Kisgyermek kakis bugyi: Pelenkázási problémák és megoldások

A kisgyermekkor egyik legfontosabb és legelterjedtebb témája a szobatisztaságra nevelés, ezen belül is kiemelten a pelenkázás és az ezzel járó esetleges problémák. A szülővé válás folyamata rengeteg új kihívást tartogat, és a pelenkázás az egyik első olyan feladat, amellyel a szülők szembesülnek. Fontos, hogy a pelenkázás kapcsán két irányba indulhattok.

Vegyetek többször használatos, mosható pelenkákat vagy döntsetek az eldobható mellett. Az első pelenkavásárlás nem mindenkinek megy könnyen, épp ezért jó időben kell eldöntenetek, inkább bugyipelenkát vagy nadrágpelenkát vesztek. Kisebbeknek a nadrágpelenka javasolt, könnyebb feladni a hátán fekvő babára.

Maga a pelenka feladása egy tiszta kisbabára igazán nem ördöngösség, szót kell ejtenünk azonban a nem várt helyzetekről. Ilyenek a pelenkabalesetek. Amikor hiába van a picin pelus, a kaki ilyen-olyan okokból kijut rugdalózójára vagy a lábára. Nyilván nem könnyű helyén tartani bármiféle illesztést, ha a pelenkázandó alany folyton rugdos és ficánkol.

Probléma szokott lenni, amikor olyan helyen kell pelenkáznod, ahol nincs pelenkázóasztal. Ilyenkor nincs más hátra, improvizálj! A babát nem hagyhatod pisiben-kakiban, de légy kreatív, akár a kocsi hátsóülésén, akár a női mosdó tükörasztalkáján, de meg fogod oldani.

Az igazán kínos helyzet majd úgy is akkor lesz, amikor a baba épp akkor pisil vagy kakil, amikor a csere miatt nincs rajta pelenka. Ilyenkor gyakran csak az segít, ha próbálod humorosan felfogni a dolgokat.

A szobatisztaság kihívásai

Amikor már szinte teljesen szobatiszta egy kisgyerek, sok esetben megakad a fejlődés folyamata egy ponton: a kicsi szépen pisil a vécébe, tud szólni, önállóan el is megy, de a kakiláshoz a pelenkát kéri és nem is hajlandó ráülni a bilire/vécére vagy, ha rá is ül, ott minden igyekezete ellenére nem sikerül kakilnia, csak a pelusba.

Mi okozza ezt, mit lehet tenni? Sokan kapásból rávágják, hogy nem szabad neki pelust adni és akkor majd előbb-utóbb ráül a vécére. Ez a tanács azonban káros, ugyanis a legtöbbször valamilyen szorongás áll a háttérben és, ha a kicsi nem kapja meg a pelust a dolog odáig fajulhat, hogy akár napokig tartogatja a székletét, ami további problémákhoz vezet és akár évekkel is elhúzhatja a probléma megoldását.

Gyakran mondják azt is, hogy az ilyen gyerek szimplán csak lusta. Ez azonban nem valódi lustaság, inkább a figyelemhiánnyal összefüggő dolog és a szobatisztaságra való mentális éretlenség jele. A kicsi ilyenkor egyszerűen nem tudja fejben tartani, hogy figyelnie kéne a székletürítés jeleit, csak későn jut eszébe, hogy mennie kéne, ezért általában csak a pelusba sikerül a dolog.

3 éves kor alatt teljesen általános dolog ez, de 4 éves korig is normálisnak mondható, különösen ha a baba korababa volt, lassabban fejlődött vagy segítségre szorult más területeken is (mozgás, beszéd). A „lustaságot” tehát egyszerűen az érési folyamat megoldja, de segíthetnek a különféle mozgás- és idegrendszerfejlesztő tornák is.

