Az anyaság és a gyermek iránti tisztelet, valamint az anya-gyermek kapcsolat ábrázolása évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, és különböző kultúrákban és művészeti korszakokban öltött formát. Az őskori termékenységi idoloktól kezdve a keresztény művészet Szűz Mária és Jézus-ábrázolásáig, majd a modern festészetig, az anya és gyermeke közötti kötelék mindig is központi témát jelentett.
Az anyaság ősi szimbólumai
Az őskori Willendorfi Vénusz, melynek létrejöttét 30-50 ezer év előttre teszik, kicsi mérete ellenére monumentális hatást kelt. A prehisztorikus termékenység idolokhoz hasonlóan formái gömbölydedek, nagy fenék, nagy mellek, hangsúlyos szeméremajkak jellemzik. Az újabb kutatások szerint inkább anyaság szimbólumok, melyek segítettek a nőknek a nehéz körülmények között gyermekeik megszületésében, szoptatásában, nevelésében. Más elemzések szerint a matriarchális közösség vezetőjének szimbóluma, az előkelő társadalmi állapotra utal. Mások szerint a gyűjtögető életmódnak megfelelően a kőkorszaki Európa földanya-istennője.
Az újkőkori emberek a vadászó, gyűjtögető életformáról áttértek a mezőgazdasági termelésre, és ezáltal egyre inkább elterjedtek a termékenység kultuszok, a Magna Mater, az életet adó Nagy Anya tisztelete. Az Anyaistennők a természethez kötődő őseredeti élmények közé tartoznak, tulajdonságaikat természeti szimbólumokkal fejezték ki. Az anyaság - az Anyaistennő - kultusza minden ókori ázsiai és európai kultúrában jelentős főszereplő Mezopotámiától, a görög-római mitológián, keltákon át a korakereszténységig. Alakjukban élet és halál, teremtés és pusztítás kapcsolódik össze, a természet megtestesítői, a termékenység, teremtés szimbólumai. Attribútumaik a barlangfestészetben, a falfreskókon, az ikonokon - általában a festészetben és a szobrászatban - a víz, a forrás, a föld, gabona, növények, virágok, fák, hegyek, kagylók, csillagok és bolygók.
Mezopotámiai Anyaistennők
Az ókori Mezopotámiában a sumer korban, a sumer városállamokban ősanyaként tisztelték a Nammunak nevezett istennőt, „aki az összes istent szülte”. Vele azonosítják az Ősvizeket, ő hozta létre szűznemzés révén az Eget és a Földet, az első férfi és női princípium megtestesítőit. Kultusza Kr.e. 3500 körül volt a legnépszerűbb az Úr régióban.
Innanát a sumérok női testtel, szárnyakkal és saslábakkal ábrázolták, a termékenységet, szexualitást és a szeretetet szimbolizálta. Később az asszírok is tisztelték Isthar néven. Leggyakoribb szimbóluma a nyolcágú csillag, az égboltot kapcsolták hozzá.
Egyiptomi anyaistennők
Egyiptomban a halhatatlanság madara, a galamb számos istennő (például Innin, Isthar) attribútuma. Az ókori egyiptomi istenek között nők is szerepeltek, mint Anat, az istenek anyja, Anuket, a Nílus istennője, Básztet, macskaistennő, Meskent, a gyermekszülés istennője, vagy Nut, az ég istennője. A két nagy istennő, Hathar és Ízisz különböző formákban léteztek már a kezdetek óta. Ízisz az anyaistennő, a termékenység, a víz és a szél, a tengerhajózás, a varázslás istennője, a nőiesség és a hűség szimbóluma, az élet és a mágia istennője. Ozirisz főisten, a túlvilág és a halottak istenének felesége, a sólyomfejű Hórusz, az ég istene a fiúk. Neve szó szerint trónszéket jelent, ezzel ábrázolták a freskókon és szobrokon is. A piramisszövegekben jelentős szerepe van az újjászületésben. Ezekben a szövegekben gyakran szerepel, hogy fia, Hórusz, anyja tejét issza. A kettőjükről készült szobrok bensőséges anya-gyermek kapcsolata, az óvó, védő anyai szeretet okán a keresztény Mária és a gyermek Jézus ábrázolás elődjének tekinthetők. A szoptató istennőket ábrázoló amuletteken is gyakoriak a nőket és gyermekeiket védelmező Ízisz megjelenítései.
