A gyermek érzelmi és viselkedési fejlődése: tényezők és támogatási lehetőségek

Sokan azt hiszik, hogy a gyermek akaratossága, makacsssága vagy türelmetlensége egyféle veleszületett jellemhiba, amin nem lehet változtatni. Gyakran mondják is, hogy ezt az apjától örökölte vagy pont olyan szemtelen, mint az anyja. Pedig valójában a gyermekek érzelmi fejlődését számos tényező befolyásolja, amelyek biológiai, pszichológiai és környezeti tényezőkből tevődnek össze. A viselkedésüket pedig gyakran az befolyásolja, hogy nem képesek kontrollálni az érzelmeiket. A kisgyermekek hatalmas testi, pszichikai, érzelmi változásokon mennek keresztül, folyamatosan tanulják önmagukat és az őket körülvevő világot.

Abban szeretnénk segíteni, hogy olvasóink magabiztosabban tudjanak dönteni, mi az, ami eltér az általános fejlődési ütemtől, illetve, mit tehetnek a gyermek fejlődésének támogatása érdekében. A fejlődés nyomon követésében az egyik legfontosabb támaszunk, hogy minden életkori szakaszban vannak úgynevezett fejlődési mérföldkövek, melyek a hazai és külföldi szakirodalom által megállapított olyan események, melyeket a legtöbb gyermek megtesz egy bizonyos életkorig, pl. összetettebb utasítások követése, színek, formák felismerése, ügyesebb utánzás, érzelmeik kifejezése.

Mik a gyermek viselkedését és az érzelemkontrollt befolyásoló tényezők?

1. Biológiai tényezők

• Veleszületett temperamentum: A gyermek temperamentuma - például nyugodtság, ingerlékenység vagy érzékenység - meghatározza, hogyan reagál az érzelmi helyzetekre.
• Agyi fejlődés: Az agy különböző területei, például a prefrontális kéreg és az amigdala, kulcsszerepet játszanak az érzelmek feldolgozásában és szabályozásában. Fox (2003) kutatása kimutatta, hogy az érzelemszabályozás fejlődése összefügg az agyi prefrontális kéreg érésével és a limbikus rendszer (különösen az amigdala) működésével. Valamint, hogy a gyerekek temperamentuma - például a reaktivitásuk és az önszabályozó képességük - biológiai alapokon nyugszik és nagy hatással van arra, hogyan kezelik érzelmeiket.
• Genetikai hatások: Az érzelmi stabilitás és szabályozás részben öröklött tulajdonságok.

2. Családi környezet

• Szülői minták: A szülők érzelemszabályozási képessége és érzelmi viselkedése példaként szolgál a gyermek számára. Eisenberg (2010) kutatása kimutatta, hogy a gyerekek érzelemszabályozási készségeinek fejlettsége összefügg társas kapcsolataikkal és iskolai beilleszkedésükkel, valamint, hogy a gyerekek érzelemszabályozását a szülői magatartás befolyásolja.

3. Szociális környezet

• Társas kapcsolatok: Kortársak, testvérek és tanárok hatása nagy szerepet játszik az érzelmek felismerésében és kezelésében.
• Iskolai környezet: Egy támogató és érzelmileg biztonságos iskola elősegíti az érzelmek megértését és feldolgozását.
• Kulturális hatások: A kultúra befolyásolja, hogy milyen érzelmi viselkedést tartanak elfogadhatónak, és hogyan kezelik az érzelmeket.

4. Pszichológiai tényezők

• Önbizalom és énkép: Az egészséges önbizalom és pozitív énkép segíti a gyermekeket abban, hogy hatékonyabban kezeljék érzelmeiket.
• Korábbi tapasztalatok: Trauma vagy negatív tapasztalatok megnehezíthetik az érzelmek feldolgozását, míg pozitív élmények építik az érzelmi stabilitást.

5. Környezeti hatások

• Stressz és biztonság: A túlzott stressz vagy bizonytalan környezet gátolhatja az érzelmi fejlődést. A stabil és biztonságos környezet ezzel szemben támogatja azt.
• Gazdasági helyzet: Anyagi bizonytalanságok vagy szegénység érzelmi instabilitást eredményezhet.
• Környezeti stimuláció: Az érzelmi fejlődéshez szükséges, hogy a gyermek változatos, de nem túlterhelő érzelmi ingereket tapasztaljon.