A pelenkához való ragaszkodás okai és megoldásai

• A mozgékonyabb gyerekeket legjobban az frusztrálja a bilizésben, hogy ott kell ülni és nyugton kell maradni. Ők a legtöbbször azért ragaszkodnak a pelushoz, mert abban kedvükre jöhetnek-mehetnek és menet közben intézhetik a „dolgaikat”. A nagyon mozgékony gyerekeknél a túl korai bilire ültetés, a hosszasan bilin való várakozás okozza azt, hogy később jobban ragaszkodnak a pelenkához. A megoldást náluk általában az szokta jelenteni, hogy egy idő után már pontosan tudják, mikor jön a kaki és időben odaérnek a vécére, így nem kell hosszasan ott ülniük.
• Hasmenős betegségek, fogzás okozta fájós popsi vagy egy székrekedés a kicsi számára annyira fájdalmas lehet, hogy a későbbiekben félhet a kakilástól. Ilyenkor sírással reagálhat már a pelenkacserére vagy a fürdetésre is, elbújhat kakilás közben és úgy általában látható rajta, hogy fél a kakilástól, szorong miatta. Ilyenkor a legjobb, ha semmit sem erőltetünk, kis lépésekben haladunk.
• Nehéz pontosan megmondani, mikor érdemes elkezdeni szobatisztaságra szoktatni egy kisgyereket, mert mindegyikük másként reagál rá. A legjobb, ha a saját tempójukat követjük, azaz akkor kezdünk el egyáltalán foglalkozni a témával, amikor már őt is érdekli és csak lehetőséget biztosítunk a bili kipróbálására, nem ültetjük rá, ha őt nem érdekli és nincsenek elvárásaink az eredményt illetően. A kicsi érzi az elvárásokat („olyan nagy vagy már”), de kellő érettség híján nem tud még nekik megfelelni, ezért szorongani kezd. Ennek a tünete lehet az, hogy a kakiláshoz a pelust kéri. A megoldást itt az jelenti, ha nem emlegetjük neki egyáltalán a bilibe való kakilást egy darabig, szimplán csak megbeszéljük vele, hogy amikor mennie kell kakilni, akkor szóljon, megkapja a pelust, csak egyetlen kérésünk van: ilyenkor a vécébe menjen be, mert ott szoktunk kakilni.
• A totyogókor átmenet a csecsemő és a kisgyermekkor között. A kisgyerek néha még kicsi szeretne lenni, néha már nagy. Ezen az átmeneti állapoton hamar túllép a gyerek, lehetnek azonban olyan tényezők, amik visszavetik a folyamatban. Például, ha kistestvére születik, úgy érezheti, több figyelmet kap, ha ő is újra baba lesz, ezért a korábban szobatiszta gyermek újra bepisilhet vagy kakiláshoz kérheti a pelust. Az életében bekövetkezett nagyobb változások, mint a költözés vagy a bölcsőde-óvodakezdés is kiválthat hasonló reakciót. Ha a család élete a megszokottnál mozgalmasabbá válik és ezért a kicsi kevesebb figyelmet kap, tudat alatt úgy érezheti, jobb lenne megint „kicsinek lenni”, ez is kiválthatja, hogy a pelust kéri kakiláshoz. Ilyenkor a megoldást nem a pelenka környékén kell keresni.
• Az ember akaratlanul is fújjol néha, amikor kakiról van szó. Néha csak játékosan-viccesen emlegetjük a babának, máskor tényleg látszik is rajtunk az undor. Vannak olyan gyerekek, akik fogékonyabbak erre a témára és „tisztaságmániásak”. Általában a háttérben az áll, hogy mi magunk is az átlagnál jobban szeretjük a tisztaságot és ezért bennük is kialakul egyfajta tartózkodás mindentől, ami koszos. Az ilyen gyerek nem szívesen eszik kézzel, mert nem szereti, hogy maszatos lesz, ha elesik nem a sérülés zavarja, sokkal inkább a kosz a bőrén.
• A kakilás intim dolog, ezért sok kisgyerek szívesen bújik el addig, amíg kakil. Ha erre nincs módja, mert ott várjuk mellette, mikor lesz már eredmény, az megijesztheti és úgy érezheti, „ha a pelusba megy, akkor senki se látja”. Itt is segíthet, ha megbeszéled vele, hogy nyugodtan használja a pelust, de a vécébe menjen be, mert „ott szoktunk kakilni”. Engedd meg neki, hogy elbújjon oda és beszéld meg vele, hogy szóljon, amikor készen van.

