Magyarország fővárosa 1873 óta létezik Budapest néven, ekkor született meg az a döntés, amely értelmében az addig különálló Óbuda, Pest és Buda településeket összevonták egy közigazgatási egységgé. A főváros ebben az időszakban élte „virágkorát”. Az 1870-től 1945-ig működő Fővárosi Közmunkák Tanácsa felügyelete alatt és tervező munkája révén alakultak ki a főváros mai arculatának meghatározó elemei. A XX. század elejére kiépült elővárosi közlekedés hatására 22 főváros közeli település is bekapcsolódhatott a főváros vérkeringésébe.
A második világháborút követően, a kor társadalmi-gazdasági berendezkedésének megfelelően és az aktuálpolitikai döntéseknek köszönhetően elkezdődött Budapest erőltetett gazdaságfejlesztése. A megszaporodott munkalehetőségek és vidéki létnél vonzóbb életfeltételek jelentős bevándorlási hullámot indítottak el, melynek következtében a fokozódó lakáshiány egyre sürgetőbb problémává lépett elő. A megoldást a letelepedés korlátozásában látták, mely azonban maga után vonta a környező települések szabályozatlan és rendezetlen növekedését, és az ingázó életforma terjedését.
Nagy-Budapest 1950. január 1-jével jött létre. Az 1949. évi XXVI. törvény értelmében Budapesthez csatoltak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területéből hét megyei várost és 16 nagyközséget. Nagy-Budapest területéhez csatoltak továbbá további településrészeket. Budapest új területét 22 kerületre osztották az addigi 14 helyett.
Budapest második nagy fejlődési szakasza az 1960-as évektől datálható. A Kádár-rendszer alatt adták át az első metróvonalat és sorra épültek a nagy lakótelepek. Az ország minden területéről újabb százezrek költöztek a fővárosba, amelynek lakossága az 1980-as évekre elérte a 2,1 millió főt.
A KSH adatai alapján 2019-ben Budapest önkormányzata eltér az ország egyéb területein működőtől. Budapest területén csak települési önkormányzatok működnek, megyei önkormányzat nem, másrészt a főváros önkormányzati rendszere kétszintű. Budapest sajátos jogállását az Alkotmány rögzíti, egy sorban említve a fővárost a megyékkel. Ezáltal Budapest helyzete különbözik a megyei jogú városokétól is, melyek a megyék területéhez tartoznak és önkormányzati feladataik ellátása során együttműködésre kötelezettek azokkal.
A Fővárosi önkormányzat és a kerületi önkormányzatok egyaránt települési önkormányzatok, melyek között a feladatok és hatáskörök megosztását a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény részletes előírásokban rögzíti. A Budapesten keletkező önkormányzati bevételek jelentős része úgynevezett megosztott forrás, nem az egyes önkormányzatok saját bevétele, és külön törvényben rögzített szabályok szerint részesülnek belőle a kerületek és a főváros. A két szint között szervezeti értelemben nincs hierarchikus viszony, azonban a törvény számos területen hierarchiát teremt a döntési hatáskörökben. Ez azt jelenti, hogy a fővárosi és a kerületi önkormányzatok egymás hatáskörét nem vonhatják el, viszont a fővárosi önkormányzat törvényben meghatározott esetekben alkothat olyan szabályokat, melyek a kerületi önkormányzatok számára kötelezően betartandók.
A két önkormányzati szint között a feladatok megosztására vonatkozóan szabad döntés alapján lehetséges feladatátengedés, együttműködés vagy közös feladatellátás társulás útján. Az átengedett feladatokra példa a gimnáziumi képzés, mely a törvény szerint a főváros feladata, mégis mintegy felerészben a kerületekhez tartozik, együttműködésre az egészségügy terén kerületenként egyedi megállapodások alapján a járóbeteg-ellátás kerületi fenntartásba adása, a társulásos formára pedig a közterület-használat ügyei az V. kerületben, illetve a parkolás rendszerének működtetése az V., IX. és XIII. kerületben.
1950-ben a főváros területe a hozzácsatolt kerületek miatt 525 km2-re növekedett, és az addig külső területeken lévő ipari üzemek a város határain belülre kerültek, ám a városhoz csatolt települések nagy része családi házas és kertes lakóterület volt. Magyarország a Nyugatra nyitottabb országok közé tartozott, Budapest a 80-as években a KGST-nél nagyobb gazdasági forgalmat bonyolított le. A város főleg a tercier szektorban betöltött országos túlsúlya miatt jelentős; mind az oktatás, egészségügy, adminisztráció, kereskedelem, idegenforgalom, irodalom-művészet egy-egy fontos kulturális részét adják Budapestnek, így a modern ágazatokban 60-90%-os részesedéssel bír.