Görög anyaistennők
A görög vallási hagyományokat, mitológiát Homérosz eposzaiból ismerjük. Hésziodosz szerint kezdetben volt a káosz, amelyből kiemelkedett a „szélesmellű” Gaia (Föld) és Erosz. Gaia szülte a titánokat és titanidákat, köztük Rheiát, aki Krétán egy barlangban szülte meg Zeuszt, aki a görög pantheon főistenévé vált. Gaia (vagy Gé) a Khaosz után a föld istennője, aki önmagából szülte az eget, a tengert, majd számos istent. Univerzális lény, a termékenység kiapadhatatlan forrása, az anyatermészet, az anyaföld megszemélyesítője. A legismertebb és legnépszerűbb Anyaistennők egyike. A képzőművészetben kezdettől máig erőt sugárzó nőként, anyaként ábrázolták.
A görög mitológiában is több, a termékenységet szimbolizáló Földanya létezett. Démétér a földművelés, a gabona, a növényi termékenység, a természet istennője, Kronosz és Rhea lánya, aki megtanította a földi halandókat a mezőgazdaságra, a vetésre és az aratásra. Démétér (a rómaiaknál Ceres) az anya megtestesítője, akinek gyermeke sorsa mindennél fontosabb. Gondoskodó, gyengéd, önzetlen, védelmet, biztonságot nyújt. Ő a legbőkezűbb isten, attribútuma növények és állatok, a kalász, a mákfej és a koca.
A görög kultúrában a rendkívül népszerű Gaia és Démétér mellett számos istennő esetében anyai vonásaik is fontosak voltak, még a szűz és bölcs Pallasz Athénénél és még a vadászat istennőjénél, Artemisznél is. Ez utóbbi a szülő nők, anyák pártfogója is. A szerelem görög istennője, Aphrodité varázserejével nemcsak szerelmi vágyakat tud kelteni, ő maga is számos istentől szült gyermeket (Eroszt, Harmoniát stb. és egy földi férfitől Ainiászt).
Más kultúrák anyaistennői
Az északi (skandináv, germán, izlandi) mitológiákban a termékenység és a születés istennője, a tavasz, a virágok kedvelője, Freynek, a termékenység és a nyár urának a jóságos felesége. A kelta népek vallása is termékenység-kultusz volt. Fontosnak tartották a férfi és női harmóniát. Az ír kelták anyaistennője Anu (Ana), aki a jólétről, boldogságról gondoskodott. Mindenütt - Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában és Óceániában, az amerikai őslakosságnál megtalálhatók az anyaságot szimbolizáló termékenység istenek, Földanyák. Egyetlen példa: az aztékoknál Socsihecal a termékenység, a női szexualitás, a szülés, a szépség és a virágok istennője. A dél-amerikai Andok őslakóinak Pacsamama a földanya istennője. Az inuitoknál Akna a termékenység és a szülés istennője, nevének jelentése: anya. A hinduizmusban Aditi az égi anyja minden létezőnek, égistennő és az istenek anyja, Bhuvanesvari pedig az isteni anya az univerzum királynője.
Ahogy felsorolhatatlanul sok az anyaistennő a különböző földrajzi környezetben élő, különböző nemzetiségű, vallású népeknél, szinte megszámlálhatatlan mennyiségű, változatosságú az a műtárgy, régészeti lelet, ami ábrázolásukról, megjelenésükről megmaradt. Némelyik mai szemmel nézve félelmetes hatást kelt, mint például az azték Coatilicué-nak, a föld és a termékenység istennőjének Teoticaucánban talált hatalmas szobra. A hindu anyaistenség szobrok arckifejezése jóindulatú, kezükben rendszerint virágok, gyakran a nyakukban is virágfüzér. Mai ábrázolásokon fehér lótuszvirágon ül vagy azt tart a kezében, arcukon az ősi vallás sugallta örök törvény, rend, transzcendencia. Kezdettől fogva máig nyolc vagy tíz karú gyönyörű nőként ábrázolják Durgát, az univerzum istennőjét, az összes isten energiájának megtestesítőjét, a démonok elpusztítóját, a női nem legfőbb isteni formája, anyaistennő, hátasállata az oroszlán.