Tippek és módszerek a szobatisztaság támogatására

A szorongásokat oldja, ha a kicsi megérti a folyamatot. Mivel nála a logikus érvek még nem igazán nyomnak sokat a latban, mesékkel lehet próbálkozni. Gyakran például az a gond, hogy a kicsi nem szeretne megválni a kakitól és csak úgy kidobni a vécébe, ilyenkor mesélhetünk neki Kaki Kapitány izgalmas útjáról a biliből a csatornán át a folyón keresztül a tengerbe.

Lehet kitalálni kakicsalogató mondókákat és dalocskákat is, amiket ilyenkor közösen el lehet mondani.

Gyakori aggodalom, hogy a csak pelusba kakiló gyereket nem veszik majd fel az óvodába, mivel még nem szobatiszta. Sokan abban reménykednek, hogy az óvodában majd talán megtanulja a gyerek és önállóbbá válik. Ez néha igaz, néha nem.

A szobatisztaság kialakítása játékosan - Tanuld meg itt! Természetes velejárója az életnek, hogy 30-40 évvel később a gyermeknevelésben sok dolgot egészen máshogy csinálunk, mint anno a szüleink, nagyszüleink. Vannak azonban generációkon átívelő toptémák, amelyeknél gyakran halljuk kezdő sorokként a mondatot: bezzeg, amikor te voltál gyerek. Bármennyire is fogcsikorgató olykor ez a felütés, néha nem árt elgondolkodnunk, mi az, amivel kapcsolatban egy kicsit visszasimulhatunk a múltba, elengedhetjük a jelen túlinformáltságát és végére járhatunk annak, miért működhetett bizonyos része másképp, gyorsabban, egyszerűbben néhány évtizeddel ezelőtt.

A szobatisztulás kapcsán Simkó Anna pszichológussal beszélgettünk arról: hogyan egyensúlyozhatunk az ésszerűség, az odaadó figyelem, valamint a különböző korok attitűdje és elvei között. Nincs releváns statisztikám, csak tapasztalatból fogalmazom meg sok-sok beszélgetést követően, hogy a szobatisztaság korhatára mintha egyre tolódna ki. Ha a saját gyerekkorom idejéről kérdezősködőm, nagyjából 1,5 éves kor körül hagyta el a pelenkát az átlag. Most inkább 3 éves kort látok a leggyakoribbnak. Talán prózainak hangzik, de az egyik legnagyobb változás a pelenkák tekintetében történt. Az sem véletlen, hogy a ’60-as években éppen egy pelenkagyártó cég szakembere által írt cikk kezdte bevezetni a köztudatba a téves elképzelést: a korai szoktatás mindenképpen a büntetéssel, a rossz érzéssel, a tekintélyelvűséggel függ össze. Valóban, míg a ’80-as években átlagosan kétéves kor körül szobatiszták lettek a gyerekek, most háromévesek szülei izgulnak azon, sikerül-e az óvodáig letenni a pelust. Kissé átestünk a ló túl oldalára. A közvélekedésben ugyanis elterjedt, hogy a pelenka elhagyására érettnek kell lenni. Ez sokkal összetettebb kérdés ennél, amellett, hogy természetesen egyfajta fiziológiai feltétel szükséges hozzá, mint a záróizmok jó működése, vagy a megfelelő hólyagkapacitás.

Érdekes, mert ezzel párhuzamosan elkezdett terjedni az EC-módszer (az elimination communication rövidítése, itthon leginkább természetes csecsemőhigiéniaként hivatkoznak rá - a szerk.) is, amely pedig éppen csecsemőkortól igyekszik a pisilést, kakilást pelenka nélkül megoldani, figyelve a kicsi ingereit, vagy épp megtanítani, hogy bizonyos jelekre ürítsen. Alapvetően azt látom, hogy a legtöbb a szülőn magán múlik. Ha neki most épp nincs ideje, energiája újra és újra feltörölni, átöltöztetni, ráültetni, akkor előbb-utóbb visszaadja a pelust, és megy minden a régiben. Ha úgy tűnik, hosszabb ideig fog tartani a folyamat, akkor sem kell megijedni azoktól a történetektől, amelyek arról szólnak, hogy „gondolt egyet és letette a pelust”, vagy „elkezdtük, és egyik napról a másikra szobatiszta lett”. Valóban akadnak hasonló gyerekek, de olyanok is, akinek több hét vagy hónap kell, ezért érdemes kitartani.