Pest, Buda, Óbuda egyesülésével 1873-ban jött létre Budapest. 1950-ben a fővároshoz csatoltak 23 települést (7 megyei jogú várost és 16 nagyközséget) és 3 település egyes területeit. Így 22-re bővült a kerületek száma, majd 1994-ben a XX. kerületből kiváló Soroksár lett a XXIII. Budapest összterülete 525 km2, ennek 34,7%-a lakóterület, de csak 26,6 km2 (az összterület 5,1%-a) tömör beépítettségű.
A város szerkezetileg a Duna tengelyére szerveződött, pesti oldala sík terület, budai oldala pedig domborzatilag tagolt, és a kertvárosi zónákat tömöríti. A pesti oldal városszerkezetét a sugárutak, illetve a hármas körútrendszer strukturálják. A körutak közül a „Külső körút” határolja a legtöbb nagy helyigényű intézményt, a belső részen található „Nagy körút” pedig a lakóterületek peremén fut. A budai oldalon a domborzat több részre tagolja a lakóövezeteket, amelyek elsősorban kertvárosias tulajdonságokkal bírnak.
A sugárutak és a Körút által határolt lakóövezet paradigmaváltáson ment át az utóbbi évtizedekben; jómódú lakói a budai hegyvidéki övezetbe települtek, a népesség pedig elöregedett. A city (V. kerület) zárt beépítésű, belső lakóövezete (Haller utca - Fiumei út - Thököly út - Dózsa György út) főleg nagy helyigényű intézményekből, ipari-közlekedési területekből és a közéjük ékelődött külvárosias jellegű lakóterületekből tevődik össze.
A belső zóna területén legfontosabb feladat a városközpontban a funkcionális komplexitás biztosításán túl a lakófunkció megtartása, valamint a történeti karakter megőrzése mellett a szerkezet fellazítása, a park- és térrendszer fejlesztése, valamint az átmenő és a célforgalom korlátozása. Területi kiterjesztése elsősorban a Duna tengelye mentén történhet.
Az átmeneti zóna területén ki kell alakítani az ún. intermodális szerepkörű városrészközpontokat, amelyek az egyéni és a tömegközlekedési eszközváltás koncentrált helyein megvalósíthatóak. A már kialakított egyéb központokban, a városközpont bizonyos elemeinek kihelyezése a belső zóna tehermentesítését segítheti elő. E központok fejlesztésénél figyelembe kell venni azokat a közlekedésfejlesztési lehetőségeket, melyek a városrészközpontok további terhelhetőségét meghatározzák. Az átmeneti zónába eső kerületi központokat is ki kell egészíteni azokkal a funkciókkal, melyek hiánya a városközpontra ró felesleges terheléseket.
Az elővárosi zóna térségében lévő központok fejlesztését az intézmények körének bővítésével kell megvalósítani, ami szintén a belső területek tehermentesítését szolgálja. E területek helyi karaktere ill. a városszerkezetben elfoglalt helyük azonban korlátozza a lehetséges fejlesztések nagyságrendjét, a szintterület-sűrűség itt alacsonyabb kell legyen, mint a többi zónában.
A hegyvidéki zóna morfológiai és védettséget igénylő helyzete miatt csak az alap- és középfokú ellátás intézményeinek fejlesztése a cél. A Duna menti zóna belső szakasza a városközpont területére esik. Ennek fejlesztésében elsősorban a minőség és a környezeti érték emelése kívánatos. Itt valósulhat meg a városközpont északi és déli irányú kiterjesztése. Az átmeneti zónára eső szakaszán a zónát érintő, vagy ahhoz legközelebb eső városrészközpontok fejlesztése kihat a parti területek környezeti alakítására, a városi területek minőségi szintjét emelheti a dunai kapcsolat lehetősége.
A nemzetközi szövegértés-felmérések megerősítették, hogy a családi háttér jelentősen befolyásolja a tanulók iskolai sikerét. Bár a hátrányos helyzetből nem következik automatikusan alacsony teljesítmény, egyértelművé vált, hogy a családi háttér az egyik legerősebb faktor. A tanulmány olyan tevékenység elemzését tűzi ki célul, amelyet nem az iskolában sajátítanak el a gyerekek, ám fejlesztése az iskola alapfeladatai közé tartozik. A képről alkotott szóbeli szövegeik alapján két eltérő státusú település első osztályos tanulóinak munkáit hasonlítják össze a szerzők. A szöveg tartalmával kapcsolatban a szereplőkre, a helyre, az időre és az eseményekre vonatkozó jellemzőket vizsgálják, a szöveg szerkezetével kapcsolatban pedig az egyes makroszerkezeti egységek meglétét vagy hiányát.
