A kis Albert kísérlet és a csecsemők fogalomalkotása: Etikai dilemmák és történelmi párhuzamok

A pszichológia története számos olyan kísérletet ismer, amelyek a tudomány fejlődését szolgálták, ugyanakkor etikai szempontból ma már megkérdőjelezhetők lennének. Ezek közül az egyik legmegrázóbb és leginkább elhíresült a 20. század elején lezajlott "kis Albert kísérlet", amely a csecsemők félelemkondicionálásának mechanizmusait vizsgálta. Ez a tanulmány részletesen bemutatja a kísérlet hátterét, lefolyását, etikai vonatkozásait, valamint a csecsemők fogalomalkotási képességeinek vizsgálatára alkalmazott módszereket, mindezt kiegészítve történelmi párhuzamokkal és modern kutatási eredményekkel.

A kis Albert kísérlet: A félelem kondicionálása

A legtöbben ismerjük Pavlov kutyás kísérletét, amelyben a világhírű fiziológus azt igyekezett elérni, hogy az állat éhessé váljon egy csengő hallatára. De kiderült, hogy ezt az úgynevezett „kondicionáló” kísérletet embereken is kipróbálták, köztük egy kilenc hónapos csecsemőn is. Az 1919-es kutatás során John B. Watson, valamint Rosalie Rayner végzős diák által végzett kísérlet során egy kisfiút is különféle ingereknek tettek ki, hogy felmérjék reakcióját. 1920-ban két amerikai kutató egy kilenc hónapos babát használt kísérleti alanynak, hogy bebizonyítsák: a félelmet kondicionálással is ki lehet alakítani az emberben. A tudósok az ötletet Ivan Pavlov híres kísérletéből merítették, amelyben az orosz tudós a feltételes reflexet vizsgálta. Kísérletében a kutyák először csak akkor kaptak ételt, amikor csengőhangot hallottak, ez pedig kiváltotta náluk a nyálelválasztás megindulását.

John B. Watson amerikai pszichológus és Rosalie Rayner ezért úgy döntött, hogy ezt a módszert egy lépéssel továbbviszik: egy kilenc hónapos csecsemőn tesztelik a viselkedéskondicionálás hatékonyságát. A Simply Psychology beszámolója szerint az első alkalommal, amikor megmutatták a kisfiúnak a fehér patkányt, a kutatók fülsiketítő, ijesztő hangot hallattak a gyermek háta mögött. Albert erre azonnal sírni kezdett a félelemtől. A következő alkalmakon pedig a tudósok szisztematikusan dolgoztak azon, hogy a gyermek a patkány látványát összekapcsolja a rémisztő hanggal. Ezután még ötször mutatták meg az állatot a hanghatással együtt, majd ismét csak a patkányt látta az ijesztő hang nélkül, de ez újra erősebb érzelmet váltott ki a kisfiúból. Néhány nappal később más tárgyakat is mutattak Albertnek, amelyektől szintén megrémült.

A kis Albert kálváriája azonban itt még nem ért véget, ugyanis a kutatók egy hónappal később még egyszer felkeresték, hogy felmérjék a kondicionálás tartós hatását. A kisfiú továbbra is félt a patkánytól, bár ekkor már nem fakadt sírva, amikor meglátta. A kutatók megfigyelése szerint a gyermek remegett, és a hüvelykujját szopta, hogy megnyugtassa magát. A kísérlet etikátlannak számít, mivel Albert deszenzitizációjára (a félelem semlegesítésére) sosem került sor, így kialakult fóbiáját sem tudták enyhíteni.

A kis Albert identitása

És mióta a kísérlet véget ért, a kutatók kétségbeesetten próbálták kideríteni, hogy mi lett a kis Albert sorsa. Ebből évekig tartó kutatás és arcelemzés után egy Hall Beck nevű kutató 2009-ben arra a következtetésre jutott, hogy a kis Albert nem más volt, mint Douglas Merritte, egy Arvilla nevű kórházi alkalmazott fia, aki épp azon a napon született, amikor a feljegyzések szerint Albert. Nem mindenki van azonban meggyőződve arról, hogy a kutató helyes következtetésre jutott. Russ Powell, a Kanadában található MacEwan Egyetem munkatársa kollégáival újra megvizsgálta az esetet, és arra jutott, hogy Beck kihagyott egy másik lehetséges jelöltet. Ennek az Albert B-nek pedig sokkal boldogabb élete volt, hiszen unokahúga szerint 2007-ben bekövetkezett haláláig hosszú, boldog életet élt. A kisfiú sorsa máig nem tisztázott, de az elmúlt években a tudósok két fiút azonosítottak, akik részt vehettek ebben a kísérletben. Hall Beck, az Appalache Állami Egyetem munkatársa úgy véli, hogy a gyermek Douglas Merritte volt, egy olyan dajkának a fia, aki a Johns Hopkins Egyetemi Kórházban dolgozott, ahol a kísérleteket végezték. Ezzel szemben Russ Powell, az albertai MacEwan Egyetem kutatója szerint kis Albert valójában William Albert Barger lehetett, aki 2007-ben halt meg.