Említetted, hogy akadnak fiziológiai feltételek, amelyek nagyrészt megvalósulnak másféléves korig. Mindig hangsúlyozom, hogy a szobatisztulásra való képesség nem ott kezdődik, amikor eldöntjük: megpróbáljuk elhagyni a pelenkát. Már a születéstől jelentősége van annak, hogy a babának beszéljünk a testéről, mutassuk, mondjuk neki a testrészeit. Amikor már jelei vannak annak, hogy épp pisil, vagy kakil, akkor magyarázzuk el neki, erősítsük meg benne: mi történik, mire való ez a folyamat. Természetesen kezeljük, ha a kicsi bemászik, betotyog a mellékhelyiségbe a szülőkhöz. A kakiláshoz egy bizonyos kor után, sokszor már egyévesen elvonulnak a gyerekek: a sarokba, a szobájukba, az asztal alá bújnak. Ha nyitott rá, meg lehet erősíteni őt különböző motiváló játékokkal. Például készíthetünk egymásba akasztott papírkarikákból láncgirlandot: ahányszor bilibe, vécébe ürít, hozzáfűzünk egyet, így látja, miképpen halad előre, és milyen sok lépést tett már a szobatisztaság felé. Szerepjáték során bevonhatjuk a kedvenc plüsseit is, ráültethetjük őket a bilire, miközben elmondjuk: ők is épp kakilnak, vagy pisilnek.

Nem mondom, hogy könnyű a helyzet: jó szülők akarunk lenni, mindent elolvasunk. Félünk a traumáktól, és manapság már mindent összekapcsolunk a traumatizálhatósággal. Alapvetően azt látom, hogy sokkal nagyobb a szorongás a felnőttekben a témával kapcsolatban, mint kellene. Ez nemcsak a nevelés felett érzett megfelelés velejárója, hanem azé, hogy a kakilás, pisilés tabutémák lettek a mai világban. Abból a szempontból is fontos ez, amikor a gyerek például először kinyomja a kakiját pelenka nélkül és megcsodáltatja a szülővel, kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban. Ilyenkor semmiképpen sem fújoljunk, tereljünk, zárjuk rövidre a témát. A hozzátáplálásnál is megismertetjük az ételeket, amikkel először találkozik a kicsi.

A székrekedés és a székletvisszatartás problémái

A legtöbb családban, ha már jól is működik a nappali bili-vécé rutin, az éjjel még nem balesetmentes. Sok példát hallok arra, hogy 1-2 év szobatisztaság után sem veszik le a pelenkát éjszakára. Hol kell meghúzni a határt a türelem szempontjából? Valóban, a szakirodalom is elkülöníti az ágytisztaságot a szobatisztaságtól, azonban itt is sokszor látom: túl hosszúra nyúlik a türelmi időszak, mégpedig legtöbbször a komfortosság miatt. Nyilván éjjel nagyon sok ideig kell tartani a vizeletet, mai jelenség azonban egyébként, amit a saját gyerekeimen is látok, hogy kevésbé tudnak késleltetni a kicsik minden téren. Mert ha szomjas vagyok, azonnal iszom, ha éhes vagyok, azonnal kapom az ételt és így tovább. A legjellemzőbb buktatónak azt látom, amikor a szülő addig nem veszi le a pelenkát, amíg az nem száraz reggelre. Először arra ébred, hogy csurom pisi, de szépen lassan már a feszítő hólyagérzésre kel. Tapasztalatom azt is, hogy sokan mielőtt még ők maguk lefekszenek, elviszik a gyereket álmában pisiltetni, ami szintén nem a legjobb megoldás, hiszen így megszokja: lehet félálomban üríteni.

Alapvetően a szobatisztaság kapcsán, majd később is az ürítési problémák esetében inkább a székletgondokról hallani többet, illetve komolyabb nehézségeket, mint a vizelettartásról. A kakilás tulajdonképpen az első olyan funkció a gyermek életében, amelyet ő tud irányítani, ahol ő gyakorolja a kontrollt. Míg a pisilést egy idő után már nem tudja visszatartani, sajnos a széklettel ez másként történik. Ennek hatására pedig egy nehéz folyamat indul el a szervezetben, amely sok esetben ördögi körbe torkollhat. Esetünkben fontos, hogy adjunk nekik apróbb alternatívákat a tanulási folyamat közben: bili vagy vécé, ha bili, milyen színűt szeretne és így tovább. Emellett egyre több terület legyen az életében, amellyel kapcsolatban autonómiát kaphat.