A gyermeki beszédről a pszicholingvisztikai és a szociolingvisztikai kutatásoknak köszönhetően vannak ismereteink. Az elemzésünk szempontjából fontos kommunikatív beszédet vizsgálva Basil Bernstein korlátozott kódról és kidolgozott kódról beszél. Bernstein feltevése szerint az alacsony társadalmi-gazdasági státuszú családok belső szerkezetét a zárt szerepviszonyok jellemzik. A családtagok egymáshoz való viszonyát elsődlegesen az határozza meg, hogy mi a státuszuk a családon belül. A kommunikáció stílusát is elsődlegesen a státuszbeli elhelyezkedés, a pozíció befolyásolja. Az ilyen típusú családi kommunikációban viszonylag csekély súlya van a beszédpartnerek belső motívumait, szándékait, elképzeléseit is érintő közlési módoknak, a szándékok nyelvi megfogalmazásának és megtárgyalásának, az egyéni vélemények, álláspontok kifejezésének. A képzelőerő, a produktivitás, a kreativitás hiánya a jellemző.
A másik, ezzel ellentétes, úgynevezett nyílt szereprendszerben - amely a magasabb társadalmi-gazdasági státuszú családok szerepviszonyait jellemezi - a családtagok közötti kapcsolatokat jóval kevésbé határozza meg a státuszbeli elhelyezkedés. Sokkal nagyobb szerepet kapnak az egyéni igények, vélemények, adottságok. Így például nyílt családi szerepviszonyok esetén a gyermek irányításában, magatartásának „vezérlésében” gyakoribb a személyhez szóló, érvelő, az okokat és a szándékokat is feltáró kommunikációs mód. Az ilyen irányítási mód lehetővé teszi a gyermek számára, hogy az elsajátítandó viselkedési normákat egyéni mérlegelés, belátás alapján fogadja el, nem pedig külső utasítás, kényszer hatására vagy tekintélyelvi alapon.
Az eltérő családi szerepviszonyokat Bernstein eltérő kommunikációs kódok használatával kapcsolja össze. Zárt szerepviszonyok esetében a családon belüli kommunikációt az úgynevezett korlátozott kód használata jellemezi. A korlátozott kód beszédhelyzethez kötött, a helyzet adta támpontok nélkül nem vagy csak nehezen érthető beszédet jelent. Ilyen típusú nyelvhasználat esetén a beszélők nagymértékben támaszkodnak a megnyilatkozás pillanatában rendelkezésükre álló vagy az együtt megélt múltból eredő közös ismeretekre, jelentésekre. E közös jelentések rendszerint nincsenek kifejtve, legfeljebb utalások formájában vannak jelen. Ez a határozószókban, névmásokban és ellipszisekben bővelkedő beszédmód a kívülállók számára zavarja a megértést. A korlátozott kódot használó azonban nem képes a hallgatója ismereteit feltérképezni és számára a megértéshez szükséges mennyiségű információt közölni.
A nyílt szerepviszonyokhoz kapcsolódó úgynevezett kidolgozott kód viszont a közösen ismert és a partner számára új jelentéseket egyaránt kifejezi. Kidolgozott kód használatakor tehát a beszélők megnyilatkozásaik megtervezésekor, mondanivalójuk kifejtésekor nemcsak a helyzetre és a közös ismereteikre építenek, hanem a jelentés valamennyi lényeges mozzanatát beemelik a partnerüknek szánt nyelvi megnyilatkozásba. Az így közölt jelentések a helyzettől függetlenül érthetőek bárki számára.
A későbbiekben Bernstein megállapításait többen bírálták és finomították. A magyarországi hasonló vizsgálatok rámutattak arra, hogy a szocializációban szerepet játszó egyéb tényezőket is figyelembe kell venni, és hogy a vizsgálatot nemcsak feladathelyzetben, hanem a mindennapi kommunikáció életszerű helyzeteiben is el kell végezni. Az azonban bizonyos, hogy újra és újra érdemes feltennünk azt a kérdést, hogy Magyarországon mi a jellemző a különböző szociális hátterű, iskolába lépő gyerekek szóbeli produktív szövegeire. A metodika, az iskolai fejlesztés lépéssorának megtervezéséhez a jellemzők konkrét feldolgozására van szükség.