6. Nevelési programok és tanulás

• Érzelemszabályozás tanítása: Tudatos fejlesztő programok (pl. érzelmi intelligencia tréningek) segíthetik a gyermek érzelmi képességeinek fejlődését.
• Játék és kreatív tevékenységek: A játék során a gyerekek megtanulják felismerni és kifejezni érzelmeiket, valamint kezelni azokat. Az érzelemszabályozás jól tanítható.

A gyermek érzelmi fejlődését együttesen befolyásolják a biológiai adottságai, a családi és társadalmi környezete, valamint a pszichológiai és környezeti tényezők. A pozitív példák, a biztonságos kapcsolatok és a támogató nevelési környezet mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyermek érzelmileg stabil és magabiztos felnőtté váljon. Míg egyes tényezőkön (pl. genetika) nem tudunk változtatni, addig más tényezőkön (pl. szülői minta, környezeti stimuláció, iskolaválasztás, az érzelmek tanítása) igen, éppen ezért érdemes ezekkel támogatni a fejlődést.

Fejlődési mérföldkövek és gyermekkori viselkedészavarok

Az iskoláskor előtti időszak

Az óvodáskorú vagy kisebb gyermekek még általában nagyon természetesen viszonyulnak a nemiséghez, nyitott - és néha megdöbbentő - kíváncsiságot mutathatnak mások testére és testi funkcióira vonatkozóan, mint pl. a női mellek megérintése, vagy nézni akarják, amikor a felnőttek a fürdőszobába mennek. Sok esetben, amikor a gyermek szexuális viselkedést mutat, az azt jelzi, hogy valami érdekli őket, valamit meg kell tanulniuk. Tanítsd meg, amit az adott helyzetben tudnia kell. Szülőként megnyugtathatod, hogy az rendben van, ha kíváncsi mások testére, de a nemi szerveket bizalmasan, magánügyként kell kezelni, még barátok környezetében is. Elmondhatjuk a gyermeknek, hogy mit szabad és mit nem ezzel kapcsolatban, mi a különbség egy kellemes és kellemetlen érintés között (pl. ha anya megölel az jó érzés, de ha egy idegen megsimogatja őket, akkor érezhetik rosszul magukat és ezt meg is mondhatják. A gyerekek általában jól reagálnak, ha a szülők időt szánnak arra, hogy helyes információkat adjanak át nekik és válaszoljanak a kérdéseikre. Fontos, hogy a gyermek életkorának és fejlettségi szintjének megfelelő információkat kapjon. Ne feledd, hogy nem kell gyerekeket egyszerre bombázni az információkkal. Hagyd, hogy a helyzet - és a gyermek kérdései - irányítsák a tájékoztatás menetét. A legfontosabb az, hogy tudasd a gyerekekkel, kész vagy meghallgatni és válaszolni minden kérdésre.

A televízió és egyéb média hatása

A gyermekeknek nem ajánlott a tévénézés. Amennyiben a szülő mégis úgy dönt, hogy az ajánlások ellenére engedélyezi a tévénézést, úgy mindig legyen a gyermek mellett és ellenőrizze, milyen tartalmat „fogyaszt”. Sajnos néha megtalálhatóak a gyermekeknek szánt csatornákon (reklámokban, akár rajzfilmekben) nyílt szexuális viselkedést bemutató tevékenységek. Annak ellenőrzése, hogy a gyerek milyen médiatartalmakat néz és a megfelelő alternatívák biztosítása fontos része a gyermekek szexuális nevelésének. A „szülői felügyelet” aktiválása mellett azonban továbbra is fontos, hogy figyelemmel követni a gyermek képernyőhasználatát. Folytassátok a korábban elkezdett jó gyakorlatokat pl. olvassatok együtt könyveket. Járjatok játszótérre, sétálni, kirándulni, és végezzetek minél több mozgásos tevékenységet a szabad levegőn. Segítsd gyermekedet felfedezni a körülötte levő dolgokat. Fordíts kellő figyelmet gyermekre, dicsérd meg, amikor követi az utasításokat és pozitív magatartást tanúsít. Dacos viselkedés, pl. dühroham, hiszti, során korlátozd a rá irányuló figyelmedet. A kisgyermek napról napra változtathatja, hogy éppen milyen ételeket szeret. Ez normális viselkedés, és a legjobb, ha nem nyilvánítunk neki különösebb jelentőséget. A gyermek hálószobájában ne legyen televízió. Támogasd a szabad játékot, amennyire lehet.

