A csecsemők már nagyon korán próbálják utánozni a körülöttük lévő embereket, ez részükről fontos tanulási folyamat. Az utánzás képessége a növekvő intelligencia jele, és azt mutatja, hogy a csecsemő már sokat megért a körülötte lévő világból. Az utánzás az ember egyik legfontosabb tanulási módszere, főleg gyerekkorban. Életünk első néhány évében a tudásunk legnagyobb részét utánzással sajátítjuk el.
A szülő-gyerek közötti interakcióban a kölcsönös utánzás a kommunikáció része. A szülő reagál a gyermeke által adott jelzésekre, tükrözi és felerősíti azokat. Így kialakul a cselekvések és gesztusok kölcsönös utánzása. „Ezek az élmények kapcsolatot teremtenek aközött, amit egyrészt a gyermek érez és csinál, másrészt amit másoktól lát. Asszociációk, képzettársítások jönnek létre.
A kisgyerekek különféle képességeket sajátítanak el az utánzás által, mint például tárgyak használatát, kulturális gesztusokat vagy éppen a nyelvet. „A gyerekek hihetetlen utánzók. Az, hogy a gyerekek mennyire tanulnak meg másokat utánozni, döntően attól függ, milyen érzékenységgel reagálnak rájuk szüleik.
A modern fejlődéslélektan egyre inkább elfordul a szigorúan „programozott” vagy reflex-alapú magyarázatoktól, és a dinamikus rendszerek elmélete felé mozdul. Ez az elmélet azt sugallja, hogy a csecsemő viselkedése nem egyetlen okból (pl. egy reflexből) fakad, hanem számos tényező - a test fizikai állapota, az agy érettsége, az aktuális környezeti inger, és a csecsemő éberségi szintje - komplex kölcsönhatásából. Ebben a keretrendszerben az újszülöttkori nyelvkiöltés nem „utánzás” és nem is pusztán „reflex”, hanem egy emerging behavior (felbukkanó viselkedés), amely a szociális kontextus és a táplálkozási reflexek metszéspontjában jön létre.
A tudományos hitelesség egyik alapköve a replikáció, azaz egy adott kísérlet megismételhetősége. Az elmúlt évtizedekben számos kutatócsoport próbálta meg újra előidézni az újszülöttkori utánzást, de az eredmények meglehetősen vegyesek voltak. Az egyik legátfogóbb és legkritikusabb tanulmányt Dr. Janine Oostenbroek és kollégái publikálták 2016-ban. Ők több mint 100 csecsemő viselkedését vizsgálták, négy különböző arckifejezést és egy kézmozdulatot mutatva nekik 1, 3, 6 és 9 hetes korukban. Az eredmény megdöbbentő volt: egyáltalán nem találtak bizonyítékot arra, hogy a csecsemők nagyobb valószínűséggel utánozták volna a látott mozdulatot, mint bármely más mozdulatot.
A nyelvkiöltés a leggyakrabban emlegetett példa az újszülöttkori utánzásra. A modern kutatások azonban azt sugallják, hogy ez a mozdulat sokkal valószínűbb, hogy egy egyszerű, automatikus válasz, mintsem tudatos utánzás. Kiváltott reflex (Elicited Response): A nyelvkiöltés szoros kapcsolatban áll az etetéssel és a kereső (rooting) reflexszel. Amikor egy tárgy - legyen az ujja, mellbimbó, vagy egy felnőtt arca - közel kerül az újszülött szájához, a baba automatikusan elkezdi keresni a táplálékforrást. A nyelv kinyújtása segíti a szopó mozdulat megkezdését. Éberségi állapot (Arousal State): A csecsemők gyakran nyújtják ki a nyelvüket, ha izgatottak, vagy ha megváltozik az éberségi állapotuk (például felébredéskor). Ez a felismerés nem csökkenti a pillanat értékét, de áthelyezi a hangsúlyt a tudatos utánzásról a kölcsönös szabályozásra és a kötődés mechanizmusára.
