Az adventi idő az év legemelkedettebb időszaka, a szellemi és fizikai megpihenés, a csodavárás ideje. Adventus Domini, az Úr eljövetelét jelenti, az András naphoz legközelebb eső vasárnaptól karácsony napjáig tart. Az V. századtól kezdték ünnepelni, eleinte öt hétig tartott, míg végül VII. Gergely pápa rendelte nyomán nyerte el mai formáját, a négy hetet és vasárnapot magában foglaló időszakot. Az egyházi év advent első napjával kezdődik, a hívek karácsonyra való lelki felkészülésére fekteti a hangsúlyt.
Adventi szokások és rituálék
Mint minden ünnephez, az advent köré is rengeteg szokás és rituálé csoportosul. A várakozás időszakát még ma is olyan ősrégi néphagyományok tarkítják, amelyek eredete a kereszténység előtti messzi múltba vezet bennünket, egy rítusokkal és mágiával átitatott korszakba. Később az egyházi és népi szokáselemek egymással kölcsönhatásban éltek tovább a hétköznapi gyakorlatban, ezek nyomait tapasztalhatjuk még ma is.
Régebben ez az időszak szigorú böjttel járt együtt, egyes vidékeken, vallásosabb családokban még ma is böjtölnek advent péntekjein, de a szigorú értelemben vett böjt a legtöbb helyen elmaradt. A szokások felekezetenként is változnak, a reformált vidékeken sok szokás és gyakorlat megszűnt, mivel az szentekhez, Máriához, szentképekhez, szobrokhoz kapcsolódott.
Az újévkezdést, a téli napfordulót és a Megváltó születését karácsonyi köszöntők és dramatikus jellegű népszokások tarkítják.
Adventi varázslatok és hiedelmek
Advent a varázslatok ideje, főként a szerelmi varázslatokat érdemes megemlíteni. Itt Erdélyben még ma is tartják, hogy az adventi hajnali mise alatt minden ajtót, ablakot, különösen az ólat be kell zárni, mert ilyenkor a boszorkányok állati alakban a harangozás elől a házakba, ólakba húzódnak, s kárt okoznak.
Az adventi koszorú eredete is azokba az időkbe megy vissza, amikor az emberek még hittek abban, hogy ha misztikus eszközöket használnak, azokkal képesek megszelídíteni a gonosz szellemeket és boszorkányokat. Koszorút fontak vesszőből, fűzfából és fenyőágból, amelyet arany és piros színű szalaggal díszítettek. Nagyon fontosak voltak a színek, formák, hiszen szimbolikus erővel bírtak: a kör alak az örökkévalóság jelképe, a zöld a termést, a piros az életet, az arany és a sárga pedig a fényt szimbolizálja.
Maszkos alakoskodás és betlehemezés
Ilyenkor gyakran kopogtatnak az ajtón különös vendégek, akik egyaránt magukon hordozzák a keresztény, a pogány, a környező népek, s nem ritkán a régi letűnt nagy kultúrák jegyeit. A maszkos alakoskodás, a betlehemezés, a regölés különböző változatai mindig az adott tájhoz kötődnek, ahogy egyéb népszokásaink is. A házról házra járók, estenként magukon hordoznak úgy démoni, mint angyali vonásokat, illusztrálva az évnek azt az időszakát, amikor a legnagyobb a sötétség. A betlehemes pásztorok tehát a környező népeknél és nálunk is felvehetnek démoni vonásokat, hasonlóképpen a busókhoz.
A kántálás hagyománya
A kántálás szokása az egész adventre jellemző. Az ünnepi időszakban csoportosan házról házra járva elismételt éneklés hagyományát jelenti. A második világháborút megelőzően jelent meg az első erdélyi kötet, mely gazdag és változatos mezőségi szokás- és folklóranyagot közölt. Makkai Endre és Nagy Ödön, fiatal értelmiségiekből: lelkészekből, teológusokból, tanítókból verbuvált gyűjtőcsoportja kutatásának eredményeképpen megjelent az Adatok téli hagyományaink ismeretéhez kötet, mely négy mezőségi településről tudósít.
Folklorisztikai gyűjtések
Faragó József 1945-ben gyűjtött Pusztakamaráson. Dolgozatában öt kántálóének szövegét és dallamát (Pásztorok, keljünk fel; Paradicsomnak kertjébe; Mikor Szűz Márja földön járt; Karácsony estéjin; Jézus az asztalnál eszik, fehér virággal), valamint nyolc köszöntőrigmust tett közzé. A Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson című közlemény valójában egy mezőségi falu karácsonyi szokásainak monografikus jellegű, rendszeres, módszeres és teljességre törekvő feldolgozása volt. A magyar folklorisztikában addig ismeretlen, korábban nem alkalmazott, forgatókönyvszerű módszerrel dolgozta fel a gyűjtést.
Lajtha László Kodály Zoltán biztatására kezdte meg mezőségi gyűjtését. Kallós Zoltán még diákként az 1940-es években kezdte el a szülőföldjén, az erdélyi Mezőségen élő folklór összegyűjtését. Korai terepkutatásai csakhamar jelentős mennyiségű és minőségű archaikus kántálóéneket tártak fel. Egy egyetemista kutatócsoport az 1970-80-as években jelentős terepgyűjtést végzett Mezőség falvaiban. Az általuk összegyűjtött és rendszerezett anyagban karácsonyi kántálóénekeket is találhatunk. Pozsony Ferenc 1980-ban Magyarszováton a még élő kántálás szöveg- és dallamanyagát gyűjti fel.
