Egy gyermek elvesztése mély és összetett gyászfolyamatot indít el, amely eltér a felnőtt vagy idős hozzátartozó elvesztésekor érzett gyásztól. Ez a veszteség nem csupán a szeretett személy hiányát jelenti, hanem alapjaiban rengeti meg a jövőbe vetett hitet, és megkérdőjelezi az élet értelmét. Különösen sérül a szülői szerep mint identitás, főként akkor, ha nincs több gyermek a családban.
Korábban a gyászt szakaszokban gondolkodva próbálták megérteni, azonban ma már tudjuk, hogy a gyász feldolgozásának nincs meghatározott, kívánatos vagy „normális” sebessége. Ha valaki két év elteltével is a harag fázisában érzi magát, azzal nincs semmi baj. A környezetből érkező nyomás mellett belső kényszer is jelentkezhet: „már nem itt kéne tartanom”, „már jobban kellene lennem”. Senkinek nincs joga minősíteni valakit azért, mert szerinte túl hosszan gyászol.
Szinte minden esetben jelen van a bűntudat is. A szülők gyakran felteszik maguknak a kérdést: kitől örökölte a betegségre való hajlamot? Megtettem-e mindent a gyógyulásáért? Miért nem másik orvoshoz vittem? Ez természetes reakció, de megnehezítheti a továbblépést a düh. Minden gyászfeldolgozó csoportban előjön ez a probléma. A harag ráadásul sokszor célt téveszt, és nemcsak magunkra, hanem az orvosra, a párunkra is irányulhat, egyfajta indulati felhőbe kerítve az embert.
A Lélekmadár Tábor szerepe a gyászfeldolgozásban
A Lélekmadár Táborba minimum fél évvel a gyermek halála után, az első sokk elmúltával lehet jelentkezni. A tábor célja, hogy segítséget nyújtson a gyászolóknak az elvesztés feldolgozásában. A hetedik ciklus szervezése zajlik, amely három turnusból áll: ősszel, tavasszal, majd ismét ősszel, három hosszú hétvégén keresztül. A program a múlt-jelen-jövő tematikát követi, és olyan fontos, nehéz napokat is átélnek együtt a résztvevők, mint a karácsony vagy a születésnapok.
A tábor egy évig kíséri a résztvevőket, ami tapasztalatok szerint sokat segít nekik. Emellett egy erős sorstársközösség alakul ki a szülők között, amely gyakran a tábor után is fennmarad. Élményterápiát és veszteségterápiát alkalmaznak felváltva csoportbontásban. Esténként „együtt idő” keretében az egész tábor közösen emlékezik, mesékkel és gondolatokkal. Az „Élet Ünneplése” programon mécsest úsztatnak és fát ültetnek.
A gyász kultúrája és a segítés lehetőségei
A gyászkultúra Magyarországon alacsony szinten van, sokan nem tudják, mit mondjanak az üres frázisokon túl, ha valaki a környezetükben elvesztett valakit. Szeretettel fordulnak a gyászolóhoz, de nem találják a megfelelő szavakat, ezért inkább elkerülik. Pedig hogy ne izolálódjanak ezek a családok, a környezetnek kell nyitnia feléjük. Megtudni, mire van szükségük, ilyen egyenesen: Mit szeretnél? Mesélnél? Üljünk csöndben? Menjünk el valahova? Ezek helyénvaló kérdések.
Az önkénteseknek azt tanítják, próbálják magukat egy szívnek elképzelni, egy nagy szívnek nagy fülekkel. Partnerek az örömben és partnerek az emlékezésben, szomorúságban. Ahhoz, hogy valaki a táborba jöjjön, óriási bátorság kell, hiszen élete legnagyobb fájdalmáról kell beszélnie, ami sokszor ijesztő lehet a távolból, bár semmi sem kötelező.
A testvérek gyásza és a spirituális kérdések
A testvérek gyásza mélységében és fájdalmában nem különbözik a szülőkéétől, csak más módon fejezik ki az érzéseket. Az „elfelejtett gyászolók” - ahogy a szakirodalomban nevezik őket - a szülők saját érzéseikkel való elfoglaltsága miatt elhanyagolva érezhetik magukat, és nem kapnak elég segítséget. Pedig lehet és kell is nekik segíteni, csak másként, mint a felnőtteknek. Meseterápia, pszichodráma, szimbólumok használata segíthet.