Amikor a gyerek úgy dönt, nem akar kakilni, a végbél utolsó szakasza, amely tárolja a bent maradt székletet, kitágul. A vastagabb, nagyobb székletgömb ottléte nyilván fájdalmas dolog, az ürítése pedig végképp, hiszen a végbél gyakran bereped. A gyerek nem tudja összekötni, hogy a pocakban érzett fájdalom a kaki miatt van, ő csak azt érzékeli: az ürítés a nehéz, kellemetlen dolog. Azonban azt sem lehet a végletekig megakadályozni. Ekkor jön a következő szakasz, amikor a hígabb széklet elcsordogál a visszatartott kaki mellett, és a gyerek, szülő csak azt érzékeli, mindig kakis a bugyi, alsónadrág. Ezt szokták tévesen úgy definiálni, hogy „na, megint bekakiltál”, ami egyrészt nem igaz, másrészt csak még több szorongást szül.

Gondolom, elsőre a gyermekorvost keresik meg és vele igyekeznek megoldást találni. Ha az nem segít, érkeznek a pszichológushoz. Gyakori tévhit ez, pedig azt kell mondanom, hogy nem. Nagyrészt egyszerűbb a megoldás, elég egy rossz élmény a kicsinek, például egy fájdalmasabb kakilás. Ha egyszer visszatartja, onnan pedig már könnyű belecsúszni az említett folyamatba. Mindenképp orvoshoz kell fordulni, mert ő első körben általában egy székletlazítót ír fel. Nem kell tartani attól sem, hogy az orvoshoz fordulás még inkább fókuszba teszi a problémát. Szoktuk mondani, és igaz is, hogy ha nem a kaki körül forog az élet, a szülő minden gondolata, tette, akkor sokszor magától megoldódik a gond. Azonban, amikor szakember kell, akkor szakember kell. A gyerekorvosok nagy része pedig igazán figyel arra, hogy a lehető legkíméletesebb megoldást keresse.

Előfordul, hogy a szülők annyira várják az érettséget (illetve tévesen azt gondolják, a korábbi szoktatás, rossz, egyenlő a büntetéssel), hogy egyszerűen nem halad a szobatisztaság. Ha közben a gyerek óvodás lesz, még több szorongást szül benne, hogy új helyen kellene produkálni, amit otthon se egyszerű. Emellett a perfekcionista, fokozottan tisztaságmániás családokban szokott előfordulni, hogy a gyerek számára a kaki koszos, büdös dolog, vagy a vécé az a hely, ahol félni kell a baktériumoktól, ezért inkább nem ürít, mert így egyszerűbbnek gondolja. Minél kisebb a gyerek, annál kevésbé fogja megérteni a kognitív részét a problémának: azt, hogy ha visszatart, annak hosszú távon sokkal nehezebb és fájdalmasabb következményei lesznek. Ő csak a jelenben gondolkodik és azt tudja, számára most mi a rossz.

A szülő egyrészt segíthet a táplálkozással: fontos, hogy megfelelő mennyiségű rostanyag kerüljön a szervezetbe. Tapasztalatom szerint a gyakori, drasztikus házi praktikákként emlegetett külső beavatkozások, mint kúpozás, egész piciknél lázmérőzés, csak rontanak a helyzeten és az ürítéshez való hozzáálláson. Velük nem csak rossz élményt szerez a gyerek, de nem is tanulja meg a saját testét használni. Emellett főként nagyobbak esetében érdemes elgondolkodnunk azon: hagyjuk -e hibázni a gyereket és kipróbálni magát egész egyszerű hétköznapi feladatokban? A legfőbb pedig kortól függetlenül a tabuellenes attitűd a közvetlen környezet részéről. Meg lehet vizsgálni a testrészeket, el lehet próbálni a kakilást, meg lehet mutatni, mi hogyan csináljuk.

