága és a közösség ereje
A hit évének ünnepélyes lezárására november 17-én, vasárnap került sor az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, ami alkalmat ad arra, hogy elgondolkodjunk hitünk erősödésén. A mai olvasmányok mind arra figyelmeztetnek minket, hogy itt a földön nincs maradandó lakásunk, a lelkünkkel kell törődnünk. Ahogy a mai evangélium is zárul: „Állhatatossággal menthetitek meg lelketeket!”
Ferenc pápa beszédei is hangsúlyozzák, hogy az ószövetségben és a keresztények életében is a feltámadásba vetett hit az alapvető. A mennyországba vetett hitünket erősíti a Biblia, a Katekizmus és a Vatikáni Zsinat tanítása is. A „szűk kapun” nem mindenki fér be, ezért fontos a hittanok, továbbképzések, lelkigyakorlatok. Az örömhírt vinni, hirdetni kell a családba, környezetünkbe, hiszen „jönnek majd keletről és nyugatról...”.
Jézus is közösséget, Egyházat alapított, az első keresztények alig várták, hogy találkozhassanak, együtt legyenek. Ahogy a mai evangéliumban (Lk 14,25-) szó van a Krisztus-követésről, az egyházban való helyünkről, a mindennapi példákról.
A langyos keresztények saját méretre szabott egyházat akarnak építeni, de nem Jézus egyházát. A langyosság behatol az Egyházba, csak saját józan értelmük szerint járnak, ami a világi óvatosság. Részidős keresztények, akik a teljes idejüket nem adják oda Jézusnak. Jézus sója nélkül ízetlen és múzeumi keresztényekké válunk. Az Úr imádásával túllépünk önmagunkon az Úr felé, az evangélium hirdetésével pedig kilépünk önmagunkból, hogy átadjuk másoknak az Úr üzenetét.
A szatelit-keresztények nem tartoznak szilárdan az Egyházhoz, nem járnak Isten jelenlétében, nem rendelkeznek a Szentlélek vigaszával, nem járulnak hozzá az Egyház növekedéséhez. A sértődött keresztények példája a tékozló fiú történetében az idősebbik testvér, aki kinn marad. Miért nem veszel részt közösségünk (az Egyház) életében?
Szent István és Gizella: A magyarság megtérítésének példája
A magyar népet leginkább az indította meg, és a keresztény élet elfogadására bírta, az Szent István példás vallásossága és ennek megfelelő életmódja volt. Amikor tehát a magyar katolikus Egyház történelmének évkönyveit lapozgatjuk, legyünk mélyen meggyőződve róla, hogy ezek a régi dicső emlékek nem tűntek el egyszer s mindenkorra, hanem új életre kelnek, s megújulnak a jelenben.
Szilárd bizalommal fogjunk tehát munkába, és bízva Isten kegyelmében, legyünk mi a láncszem, amely hazánkban a múltat összeköti a jövővel. Fontoljuk meg alaposan az ebből eredő kötelességünket Isten és az eljövendő századok előtt. Mint az Egyház és Krisztus titokzatos testének tagjai, az Igazság munkatársai kell, hogy legyünk, feladatunk, hogy az evangélium igazsága hirdettessék. Azon kell lennünk, hogy Krisztus szava el ne fojtassék.
Géza fejedelem 996-ban fia, István számára feleségül kérte Gizellát, aki igent mondott, és vállalkozott Istvánnal együtt a magyarság megtérítésének szolgálatára. Gyermekei közül Szent Imre érte meg a felnőttkort. Udvarhölgyeivel együtt ő látta el egyházi ruhákkal az első magyar templomokat. Halála (1060 körül) után rövidesen szentként kezdték tisztelni. Ez a példás életmód és elkötelezettség alapozta meg a keresztény Magyarországot.