A szülőknek azt kommunikálják, hogy a testvéreknek is jár a szeretet, ugyanúgy, ahogy a beteg gyereknek járt. Nem szabad elvárni, hogy mindenképp boldogok legyenek, hiszen ők egészségesek. Egy kislány például azt írta a tábor üzenőfalára: „jó itt, mert amikor nevetni és játszani van kedvem, nevethetek és játszhatok”. Otthon ez nem egyszerű, hiszen gyakran fagyos, mély szomorúság honol. A gyereknek azonban élettani szükséglete a játék és a nevetés, még akkor is, ha hiányzik a testvére, bűntudata van, esetleg haragszik.
Mindig előkerülnek a táborokban a spirituális szempontok is. Hogyan történhetett? Miért? Épp ezért el is fordulhat valaki a hitétől, hiszen milyen Isten az, aki engedte, hogy szenvedjen egy gyerek? A táborban vallás- és politikasemlegesek, nem mondanak olyat, hogy nincs újjászületés vagy nincsenek angyalok. Szabály, hogy bárki, bárhogyan gondolkodhat ezekről a dolgokról, de nem nyomhatja rá az elképzeléseit másokra. Az a kérdés pedig, hogy Isten miért engedte ezt vagy azt, nem rájuk tartozik, hanem például egy lelkipásztorra.
A veszteség feldolgozása mint életút
A cél, hogy segítsék a családokat abban, hogy egy tragédia után is tudjanak tovább élni úgy, hogy örömet találjanak az életben. A „veszteséget feldolgozni” értelmezhetetlen fogalomnak tűnik. Inkább úgy fogalmaznak: helyet találni az életben az elhunyt gyermeknek, megfogalmazni, ki volt ő, hogyan tud engem életének és halálának emlékével gazdagítani. Fontos, hogy a felidézett emlékek erőforrást jelentsenek, például egy közös, boldog karácsony emléke.
A gyász nem egy futóverseny, amelyen el kell jutni valahonnan valahová. Nem tudjuk a gyászterápiában, ki honnan indul, és mit nevezünk sikernek. Siker, ha az egyik anyuka várandósan jön vissza. Siker, hogy újra leül egy asztalhoz a család este, ami nem fordult elő az egyik gyermek halála óta. Az is siker, hogy az apuka, aki nem tudott beszélni a gyermeke elvesztéséről, rávette magát, hogy végighallgassa a többi szülőt. Volt olyan édesapa, aki egyetlenegyszer szólalt meg a gyászcsoportban egy év alatt, de az olyan volt, hogy elérzékenyült mindenki.
A gyász is lehet az identitás alapja, akár évtizedekre is. Nem a „nem akarom”-ban hisznek, inkább a „nem tudom, hogyan”-ban. Amíg fáj, addig velem van. De meg tudja mutatni a terápia, hogy kellemes érzések kapcsán is lehetséges kapcsolódni az elhunythoz, a megcsontosodott szerepeinkből is van kiút. Igen, lehet valaki egy elhunyt gyermek édesanyja, de mellette ő jó barát, feleség, kolléga is. Persze magától az idő semmit sem old meg. A pszichés munka segít. De be tud tokosodni a fájdalom, pláne, ha tabuvá válik.
A férfiakra kettős elvárás van: legyenek erősek, kősziklák, de érzelmileg elérhetők is: odafigyelők, gyengédek, empatikusak. Nehéz ezt a kétféle rendszert összehangolni. Közben a gyászuk mélysége nem különbözik az anyákétól. Van sok családban kimondatlanul egy „fő gyászoló”, neki ér sírni, feketében járni, elgyengülni. A többieknek nem annyira. A Lélekmadár Táborban ezért vannak külön apacsoportok is, hogy legyen lehetőségük egymás közt beszélni a traumáról. Támogatni tudják egymást a saját eszköztárukkal, fantasztikus látni ezt. Meg azt is: intellektustól, vagyoni helyzettől, státusztól független a pszichés immunrendszer működése.