A székletürítés és annak problémái is sokak szemében kínos téma, ezért is fontos, hogy beszéljünk róla, illetve fontos, hogy a probléma megoldását nem halogatva, az érintett gyerekek hozzátartozói merjenek szakemberhez fordulni. Az enkoprézis, azaz a szülők nyelvén mondva a bekakilás, a széklet nem megfelelő helyre ürítését jelenti szándékosan vagy akaratlanul, és kb. 4 éves kor fölött válik odafigyelést igénylő problémává, amikorra már a szobatisztaság egyébként elvárható lenne. A probléma előfordulása rendszeres, minimum havonta jelentkezik, jellemzően fiúknál másfélszer gyakrabban fordul elő.

A szobatisztaság kialakulása, az ürítési funkciók tudatos kontrollja 2 éves kor körülre tehető, ebben az időszakban alakul ki a kellő kontroll a vizelésben, székletürítésben szerepet játszó simaizomcsoportok felett. De hangsúlyozandó, egyénileg változó lehet a fejlődésnek az üteme, a fenti életkorok nincsenek napra pontosan kőbe vésve! A szobatisztaságra szoktatást kb. 1.5 éves kor előtt ne erőltessük, mert a siettetéssel magunk is hozzájárulhatunk a későbbi problémához, és ez egyébként gyakori ok olyan enkoprézises esetekben, amikor a gyerek sosem volt szobatiszta.

Ne essünk pánikba! Fontos, hogy pánikba ne essünk túl korán akkor se, ha még 4 éves kor felett is becsúszik néha egy-egy „baleset”. Ha a szülő pánikol, a gyerek még inkább szorongóvá válik, és nehezen megszakítható örvénybe kerülhetünk. A gyerekhez a problémát a helyén kezelve forduljunk, ne cikizzük, ne rendezzünk jelenetet, pláne ne alázzuk meg mások előtt baj esetén, mert segíteni azzal biztosan nem fogunk vele, ártani viszont lehet. Főleg nagyobb gyerekeknél a bekakilás erős szégyenérzettel jár önmagában is, semmiképp se fokozzuk ezt a lelki terhet a gyerek vállán. Mindenképpen figyelmet érdemlő az a forma, amikor már kialakult szobatisztaságból válik a gyerek ismét bekakilóssá.

Sajnos egyébként az sem zárható ki, hogy a gyerek valójában csak a tünethordozó, és a valódi gond a család működésében van. Gyakori a probléma rendezetlen hátterű, vagy éppen csonka családban növő gyermekek körében. Mi változott a gyerek körül a családban, ami a visszalépés oka lehet? Nagyobb betegség a családban, vagy haláleset? Költözés? Szülők válása? További gyakori oka a szeretet vélt vagy valós hiánya, és a szülői szeretet elvesztése körüli vélt vagy valós aggodalom. Ilyen helyzet lehet, például a kistestvér amúgy örömteli érkezése, amire érdemes az addig 100% figyelmet élvező gyereket előre felkészíteni, és később is nem kirekeszteni, hanem lehetőleg bevonni az új baba körüli eseményekbe. A testvérben lehetőleg társat, és ne a szülői szeretet iránti versenytársat lássa!

Az enkoprézisnek van egy manipulatív formája is, amikor a gyerek figyelemfelhívási szándékkal, vagy akár a szülővel szembeni bosszú fegyvereként használja ezt a „módszert”, jól megfigyelve, hogy hatásos, és minimum fel lehet vele anyát vagy apát bosszantani. Hiperaktivitásos-figyelemzavaros (ADHD) problémára is utalhat!

Bár a bekakilásnak gyakran pszichés okai vannak, de mielőtt ebbe az irányba indul el a kivizsgálás és a kezelés, fontos, hogy ki lehessen zárni az esetlegesen fennálló gyomor-bélrendszeri, vagy idegrendszeri szervi okokat, például a krónikus hasmenés lehetőségét.

A székletürítés és annak problémái is sokak szemében kínos téma, ezért is fontos, hogy beszéljünk róla, illetve fontos, hogy a probléma megoldását nem halogatva, az érintett gyerekek hozzátartozói merjenek szakemberhez fordulni.

tags: #kisgyerek #kakis #bugyi