Az Eucharisztia és a szeretetközösség
Az Úrnapja liturgikus ünnepén Krisztus szent Testére és Vérére emlékezünk. Az Úr Jézus „elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ’Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.’ A vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: ’Ez a kehely az újszövetség az én véremben.’”. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: „Üdvözítőnk az utolsó vacsora alkalmával, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, megalapította testének és vérének eucharisztikus áldozatát, hogy így a keresztáldozat a századokon át, az ő eljöveteléig jelenlévő valóság legyen. Az Eucharisztia, mint az Úr halálának és feltámadásának emlékezete tehát az üdvösséges áldozat hathatós megjelenítése.”
Az eucharisztikus test tehát a dicsőséges Krisztusé. Az Eucharisztia Krisztusnak, a Főnek egyházi testét építi: a Feltámadt Krisztus Szentlelke által egy testbe gyűjti a Krisztus-hívőket, megvalósítja a szeretetközösséget azok révén, akik hittel kitárulnak teremtő tevékenységének. A Fő kegyelme által egyesülnek a tagok, szeretve egymást építik az egyházi testet, és az emberiség egységén munkálkodnak.
Ma este mi is az Úr asztala köré gyűltünk össze, az Eucharisztikus áldozat asztala köré, amelyen Jézus ismét Testét adja nekünk, jelenvalóvá teszi a kereszt egyedüli áldozatát. Az Oltáriszentség a szeretetközösség szentsége, amely révén kilépünk az individualizmusból, hogy közösen éljük meg Jézus követését, a Jézusba vetett hitet.
The Shocking Reality of the Eucharist
Fel kell tehát tennünk a kérdést mindannyiunknak az Úr előtt: hogyan élem meg az Eucharisztiát? Névtelenül, vagy mint az Úrral való szeretetközösség pillanatát, amelyet megosztok minden testvéremmel, akik ugyanennél az asztalnál foglalnak helyet? Kerüljük tehát a magunkba zárkózást, az elkülönülést, a kiscsoportok is a plébánossal egységben működjenek! Jézus ma este is önmagát adja nekünk az Eucharisztiában, osztozik utunkban, sőt, táplálékká lesz, valódi táplálékká, amely támaszt nyújt életünknek azokban a pillanatokban is, amikor az út göröngyössé válik, az akadályok lelassítják lépteinket.
Az Eucharisztiában az Úr a saját útját járatja velünk végig, ami a szolgálat, a javakban való osztozás, az adományozás útja. Az a kevés, amink van, amik vagyunk, ha megosztjuk másokkal, bőséggé válik, mert Isten hatalma, ami a szeretet hatalma, leszáll szegénységünkre és átalakítja azt. A plébániai közösségben is fel kell kínálni tehetségünket a közösség javára, nem csak a magunk számára, nemcsak egy kis csoport számára kaptuk! Kérdezzük meg tehát ma este, imádva az Eucharisztiában valóban jelen lévő Krisztust: hagyom-e, hogy átalakítson engem?
Mária példája és a szolgálat
Nagyboldogasszony napján Mária életén és példáján keresztül vizsgáljuk meg a hit és a szolgálat fontosságát. Mária Jézust hordozta, és a mi feladatunk is Jézust hordozni, vinni, adni másoknak is. Szolgált és szeretett. Ahogy Bágya Feri temetésén is megállapították, hogy az nem temetés volt, sokkal több, vagyis Ferinek a mennybemenetele.
Feri minden nap elimádkozta az egész rózsafüzért, minden hétköznapi szentmisén részt vett, szentáldozáshoz járult, így hordozta Jézust. Hordozta Jézus keresztjét is, és szolgált, szeretett mindenfelé, sokakat, sokféleképpen. Amikor földi életét befejezte, „nyelvbotlást” lehetett olvasni, hallani: Feri mennybemenetele. Hisszük és reméljük: nem halál, hanem átköltözés, hiszen „a mi hazánk a mennyben van!”