A keltáknál a Magna Mater, a Nagy Anya a termékenység, a Hold, a nyár, a virágzás, a szerelem, a tenger, a víz, a gyógyítás istennője. A kelta a tündérkirálynő, Mab is a termékenység és a testi szerelem istennője, a mágia nagy értője. A kelták Danu anyaistennőről nevezték el a Dunát. A walesi és skót kelták számára az Isteni Anya Modrosz (az ír Matrona megfelelője), termékenység istennő, akit gyermekekkel, bőségszaruval és gyümölcsökkel ábrázolnak. További anyaistennőik közül kiemelendő Nemetana, aki azonnal felismerhető óriási termetéről az ábrázolásokon. A kelta ünnepek közül a Napisten és a Földanya nászünnepe kapcsolódik témánkhoz, melynek időpontja június 21.
Az emberiség történelmének első női istenei | A civilizáció elfeledett anyái
A keresztény anyaság ábrázolása
Az ókori görög-római vallás anyaistennő kultusza a Skóciát, Pannóniát is meghódító római birodalom szétesésével háttérbe szorult, majd megszűnt. Helyüket lassan elfoglalja az ortodox (pravoszláv, görögkeleti) és a római katolikus vallás, mely kimagasló szerepet játszott a 4. századtól kezdve az európai civilizáció történetében. A görög-római anyaistennők számos vonása megőrződött Mária személyében, aki már a 2. századtól szerepel a keresztény kultúrában, mint istenanya, mint Jézus, a Fiú-Isten szülőanyja. Nagyobb tiszteletnek örvend, mint az angyalok és a szentek, ő rendelkezik a legnagyobb közbenjáró hatalommal. Legrégebbi ábrázolása a 2. századi Rómában a Via Salorian a Priscilla katakombában, gyermekét magához öleli. Ugyanitt látható a legkorábbi Angyali üdvözlet ábrázolás is.
A Szűzanyával foglalkozó teológia egy része szerint kultuszában az egyiptomi Ízisz anyaistennő alakja folytatódik (az ő gyermeke Hórusz), így érthető, hogy Mária istenanya kultusza Egyiptomból kiindulva terjedt el. Szerintük Mária - Madonna - ókeresztény ábrázolása összehasonlítható Ízisz képmásaival, a gyermek Jézus vonásai pedig Hóruszéval.
A gyermekszegénység ábrázolása a művészetben
A gyermekszegénység századfordulós képzőművészeti ábrázolása egyaránt szociális és művészeti kérdés. Formálódását éppúgy befolyásolta a korszak átalakuló szegénységpolitikája, mint az uralkodó művészeti irányzatok újszerű érzékenysége a társadalmi valóság iránt. A századforduló alapvető változásokat hozott a közösségi gondoskodásra szoruló (elhagyott, árva, nélkülöző, beteg) gyermekeket segélyezését illetően, amennyiben a hagyományos társadalmi, önkéntes karitászt fokozatosan felváltotta a szociálisan gondoskodó állam intézményes ellátása. A gyermekvédelmi reform korszerű jogi és intézményi kereteinek kialakulását Európa-szerte széleskörű társadalmi vita kísérte, a szociális gondoskodásra szoruló gyermekek ügye ennél fogva az 1870-es évektől kezdve Magyarországon is a nyilvános közbeszéd tárgya lett. Egyike volt ez azoknak az aktuális társadalmi ügyeknek, amelyekre a század második felétől megerősödő realizmus és naturalizmus művészeti mozgalma élénken reflektált.