Az anyanyelvi tantárgy-pedagógiai szakirodalom meglehetősen kevés ismeretet közöl a gyerekek által alkotott szóbeli szövegek jellemzőiről: „Beszéd közben gyakran tartanak szüneteket, mondataikat újra és újra elkezdik, átalakítják, míg meg nem találják a legmegfelelőbb nyelvi formát. A már említett mondathalmozás és mondatfonetikai lezáratlanság következtében a mondanivaló tagolatlansága mellett a szövegkohézió is lazább” (Kernya 1995: 191). A tanítási gyakorlat segítése érdekében meg kellene tudnunk mondani, hogy mik a konkrét jellemzői ennek a lazább szövegkohéziónak. Ezt a problémát kutatva empirikus vizsgálatot végeztünk. A minta nem nagy: két különböző településtípus, egy nagyvárosi elitiskola és egy kétezer fős település első osztályos tanulói kerültek bele. A feladat mindkét esetben ugyanaz volt: egy képről kellett a gyerekeknek kis gondolkodási idő után szöveget alkotniuk. Segítő kérdéseket nem kaptak, megnyilatkozásaikat magnóra vettük, majd lejegyeztük. Az elemzéskor a gondolkodási szüneteket, ismétléseket, nyelvjárási sajátosságokat és a szóbeliségből adódó természetes hibákat nem vettük figyelembe. Nem a beszédtechnika jellemzése volt a célunk.
Olyan képet választottunk, amelynek az élményanyaga mindkét településtípus gyerekei számára ismerős lehet, azaz saját tapasztalatokkal rendelkezhetnek a képen ábrázoltakról. A feltételezésünk az volt, hogy két-három mondatból álló, elbeszélő jellegű szövegek jönnek létre. Az elemzési szempontokat is ennek megfelelően alakítottuk ki: 1. a szöveg tartalmával kapcsolatban a szereplőkre, a helyre, az időre és az eseményekre vonatkozó jellemzőket kerestünk; 2. a szöveg szerkezetével kapcsolatosan az egyes makroszerkezeti egységek meglétét vagy hiányát vizsgáltuk.
Tartalmi vonatkozások
Szereplők
Egy szöveg megértésének elengedhetetlen feltétele, hogy a beszédpartner a szöveg szereplőit azonosítani tudja. Az azonosságot szemantikailag ekvivalens nyelvi elemekkel jelölhetjük: megismételhetjük a nyelvi elemet, szinonimát, hiperonimát vagy hiponimát használhatunk helyette, antonimával is újraemlíthetjük, illetve névmással helyettesíthetjük. Azt vizsgáltuk, hogy a sokféle nyelvi lehetőség közül melyeket használják leginkább az első osztályba lépők. A képen több gyerek látható, feltétlenül szükséges tehát azonosítani őket, ha el akarjuk érni, hogy a beszédpartner is ugyanarra a szereplőre gondoljon.
Megfigyelhető, hogy a szemantikai lehetőségek közül csaknem valamennyit kihasználták a vizsgált elsősök. Ha azonban egyénenként, illetve településtípusonként elemezzük a szövegeket, nagy különbségeket fedezhetünk fel. A névmásos formákat a kis településen élők alkalmazták. A személyes névmás csak azt mutatja meg a beszédpartnernek, hogy személy a szöveg szereplője. A határozatlan névmások azt az információt is közlik, hogy többen vannak a képen. A kisfiú és a kislány szó a nemet is azonosítja. A határozott névelő használata azonban arra utal, hogy a beszélő gyerek azt feltételezi, hogy beszédpartnere és ő közös előismeretekkel rendelkeznek, csak és kizárólag ugyanarra gondolhatnak.
A nagyvárosi iskolások csaknem mindegyike elnevezte a kép szereplőit. A névadás valóban az azonosítás eszköze, ha ismerősökről van szó. Első előforduláskor azonban a „Marcsi meg Gergő építettek egy homokvárat” mondat ekvivalens az „A kisfiú meg a kislány építettek egy homokvárat” mondattal, hiszen mindkettő utal a szereplők nemére, és feltételezi, hogy a partner tudja, kiről beszélünk. A legfejlettebb nyelvhasználatot a két utolsó példa mutatja, az egyikben egyedi jellemzőket keres a beszélő, a másikban egy, a szöveg elején használt fölérendelt fogalmat bont ki a megnyilatkozó, megnevezi a nyelvileg alárendelt részeket, és megmutatja ezek egymáshoz való viszonyát.
Hely
A 6-7 éves korú gyerekekről tudjuk, hogy téri orientációjuk fejlesztésre szorul, és a helyviszonyokat kifejező szavakat is jórészt az iskolai tanulmányaik során kell beépítenünk a szókincsükbe. Éppen ezért érdemes megvizsgálni, mit tudnak a képen látható szereplők térbeli elhelyezkedéséről közvetíteni. A szövegeik elemzése azt mutatja, hogy nagyon keveset, szinte semmit.