Biztonság

Mivel gyermeked egyre többet mozog, újabb és újabb veszélyekkel is szembesül. SOHA, SEHOL ne hagyd egyedül a gyermekedet. Különösen vigyázz rá víz közelében (például fürdőkádak, medencék, tavak, pezsgőfürdők) anélkül, hogy valaki szemmel tartaná. Az otthoni medencét kerítsétek körbe kerítéssel. A fulladás a sérülések és halálozások legfőbb oka ebben a korosztályban. Figyeljünk oda arra, hogy a gyermekek asztalnál ülve étkezzenek, ezzel csökkentve a fulladásos balesetek számát. Rendszeresen ellenőrizd a játékokat, hogy nem lazultak-e meg, vagy nincsenek-e eltörve, kis darabok nincsenek-e letörve róla. SOHA ne legyen a kezedben forró ital, amikor az öledben van a kisded.

Regresszív viselkedés gyermekkorban

„A gyerekek gyakran játszanak azzal, hogy újra megpróbálkoznak valamivel, amivel az életük egy másik szakaszában fel tudták hívni magukra a figyelmet. Ez teljesen normális, a tanulás része. Számos különböző oka lehet a regressziónak a gyermek viselkedésében. Regressziót az élet bármely jelentősebb változása okozhat, legyen az olyan dolog, amellyel a szülők tisztában vannak, mint például egy új kisbaba érkezése, vagy olyan, amit a szülők kevésbé tekintenek az életet megváltoztatónak, de a kisgyereknek változást jelentenek” - magyarázta Owen. Ez lehet például az iskolában egy új osztályba kerülés, egy új bébiszitter, vagy akár ha valamelyik a szülőnek új munkahelye van, és valamivel kevesebb vagy több időt tölt emiatt otthon. Owen szerint, ha a gyermek nagyobb, a bababeszédet nem a regresszió okozhatja, hanem talán kísérlet a figyelem elnyerésére. Az ő tanácsa az, hogy ezt hagyja figyelmen kívül a szülő. “Ha a szülők először nevetnek ezen, vagy aranyosnak találják a bababeszédet, azzal megerősíthetik a gyermek viselkedését. A gyerekek megismétlik azt a magatartást, amit a szülők megerősítenek, vagy amire odafigyelnek, mert a megerősítés és a figyelem vágyott a gyerekek és minden ember számára” - magyarázta a szakember. A szakember kiemelte, hogy a következetesség nagyon fontos, ha a szülő figyelmen kívül hagyja ezt a viselkedést a gyereknél. “A szakaszos megerősítés a legerősebb típus. A gyermek nem tudja, mikor kapja meg a figyelmet a viselkedésért, de tudja, hogy ez néha előfordul, ami miatt egyre inkább úgy beszélhet, mint egy baba. Mivel a regressziónak lehetnek komolyabb kiváltó okai is, figyelni kell más jelekre, mint az ágybavizelés, a kiborulások, vagy a visszahúzódó viselkedés, amelyek lehetnek valamilyen trauma következményei is. Ilyen esetben javasolt beszélni a gyermekorvossal, vagy egy viselkedésre szakosodott terapeutával. A verywellfamily.com portál is megjegyzi, hogy bár a bababeszéd egy nagyobb gyermektől zavaró lehet, ez valószínűleg csak egy életszakasz. Néha valamilyen stresszes helyzetből fakad ez a viselkedés, máskor azért térhet vissza ehhez a gyermek, mert hiányzik neki, amikor kisgyerek volt, és egy kis szeretgetésre van szüksége. Vannak azonban olyan esetek, amikor ez a viselkedés egy komolyabb problémát jelez, például a beszédfejlődés késését, vagy más fejlődési problémát. Ha nagy ügyet csinálunk ebből a viselkedésből, azzal arra ösztönözhetjük a gyermeket, hogy folytassa. Ne hozzuk fel a témát, amikor nem úgy beszél, mint egy baba, és ügyeljünk rá, hogy a gyermek ne hallja, ha másnak erről panaszkodunk. Maradjunk nyugodtak, és avatkozzunk be közvetlen és egyenes módon. Ahogy arról már szó volt, érdemes úgy tenni, mintha nem hallanánk a gyereket, ha a babahangját használja. Időnként a babahang szokássá válhat, és a gyerek nem is tudja, mikor alkalmazza. Ilyenkor hasznos lehet, ha emlékeztetjük: “Használd a nagygyerek hangod!”, vagy “Nem értem a bababeszédet. Ha például az iskolás beszél babahangon, rámutathatunk az érzelmekre, amik ennek a hátterében állnak. Például: “Észrevettem, hogy a babahangon mesélted el, mi történt ma az iskolában. Kíváncsi vagyok, hogy aggódsz-e emiatt, és nehezedre esik-e erről beszélni?”. Az egyik legjobb technika, ha pozitív figyelmet fordítunk a helyes viselkedésre. Ha a gyerek normál hangon beszél, mondjuk neki: “Szeretem, ha a nagygyerekes hangodon kérsz valamit”. A bababeszéd jelezheti azt is, hogy a gyereknek segítségre van szüksége az új készségek elsajátításában. Időnként a bababeszéd segítségével próbálhatja egy gyermek meggyőzni a szüleit arról, hogy nem tud elvégezni egy nehezebb feladatot. Például egy családi összejövetelen a gyerek mondhatja babanyelven a svédasztal mellett, hogy ételt szeretne, mert ideges attól a helyzettől, hogy egyedül kell kiszolgálnia magát. Ilyenkor érdemes megtanítanunk neki a szituáció jobb kezelésének egy módját. Például mondjuk neki azt, hogy: “Úgy tűnik, bizonytalan vagy abban, hogy mit válassz. Mit mondhatsz, hogy tudjuk, segítségre van szükséged?”.