Csecsemők fogalomalkotási képességeinek vizsgálata

A beszédkészség elsajátítása előtt a csecsemők fogalomalkotási képességei vizsgálhatók a preferenciális nézési (diszhabituációs) technikával. Ennek egyik, fogalomtanulásra használt változata a páros preferencia módszere. Ennél az eljárásnál a habituációs szakaszban tárgypárokat (pl. plüssállatokat) mutatnak a csecsemőnek (például minden próbában két nyuszit), majd az utolsó teszt-próbában egy nyuszit és egy egeret. Sikeres megkülönböztetés esetén az egér hosszabb nézést, diszhabituációt vált ki. Nyolc-tíz hónapos kortól azonban a csecsemők egyre kevésbé elégednek meg a passzív nézegetéssel; fejlődő mozgáskoordinációjuk okán a kézbevétel, tárgymanipuláció célravezetőbb vizsgálati módszernek bizonyul. Ebben az időszakban használják az érintési sorrend követésének módszerét: különböző tárgyakat helyeznek a csecsemő elé, aki tetszőleges sorrendben érintheti meg, veheti kézbe azokat.

Etikai megfontolások a pszichológiai kísérletekben

Az előző évszázadban még egyáltalán nem vonatkoztak olyan szigorú szabályok a pszichológiai kísérletek elvégzésére, mint manapság. Éppen ezért számos olyan vizsgálat zajlott le, amelyek napjainkban etikailag már jócskán megkérdőjelezhetőek lennének. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) egyértelműen szabályozza a pszichológiai kísérletek feltételeit. Idetartozik többek között a titoktartás, az informált beleegyezés, valamint az emberi méltóság tisztelete. Azonban ez nem mindig volt így. A 20. század első felében végzett kísérletek közül néhány alább kerül bemutatásra:

További etikátlan kísérletek a pszichológia történetéből

• Kék szeműek vs. barna szeműek kísérlet (Jane Elliot, 1968): Jane Elliot, habár nem pszichológus, hanem általános iskolai tanár volt, vitatott kísérletében az előítéletek kialakulásának hátterét vizsgálta. 1968-ban, egy nappal Martin Luther King meggyilkolása után Elliot az osztályát két csoportra osztotta szemszínük szerint. A diákok viselkedése azonnal megváltozott. Egy nappal később azonban fordult a kocka: a tanárnő azt mondta, hogy korábban tévedett, és összekeverte a kutatási eredményeket. Ezáltal a barna szeműek is lehetőséget kaptak felsőbbrendűségük gyakorlására, amely néhol bosszúval is társult az előző nap kompenzálásaként. A tanárnő bevallása szerint még a legokosabb és legkooperatívabb tanulók is rövid időn belül kegyetlenné váltak, és elfordultak addigi barátaiktól. Elliot gyakorlata számtalan negatív reakciót váltott ki a közvéleményből, feltehetőleg ezért nem lenne replikálható napjainkban.
• A "szörny kísérlet" (Wendell Johnson, 1939): 1939-ben az Iowa Egyetemen Wendell Johnson és munkatársai a dadogás hátterében meghúzódó tényezőket szerették volna feltárni. Azt feltételezte, hogy a dadogó gyermekek szülei túl szigorúak, és magasak az elvárásaik, emiatt pedig felnagyítják a gyermekeik beszédhibáit. Kísérletébe huszonkét fiatal árvát vont be, akik közül tíz dadogott. Az árvák fele pozitív visszajelzésben, míg a másik fele negatív megerősítésben részesült.

A pszichológia tudományán belül még jó pár kísérlettel bővíthetnénk az etikátlan vizsgálatok feketelistáját.

Történelmi és királyi párhuzamok: Csecsemők a trónon

A történelem során számos alkalommal került csecsemő vagy nagyon fiatal gyermek a trónra, ami különleges kihívásokat és politikai játszmákat eredményezett. Ezek az esetek rávilágítanak arra, hogy a kiskorú uralkodók sorsa mennyire függött a környezetüktől és a politikai helyzettől.