A valódi utánzás, vagy más néven intencionális imitáció, megköveteli, hogy a csecsemő rendelkezzen egy belső mentális reprezentációval a cselekvést illetően, képes legyen összehasonlítani a saját motoros kimenetét (azt, amit csinál) a látott céllal, és szándékosan korrigálja a mozgását, amíg el nem éri a kívánt eredményt. A fejlődéslélektan szerint a valódi utánzás sokkal később jelenik meg, mint az újszülöttkor.
A csecsemők már nemcsak átvesznek, utánoznak dolgokat, hanem hasonlítani szeretnének a másikra, és mélyen azonosulnak vele. Az, hogy gyermekeink tükröt tartanak számunkra, nem csupán üres frázis. Hatalmas, egyben nemes és játékos feladat mintát nyújtani kicsinek, nagynak, és persze egymásnak is!
A testvér születése a család korábban megszokott működésrendjének szükségszerű változását hozza magával. Merőben új helyzetet jelent az idősebb testvér számára, még akkor is, ha a szülők kellően felkészítették őt a változásra. Az, hogy a nagyobbik gyermek hogyan reagál a kis testvér érkezésére, nagymértékben függ a köztük lévő korkülönbségtől, valamint a szülők hozzá és egymáshoz való viszonyulásától.
Fontos, hogy a gyermek idejekorán értesüljön a testvér majdani érkezéséről. Időre van szüksége ahhoz, hogy megérezze, a szülei ugyanúgy fogják szeretni őt a továbbiakban is, és ugyanolyan fontos tagja marad a családnak, mint korábban. Éppen ezért, amennyiben korábban a szülőkkel egy helyiségben aludt, nem célszerű a külön szobába költöztetését közvetlenül a baba születése előtti napokra időzíteni. Szintén kevésbé szerencsés ebben az időszakban bölcsődébe vagy óvodába íratni a gyermeket. Mivel a közösségbe való szoktatás eleve nagy változást jelent az életében, érdemes ezt a kis testvér érkezését hónapokkal megelőzően vagy jóval később megtenni.
Ha kellően alaposan sikerül felkészíteni a gyermeket a testvér jövetelére, kevésbé fogja megviselni őt a változás, és kisebb eséllyel fordulhatnak elő olyan viselkedésbeli megnyilvánulások, mint a már szobatiszta gyermek újbóli éjszakai bevizelése, a kisiskolás tanulmányi eredményének romlása vagy a kortársak közti konfliktusok.
A gyermek természetes igénye, hogy elegendő időt tölthessen el a szüleivel. Különösen felértékelődik a közös programok szerepe. A kis testvér érkezése felborítja a korábban megszokott napi menetrendet, és a szülők figyelme elsősorban az újszülöttre irányul. Ebben a szituációban még inkább fontos ügyelni arra, hogy az idősebb gyermek is kellő odafigyelésben részesüljön. Ez megoldható az édesanyával vagy édesapával kettesben megvalósított programok révén - ilyenkor a testvéreknek nem kell osztozniuk a szülői figyelmen. Ilyen lehet például a kettesben végzett bevásárlás, ami egyben alkalmat nyújthat a beszélgetésre is. Amíg a kis testvér alszik, addig az édesapa nagyobb sétát tehet az idősebb gyermekkel vagy kiviheti a játszótérre. Ugyanez megoldható a babával együtt is: a csecsemő nagyot fog aludni a babakocsiban, míg a nővére vagy bátyja anyával vagy apával beszélget.
Ajánlatos bevonni az idősebb gyermeket a baba körüli teendőkbe is. A szülők engedjék meg neki, hogy megérintse, akár ölbe is vegye az újszülöttet, és részt vehessen a fürdetésben, az esti mesélésben vagy a tisztába tételben. Az apró segítségért a szülő dicsérje meg vagy részesítse jutalmazásban a gyermeket.