Fegyelem és önuralom

Dieter Wolke PhD Dipl-Psych AFBPsS C.Psychol szerint a gyermek esetében a fegyelem a második legfontosabb dolog, amit elsajátíthat tőlünk. Az első viszont a szeretet, amit adhatunk neki. A diszciplína szó eredeti jelentése tanítás, nem pedig büntetés. És ennek a tanításnak a lényege az önuralom: hogy tudja és tanulja meg gyermekünk, hogy „Eddig és ne tovább. És meg is tudom állni.” Az a 4-5 éves gyermek, aki tudatában van saját határainak, szilárd jellemű: tudja, hogy képes kontrollálni magát, és ez büszkeséggel tölti el. Az „elkényeztetett” gyerek nem tudja, hol a határ a kisbabás viselkedés és a gyermeki fegyelem között, és addig-addig feszegeti a határokat, hogy végre valaki azt mondja: „Na nem! Most már aztán elég legyen!” Ahogy Selma Fraiberg a Varázsos években fogalmaz, a fegyelmezetlen gyermek szeretetlennek érzi magát. Szülőként hogyan tudjuk átadni ezt a tanítást a babaviselkedésről és a gyermeki fegyelemről? Azzal, hogy szavakkal vagy tettekkel, de ezt kommunikáljuk gyermekünknek: „Bármikor, ha ezt teszed, meg kell, hogy állítsalak - mindaddig, amíg, te magad nem tudsz megálljt parancsolni magadnak.”

A fizikai büntetés helyett

A tettek alatt nem tettlegességet értek. Ez már nem tolerálható. Ebben már nincsen tisztelet. A gyermek ritkán tanul a fizikai agresszióból. És ha tanul is valamit, az csak annyi, hogy fojtsa magába az érzelmeit, és titkolja el a haragját. E manőver legvalószínűbb eredménye az, hogy a gyermek bosszút áll, és később éli ki haragját. Erőszakos társadalomban élünk. Ha azt tanítjuk a gyermekeinknek, hogy a nézeteltéréseket erőszakkal kell lerendezni, mi mint szülők az erőszakot támogatjuk életformaként. Tényleg ezt szeretnénk? Ráadásul a fizikai büntetéssel csak addig élhetünk, amíg nagyobbak és ügyesebbek vagyunk, mint a gyerekünk. Ahogy felnőttünk, többségünk azért mégis kapta a pofonokat. Emiatt nehezen álljuk meg, hogy ne büntetéssel reagáljunk, ha nem tudjuk kontrollálni a kisbabás viselkedést. Ez az egyik legsúlyosabb gyermeknevelési probléma. Az édesanyám egy vékony kis cserjeággal ütött bennünket. Nekünk kellett letépni az ágat. És amikor ez történt, mindketten sírtunk egész idő alatt. Trauma volt mindkettőnk számára. Megesküdtem, hogy én nem művelek ilyet a gyerekeimmel. Mégis, amikor „rosszak” voltak, megkísértett engem is az erőszak. Ám amikor túlreagáljuk ezeket a helyzeteket, azt a példát mutatjuk gyermekeinknek, hogy épp akkor nem vagyunk urai a helyzetnek, amikor azt szeretnénk, hogy ők tanuljanak önkontrollt. Tényleg ezt szeretnénk?