Mária: a keresztények segítsége
A Boldogságos Szűz Mária hatékony segítségét a keresztény nép gyakran megtapasztalta. A lepantói győzelem (1571) napját, október 7-ét Szent V. Pius pápa a Rózsafüzér Királynője ünnepévé tette. Bécs felszabadítását (1683) Keresztények Segítsége oltalmába ajánlották, és Boldog XI. Ince pápa ezt az ünnepet az egész Egyházra kiterjesztette. Buda felszabadítására pedig a következő feliratú zászlót küldte: „Budát a Szent Szűz segítsége adja vissza!”.
Mária és József története is aktuális ma. „Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek.” Szűz Mária, keresztények segítsége, könyörögj érettünk.
A halál misztériuma és a feltámadásba vetett hit
Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom és a test előrehaladó szétesése gyötri, hanem, s még inkább az örök megsemmisüléstől való félelem is. Szíve ösztönével helyesen ítél, amikor megborzad személyének teljes összeomlásától és végső kialvásától, s elutasítja azt. Az örökkévalóság magában hordozott magva, mivel nem vezethető vissza a puszta anyagra, föllázad a halál ellen.
Miközben a halál színe előtt semmivé válik minden elképzelés, az Egyház az isteni kinyilatkoztatás alapján állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog célra teremtette. Sőt a keresztény hit tanítja, hogy a testi halál - amit az ember nem ismert volna meg, ha nem vétkezik - vereséget fog szenvedni, amikor a mindenható és könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert. Isten ugyanis arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében.
Ezért megyünk a templomba: Isten, Jézus, közösség miatt. Ne másokhoz hasonlítsuk magunkat, hanem vizsgáljuk meg, én mit és mit nem teszek. Hogyan megyünk haza a templomból? Fontos számomra az imaélet, a lelkiélet? Templomlátogatás, lelkigyakorlatok, anyagi hozzájárulás - nemcsak anyagiak, hanem a havi tized a szegényeknek.
Imádság és bűnbocsánat
Az olvasmányban (Ter. 18,20-32) Ábrahám elkezd beszélgetni Istennel, könyörög, alkudozik. Mi is szólítsuk meg, beszélgessünk az Atyával - ahogy Jézus: az Atyával, az Atyában. Bocsássunk meg, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Mindig a szeretetet válasszuk! „Kezdjetek személyes beszélgetést Jézus Krisztussal a hitben, és tápláljátok ezt a párbeszédet. Ismerjétek meg Őt az evangéliumok és a Katolikus Egyház Katekizmusának olvasásán keresztül. Beszélgessetek vele az imádságban, bízzatok benne: Ő sosem okoz csalódást!” (XVI. Benedek pápa: Üzenet a 26. Ifjúsági Világnapra, 2010.)
A pünkösd ünnepe a Szentlélek eljövetelét jelenti. „Istenünk, te a mai szentséges ünnepen Egyházadat és általa a világ minden népét és nemzetét megszentelted.” Isten csodálatos pedagógiával, szeretettel vezette, tanította a választott népet, emberiséget a próféták által. Jézus többször, többféleképpen megígérte a Szentlelket, bemutatta: Vigasztaló. Kérjük az Atyát, hogy minden kész legyen, és a Szentlélek jöjjön, a Szentháromság.
A mennybemenetel érthető csodálkozást kelt, de ugyanez lesz Jézus eljövetelénél is. Megtérés - ezzel kezdte Jézus nyilvános működését és most ezzel is fejezi be. Örömhír - van bűnbocsánat, újrakezdési lehetőség! Az irgalmas Isten, Jézus mindenkinek felkínálja a bűnbocsánatot. Erő tölt el benneteket - és az első Pünkösdkor megtapasztalhatták az apostolok. Az apostolok és minden keresztény küldve van, hogy tanúságot tegyen a ma is élő Jézusról, az evangélium igazságáról, nagyszerűségéről, az igazi boldogságról. Tanú vagyok? Vannak megtapasztalásaim, Jézus-Isten-élményeim?
