I. Lajos király, akit a magyar történelmi emlékezet „Nagy” jelzővel illetett, 1326. március 5-én látta meg a napvilágot. Uralkodásának négy évtizede alatt a Magyar Királyság az európai nagyhatalmak közé tartozott, ami méltán emelte magasra a magyar állam tekintélyét.
Az Anjou-ház folytatása és a dinasztikus tervek
I. Károly fia, I. (Nagy) Lajos nem trónörökösként született, hanem a magyar király hat fiúgyermeke közül negyedikként. Legidősebb testvére, Kálmán, 1317-ben született, de házasságon kívüli kapcsolatból származott, ezért egyházi pályára lépett, és 1337-ben a győri püspöki méltóságba emelkedett.
I. Károly első három házassága nem biztosította az Anjou-ház folytatását, de Piast Erzsébettel 1320-ban kötött frigye megfelelt az elvárásoknak. Azonban a család életét számos tragédia árnyékolta be. Az 1321-ben született első fia, Károly, egyéves kora előtt meghalt; az 1324-ben született László ugyancsak nem érte meg a serdülőkort, 1329-ben hunyt el. Lajos 1326. március 5-én látta meg a napvilágot.
Bátyjai halála után az ifjú Lajos herceg személye még inkább az érdeklődés középpontjába került, így nem maradhatott ki apjai dinasztikus terveiből sem. 1338-ban eljegyezték Károly morva őrgróf (a későbbi IV. Károly német-római császár) és első felesége, Valois Bianka 1335-ben született leányával, Margittal. A házasság a Magyar Királyság közép-európai hegemóniájának megerősödését szolgálta, és egyúttal a csehek támogatását is biztosította, amennyiben III. (Nagy) Kázmér (1333-1370) fiú örökös nélküli halála esetén a lengyel trón a magyar király fennhatósága alá kerül.
A március 1-jén kötött megállapodás szerint Margitot Lajos feleségeként fogadják el, feltéve, ha „most és az átadása időpontján belül nem szenved olyan testi hiányt, ami miatt Lajos jogosan visszautasíthatja”. A leendő királynét anyósa, Erzsébet udvarában kívánták elhelyezni, azért, hogy minél jobban megismerje a magyar nyelvet és a szokásokat. Lajos koronázása után, 1342. augusztus 3-án úgy döntöttek, hogy a szeptember 29-ére tervezett esküvőt elhalasztják, mivel Margit még nem érte el a törvényes és a házas kort. A szertartásra minden bizonnyal 1345-ben került sor. Lajos és Margit házasságáról nem sokat tudunk, Küküllei János szerint a „nagyon szép” leánnyal kötött frigyet nem kísérte gyermekáldás.
Erzsébet királyné és a gyermekáldás
A megözvegyült király hamarosan ismét megházasodott. Kotromanić István bosnyák bán és (a rokon) Erzsébet kujáviai (lengyel) hercegnő leányát, Erzsébetet vette feleségül. Az 1353-as budai lakodalom abból a szempontból is világraszóló volt, hogy ekkor kötötte össze életét IV. Károly német-római császár és harmadik felesége, Schweidnitzi Anna.
Lajos házassága politikai értelemben „rangon alulinak” számított, hiszen az új após a magyar király hűbérese volt, így mindenképpen „visszalépést” jelentett egy morva őrgróf, illetve a császári trón várományosához képest. Ugyanakkor az is igaz, hogy Bosznia földrajzi fekvése révén Erzsébet, vagy még inkább apja személye igencsak fontos volt a király balkáni és Velence-ellenes törekvései szempontjából. Mindenképpen érdekes, hogy Lajos döntését valószínűleg a „szerelmi” szál is befolyásolta.
Az özvegy anyakirályné udvarában nevelkedő Erzsébettel ugyanis „bizonyos okból” olyan gyorsan kellett egybe kelni, hogy a házasodó felek nem tudtak a köztük fennálló negyedfokú rokonság (mint kánonjogi házassági akadály) alól pápai felmentést kérni. Bertényi Iván szerint a sietséget egy születendő gyermek okozhatta, legalábbis az 1353. augusztus 31-én IV. Ince pápa által kiadott rendelkezés ezt bizonyítja. „I. Lajos király és Erzsébet, István bosnyák király leánya azt kérte, hogy negyedfokú rokonságuk ellenére, a Szentatyának részükről kifejtett okok miatt megkötött és elhált házasságuk miatt magukra vont kiközösítés alól mentse fel őket és adjon nekik utólagosan engedélyt a házasságkötésre.