A falusi gyerekek elvétve ugyan, de használják a hallgató számára keveset mondó itt vagy ott névmási határozószót, a városiak közül két kislány a mellettük személyes névmással segíti a térbeli elhelyezkedés elképzelését, más nyelvi elemet azonban senki nem használ. Megfigyelhető viszont egy jelentős különbség. Minden városi gyerek a helyszínt konkretizálja a bevezető mondatában, közli, hol játszódnak az események. A Balatont, a strandot, a partot és a tengerpartot említik, nagyban megkönnyítve beszédpartnerük számára a megfelelő sémák aktiválását. Ugyanez egyetlen falusi gyermek szövegében sem fordul elő.
A térbeli viszonyokat elemezve érdemes kitérnünk a gyerekek szemmozgásának a vizsgálatára. A beszédprodukció kutatói széleskörűen egyetértenek azzal, hogy a beszédet rendszerint megelőzi valamiféle fogalmi előkészítés. A kommunikációs helyzet függvényében valamiképpen eldöntjük, hogy mi az, amit ki szeretnénk fejezni, valamint azt is, hogy milyen sorrendben. Hogy mit emelünk ki a látványból, azt nem merev szabályok irányítják. Vannak természetesen a látvány Gestalt-tulajdonságait, az emberi érdeklődést stb. érintő preferenciák, de ezek nem többek preferenciáknál.
A kutatásban részt vevő gyerekek szemmozgásának útját vizsgálva azt tapasztalhatjuk, hogy mindkét településcsoportból legtöbben a bal-jobb-fel irányú haladást részesítik előnyben. Néhány esetben a jobb-bal-fel, illetve a jobb-fel-bal megoldás is előfordul. Bármelyik megoldásnál a szemmozgás haladása rendezettnek, azaz jól követhetőnek mondható, a balról jobbra haladás pedig még az olvasás irányát is követi. Ha azonban az elmondottakat ki szeretnénk egészíttetni, vagy arra biztatjuk a gyerekeket, hogy mondjanak még valamit a látott képről, a rendezettség felborul: a kiegészítés nem lesz része az eredeti szöveg rendjének. Egy további utasítással kérhetjük a kettő egyesítését.
Idő
A helyviszonyok kifejezéséhez hasonlóan az időviszonyok nyelvi megjelenítése is nehézséget jelent az adott korosztály számára. Ez a vizsgált szövegekben meg is mutatkozik. Azt, hogy a képen nyár van, nem tartják fontosnak közölni a gyerekek, hiszen a megnevezett cselekvésekből és rekvizitumokból ez egyértelműnek tűnhet számukra.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Információs Társadalom Kutatóintézete rendszeresen végez reprezentatív hazai kutatásokat az információs társadalom terén. Jelen kutatási jelentésben egy új témakört, a mesterséges intelligenciához való viszonyulásunkat vizsgáljuk. Arra voltunk kíváncsiak, mi a magyar emberek általános attitűdje a közbeszédben egyre jobban jelenlévő új technológiai vívmánnyal kapcsolatban, illetve miként vélekednek a mesterséges intelligencia használatáról és kockázatairól egyes alkalmazási területeken.
Az általános használati szokásokat illetően a megkérdezettek 34%-a használt már valamilyen generatív MI szolgáltatást, ugyanakkor generációs értelemben jelentős különbség mutatkozik: míg a fiatalok körében ez az arány 58%, addig a 65 éven felüliek mindössze 14%-a élt ilyen megoldással. Az is jól látható, hogy jelenleg az ingyenesen elérhető MI szolgáltatások a népszerűek, de az összes megkérdezett 8%-a már vett igénybe fizetős szolgáltatást is. Ami a robotoknak emberi vonásokkal való felruházottságát illeti, szinte egyöntetűen túlnyomó többség gondolja úgy, hogy az emberekkel szemben a robotoknak nincs lelke, se érzelmei, illetve szeretni és szenvedni sem tudnak. Valamivel kevesebben gondolják úgy, hogy a viccet sem érthetik a robotok.
A közbeszédben rendszeresen felbukkanó kérdés, hogy vajon a számítógépek öntudatra ébredhetnek-e a jövőben. A megkérdezettek 47%-a ezt nem tudja elképzelni, 43%-uk szerint ugyanakkor ez megtörténhet. A megkérdezettek 20%-a lehetségesnek tartja, hogy idővel a robotok az emberekkel egyenértékű tagjai legyenek a társadalomnak. A megkérdezettek elsöprő többsége, 83%-a szerint a mesterséges intelligencia következtében összességében kényelmesebb lehet az életünk.
A mesterséges intelligencia az utóbbi időben kiélezte azt a kérdést, hogy életünk mely területein engedjük át a folyamatok irányítását vagy befolyásolását a technológiának. Ehhez a kérdéskörhöz kívántunk információkat nyerni, amikor egyes alkalmazási területek megítéléséről kérdeztük az embereket. Látható, hogy míg az elsődlegesen szakmai kérdésekben (pénzügyek, jog, üzlet) való tájékozódás terén nagyobb bizalommal fordulunk a mesterséges intelligenciához, addig a személyes emberi kapcsolatokra támaszkodó területeken jóval kevésbé fogadjuk el a gépek szerepét.