Az 5 éves unokám nemrégiben azt találta mondani édesanyjának (az én fékezhetetlen érzelmekkel teli lányomnak): „Anya, jobban érezzük majd magunkat, ha akkor beszélünk erről, ha megnyugodtál.” Épp ezért fontos, hogy amikor a gyermek elveszti az önkontrollt és fegyelmezni kell, a szülőnek rendkívül fontos, hogy nyugodt maradjon és uralja a helyzetet, és hogy soha ne feledje: a cél a tanítás, nem a büntetés.

Korlátok meghatározása lépésről-lépésre

A fegyelmezés kemény feladat a szülők számára, viszont muszáj szembenézni vele. Az otthonuktól távol dolgozó szülők számára nehéz feladat, hogy határokat szabjanak úgy, hogy egész nap távol vannak. Számos otthon dolgozó szülő úgy érzi, hogy inkább „szavakkal” igyekeznek elérni, amit szeretnének, nem pedig szigorú korlátok felállításával és alkalmazásával. Lehet, hogy ők is inkább elkerülnék a határok megszabásával együtt járó konfrontációt. Különösen nehéz a fegyelmezés, ha a szülők stresszesek. Ha úgy érezzük, nem uraljuk a helyzetet, tudatosul bennünk a gyermekünkkel szembeni haragunk, ez pedig ijesztő. Hogyan fegyelmezzünk, amikor ilyen kihívásokkal kell szembesülnünk? Álljon itt néhány erre vonatkozó útmutatás. Érdemes előre eldönteni, miről lehet tárgyalni, és miről nem. A biztonság például nem megbeszélés tárgya. Amint ezt elhatároztuk, könnyebb egyértelmű szabályokat lefektetni a következményeikkel együtt, majd határozottan és következetesen eljárni. Megbeszélés tárgyát képező kérdések esetén a fegyelmezést fontosabb dolgokra tartogassuk. A záporozó „nem”-ek mind következetlennek tűnnek. Legyünk nyugodtak, de határozottak. És ha lehetséges, legyünk következetesek. Ha nem, ne erőlködjünk a lényegen. Ha a gyermek elveszti önuralmát, és fegyelmezni kell, kikapcsolódással, ölben tartásával vagy elszigetelésével törjük meg az önuralom hiányát. Amint sikerült megtörni, gyorsan üljünk le együtt és kerüljünk közel megint. Magyarázzuk el, mit csináltunk, és miért. Ismételjük a következőket: „majd ha megálljt tudsz parancsolni magadnak.” Adjuk ötleteket, hogyan érheti el ezt. Haim Ginott a nevelési problémák kezelésének egy módját javasolta azzal, hogy a gyermek 4 éves korára át kell helyezzen némi felelősséget a gyermek vállára. „Amikor csak ezt csinálod, mindig mérges leszek. Nem szeretek haragudni rád. Nincs véletlenül valami ötleted arra, hogyan lehetne ezt elkerülni, mielőtt még bajba kerülünk?” Ha a gyermek javasol valamit, mindenképp próbáljuk ki - és ha működik, értékeljük és bízzunk benne. Ha ismétlődik a gyermek viselkedése, érdemes mögé nézni, mi váltja ki. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mit is mond a gyermekem?” Bizonyos esetekben normális viselkedésről van szó. Például a füllentés és az elcsenés a 4-5 éveseknél tipikus jelenség. A füllentés aziránti vágyakozást jelenti, amit a hazugságok képviselnek. Az elcsenés azt jelzi, hogy a gyermek szeretne „olyan” lenni, mint az a személy, akitől elcsen valamit. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kellene fegyelmeznünk a gyermeket, mert igenis kell. Ám ha megértjük a gyermek burkolt céljait, egyensúlyba tudunk kerülni legalább annyira, hogy ne reagáljuk túl a helyzetet. Sőt, ha a gyermek reakcióit az ő számára értelmezzük, mélyebbre hatolhatunk, mint a fegyelmezésnek bármely más formájával: „Tudom, hogy szeretnéd, hogy így legyen, és én is szeretném, hogy így legyen. Ha vége van a konfliktusnak, érdemes a negatívumokat valódi pozitívummal ellensúlyozni: „Istenem, de jó, hogy vége, végre megint közel érezhetjük magunkat egymáshoz. Azt ne feledjük legfőképp, hogy amit teszünk, az példa gyermekünk számára, hogyan legyen ura saját magának. Óriási felelősség.