A tárgyak és a emlékek szerepe
Gyakran látni olyat, hogy egy elhunyt gyermek egykori szobája valóságos mauzóleum lesz. Nem a tábor buzdítja a szülőket a tárgyaktól való megválásra, hanem a sorstársak. Elmondják, nekik mennyit segített, hogy elpakoltak. A többi gyerekről nem is beszélve. Volt olyan család, amelyik minden étkezésnél megterített az elhunyt gyermeknek is, kimerték neki az ételt évekig. A testvérek nem értették, mi történik voltaképpen.
Sokszor előfordul, hogy nincs temetés, hazaviszik a hamvakat, és kirakják az urnát a nappaliban. Volt olyan gyerek a táborban, aki nem is fogta fel, hogy meghalt a testvére. A mécsesúsztatós programon értette meg, hogy nincs már.
A halál körülményei és a gyászmunka kezdete
A gyászmunka a halál előtt kezdődik. A halál körülményei nagy hatással vannak a későbbi gyászmunkára. A betegség alatt van egy úgynevezett anticipációs fázis: a „mi lesz, ha elvesztem” gondolatok ideje. Hogy erre hogyan reagálnak a szülők, az változó. Volt olyan család, hogy amikor már lehetett tudni, hogy meg fog halni a gyermek, a szülők máris jelentkeztek a Lélekmadár Táborba, elfogadták a tényeket, és segítséget kértek. De ez ritkább. Gyakrabban látjuk, hogy a szülők megpróbálják mindenáron megmenteni a gyereket, még több kezelést akarnak, akkor is, ha nincs értelme.
A gyerekek kérdeznek. Mi lesz, ha meghalok? Ilyeneket is akár. Fontos, hogy tudjanak beszélni erről a szülőkkel.
Újjáépíteni az életet a veszteség után
Személyesen azt tanulták, hogy mindig van tovább. A gyászoló családtagok még a legsötétebb pillanatokban is képesek felelősséget vállalni önmagukért, az érzéseikért és a gondolataikért. Ezeken a tragédiákon már nem lehet változtatni, ugyanakkor a személyes viszonyulás átformálása által képesek az életüket újjáépíteni, példát mutatva ezzel a környezetüknek.
A tábor fogadja a perinatális veszteség után (harmadik trimeszterben elvesztett babákat) gyászoló szülőket is. Alapelv, hogy fájdalom és fájdalom nem összemérhető. Egyedi minden gyász. A tisztelet része, hogy elfogadják: az egynapos gyermek utáni fájdalom nem alacsonyabb rendű egy nyolcéves gyerek elvesztésénél. Nem vetélkedés zajlik, kinek nagyobb a vesztesége, hanem összekapaszkodás.
Január közepén halott csecsemőt találtak a nickelsdorfi (Miklósfalva) határátkelőhely közelében, az ügyben a rendőrség csütörtöki bejelentése szerint négy embert tartóztattak le. A hatóság közlése szerint a kislány anyja is köztük van. A nyomozás Ausztriában, Németországban, Magyarországon és Romániában folyt. A gyanúsítottak közül hármat Németországban, egyet pedig Romániában fogtak el, de a felelősségre vonásuk Ausztriában történik majd meg. A boncolás során megállapították, hogy a gyerek élve született, halálát a koponyáját ért trauma okozhatta.
Egy másik esetben a kalocsai kórházban nem tudták ellátni a kruppos köhögés és tüdőgyulladás miatt bevitt gyermeket, mivel bezárt az intézményben a gyermekekkel foglalkozó osztály. A szülőknek maguknak kellett megoldaniuk a szállítást Bajára, ahol a gyermek másnap reggelre elhunyt.
A 71 menekült holttestét rejtő teherautó tragédiája is rávilágított az embercsempészet borzalmaira. A halottak között férfiak, nők és gyermekek voltak, akiket valószínűleg fulladás okozott. A nyomozás során több gyanúsítottat is elfogtak, köztük bolgár és afgán állampolgárokat is. A tragédia rávilágított a menekültválság kezelésének nehézségeire és az embercsempészek elleni zéró tolerancia fontosságára.