János Zsigmond: A tíz napos király

János Zsigmond volt is király, meg nem is. Az első erdélyi fejedelem, a keleti országrész felett uralkodó Szapolyai János fia alig tíznapos csecsemőként került trónra. Viharos időkben, az ország három részre szakadása után született meg, ami nagyban befolyásolta uralkodását és életét. A két évvel korábban megkötött váradi béke ugyanis csak látszólagos egyezséget hozott az ország életében. A II. János néven magyar királlyá választott erdélyi fejedelem Európában elsőként mondta ki a szabad vallásgyakorlás lehetőségét. A történelem egyetlen unitárius vallású uralkodója 1571. március 14-én, pontosan 449 éve hunyt el.

Soha nem ismerhette meg az édesapját. Szapolyai János Zsigmond István, közkeletű nevén János Zsigmond, a később II. János néven megválasztott király 1540. július 7-én született Budán. Világra jötte csak néhány nappal előzte meg édesapja, Szapolyai János magyar király halálát, így soha nem találkozhatott vele. A 16. században tekintélyes életkornak számító 53 éves Szapolyai János a fia születésekor éppen Erdélyben tartózkodott, hogy leverje az ellene lázadó erdélyi vajdák seregeit. A király a szászsebesi katonai táborban tudta meg, hogy az egy évvel korábban feleségül vett, lengyel uralkodócsaládból származó Jagelló Izabella megajándékozta egy fiú örökössel. Az akkoriban már sokat betegeskedő király azonnal lóra pattant, ám szíve nem bírta a fizikai megerőltetést. Betegágyán komoly, a történelem kerekét jól megforgató döntést hozott: bár tudta, hogy az 1538-ban megkötött váradi egyezményben szavatolta, hogy a halála után a nyugati területeket birtokló Habsburg I. Ferdinándra hagyja országrészét (hogy véget vessen a magyarságot megosztó polgárháborúnak), végül mégis a fiát választotta örökösének, akinek sorsát két bizalmasára, Fráter Györgyre és Petrovics Péterre bízta. Izabella királyné 21 évesen maradt özvegyen az alig kéthetes csecsemőjével, de nem esett kétségbe.

V. László: A születése után koronázott király

561 éve, 1457. november 23-án halt meg Prágában V. (Utószülött) László Habsburg-házi magyar és cseh király, akinek neve leginkább Arany János balladája révén él a köztudatban. 1440. február 22-én született, négy hónappal apja, az első Habsburg-házi király, Albert halála után. Ekkor már a lengyel Ulászlót választották királlyá, ám a fia örökösödési jogához ragaszkodó özvegy királyné ellopatta a Szent Koronát és királlyá koronáztatta a csecsemőt. Ezt a rendek néhány héttel később érvénytelenítették és a Szent István-fej ereklyetartójáról levett koronával Ulászlót koronázták meg. Erzsébet ezután fiát és a koronát III. Frigyes német-római császárnak adta át. Ulászló 1444-ben elesett a várnai csatában, s Lászlót választották királlyá. Mivel Frigyes nem adta ki sem őt, sem a koronát, a magyar és cseh rendek 1452-ben fegyverrel szabadították ki a fogoly gyermekkirályt.

V. István: Az ifjabb király

V. István (1239. október 18. - 1272. augusztus 6.) Magyarország királya 1270 és 1272 között, IV. Béla király és Laszkarisz Mária királyné elsőszülött fia. IV. Béla és Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekeként 1239-ben született mint elsőszülött fiú, ő lett a trón jog szerinti örököse. A magyarországi tatárjárást szüleivel és lánytestvéreivel együtt Dalmáciában vészelte át. Apja már gyermekként megkoronáztatta. Még szintén gyermekként politikai érdekből, a kunokkal kötött szövetség jegyében, az országba visszatelepült kun fejedelemnek, Szejhánnak Erzsébet nevű lányát jegyezték el vele. Házasságukból később öt leány és két fiúgyermek született.

IV. Béla 1246. január 10-én kiadott oklevele tartalmaz utalást fia, István első megkoronázására, nincs okunk kételkedni abban, hogy a koronázás az akkor még egyedüli fiúgyermek trónöröklési jogának biztosítására a király akaratából történt. A herceg ekkor, vagy már ezt megelőzően - a hagyományoknak megfelelően - Szlavóniát is megkapta, mert az oklevél már „egész Szlavónia hercegének” nevezi a kiskorú Istvánt. Szlavóniát ekkor még nővérének, Annának férje, Rosztyiszláv irányította. A már nagykorú herceget apja 1257-ben Erdély élére állította, a rákövetkező évben viszont már a Szlavóniával határos új tartomány, Stájerország déli részét kormányozza.