A királyi párnak egészen 1370-ig nem született újabb gyermeke. Mivel a korabeli felfogás a feleséget hibáztatta, ha „nem tudott” fiú örököst szülni, Erzsébet élete amúgy sem lehetett könnyű, ráadásul erős jellemű anyósa akarata rányomta a bélyegét az udvar mindennapjaira: a királyné az országos politikában is alig vett részt. Sőt az itáliai történetíró, Matteo Villani tudni vélte, hogy a pápa már kész lett volna elválasztani Lajost és Erzsébetet, hogy „eddigelé terméketlennek látszó neje saját jószántából kolostorba vonuljon, ő pedig még egy másik nőt is vehessen, nehogy az ország az ő nemzetségéből való örökös nélkül maradjon”. A király azonban kitartott hitvese mellett. A gyermek utáni vágy minden bizonnyal erős lehetett, erre utalhat a Képes Krónika kezdőlapján szerepeltetett Alexandriai Szent Katalin, a vértanú előtt a királyi pár térdel.
Utazó gyermekágyak és udvari élet
A királyi udvarban a bútorok és tárgyak mozgatása állandó feladat volt, különösen az utazások során. Az angol királyi udvarban 1279-ben a „Household ordinance” a „pantry”, a „buttery” és a konyha mindegyike számára egy hosszú és egy rövid szekeret írt elő szállítóeszköznek. Mátyás korabeli bútorokra vonatkozóan is találunk adatokat. Az udvarban a királyi vagyon tárolására különféle ládákat használtak. Például bőrzsákok szolgáltak ruhák tárolására. Emellett „négy nagy láda” is szerepel a forrásokban, „lóháton szállítva, Rómában készültek, zöldre festve, a mantuai ház címerével”.
Sérült útiládákra is vannak példák, ami arra utal, hogy a gyakori utazások megviselték a bútorokat. A királyi konyhásszekereket cseh posztóval fedték le. Az „armarium” szó szekrényt, faliszekrényt, konyhabútort, pohárszéket egyaránt jelenthetett, és ezeket is szállították az udvarral. Stagio asztalosmesternek 25 denárt adtak „per chiodi et altri feri per fare uno armario al tedeschino” (szegekért és egyéb vasakért, hogy egy szekrényt készítsen a németnek).
Mátyás 1476-ig több mint 90 hónapot töltött tábori körülmények között, amely erőteljesen kihatott életmódjára is, például „piszkos terítő mellett étkezik a budai udvarban, ráadásul az urak társaságában stb.” A király és a királyné ruhatárát, ágyait, valamint ékszerkamráit is szállították az utazások során. A király gardróbját a „chambre du roi”-ból lehetett megközelíteni.
Bár a cikk konkrétan nem említi az „utazó gyermekágyakat”, a fenti példákból látszik, hogy az udvari élet velejárója volt a bútorok és személyes tárgyak állandó mozgatása. A gyermekek, így a királyi utódok számára is biztosítani kellett a megfelelő kényelmet és körülményeket, ami feltételezi, hogy az ő holmijaikat, beleértve az ágyakat is, szállították az udvarral. A nagyméretű udvarok, mint például az angol királyi udvar, vagy a magyar királyi udvar, komplex logisztikával rendelkeztek a tábori körülmények között is, a királyi kincstártól a konyháig.
Öröklési problémák és a női utódok
Ugyanakkor a magyar trón öröklését azonban biztosítani kellett. I. (Nagy) Lajos 1354-ben elhunyt István öccsének egy leánya maradt, ezért Erzsébet kezéért valóságos versenyfutás indult meg a szomszéd hatalmak - Luxemburgiak, Habsburgok - potenciális férjjelöltjei között. A magyar király azonban elejét akarta venni a közvetlen szomszédok trónigényének, ezért 1364-ben Magyarországra hozatta a nápolyi Anjouk egyik tagját, Durazzói (Kis) Károlyt, aki megkapta a szlavón hercegi címet, mintegy jelezve a közvélemény számára, hogy őt tekinti a trón örökösének.
IV. Károly azonban ismételt házassági ajánlatokat tett, 1365 november végén személyesen utazott Budára, hogy Vencel fia és Erzsébet jegyességét előkészítse. A dinasztikus háló ravaszul összesodort csomóit azonban I. (Nagy) Lajos szinte egy mozdulattal átvágta. 1370 elején Durazzói (Kis) Károly feleségül vette saját unokahúgát, Margitot, Erzsébet pedig szintén egy nápolyi Anjou, Tarantói Lajos, címzetes konstantinápolyi császár hitvese lett. Ekkor azonban a kortársak számára váratlan esemény következett be: Kotromanić Erzsébet rövid időn belül három leánynak adott életet. Katalin 1370-ben, 1371-ben Mária, majd 1374-ben Hedvig látta meg a napvilágot. A leányok, Csukovits Enikő szavaival élve, „Európa legkelendőbb menyasszonyai” lettek.