A testvérek közötti rivalizálás a második életévtől előfordulhat, a dacos ellenkezés. Akár kontroll nélküli dühkitörések is jelentkezhetnek. A gyermek például csalódottságot élhet meg, ha megtiltják, hogy játsszon a testvére játékaival; másrészt dühöt és szomorúságot érezhet a szülő iránt, mert eközben vágyik a vigasztalásra.
A későbbiekben, ahogy cseperedik a kis testvér, egyre többször alakulhatnak ki nézeteltérések a gyermekek között. Ez természetes jelenség, amelybe nem kell feltétlenül beleavatkozni. Az igazságtétel azért is nehéz, mert nehezen deríthető ki, hogy kitől indult a konfliktus. Mindkét testvér ártatlannak fogja érezni magát, és bármelyikük javára is döntsön a szülő, a másik igazságtalanságként fogja azt megélni. Ilyenkor érdemes megfogadni Ranschburg Jenő gyermekpszichológus tanácsát, aki szerint nem célravezető a testvérek közötti látszólagos béke megteremtése. A kényszeredett kibékülés ugyanis tartósítja a gyermekek ellenérzéseit, és képmutatásra sarkallja őket.
Szintén mellőzendő szülői intelem, hogy az idősebb testvér a nagyobb, ezért legyen ő az okosabb. Ez az intés sem az idősebb, sem a fiatalabb testvér szempontjából nem visz előre, és nem segíti a konfliktusok feloldását.
A testvérek közötti ellenségeskedés megelőzésének leghatékonyabb módja a szülői példamutatás. A szülők egymással szembeni viselkedése mintául szolgál a testvérek számára. A egymás iránti tiszteletet, szeretetet és segítőkészséget ugyanúgy leképezik egymás között a gyermekek, mint azok ellenkezőjét. A szülők közötti kapcsolat minősége tehát nagymértékben befolyásolja a testvérkapcsolat alakulását is.
A testvérféltékenység szinte minden többgyerekes családban előfordul. Természetes, hogy az idősebb testvér riválisának érzi a kis testvért, és féltékeny rá. A testvérféltékenység összetett jelenség, amely szorongást válthat ki, és viselkedésbeli változást idézhet elő az idősebb testvérben. A korábban szófogadó gyermek engedetlenné válhat, haragot táplálhat a testvére és a szülei iránt is.
Intő jel lehet a többszöri indulatkitörés, a rosszkedv és a visszahúzódás. Jelentkezhetnek kevésbé direkt megnyilvánulások, például étvágytalanság, alvásproblémák, éjszakai bevizelés is. Ez utóbbiak főként abban az esetben fordulnak elő, ha a nagy testvér látszólag pozitív érzéseket táplál a kis testvére iránt (elhárító mechanizmus). Jellegzetes viselkedésmód, amikor az idősebb testvér újra kisbaba akar lenni: ölbe kéredzkedik, arra kéri a szüleit, hogy öltöztessék fel, ő is cumizni akar, mint a kis testvére. Mindez nem más, mint figyelemfelhívás, amely azt jelezheti a szülők felé, hogy a gyermek több törődést igényel.
Ilyen helyzetekre a nagyobb gyermek életkorának megfelelő módon célszerű reagálni. Az óvodáskorú gyermekkel már meg lehet beszélni az érzéseit. Nem célravezető, ha minduntalan arra buzdítják a szülők, hogy szeresse a kis testvérét, és bánjon kedvesen vele. Ugyanakkor a példamutatás minden életkorban jól működik.
A csúfolódás az utánozó majomról valójában teljesen érthetetlen, hiszen az utánzás az ember egyik legfontosabb tanulási módszere, főleg gyerekkorban. Az utánzás a szociális tanulás (a társas készségek elsajátítása) és a beszédtanulás alapja, és az első lépés ahhoz, hogy átvegyük a normákat, szokásokat, beilleszkedjünk a társadalomba, illetve hogy képesek legyünk megérteni, átérezni mások viselkedését és jelzéseit, mert az utánzás során a modell érzelmi megnyilvánulásait is átveszi az utánzó.