A szociálisan érzékeny képalkotás az európai művészeti központokban különféle alakváltozatokban nyert formát a század utolsó harmadában: az angol viktoriánus festészetben, mint „social realisme”, a francia naturalizmusban mint „misérabilisme”, a német festészetben mint „Armeleutemalerei”. A francia és német központokkal szoros kapcsolatban álló hazai alkotók körében az 1880-as évektől vált meghatározóvá a naturalizmus, mint a jelenkor társadalmi valóságát ábrázoló modern művészeti mozgalom.
A szegénység ikonográfiája
A 19. században a szegénység ábrázolásának ikonográfiája jól körülhatárolható néhány jellemző témában. Ide tartozik a bűnözés, rossz lakhatási körülmények (hajléktalanság, kilakoltatás), munka, éhínség, betegség és halál, valamint a szociális gondozás színtereinek és az érdekvédelem momentumainak ábrázolása. A korszak szociálpolitikai megítélése szerint a rászoruló gyermek az, aki a szülők csekély jövedelme, munkanélkülisége vagy bizonytalan élethelyzete (alkoholizmusa, rokkantsága, betegsége) miatt szorul segítségre; akikről a szülei munkájuk miatt nem tudnak gondoskodni vagy akiket a szüleik elhagytak (lelencek, árvák), így az utcán dolgoznak, kéregetnek, nevelésüket időlegesen nagyszülők, rokonok vagy idegenek látják el. Ikonográfiai szempontból a zsánerkép műfaji hagyományainak megfelelően e műveken a gyermek nem individuumként, hanem egy szociális csoport, társadalmi jelenség képviselőjeként van jelen. Minthogy a létrejövő ábrázolásoknak csupán modellje, sem a végső mű megformálására, sem annak értelmezésére nincs semmilyen befolyása.
A romantizált szegénység
A zsánerfestészet németalföldi hagyományai szerint a rongyos ruházat önmagában még nem feltétlenül társul a szegénység, mint nem kívánatos állapot tematizálásával, a 19. századi népéletkép a paraszti élet hétköznapjait előszeretettel ábrázolta archaikus és idilli életformaként. Barabás Miklós 1843-ban festett Utazó cigánycsaládján a szereplők (köztük a gyerekek) hiányos öltözete pittoreszk elem, amely természeti, romlatlan, szabad életmódjukat, egzotikus voltukat, fejezi ki, semmint nyomorukat. A magyar irodalomban sokáig tartotta magát „az egyszerű nép csekély idényű jólétének”, idillikus szépségének, patriarchálisan naiv erkölcsisége. Bár ennél a hazai festészeti ábrázolások szegénységképe némiképp differenciáltabb volt, a századfordulón mindvégig tovább életek a paraszti élet romantizált ábrázolásának hagyományai. Böhm Pál mestere volt az ilyes fajta könnyed paraszti zsánereknek, „melyek meghamisítatlan valóságában és egyúttal költőiségében mutatják be a magyar parasztot.” A Nagyapó szórakozásán a felnőttet körbe ülő gyereksereg paradicsomi boldogságban szórakozik egyik társuk táncán. Valentiny János kifejezetten cigányok ábrázolására specializálódva jelenítette meg a „szabad életet”. Ebéd előtt - Ebéd után képpárja jellemző példája a nyomor idealizálására, ahol az éhség anekdotikus elem, a szakadt ruha festői jelmez a gyermekszereplőkön, sőt a fiatal lány esetében a nyílt erotikum hordozója is, azt sugallva, hogy a cigányok „természeti léte” azonos (a polgári értékrend szerint) feslett erkölcsökkel.