A dukátus intézménye az Árpád-korban

Az iunior rex cím 1262-ig nem volt használatban. Később, királykorában V. István is csak dukátusnak (tempore ducatus sui) nevezte pályája 1262-ig tartó időszakát, és apja IV. Béla is. Györffy György szerint a dukátus ország volt az országban, és eredetileg a magyarsághoz csatlakozott segédnépek területi szervezetét takarta. Szerinte a dukátus már Zolta, Koppány, Imre és Péter hercegsége kapcsán is szóba került. A dukátus, mint a trónörökös herceg jussa a 11. században két egymást keresztező szervezet: egy területi és egy ettől független szórt birtokszervezetből állt. Körülhatárolt királyi és hercegi terület is létezett, de voltak hercegi birtokok a király területén és királyi birtokok a hercegén belül is. Kristó Gyula nem fogadta el azt az Anonymusra visszavezetett felfogást, amely szerint a dukátus már a 10. században is létezett volna. Szerinte a korai dukátus a hadvezérséghez tartozóan értelmezhető. A dukátus első megjelenése - az ország első felosztása - I. István halálát követően jelentkezett. I. András és Béla herceg, Salamon és Géza herceg, Kálmán és Álmos herceg ismert küzdelmei a széttagolódás és anarchia közvetlen veszélyeit hordozták. Kálmán, több évtizedes küzdelem után mivel nyilvánvalóvá vált, hogy a cseh, lengyel, orosz és görög határ mentén fekvő dukátusi országrészek a királyság létét veszélyeztetik, a dukátus területi szervezetét, és vele együtt seniorátusi trónöröklést megszüntette. Ezek a területek tulajdonképpen a névleges társkirály uralkodói tapasztalatainak megszerzésére szolgáltak.

Az alábbi táblázat összefoglalja az Árpád-házi királyok és a dukátus intézményének főbb jellemzőit:

II. István, Imre, III. László és valószínűleg V. István megkoronáztatása is az utód trónjogának elvi biztosítását célozta, míg IV. Béláét apja ellenében kényszerítették ki. A koronázás miatt a trón örököse már bajosan címezhető duxnak, a megkoronázás után tulajdonképpen társkirályok (corex) voltak. A dukátus intézménye csak alkalomszerűen éledt újjá a későbbi királyi (ellenkirályi) gyakorlatban - például kifejezetten András herceg tengermelléki uralmát szokás úgy értékelni, hogy az ország megosztására, a dukátus intézményének feltámasztására törekedett - de elképzelhető ez IV. Béla és V. István esetében is.

IV. Béla és fia, István párhuzamos, megosztott uralkodását érintően már az uralkodói szabadság teljes elkülönülése mutatható ki, aminek még III. Béla idejéből sem találunk példát. Sufflay Milán szerint a magyar királyi hercegség és az ebből kifejlődött ifjabb királyság intézménye statikailag véve, világosan áll a történettudósok előtt. De a magyar ifjabb királyság evolúciója nem magyarázható a királyi hatalom magánjogi irányú fejlődésével, sem pedig a csatolt részek megőrzött függetlenségével. Szerinte az ifjabb királyság intézményét nem szabad a magyar közjog specialitásának tekinteni, jellemző a 11-14. századra és jól körülhatárolható területen mutatható ki. Bartoniek Emma szerint az ifjabb királyság nem a hercegségi jogból fejlődött ki, a vélemény pedig, amely szerint az „ifjabb királyság"-gal biztosították Árpád-kori királyaink elsőszülöttjeiknek az utódlást, nem egyéb a Habsburgok „ifjabb királyai"-ról vett analógiánál és ennek az újkori intézménynek a 13. századba való visszavetítésénél. Az ifjabb királyság intézményének kialakulását Bartoniek III. Béla idejére tette. Rugonfalvi Kiss István viszont Bartoniek megállapításait cáfolta. Rugonfalvi Kiss István mutatott rá először arra, hogy IV. István közel tízéves uralkodásának hosszabb szakasza az ifjabb királyságának időszakára esik. 1260 közepe után 1262 dec. 5-ig a királyi hatalom teljességével fellépő hercegi hatalomról beszélhetünk. 1262 dec. 5-től 1268-tól 1270 márc. 3-ig viszont valóságos ifjabb királyság (iunior regnum) állt fenn. István a pozsonyi egyezség során az ország keleti felét teljesen független királyi joggal megkapta, ennek kifejezője az új cím, melyet ettől kezdve az osztatlan királyi hatalom elnyeréséig, 1270 májusáig viselt. Ezt támasztja alá IV. Bélának a pápához intézett, 1263. január 29-én kelt levele is.

tags: #kiraly #kiserlet #csecsemo #erint