Az utánzás több lépcsőből álló folyamat: a gyerek először megfigyel vagy hallgat, információt gyűjt. Ezután feldolgozza az információt, majd megpróbálja leutánozni a látottakat vagy hallottakat, végül esetleg többször megismétli a cselekvést, azaz gyakorol. Jó példa erre a beszéd elsajátítása. Még mielőtt értelmes szavakat mondana a kicsi, már számtalanszor megpróbálja elismételni a hallottakat, míg végül értelmes szavak formálódnak a hangsorokból.
Kutatások szerint az utánzásnak fontos szerepe van a bizalom megteremtésében és a szociális érzékenység, a segítőkészség fejlesztésében is. Egy 18 hónapos gyerekekkel végzett kísérletben például a gyerekeket két csoportba osztották. Az egyik csoport mellé kirendelt személy mindent leutánzott, amit a kicsik csináltak: ugyanarra a tárgyra mutatott, felkiáltott, ha ők felkiáltottak, ő is megvakarta a fejét stb. A másik csoportnak azonban olyan ember jutott, aki semmit sem utánzott, sőt, mindig valami mást csinált, mint a gyerekek. Amikor később ezek a személyek „véletlenül” leejtettek valamit, az utánzott gyerekek sokkal nagyobb érdeklődéssel és segítőkészséggel fordultak nem csak az őket utánzó személy, de a másik illető felé is, míg akik abban a csoportban voltak, akiket nem utánoztak, kisebb szociális érzékenységet tanúsítottak.
Az utánzásban nagyon fontos szerepe van a jutalmazásnak, illetve a negatív megerősítésnek, büntetésnek. A kicsi gyerek nagy buzgalommal és lelkesedéssel csinál mindent „ugyanúgy”, mint anya vagy apa, nem is érti ezért, miért lesznek mérgesek a felnőttek, amikor ő is innivalót tölt magának (csak közben végiglocsolja az abroszt), vagy felsepri a konyhát (és közben lever a partvissal két poharat). Ezek bosszantó dolgok a felnőtt számára, ahogy sokszor ahhoz sincs türelmünk, hogy kivárjuk, amíg a kicsi „segít nekünk”, de érdemes venni egy (száz) nagy levegőt, és még egy kis türelmet kicsikarni magunkból, mert ha folyvást negatív megerősítést kap a gyerek az utánzásban, azt a szülő-gyerek kapcsolat is megsínyli.
Tudniillik nem véletlen az, hogy a gyerek elsősorban a szüleit utánozza. Nem csak arról van szó, hogy őket látja a leggyakrabban, az utánzásban fontos a modell és az utánzó közötti kapcsolat is: a gyerek sokszor csak azért utánoz valakit - jellemzően a szülőt -, mert érzelmileg kötődik hozzá, és a szeretett modell utánzása jutalomértékű a számára. De nem csak a szülő lehet ilyen fontos modell: a kisebb testvér gyakran szinte árnyékként követi és utánozza nagyobb testvérét (akit ez sokszor nagyon idegesít).
Az azonosulásnak nevezett, az utánzásnál magasabb szintű folyamat során pedig a modelltől átvett viselkedésformák beépülnek a személyiségbe. Ilyenkor nem a minta, az átvett viselkedés a lényeg, hanem a modell személye és a hozzá fűződő kapcsolat, illetve annak megerősítése az átvett viselkedés révén. Mindezek tudatában rendkívül fontos az a modell, amit a szülő kínál a gyereknek. Tudatában kell lenni annak, hogy a gyerek minden ébren töltött pillanatában megfigyel minket, és válogatás nélkül bármit leutánoz, vagy észrevétlenül teszi magáévá a látott/hallott viselkedést. És talán az is világos, miért teljesen felesleges megpróbálni szavakkal terelgetni a gyereket valamilyen irányba, ha a viselkedésünk szöges ellentétben áll a mondottakkal.