A gyermeki parasztidill specialistája a századfordulón Peske Géza volt. „A gatyás, mezítlábas paraszt gyerekeknek művészetünkben ő szerzett polgárjogot. Újabban jóformán csakis velök foglalkozik.” - írta Szana Tamás 1887-ben. Peske zsánerképei többnyire egy olyan jól eltalált, egyszerű anekdotikus szituációra épülnek (forró az étel, kemény a dió), amely a gyermekélet apró érdekességei, csínytevései közé tartoznak. Szakadt gúnyás, mezítlábas szereplői gondtalan lakói a paraszti idill időtlen Árkádiájának. Kincstári optizmusának jellemző példája a Félbeszakított munka, ahol Peske a kukoricatörésbe elálmosodó fiúkkal a megerőltető gyermekmunka helyett Peske a gyermeklét henyélő lazaságát domborítja ki. A századvég realista népéletkép-festészetében szilárdan jelen volt ez, a gyermekszegénységet idealizáló hangnem. Az előbb említettek mellett Deák-Ébner Gyula, Aggházy Gyula, Bruck Lajos, Vastagh György paraszti zsánerein is idilli kontextusban jelentek meg a gyerekek. Bihari Sándor Kis hegedűse már annyiban különbözik a bevett mintáktól, hogy a cigányfiú hegedülését hallgató paraszt gyerekek között vizuálisan is nyilvánvaló a távolság: bár mindannyian mezítláb vannak, a kis pírmás öltözete feltűnően rongyosabb a falusi gyerekek egyszerű, de rendezettebb viseleténél.
Keresztényi könyörület és adományozás
A szegénységhez való viszonyt a 19. században jellemzően a keresztényi könyörületesség hagyománya határozta meg, amely társadalmilag törvényszerű, ám egyéni jótékonykodással enyhíthető létállapotnak tekintette az anyagi nélkülözést. E filantrópia gyakorlása jórészt egyéni vagy egyesületi szinten zajlott, szabályozásában vagy támogatásában a század végéig az állam nem vállalt szerepet. A szegénység morális értelmezése érvényesült a biedermeier realizmus képi hagyományában is, amely az irgalmasság keresztény erkölcsét, filantróp ideált demonstrálta jelenetein. A szegényeknek nyújtott alamizsna, mint morális erény a keresztény ikonográfiában jellemzően Alamizsnás Szent János és Árpádházi Szent Erzsébet ikonográfiájában öltött képi formát. Utóbbi ábrázolásain különösen gyakran fordult elő szegény vagy kolduló, családja körében megjelenő kisgyermek.
Carl von Blaas 1849-ben még a nazarénusok idealizált neoreneszánsz formanyelvén festette meg a témát, Paczka Ferenc 1878-ban a gyermek Szent Erzsébet alamizsnáskodásán már reálisabb és konkrétabb formát adott a szüleik kíséretében megjelenő beteg és rászoruló kisgyermekeknek. A téma legnépszerűbb ábrázolása Liezen-Mayer Sándor 1882-ben a Képzőművészeti Társulat megrendelésére festett, több változatban és számos reprodukcióban elterjedt Árpádházi Erzsébet és a koldusasszony kompozíciója, ahol a királyné hermelinpalástját az ölében kisgyermekét tartó anyára teríti. Míg a megelőző ábrázolásokon a keresztényi karitászt megtestesítő szent királylány kenyeret osztott, itt a könyörület kifejezése a fagyhaláltól védő palást. Liezen-Mayer művének közvetlen előzménye a keresztényi filantrópia gyakorlásának másik emblematikus műve, a Mária Terézia megszoptatja a koldusasszony gyermekét című kompozíciója. Mária Terézia és Szent Erzsébet ikonográfiája között volt kapcsolat, a 18. század végén a szentnek előszeretettel kölcsönözték a Habsburg királynő vonásait. Mindkét mű alaphelyzete a jelentős társadalmi különbség nagyvonalú áthidalása, az áldozatos empátia, amely saját táplálékét, ruháját, sőt testét is megosztja a rászoruló gyermekkel. Mivel ez esetben az adományozó nő, az elesett kisgyermekkel való anyai azonosulása kerül előtérbe. A jeleneteken megidézett szituáció tehát az empátián és szolidaritáson keresztül elsősorban a női könyörületességre kíván hatni.