A rabok sorsa és a szabadulás reménye
A Pécsi út messze van, az erdő végtelen. A török katonák, akindzsik és azabok tíz megrakott kocsit és szekeret kísérnek rendetlen összevisszaságban, hét rabjuk van. Az egyik azab nem érti, amit törökül locsognak, de látszik rajtuk, hogy róluk és a lóról beszélnek. Nevetnek, meg Vicuskára néznek. A láb nélküli rableányra bízzák őket. Egyik sapkás török mindenféle ruhát húzkod ki egy kocsiból: gyermekruha, sapka, kalap, kis csizmák. A parasztleány mondja: „Ne sírjatok, kedves.”
Körülöttük egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot ugrálnak. Egy piros köpenyeges szőke dalia lovagol elől, előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Köpenye alól páncéling csillog, mögötte négy másik vitéz. Egy parasztember ült egy kövön és szunyókált, majd felriadt álmából. Néhány jobbágya birkát nyírt ott, kezükben olló, oldalukon kard. Cecey meglátta a vitézeket, elébük baktatott. Dobó lerontottátok! - mondta. A tornácon asztalt igazított az árnyékra egy cseléddel. „Dobó, - meg kell kérdeznem, hogy nincs-e itt Móré?” - „Nem láttam a gézengúz haramiáját.” - „Köszönöm. Nincs most farsang, tovább megyünk. Hanem a vasingemet szeretném letenni.” - „Te a baráttól jössz!” - „Nem boszorkányságból, elhiheted.”
A zarándok sajtot evett. Egy széles arcú magas ember, bajusz és szemöldök nélkül, vörös, mint a cékla, két szembogara fekete. Hát mondom: mindezek rabok szegények, lábukon lánc, kezük - kinek elül, kinek hátul - szintén vasban. A legény a cigánnyal, a pap a paraszttal össze is van láncolva. A legény mezítláb. „Milyen nagy a keze! És milyen veres lajbi van rajta!” - „Nem fél.” A legény csakugyan nem félt. A kocsi tetejéről: „Viselje békén a sorsát, amint csak lehet.” - „Haza akarok menni!” - „Apához!”
A rabok útja Konstantinápoly felé
A rabok sorsa megrendítő. A paraszt elmondja, hogy Belgrádban voltak. „És milyen az a rabság?” - „A császárnál?” - „Micsoda főtisztogató?” - „Hát az asszonyokkal mit csinálnak?” - „Mit?” Nézte a lábszárán lévő széles, sima vasat. Öt állomás, azaz öt nap az út Konstantinápolyig.
A paraszt elmondja, hogy Szófiába érkeznek, ahol sok a torony és havas. Ott sok a gyümölcsöskert, jókora kőhíd van. „Nagy büdös város.” - „Mi az? Azt csupasz, mint a bihal.” A rabok sóhajtottak. „Én úr vagyok.” - „Mi a neve, bátyám?” Azzal fölkelt, lépést tett a török felé. Tekintete arra tapadt. Az egyik hordóban aszubort találtak, azon ujjongtak. „Éljen Magyarország!” Jumurdzsák a rabok felé emelve a kupáját. „Honnan tudsz te magyarul?” - „Mi közöd benne?” lenézéssel Jumurdzsák.
A pap is aludt, karja a feje alatt. Bizonyosan vánkoson szokott aludni. Y-ként szétvetetten. Valamennyien mélyen aludtak. Gergő is szundikált már. Gergőnek elnehezült a feje, elaludt, csupa irtózatot álmodott. Száz fülemile! Ezer fülemile! Gergő fölnéz az égre. Felhők. Itt-ott átragyog egy-egy csillag. Hamu. Csak középen vöröslik még egy ökölnyi parázs. Jumurdzsák is ott hever. Haza kéne menni. Nem szabad. Körülnézett. Csupa alvók, átszökhetne köztük. A kis Éva mellette aludt.