Kiemelt alkalmazási területként kérdeztünk rá a mesterséges intelligencia és a jog kapcsolatára, mivel az algoritmusok döntéshozatali képessége és lehetséges szabályozói szerepe a témakör különösen fontos kérdései. Egyfelől a megkérdezettek 60%-a szerint egy minden jogszabályt tartalmazó szoftver jobban ismeri a jogot, mint egy ember jogász. Másfelől azonban ugyanígy 60% gondolja úgy, hogy egy ember jogász még a minden jogszabályt tartalmazó szoftverhez képest is helyesebben alkalmazza a törvényeket. A megkérdezetteknek csupán 17,6%-a bízná rá peres ügyekben a bírói döntéseket a mesterséges intelligenciára, míg 78% szerint mindig embernek kellene meghoznia azokat. Abban az esetben is csak 15% választaná a robotbírót, ha az egy nap alatt, fellebbezési lehetőség nélkül eldöntené az ügyet. 78% inkább az ember bíró egy év alatt meghozott, jogorvoslat útján megtámadható döntésére bízná a jogvitát.
A mesterséges intelligencia és a jog viszonyában általános attitűdként elmondható, hogy a megkérdezettek véleménye szerint az MI-szoftver jobban ismeri a törvényeket és kevésbé tévedhetetlen, mint az ember, mégis kétszer akkora arányban gondolják úgy, hogy egy hús-vér ember jobban alkalmazza azt.
A kutatás során nemcsak az oktatásról általában, hanem különböző oktatási élethelyzetek, illetve egy humán és egy reál tárgy mentén is vizsgáltuk a kérdést. Azt, hogy a tanórán az anyagot ne tanár, hanem egy interaktív mesterséges intelligencia adja le, magyar óra esetében 60% elutasította, és matematika óra esetében is statisztikai hibaarányon belüli hasonló a mérték (58%). Nagyobb a különbség akkor a különböző óratípusok esetében, amikor az osztályozásra kérdeztünk rá: 60,5%-a az embereknek utasítja el magyar óra esetében, hogy az osztályozás csupán automatikus tesztek segítségével történjen, matematika óra esetében az elutasítás mértéke kisebb, 51%.
A különféle tartalmakat előállító mesterséges intelligencia alkalmazások új kérdésekkel szembesítenek minket az alkotómunka és a létrejött alkotások megítélése terén. A megkérdezettek 55%-a kevésbé értékesnek tartja azt a képet, amit a festő egy szoftver segítségével utólag módosított. 41% nem tartja relevánsnak ezt a különbséget a kép értékessége szempontjából. A megkérdezettek elsöprő többsége, 85%-a jobban védené az emberi kreativitás alkotásait, mint a gép által készített termékeit. Az utolsó két adathoz kapcsolódóan ismét jól látható, hogy kisebbségben vannak azok, akik fontosabbnak tartják, hogy a rövid cikkeket emberek írják, és ne gépek (49,5%), ellenben egy hosszabb, elemző írás esetében már több, mint kétharmaduk az emberektől várja a tartalom előállítását (68%).
A megkérdezettek 22%-a már használt a munkájának ellátásához mesterséges intelligenciát, 77% még nem. A megkérdezettek 61,5%-a szerint az MI inkább lehetőséget jelent a saját munkájában, míg 23% inkább veszélyt lát benne. Érdekes az egyes korosztályok hozzáállása az MI-hez: míg a fiatalabb korosztály 75%-a lát lehetőséget a gépekben, addig a 65 éven felettiek esetében ez az arány csak 50%.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Információs Társadalom Kutatóintézetének közép-európai kutatása négy ország bevonásával vizsgálta, hogy milyen jellemzők tárhatók fel a régió felnőtt korú lakossága körében az információs technológiák használata során. A magyarok tartanak leginkább attól, hogy az online kommunikáció negatív hatást gyakorol a személyes kapcsolataikra. A teljes magyar lakosság 60,5%-a szerint az online kommunikációs lehetőségek rontják a személyes kapcsolatok minőségét. Ugyanez az érték Csehországban 50,7%, Lengyelországban 38,9%, Romániában pedig mindössze 29%. Az internet előnyeinek megítélése tekintetében ugyanakkor egységes a régió. Bár az emberek tisztában vannak a veszélyekkel, sem képzéssel, sem szűrőszoftverekkel nem védik magukat és családjukat. Ugyanez igaz az adatvédelemre is: a többség tisztában van az adatvédelem fontosságával és bizalmatlan az online adatkezelőkkel szemben, mégsem tesz adatainak biztonságáért.