Agresszív viselkedés gyermekkorban

Az agresszív gyereket nagyon nehéz jól kezelni. Dühöngés közben nem ér el hozzá az intő szó. Ha egyáltalán szóhoz jutunk mellette. Ranschburg Jenő szerint agresszió mindig volt és mindig is lesz a gyerekcsoportokban. A gyerekek (főleg a fiúk) már nagycsoportos óvodásként össze-összemérik erejüket, óhatatlanul elkezdik felállítani a közösségen belüli rangsort, hogy utána ismét békességben folyjon tovább az élet. Ettől eltérő jelenség, ha egy gyerek minden vélt vagy valós, kisebb-nagyobb sérelemre agresszív választ ad. Az is, ha a gyerekek kipécéznek valakit, és „rászállnak”. Ezekben az esetekben a gyerekek, a közösség és önmagunk védelmében is tennünk kell valamit.

Az agresszió elméletei és gyakorlati kezelése

A pszichológia-pedagógia történetének volt egy korszaka, amelyben úgy vélték, hogy az agresszió a felgyülemlett feszültség „kirobbanása”, ezért a gőzt időnként ki kell engedni, hogy utána újra megfelelően tudjunk működni. Ebből a feltevésből fakadt az a (téves) következtetés, hogy az agresszív gyereknek jót tesz, ha verekedős, háborús filmeket néz, ilyen számítógépes játékokat játszik, vagy ha kifejezetten agresszivitásra késztetik: adja ki a dühét, kiabáljon, vagy püföljön egy párnát. A kutatások azonban ezt az elméletet nem igazolták. De térjünk vissza a mindennapi életbe! Létezhet egyáltalán olyan helyzet, amikor szülőként vagy pedagógusként jutalmaznánk az agressziót? Létezhet. Ha egy kislányról derül ki, hogy verekedős, a szülei többnyire teljesen nyíltan és őszintén elítélik a viselkedését. De ha fiúról van szó, könnyen lehet, hogy megdorgálják, de lelkük mélyén büszkék rá, hogy belevaló a gyerekük, aki nem hagyja magát. Ezt a rejtett, csak a metakommunikáció szintjén megjelenő elismerést a gyerek persze megérzi. A másik fajta közvetett jutalmazási mód az, amikor a gyerek rájön, hogy ha eleget balhézik, megkapja, amit szeretne. A jutalmazás tehát valójában nem segít abban, hogy a gyerek „kiengedve a gőzt” békésen élje mindennapjait. Ahogy az agresszív viselkedés támogatása, úgy a büntetése is csak látszólag jó döntés. Ugyan kísérletek igazolták, hogy az a viselkedéstípus, amiért a gyerek következetesen büntetést kap, ritkábban jelenik meg (mert fél a következményektől), a kutatásokból kiderül, hogy az agresszív viselkedésért enyhén büntetett gyerek még agresszívebb lesz, mint előtte, mert a büntetés nem kelt benne komoly félelmet, viszont fokozza a frusztráltságát, dühössé teszi. Azok a gyerekek pedig, akik komoly büntetést kaptak nemkívánatos viselkedésükért, ritkábban voltak agresszívak nyíltan, hiszen féltek a további büntetéstől, viszont az agresszió sokszor tört náluk a felszínre szimbolikus formában: játék során vagy éppen valamilyen szokatlan, furcsa viselkedés képében. A büntetés másik hátrányos hatása, hogy többnyire csak addig hat, amíg a gyerek tudja, hogy figyelik, vagy tudja, hogy kitudódhat, amit csinál. Ha nincs mitől félnie, akkor felszabadul a gátlás alól. A kiserdő szélén kínozhatja a macskát, összefirkálhatja a liftajtót, rajzszöget csempészhet a tanár székére, a csúszda mögött elveheti a kisebbek homokozóvödrét. A fent említett kísérletekben nemcsak az enyhe, illetve a komoly büntetés hatását vizsgálták, hanem azt is, hogy milyen mértékű agresszió jellemzi azt a gyereket, akit nem vagy csak ritkán büntetnek az agresszív viselkedés miatt. Kiderült, hogy voltak agresszív megnyilvánulásaik, de korántsem annyi, mint azoknak, akik enyhe büntetést kaptak. Az ok az, hogy akit nem büntetnek (gyakran), abban nem marad tüske, ami feszültséget kelt, ezért aztán nincs az agressziónak üzemanyaga. Ráadásul, mivel nem kell félniük a megtorlástól, ezek a gyerekek a mindennapi élet elkerülhetetlen frusztrációira azonnal reagálhatnak: lehetnek ott és akkor dühösek, haragosak, és a probléma megértésében vagy feldolgozásában számíthatnak szüleik segítségére. Goodenough szerint a szülő önuralma a legjobb garancia a gyermek önuralmára. Ha a gyerek rendszeresen azt látja, hogy a számára fontos felnőttek higgadtan kezelik a nehézségeket, nem esnek kétségbe, és nem lesznek dühösek, akkor ők maguk is hasonlóan fognak viselkedni kritikus helyzetekben. Ha a szülő frusztráció hatására dühöng, másokat hibáztat, tör-zúz vagy üt, akkor a gyerek is ezt a modellt veszi át, hiszen nem áll más minta a rendelkezésére. Szomorú tény, hogy ezek a gyerekek az éles konfliktushelyzetekben érzik elemükben magukat, hiszen ez számukra az ismerős, az otthonos. Szeretnek verekedni, veszekedni, hisz ebben van gyakorlatuk. Vannak gyerekek (és felnőttek is), akik egyáltalán nem tűrik a frusztrációt. Akár szándékosan, akár véletlenül bántja meg őket valaki, ugranak, hogy megtorolják. Valójában ilyenkor az agyat elárasztó stresszhormon gátolja a gondolkodást, nem hagy lehetőséget a helyzet objektív megítélésére, csak kiadja az ősi parancsot: „Üss vagy fuss!” A stresszhormonra való túlérzékenység csecsemőkorban alakul ki, többnyire azoknál jelenik meg, akiket a korai időszakban sokat hagytak sírni, és akiket sokat hagytak egyedül. Vizsgálatok alapján az ilyen gyerekeknek és felnőtteknek az átlagnál fejletlenebb a homloklebenyük, amely a viselkedés tervezéséért, a társadalmi gátlásokért és a problémamegoldó képességért is felelős. Éles helyzetben ne firtassuk, hogy „ki kezdte”! Elsődleges cél a dühöngés, verekedés leállítása. Ne ragaszkodjunk a bocsánatkéréshez, csak javasoljuk! Ha a gyerek dühe elmúlt, és felfogta, hogy jogtalanul tett kárt valakiben/valamiben, úgyis bocsánatot fog kérni. Javasoljuk az agresszív gyerek szüleinek, hogy írassák be őt sportolni!