„Vicuska!” - Szája, de mingyárt vissza is igazította, és felült. Gergőre, mint a kismacska, mikor idegent lát. Dárdája az ölében. Feje a kerék-agyon. „A szürke...” - rebegte. Török lóval. „A fene látott ilyet!” Őr a lovak mellett is volt, aludt. Ülve aludt, háttal egy görbe fára ráereszkedve, horkolt. Mentek, mint az árnyék. A szürkén ültek egymás mellett Gergely, mögötte a kis Éva, szoknyás bábut szorongatva. Hamarosan az úton voltak, a szürke ott már ismerte a járást. Az út elhagyott volt.
„Sarkatlan csizmanyom volt.” - „Azon nincs sarkantyú.” - „Szemem: töröknyom volt. Meg a török lónak is ott a lábanyoma.” - „Meggondoltam, hogy nem szólok.” Ki tudja, hogy a török merre vitte őket? „Borzasztó!” mindenfelé. Merre mentek volna? Keletnek? Nyugatnak? „Inkább haltak volna meg ők is!” Keleten az ég halvány rózsaszínre vált. „Emberek! Emberek!”
Magyarszováti népdalok és táncok
Magyarszováton, Kolozs megyei kisközségben, Kolozsvártól mintegy 36 km-re, a lakosság kétharmada magyar, egyharmada román, elenyésző részben cigány. A magyarok unitárius, illetve református vallásúak, a románok többsége ortodox, kisebb részben görög katolikus. A falu két részre tagolódik: Alsó- és Felsőszovát. A két falurész közötti társadalmi különbség megnyilvánult a női ingek díszítésében, illetve a táncban is volt némi eltérés.
A falu első írásos említése 1213-ból való, a gótikus stílusban épült unitárius templomban ma is láthatók a freskó töredékei. A szentélyben egy XV. századi szobor ékeskedik. A református templomban, amelyet a XVII. század végén épített újjá Bánffy Dénes özvegye, egy 1682-ből származó sírfelirat látható. Nyelvjárását, viseletét tekintve az észak-mezőségi néprajzi tájegységbe sorolható, bár nyelvjárásában egy néhány elem a moldvai magyar csángók felé mutat (pl. kucsa, csúk, dzsermek, madzsar, éppend, stb.).
Zenéjét tekintve elmondhatjuk, hogy igen sok, a magyar népzene mélyebb rétegeibe sorolható dallamot őriztek meg napjainkig. A táncaik felsorolásánál külön érdekesség, hogy hiányzik a csárdás elnevezés. Néhány példa a táncokra:
- Akasztós vagy lassú cigánytánc: régi lassú tánc, elnevezésének semmi köze nincs a cigányokhoz sem a mozgásban, sem a zenében.
- Összerázás, szökős: a gyors csárdásnak a régiesebb, lassabb formája.
A táncszók helyi elnevezése: rikótozás. Hangszereik közül a hegedű azonos a közismerttel, a kontra a Mezőségen általánosan elterjedttel egyezik meg. Hegedűből és klasszikus brácsából alakítják ki, úgy, hogy a lábat egyenesre vágják, három húrt tesznek rá, ami által a húrok egy síkban helyezkednek el. Így egyszerre tudják megszólaltatni a húrokat, amelyek alkalmasak lesznek a hármashangzatok egyidejű megszólaltatására. A nagybőgő két-három húros, de általában csak egy húron játszanak.
A népdalok szövegei gyakran a szerelemről, a fájdalomról és a vágyakozásról szólnak:
- „Úgyis te leszel a párom. Adj egy csókot utoljára. Kinek szeretője vagyok. Nem az a szeretőm ki volt. Még olyat sem mint én vagyok.”
- „A közepe tiszta újan megmarad. Másodikért de sokat kell szenvedni. Amíg élek soha nem felejtem el. Visszahozza a régi szeretőmet. Meghallhatnád hogy sóhajtok utánad.”
- „Még is a jó Isten gondot visel rám. Rossz feleségtartó vagyok. Szakadjon meg a nyakatok. Sem a zacskóba dohányra. A világ csalfája lettél. El sem felejtelek soha.”
Ezek a dalok és táncok hűen tükrözik a magyarszováti közösség gazdag kulturális örökségét és mély érzelmeit.