Az 1970-es években Meltzoff és Moore kísérletei látszólag igazolták a jelenséget, és a tudományos közösség számára ez azt jelentette, hogy a csecsemők sokkal kognitívebbek, mint korábban gondolták. A tükörneuronok rendszere valószínűleg már születéskor jelen van, de még éretlen. A korai aktivitás segíti az újszülöttet a vizuális és motoros információk közötti primitív kapcsolatok kiépítésében, előkészítve ezzel az agyat a későbbi, tudatos szociális tanulásra és az empátiára.
A videóhoz a következőt írta az anya: „Azon tűnődök, miért kezdte el a fiam ezt a hangot adni” - a felvételen pedig azt látjuk, ahogy a kisfiú öt különböző alkalommal mutatja be ezt a morgást. A videó csattanójában pedig az édesanyáról és a babáról látunk egy jelenetet, aminél a következő felirat szerepel: „Én, szó szerint minden alkalommal, amikor játszunk” - miközben az anya szörnykarmokat imitál a kezével és ő maga is ezt a humoros szörnymorgást csinálja. Az öt és fél hónapos kisbaba tökéletes komikus időzítéssel utánozta le édesanyját. Ahogy a Motherly is megjegyzi, az utánzás a korai nyelvi és szociális fejlődés egyik legfontosabb eleme.
Egy, 2013-ban a Journal of the Acoustical Society of America folyóiratban publikált tanulmány szerint a 12 hetes babák már tudnak magánhangzókat utánozni. A babák utánzással tesztelik, hogy a hallatott hangjaik milyenek a hallott hangokhoz képes, finomítva a kommunikációs megértést. Egy másik, az Essexi Egyetem 2020-ban készült kutatása szerint a játékos utánzás erősíti a baba és a szülő közti kapcsolatot is. Sőt, egy igazán érdekes kutatás szerint, amit 2023-ban a Ludwig Maximilian Egyetem Fejlődéspszichológiai és Neveléspszichológiai Tanszékének kutatói publikáltak, a babák még magát az utánzás képességét is azért sajátítják, mert a szüleik utánozzák őket. Ebből is látszik, hogy a babák utánzása nem csupán nagyon aranyos és emlékezetes, de a picik már jóval az első szavak kimondása előtt a kommunikáció mesterei is, és éppen az utánzás az egyik, ami kulcsfontosságú a nyelvi fejlődésükben.
Kétréses kísérlet magyar szinkronnal
A szülők hajlamosak a babájuk viselkedését „felnőttesíteni”, azaz tudatos szándékot tulajdonítani olyan cselekvéseknek, amelyek valójában reflexek. Ez teljesen természetes, hiszen ez segít nekünk kötődni a kiszolgáltatott csecsemőhöz. Ahelyett, hogy a pontos motoros másolásra törekednénk, a fókusznak az érzelmi rezonancián kell lennie. Intenzitás: Mennyire élénk a baba reakciója? Egy halk nyögés, vagy egy teljes testet megmozgató mozdulat? Időzítés (Timing): Az interakció ritmusa kritikus. A válaszunknak kontingensnek kell lennie, azaz gyorsan és konzisztensen kell követnie a baba jelzését. Modalitásváltás: Ha a baba egy motoros mozdulattal kommunikál (pl. nyelvkiöltés), válaszoljunk egy másik modalitásban, például hanggal vagy érintéssel. Például, ha a baba kinyújtja a nyelvét, ne csak mi is nyújtsuk ki a miénket, hanem mondjunk egy halk „Ahaaa”-t, és finoman érintsük meg a kezét.
A szinkronicitás tehát nem a formális hasonlóságban rejlik, hanem a kommunikáció ritmusában és intenzitásában. A szülő és a csecsemő egy folyamatos „párbeszédet” folytatnak, ahol a baba akaratlan mozgásai és hangjai váltakoznak a szülő tudatos reakcióival.