Gyermekkori viselkedészavarok

A gyermekkori viselkedészavarok gyakran dühkitörésekben, agresszióban, szabályszegő vagy destruktív viselkedésben nyilvánulnak meg. Ezek mögött sokszor mélyebb érzelmi, családi vagy környezeti problémák húzódnak. Dr. I. szerint a gyermekkori viselkedészavarok mögött gyakran neurológiai vagy pszichés tényezők állnak. A viselkedészavar fogalmát gyakori félreértés övezi. Ilyen esetekben nem arról van szó, hogy a gyermek „rossz” lenne, hanem arról, hogy eltérő módon fejlődik az idegrendszere, így bizonyos dolgokra másképp reagál, más reakciói lesznek. A viselkedészavar egy gyűjtőfogalom, mely olyan állapotokat takar, melyekben a gyermek magatartása hosszabb időn keresztül jelentősen eltér a kortársai viselkedésétől olyan mértékben, hogy az nehezíti az iskolai beilleszkedést és a szociális életét. A viselkedészavar nem egy-egy alkalmi dühkitörés vagy hiszti, hanem ismétlődő viselkedési minták, melyek a gyermek életkorának megfelelő normákat túllépik. Ilyen intenzív viselkedési minta például, amikor a gyermek gyakran megszegi a szabályokat, engedetlenül, agresszívan viselkedik, impulzív, esetleg dühkitörései/dührohamai vannak.