Szignifikáns különbségek figyelhetők meg a régió országai között az információforrásokba vetett bizalom és a manipulációtól való félelem terén. A négy ország összehasonlító elemzése során jelentős különbségek mutatkoztak a manipulációtól való félelem és a kapott információkban való bizalom területén. A magyar lakosság túlnyomó többsége nem tart attól, hogy az online világ egyes szereplői manipulálják őket. Viselkedésünk ebben a román felhasználókhoz áll a legközelebb. Magyarországon a reklámozókkal, Romániában pedig a politikusokkal szemben a legbizalmatlanabbak az emberek. Csehországban és Lengyelországban magasabb a manipulálástól való általános félelem, és a csúcsértékek szintén jóval magasabbak.
Az e-business és az e-kormányzat területén jelentős fejlesztési potenciál van a régió idősebb lakói körében. Az információs írástudás már kielégítő, de a használat terén még nagy a lemaradás, ami nagy lehetőségeket rejt mind a négy ország állami és üzleti szférája számára.
Az internetet napi rendszerességgel hírfogyasztásra használók esetében Magyarországon az öt korgeneráció között a legnagyobb eltérés 4,4%. Ezzel Magyarország egyedi helyzetben van a négy vizsgált országon belül. A hírfogyasztás célú használat körben az idősebbek néhol még meg is előzik a fiatalokat. Az online szórakozás területén kifejezetten jelentős különbség figyelhető meg a legfiatalabbak és a legidősebbek között. Előbbiek 90%-a fogyaszt így filmeket, míg az legidősebbeknek csak maximum 34-42%-a. A zenehallgatás aránya a legfiatalabbaknál hasonló a filmekéhez, míg a legidősebbek körében jóval kisebb.
A fogyasztott tartalmakért való fizetési hajlandóság terén különbségek mutatkoznak a vizsgált országok között. Magyarországon a legnagyobb az aránya azoknak, akik kizárólag ingyenes oldalakon, ingyenes letöltések útján néznek filmeket vagy hallgatnak zenéket. Az online vásárlás is a legfiatalabbak körében elterjedtebb, a legidősebbeknél jelentős a szórás, de ez a terület mindenképpen fejleszthető, hiszen az idősebbek fele, háromnegyede nem vásárol az interneten.
A teljes magyar lakosság 60,5%-a szerint az online kommunikációs lehetőségek rontják a személyes kapcsolatok minőségét, de 63% úgy gondolja, hogy a közösségi média kitűnő lehetőséget nyújt a kapcsolattartásra mind a családtagokkal, mind a barátokkal. Ezen a téren látványos különbségek fedezhetők fel az egyes országok attitűdjét illetően. A magyar lakosság 80%-a az internet előnyeként azonosítja, hogy könnyen kapcsolatba lehet lépni ismerősökkel, de 58% tart attól, hogy az online formák átveszik a közvetlen személyes kapcsolattartás szerepét. Azon túl, hogy az ilyen irányú félelem nálunk messze a legmagasabb, a másik három ország adatai e téren nem mutatnak számottevő eltérést egymástól.
Bár az internet használatára való felkészülés egyre nagyobb mértékben jelenik meg a formális oktatás alsó szintjein, a felnőttek körében még mindig az önképzés különböző formáit érdemes vizsgálni. Ezen a téren igen alacsony értékeket mértünk minden országban, a legmagasabb érték sem éri el a teljes lakosság harmadát. Az önmagukat képzők aránya Magyarországon 28,2%, Lengyelországban 25,7%, Romániában 16%, míg Csehországban 8,8%. Rájuk az jellemző, hogy több információforrást is használnak egyszerre, és leginkább a barátok, ismerősök segítségét veszik igénybe, ezt a különböző szakmai anyagok olvasása követi. Hasonlóan alacsony tudatosságot mutat a szűrőszoftverek alkalmazása. Arra a kérdésre, hogy előfordult-e már, hogy azért tartózkodott az internet használatától, mert a digitális világban mindennek nyoma maradhat, a magyar lakosság 37%-a válaszolt igennel.
Az adatvédelemmel a vizsgált országok jelentős részében a felhasználók alig több mint fele foglalkozik, annak ellenére, hogy sokan egyáltalán nem bíznak az online adatkezelőkben.