A caritas megszemélyesítői hagyományosan női alakok, a fogalom reneszánsz allegóriáin a könyörületességet rendszerint számos gyermekét tápláló és gondozó asszony formálta meg. Az alamizsna adománya a konkrét hagiográfiáktól eloldva élt tovább a zsánerfestészetben, a donáció erkölcsös gesztusát immár a mindennapok társadalmi típusaira terjesztve ki. Borsos József 1847-ben készült festményén az ételadományt nyújtó nő figurája homályban marad, hogy helyette a rászoruló anya két kisgyermekével kerüljön középpontba. A gyermekek nélkülözése nem külsődleges jegyek, hanem a drámai szituáció révén válik egyértelművé. E képtípus legfőbb sajátossága, hogy fő tengelyében az adományozás gesztusa áll, mint a karitász erényének mintaképe, ezért a rászorulók mellett az alamizsnát nyújtó alak is nélkülözhetetlen szereplője. Az alamizsnaosztás ábrázolásain az adományozás színtere gyakorta a templom, a keresztény erkölcs körébe vonva a szegényeknek juttatott adományt. Borsos figuráinak környezete csak sejteti, hogy egy templom (vagy plébánia) küszöbén jutottak élelemhez a rászorulók. Molnár József Nemzeti Albumának egyik kőrajzán viszont egyértelmű, hogy templomi térben ad pénzadományt egy fiatal lány az idős koldus mellett kéregető kisgyermeknek. Hasonló szituációban ábrázolta Léon Bonnat a templomból kilépő, koldusokkal körülvett elegáns hölgyet. A könyörületességi erény gyakorlásának színtere gyakorta a templom környéke, ezt tudván ott rendszerint nagyobb eséllyel vertek tanyát a koldusok. A szegények ápolását, élelemmel és ruházattal való ellátásukat a kolostori közösségek némelyike programszerűen vállalta fel. Francois Bonvin festményén apácák osztanak élelmet a rászoruló családoknak. Kovács Mihály 1848-ban festett képe látszólag ezt a mintát követi, ám a készülés dátuma és a gyermekét ölében tartó, ferences barát alamizsnájáért nyúló asszony hangsúlyozottan trikolór színeiben pompázó ruhája a jelenet aktuálpolitikai értelmezését sugallja. Eszerint az ételadományra szoruló anya Magyarország (vagy a magyar forradalom) perszonifikációja. Mindazonáltal a téma Európa-szerte jól értelmezhető és kelendő volt. Skuteczky Döme Velencében festett vásznán egy elegáns úrinő juttat egy garast a gyermekét karjában tartó koldus asszonynak. Benczúr Gyula művén a jómódú polgárasszony a templomból kilépve, lánya kíséretében ad adományt a nyomorék koldusnak.
Az emberiség történelmének első női istenei | A civilizáció elfeledett anyái
Impresszionizmus és a modern anyaábrázolás
A XIX. század a festészeti forradalmak időszaka. Az impresszionizmus, melynek legjellegzetesebb képviselője Claude Monet, az érzéki benyomást - impressziót - akarta rögzíteni. A változó természet, a mindennapi élet múló pillanatait akarták megragadni. Édouard Manet, a következő évtized iskolateremtő mestere, szintén kulcsszerepet játszott az impresszionizmus kialakulásában. Műveiben az anya és gyermek ábrázolása ritkábban jelent meg központi témaként, de a mindennapi élet pillanatainak megragadásában, a fény és a színek játékában az anyaság is megjelenhetett mint a hétköznapok része.
Az impresszionisták első kiállítása botránykővé, a vicclapok csemegéjévé vált. 1872-es képének címe: "Impresszió, a felkelő nap". A második bemutatkozás, ha lehet, még nagyobb vihart keltett. Az impresszionista csoport nyolc együttes kiállítást rendezett, az utolsót 1886-ban. Az impresszionista festők a tiszta színeket rakták egymás mellé, hogy optikailag keveredjenek, és a szemlélőben váltsák ki a kívánt szín-benyomást. A festők ezzel érték el, hogy képeiknek a valóság élményét adó légtere van. A fény festői voltak, képeik vibrálnak. A modern festészeti irányzatok, így az impresszionizmus is, új és váratlan fordulatot adott a "realista" festészeti iránynak.
tags: #kisgyerek #anyjaval #olaj #festeszetben