A viselkedészavarok háttere és tünetei

A viselkedészavarok kialakulásának hátterében több tényező áll. Ezek között lehetnek biológiai, környezeti és pszichológiai okok, melyek egyaránt szerepet játszhatnak. Neurológiai szempontból gyakran meghatározhatók genetikai hajlamok, melyek az idegrendszer eltérő működését okozhatják. Például ADHD és autizmus esetében gyakran előfordul családi halmozódás. A gyermekkori viselkedészavar kialakulásának kockázatát növelhetik az agy fejlődési rendellenességei, koraszülés, oxigénhiányos állapotok. Az idegrendszer működésének zavara befolyásolja, hogy a gyermek mennyire képes szabályozni a viselkedését és értelmezését. A viselkedésszabályozásért felelős agyi területek, különösen a prefrontális kéreg, a frontális lebenyekben található funkciók csak az iskoláskor végére fejlődnek ki teljesen. Ez azt jelenti, hogy a fiatalabb gyerekek érzelmi szabályozása még kezdetleges, ezért természetesen is lehet impulzívabb. A gyermekkori viselkedészavar tünetei változatosak lehetnek, többféle módon mutatkozhatnak meg. Fontos, hogy akkor lehet gyermekkori viselkedészavarról beszélni, ha a tünetek hosszabb ideje, tartósan (kb. legalább 6 hónapja) fennállnak. Ezek a tünetek tehát utalhatnak gyermekkori viselkedészavarra, azonban nem szabad megijedni, ha egy-egy alkalommal ezek előfordulnak.

Típusok és kezelésük

A gyermekkori viselkedészavarok több típusa ismert, melyek különböző neurológiai és pszichológiai jellemzőkkel bírnak. Az ADHD talán a leggyakoribb gyermekkori viselkedészavar. Jellemzője, hogy a gyermek nehezen figyel oda, rendkívül mozgékonyak, izegnek-mozognak, nem tudnak várni a sorukra. Az ADHD mögött az agy dopamin- és noradrenalin-rendszerének működési zavara áll. Az autizmus spektrumzavar esetében arról van szó, hogy a gyermek nehezebben értelmezi a társas helyzeteket. Ide tartozhat az, hogy szokatlanul kommunikál vagy éppen nem reagál másokra. Gyakran végez ismétlődő mozgásokat, érdeklődési köre szűk. Jellemző továbbá a szenzoros érzékenység. Az oppozíciós magatartászavarnál gyakori a dacosság, a felnőttek, idősebbek szándékos bosszantása, a szabályok rendszeres megszegése, illetve a gyakran megjelenő dühkitörések. Az oppozíciós magatartászavarral ellentétben a magatartászavar egy súlyosabb forma. A viselkedészavar jellemzője, hogy a gyermek mások testi-, és vagy lelki épségét veszélyezteti. Gyakran agresszív, gyakran hazudik, rongál vagy lop. Ugyan ezek nem tipikus gyermekkori viselkedészavarok, azonban egyes tünetek egyezhetnek. Gyakran jelentkezik visszahúzódás, ingerlékenység, koncentrációs nehézség. A gyermekkori viselkedészavar kivizsgálásának célja, hogy feltárja a gyermek viselkedésének hátterében álló tényezőket. A kivizsgálás során a pontos anamnézis felvétel elsődleges, mert sok mindenben segítheti a gyermekneurológust. Elsődleges információ a gyermek fejlődési és egészségügyi előzményei; ennek része lehet a terhesség alatti és születés közbeni történések, esetleges koraszülés, idegrendszeri sérülések vagy korábbi betegségek feltérképezése. A családtagok pszichés állapota, a nevelési szokások, a gyermek társas környezete is mind hatással lehetnek a viselkedés alakulására. A neurológiai vizsgálat segít feltárni, hogy van-e a gyermekkori viselkedészavar mögött valamilyen organikus ok vagy egyéb neurológiai eltérés. A gyermekkori viselkedészavar kezelése során figyelembe kell venni, hogy milyen jellegű eltérésről van szó. Ez lehet neurológiai, pszichológiai, illetve környezeti tényező is; ezek gyakran együtt is jelen lehetnek, különösen a neurológiai és pszichológiai tényezők. Alapvetően a legfontosabb, hogy a gyermek megtanulja felismerni a saját viselkedési mintázatait, és ezekhez önszabályozó stratégiákat sajátít el. A kognitív viselkedésterápia idősebb gyermekek esetében lehet hatékony. Bizonyos esetekben, különösen ADHD vagy súlyosabb magatartászavar esetén gyógyszeres kezelés is szükséges és indokolt lehet. A megfelelően beállított gyógyszerek (stimulánsok, figyelemjavító szerek) segítenek az agyi neurotranszmitterek működésének kiegyensúlyozásában. A gyermekkori viselkedészavar kezelése nagyban függ attól, hogy milyen jellegű a viselkedészavar.

tags: #kukat #verni #kisgyerek