Katalin 1374-ben V. (Valois) Károly francia király kisebbik fiának, Lajosnak, a későbbi orléans-i herceg jegyese lett, hozományként pedig felmerült a nápolyi trón megszerzésének az igénye. IV. Károly sem akart lemaradni a kezükért folytatott „küzdelemben”, már 1372-ben a felvetette, hogy az ekkor négyéves Zsigmond herceg I. (Nagy) Lajos valamelyik leányával kössön házasságot. A fiatalabb leánnyal, Máriával tervezett eljegyzést 1373. június 21-én I. (Nagy) Lajos megerősítette. Mindenképpen szükség volt a pápai felmentésre, mivel a gyermekek között negyedfokú rokonság állt fent: Zsigmond édesanyja, Pomerániai Erzsébet ugyanis unokatestvére volt Mária nagyanyjának, Piast Erzsébetnek. Két évvel később, 1375. április 14-én a magyar és a lengyel politikai elit ismét hitet tett a házasság mellett. Az eljegyzésre négy évvel később került sor.
Hedvig, a legkisebb leány sorsa nagyon sokáig Habsburg Vilmossal fonódott össze. Ehhez köthető az a megállapodás, amelyet I. (Nagy) Lajos király, valamint anyja és felesége kötött 1380. február 12-én Zólyomban III. Lipót osztrák herceggel Lajos leánya, Hedvig és Lipót fia, Habsburg Vilmos házasságáról. Az okmányt két, egy latin és egy német nyelvű változatban állították ki és azonos módon pecsételték meg.
A királyi családra - pontosabban annak női tagjaira - vonatkozó ikonográfia egyik legizgalmasabb darabja a Zárában őrzött Szent Simeon ereklyetartó szarkofágja. (A tárgy az Ars et virtus virtuális kiállítás középkori termében megtekinthető.) A darabot a király felesége, Erzsébet rendelte meg 1377-ben, készítője Franciscus de Mediolano volt. Zára az 1358-as békekötés következtében a Magyar Királyság fennhatósága alá került, a tengerparti város különleges szerepet töltött be a dalmát közigazgatásban, illetve az Adriai-tenger kereskedelmében. Lukács evangéliuma szerint Simeon volt az, aki Jézust tartotta a kezében, amikor bemutatták a templomban. Zára már a 13. században ápolta a szent kultuszát, maradványait egy egyszerűbb kialakítású koporsóban őrizték. A helyi hagyomány szerint a kizárólag leánygyermekekkel megáldott anyák kérték a szent közbenjárását, hogy „végre” fiúk szülessen. A legenda arról számol be, hogy Erzsébet „a cél” érdekében magához vette Simeon egyik kisujját, mire figyelmeztetésül a keze megbénult. Bűnbánat végett a királyné ígéretet tett, hogy ezüstből pompás koporsót készíttet a szent számára. Ezt örökítette meg a mester a szarkofág hátsó oldalán. Az első mezőben a királyné az ötvöstárgyat térden állva ajánlja fel Szent Simeonnak. A kisebb, a szent felé forduló, szintén térden álló, összekulcsolt kezű három alak a leányokra utal.
A gyermekek születése Kotromanić Erzsébet helyzetének stabilizálásához is vezetett, igaz ebben az is közrejátszott, hogy anyósa az 1370-ben létrejött lengyel-magyar perszonálunió fontos szereplője lett: kormányzóként irányította szülőhazáját. Az ifjabb Erzsébet feltűnik a pápai oklevelekben, illetve nevéhez köthetők bizonyos kormányzati változások, mind például az anyakirályné bizalmas hívének számító Szepesi Jakab országbíró elmozdítása. Piast Erzsébet befolyása élete végig megmaradt az udvarban, ezért a két királyné kapcsolata nem lehetett mindig felhőtlen, bár Piast Erzsébet 1380-as végrendeletében kiemelt szerep jutott menyének. Egyrészt őt is kijelölte a testamentum egyik végrehajtójának, másrészt jelentős örökséget - az óbudai vár, egy Szűz Máriát ábrázoló plenárium, aranykupa, a királyné által használt (olvasott) brevárium - adott neki. Az oklevél intézkedései az unokák szempontjából is tanulságosak: Mária és Hedvig ékszeregyüttesekben részesültek. Az idősebbik leány egy tíz részből álló koszorúalakú fejdíszt, egy kapcsot, egy fátyol alatt viselendő ékszert, illetve két arany sast kapott. Hedvignek egy liliomokkal ékesített fejdíszt, és egy ékköves kapcsot szánt.
