Az intézmény, amely ma Kocsis Lászlóné Bölcsőde néven ismert, mélyen gyökerezik a magyar gyógypedagógia és logopédia fejlődéstörténetében. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején bekövetkezett jelentős változások a hazai gyógypedagógiai képzésben és gyakorlatban, valamint a fogyatékos gyermekek jogainak törvényi védelmére irányuló törekvések teremtették meg az alapot egy új, korszerű intézmény létrehozására.
A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola főigazgatója, Illyésné dr. Kozmutza Flóra, felismerte az igényt egy olyan komplex intézmény iránt, amely magában foglalja a gyógypedagógiai pszichológiai intézetet, a főiskolai kollégiumot és gyakorló intézményeket, köztük egy gyógypedagógiai óvodát. Ez az álom, amely már régóta dédelgetett volt, a Damjanich utcai építkezés megvalósításával kezdett formát ölteni.
A magyar gyógypedagógia gyorsan reagált a változásokra, és a Főiskola élen járt az újítások bevezetésében. A háromszakos főiskolai képzést 1977-től kétszakos képzés váltotta fel, és a WHO és UNESCO ajánlásai alapján egységesítették a gyógypedagógiában használt fogalmakat. Ezzel párhuzamosan, 1975-ben felmerült a gyermekek, különösen a fogyatékos gyermekek jogainak törvényi védelmének gondolata.
Az építkezés, amely a Főiskola 75 éves jubileumi ünnepségén, 1975. október 27-én kezdődött meg a Damjanich utcai telken, számos akadályba ütközött. Gordosné dr. Szabó Anna visszaemlékezései szerint a bürokrácia, az építőipari vállalatok átvezénylése és egyéb nehézségek lassították a folyamatot. Azonban Illyésné dr. Kozmutza Flóra szívós kitartással küzdött minden újabb lépésért és eredményért.
Az épületegyüttes végül 1981-re készült el, és az új létesítmények átadására 1981. november 4-én került sor, a Fogyatékosok Nemzetközi Évében. Az ünnepélyes megnyitót és programot Sziklay Béla főigazgató-helyettes készítette elő és irányította.
Az új épületben kapott helyet az ország első és azóta is egyetlen önálló gyógypedagógiai óvodája, amelynek alapkoncepciója az értelmi fogyatékos, valamint a megkésett, akadályozott beszédfejlődésű gyermekek speciális óvodai fejlesztésének kidolgozása volt. A gyakorló óvodának két tagozata indult: a gyógypedagógiai óvodai és a logopédiai óvodai tagozat. A gyógypedagógiai óvodai tagozaton főként Down-szindrómás gyermekeket, míg a logopédiai óvodai tagozaton akadályozott beszédfejlődésű gyermekeket fejlesztettek és neveltek.
Az 1981 szeptemberében megnyílt gyakorló óvodában tagozatonként két csoportban indult a fejlesztő munka 40 gyermekkel, akiknek ellátását 21 felnőtt végezte. Tagozatonként egy gyakorlatvezető tanár irányította a 2-3 fős hallgatói szakmai gyakorlatot. Az alapfeladatok ellátásán túl a sérült gyermekeket nevelő családok igényeit is kielégítették, így 1981-től óvodai előkészítő foglalkozásokat szerveztek értelmi fejlődésükben akadályozott gyermekek számára.
A korai fejlesztő munka fokozatosan bővült. A 90-es évek elején egyéni beszédindítás foglalkozásokkal, majd 1992-től csoportos pszichomotoros fejlesztéssel egészült ki. 1993-tól Rudas Zsuzsanna egyéni beszédindító foglalkozásokat kezdeményezett nem beszélő gyermekeknek, így az óvoda tevékenységi köre a megjelenő külső igények alapján folyamatosan bővült.
Az intézmény szervezetének és működésének kialakításával párhuzamosan a legfontosabb feladat a pedagógiai program kidolgozása volt. 1982-ben megjelent az értelmi fejlődésükben középsúlyos fokban sérült óvodások nevelési programja, amelyhez tanári kézikönyvet és vers-mondóka gyűjteményt készítettek. Később kiadásra került egy, a játékra nevelést segítő kiadvány, valamint a gyermekek fejlődését jobban követhetővé tévő megfigyelési szempontsor.
Bár a törvényi szabályozás hiánya és a bürokrácia kezdetben akadályozta a Gyakorló Óvodában kialakított fejlesztési modell fejlődését, szakmai körökben új szemléletű gondolkodás indult el, amelynek eredménye a logopédiai óvodai hálózat kialakulása és országszerte korai fejlesztő központok működésének megkezdése lett. Ez a "modell intézmény" kezdettől fogva nyitott volt a szakmai tapasztalatok megosztására, amit 1987-ben egy közös vitaülés is elősegített a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézettel.
Az elmúlt évtizedekben számos elméleti és gyakorlati kiadvány jelent meg, amelyek bemutatták a fejlesztő munka tapasztalatait. Ezek között szerepeltek könyvek a játékra nevelésről, a korai fejlesztés módszereiről, valamint kiadványok a vizuális és grafomotoros készségek, a testséma, a számolás és a kézügyesség fejlesztéséhez. A logopédiai óvoda programjai is folyamatosan fejlődtek, és 1996-ban a tantervi adatbank számára továbbfejlesztették pedagógiai programjukat.
1991-ben az intézmény dolgozói, szülők és főiskolai hallgatók létrehozták az Egyenlő Esélyt Alapítványt, amelynek célja a súlyos beszédhibás, valamint az értelmi fejlődésükben középfokban sérült gyermekek nevelésében és tanításában szerzett tapasztalatok felhasználásával való segítségnyújtás volt.
A "modell intézmény" szakmai tapasztalatai alapján országszerte egyre több gyógypedagógiai és logopédiai óvoda létesült. A logopédiai óvodákban dolgozó szakemberek között műhelymunka jött létre, és 1992-ben sor került az első országos találkozóra, amelyet továbbiak követtek. A beszédgyógyításban rejlő problémák és hiányosságok felvetései, valamint a logopédiai óvodák országos találkozóin zajló vitaülések hozzájárultak ahhoz, hogy az 1993. évi közoktatásról szóló törvény megfogalmazza a különleges gondozáshoz való jogot, és megteremtse a rendszer fejlődéséhez szükséges jogi alapokat.
A Kocsis Lászlóné Bölcsőde, mint a korai fejlesztés és integrált nevelés egyik úttörő intézménye, továbbra is fontos szerepet játszik a fogyatékos gyermekek és családjaik támogatásában, hozzájárulva a társadalmi befogadáshoz és az esélyegyenlőség megteremtéséhez.