Az internetet hazánkban naponta 54%, hetente többször 14%, legalább hetente vagy havonta többször további 8% használja hírfogyasztásra. A napi szinten hírfogyasztók aránya egyedül Lengyelországban magasabb, míg Csehországban 44,6%, Romániában 42,3%. A közéleti híreket három országban a többség passzívan fogyasztja, vagyis csak az eléje kerülő hírekből tájékozódik. Hazánkban a többség, 54% azt szereti, ha a hírekhez közvetlenül, vagyis értékelés, elemzés nélkül jut hozzá. Itt Romániával együtt a középértéket képviseljük, hiszen Csehországban alacsonyabb, míg Lengyelországban magasabb ez a mutató. Ezzel párhuzamosan pedig Lengyelországban 32%, míg a másik három országban 40-45% azoknak az aránya, akik értékeléssel, elemzéssel együtt szeretik fogyasztani a híreket.
A névtelen kommentelésre vonatkozóan ugyanakkor kifejezetten negatívba fordul a társadalmi megítélés hazánkban, jelentős eltérést mutatva a másik három országban mérttől. Ezt itthon a megkérdezettek kétharmada káros dolognak tartja, mivel felelőtlen megnyilatkozásokra sarkall; ugyanez az érték Lengyelországban 58%, míg Csehországban és Romániában az 50%-ot sem éri el.
Az érintettek eltérő arányban nyilatkoztak arról, elégedettek voltak-e a moderálás tekintetében a szolgáltatótól kapott magyarázattal. Romániában 45%, Magyarországon 36%, Lengyelországban 27%, míg Csehországban mindössze 17% találta kielégítőnek a törlés vagy tiltás indokait.
Például, ha azt a kérdést nézzük, hogy az online kommunikációs lehetőségek rontják-e a személyes kapcsolatok minőségét, a mért legfiatalabb és legidősebb korosztályt tekintve, a három országban hasonló arányban válaszoltak igennel, és egyedül Csehországban tapasztalunk jelentős korosztályos szakadékot. Szintén mind a négy ország mindegyik korosztályára igaz, hogy azok vannak döntő többségben, akik a digitális világ gyors fejlődésében a lehetőséget látják, szemben azokkal, akik szerint ez inkább kockázatot jelent. És bár az egyes országok abszolút értékei közt mutatkoznak különbségek, a százalékos arányokban a korosztályok nem térnek el egymástól.
Hazánkban a legfiatalabbaknál 60% azok aránya, akik előnyösnek látják azt, hogy az interneten az emberek megoszthatják a véleményüket a nyilvánossággal, és csak 36% azoké, akik szerint ez kockázat, mert a veszélyes álláspontok is szabadon terjedhetnek. Ugyanez az arány a legidősebbeknél 40% vs. 46%. Ez a tendencia Csehországra és Lengyelországra is igaz; egyedül Románia lóg ki a sorból. Keleti szomszédunknál gyakorlatilag teljesen egyenletesen oszlik meg az említett kérdésben az internetet előnyösnek és kockázatosnak ítélők tábora.
A legfiatalabbak közül jóval többen ítélik meg pozitívan a névtelen kommentelés lehetőségét. Bár hazánkban a többség ebben a korcsoportban is felelőtlen megnyilatkozásra sarkalló káros jelenségnek tartja az anonim hozzászólásokat, 41% a sokak számára a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét jelentő megoldást lát benne. Ugyanez az arány a legidősebbeknél 70-19. E tekintetben Magyarországhoz hasonló tendencia figyelhető meg Lengyelországban. Romániában és Csehországban viszont jóval kiegyenlítettebbek az arányok.
Nagy különbségek mutatkoznak az újságírók társadalmi hasznosságának megítélését illetően is. Bár itthon a legfiatalabbak többsége is az újságírást a társadalmi párbeszéd nagyon fontos részének tekinti, 44%-uk szerint az internet korában egyre kisebb szükség van újságokra és újságírókra. Ehhez képest a legidősebb korosztályban ez az arány 63% vs. 27%. Az újságírók megítélése a kutatásban résztvevő másik három országban is hasonló, azaz a legidősebb korosztály nagyobb arányban tartja fontosnak az újságírók szerepét a társadalmi párbeszéd színvonalának fenntartása végett.
A magyar lakosság többsége nem tart attól, hogy az online világ egyes szereplői manipulálják őt. A manipulációtól való félelemnek a legmagasabb értéke is alig 23%-ot ér el. Jelentősen eltérő attitűd mutatkozott azonban a másik két ország esetében. Csehországban például az ismerősök kivételével nem találunk egyetlen olyan szereplőt sem, akik manipulációjától legalább minden ötödik internetező ne tartana. A reklámozók esetében ez legalább minden második emberre igaz, de közel egyharmaduk hasonló hozzáállást mutat a civil szervezetek, a gépek által gyártott tartalmak és a közösségi platformok tekintetében. Az emberek többsége nem bízik a különféle információforrások hitelességében. Egyedül Csehországban éri el az 50%-ot bizonyos információforrásokba vetett bizalom mértéke.