Lajos számára nagyon nehéz problémát jelentett, hogy a magyar trón öröklését leányágon biztosítsa, mivel a korszakban csak férfiak (fiúk) irányíthatták az országot. Ráadásul a lengyel-magyar perszonálunió miatt északi szomszédunknál is hasonló volt a helyzet. A leányági öröklést a lengyel nemesekkel végül az úgynevezett kassai privilégium (1374) kiadásával tudta elfogadtatni, amelyben számos kiváltságot - szinte teljes adómentesség, az országos hivatalba nem nevez ki idegeneket, a királyi beszállásolás megszüntetése - biztosított.
A közös lengyel-magyar történelem legsikeresebb időszaka - Báthory István élete
Az utolsó Anjouk tragédiája
Lajos elképzelése szerint mindkét országát Mária örökölte volna, akit szeptember 17-én meg is koronáztak. (Persze mindez minden bizonnyal másként alakul, ha Lajosnak fia születik.) A lengyelek legfontosabb elvárását - az uralkodó Krakkóban lakjon - azonban nem tudta teljesíteni, ezért a trónt húga, Hedvig foglalta el, 1384. október 16-án meg is koronázták. A szertartás egyúttal pontot tett a lengyel-magyar perszonálunió történetének végére.
A Magyar Királyság trónját Mária foglalta el, mivel azonban kiskorú volt, édesanyja, Kotromanić Erzsébet irányította az országot. Úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, azonban kiszámíthatatlan és határozatlan döntései miatt az addigi stabilitás bomlásnak indult, a vele szemben érzett ellenszenv polgárháborúhoz vezetett. „Női hatalom nem tud egy féktelen népet kormányozni, a gyöngébb nem képtelen elcsitítani azt a háborúskodást, amit fölszított” - ezekkel a szavakkal hívta meg Horváti Pál zágrábi püspök Durazzói Károly nápolyi királyt a magyar trónra. Felesége határozott tiltakozása ellenére Károly elfogadta a felkérést, megindult az ország belseje felé. A királynék még bíztak valamiféle kompromisszumban, de Károly 1385. december 31-én Demeter esztergomi érsekkel megkoronáztatta magát.
A székesfehérvári szertartás előtt Erzsébet és Mária beléptek Lajos király sírkápolnájába. „Amikor megpillantják a kegyes király márványszobrát, szívük majdnem meghasad, és a hideg kőhöz simulva sokáig csókolgatják a szomorú képmást, könnyeik záporával árasztják el a vörös márványt.” A hatás nem maradt el, a jelenlévők rádöbbentek, hogy teljes mértékben szembe mentek a nagy király akaratával. Az „esküszegő” II. (Kis) Károly sorsa 1386-ban pecsételődött meg.
Lajos családtagjainak élete tragikusan alakult, a nagy hatalmú dinasztia szomorú körülmények között hagyta el a történelem színpadát. II. (Kis) Károly halálának hírére a Horvátiak lázadással reagáltak. Erzsébet abban bízott, hogy a királynék személyes jelenlétükkel hódolatra bírják a rebelliseket, azonban elszámította magát, és 1386. július 25-én Gara (Gorján) vára közelében a Horvátiak rajtuk ütöttek. A fogoly Máriát és Erzsébetet először Gomnec, majd a tengerparti Novigrád várában őrizték, ahol az özvegyet 1387 januárjában lánya szeme láttára megfojtották. Nem hitelesített sírja a zárai Szent Kriszogon domonkos kolostorban ma is megtekinthető, míg más források szerint holttestét Mária néhány évvel később Székesfehérvárra hozatta és a Szent Katalin-sírkápolnában helyezte végső nyugalomra.
A Zsigmond gyermekét váró Mária 1395-ben egy lovasbaleset áldozata lett, az idő előtt beinduló szülésben mind ő, mind pedig gyermeke életét vesztette. Férje a váradi székesegyházban, Szent László király sírja közelében temettette el. Négy évvel később az utolsó magyar Anjou, Hedvig sorsa is bevégeztetett: július 17-én belehalt leánya születésébe. Földi maradványait a krakkói székesegyház márványszarkofágja őrzi. II. János Pál pápa 1997. június 8-án avatta szentté Hedviget.