Petőfi program és hagyományőrzés
Petőfi programosként elsődleges feladat a hagyományőrzés és közösségépítés, és erre a leghálásabb időszak az advent. Szent Andrástól egészen a negyedik adventi gyertya meggyújtásáig, nap, mint nap magyar népszokások felelevenítésével és az ehhez kapcsolódó gyakorlatokkal készülünk az ünnepre. A négy adventi gyertya közös meggyújtásával igyekszünk egy időbe és egy térbe hozni az Alapítványhoz tartozó minden felnőttet és gyermeket. A négy hetet elosztva a különböző részegységek között, rövid, öt-tíz perces kis műsorral készülünk mindegyik csapattal, mintegy hangolódásként az ünnepre.
A hit gyertyáját a szórványkollégium felsőbb évfolyamos diákjai gyújtották meg, a reményét a kicsit. Az öröm lángjának fellobbantásának feladata az Alapítvány felnőtt csapatának jutott. Az utolsó gyertyagyújtásra, amire az Alapítvány közös karácsonyi ünnepségén kerül sor, hivatalos minden szülő.
Ünnepi népszokások a Petőfi programban
A hon- és népismeret foglalkozáson sorba vettük az ünnepeket: Szent András, Borbála, Szent Miklós, Luca napja. Az elméleti ismeretátadáson túl, a gyakorlatban is kiviteleztünk néhány jeles naphoz kapcsolódó magyar népszokást.
- Szent Andráskor az időjárást figyeltük meg és termőágat tettünk virágozni.
- Szent Miklós ünnepén megajándékoztuk egymást és a kisebbeket.
- A Luca nap volt a legvidámabb, mivel a jeles naphoz kapcsolódó szokások igencsak megtetszettek a szakiskolás lányoknak. Lucabúzát ültettünk, időjárásjósló kalendáriumot készítettünk és nem maradhattak el a jósló cédulák sem, hiszen minden valamire való lány kíváncsi a jövendőbelije nevére.
A helyi szokások utáni kutatások során, érdekes információra bukkantam a szomszédos Bonchidáról. „A Lucázásnak érdekes változata volt meg régebben: Luca napjától karácsony napjáig csinálták Luca székét, mindennap gyarapítván rajta valamit. Karácsonykor el kellett vinni a templomba s ráülve meglátták Katalint vagy Andrást - párjukat.”
December 6-án délelőtt, anyaországbeli vendégek érkeztek az alapítványhoz. A békési Mikulás minden gyermeket megajándékozott. S hogy ne maradjunk adósok, egy Zoli bácsi által gyűjtött népdallal - Túl a vízen egy kosár - és a Betlehem kis falucskában című karácsonyi kánta vicei változatával (a vicei árvaházból származó kollégisták tanították meg a többieknek) ajándékoztuk meg a kis csapatot. A nagyobb lányoknak oly annyira megtetszett a gyertyagyújtás rituáléja és a közös éneklés, hogy most önállóan kezdtek el készülni egy kántálásra, amivel majd az egész Alapítványt megajándékozzák. Ez a gyakorlat rendkívül jó hatással van a közösségre, szinte észrevétlenül és természetes módon kezdenek kötődni a saját hagyományaikhoz és egymáshoz is.
"Hallod babám, mit fütyörész a rigó!" - Egy népdal története
Karácsonyi köszöntő, Kallós Zoltán gyűjtése a „Hallod babám, mit fütyörész a rigó!” hanglemezről. Gergely Zoltán népzenekutató a Korunk, 26. évfolyam 12. számában megjelent tanulmányában írja, hogy az általa megkérdezett idős mezőségi asszonyok a karácsonyi énekeket, köszöntőket, azaz a szokásokat, melyeket kántáláskor műveltek, a szüleiktől vették át. És ezzel együtt vették át a karácsonyi történetet, azaz lettek részesei az ünnepnek.
A népdal szövege a következő:
Vékony héja van a piros almának,
Gyenge szíve van az édesanyámnak.
Édesanyám gyenge szíve meghasad,
Ha a fia katonának benn marad.
Édesanyám ne sirasson engemet,
Menjen haza, nevelje fel öcsémet!
Nem megyek én, nem nevelek több árvát,
Hat krajcárért, hogy szolgálja a császárt.
Búja lehet annak a kis madárnak,
Kit örökre kalickába bezárnak.
Hát annak az ügyes magyar legénynek,
Akit ősszel katonának elvisznek.
Hallod babám, mit fütyörész a rigó,
Katonának beíratott a bíró.
Hadd el bíró, kutya bíró megbánod,
Még az éjjel a leányoddal hálok.
Mikor kezdtem kufferemet pakolni,
Édesanyám akkor kezdett siratni.
Édesanyám köszönöm a nevelést,
Három évig nem eszem a kenyerét.
Verd meg Isten azt, aki ezt csinálta,
De még jobban, aki ezt kitalálta.
Elviszik a magyar legényt messzire,
Német császár keserű kenyerére.
Azt gondolja, ki nem tudja,
Hogy én nem búsulok soha. csuhajja
Pedig nincsen az az óra,
Hogy a könnyem ne hullana. csuhajja
Hull előmbe, hull a földre, hull a földre,
Hull a gyászos kebelembe. csuhajja
Árkot vág a két orcámon,
Mint a zápor az utcákon. csuhajja
Azt gondoltam eső esik,
Pedig a szemem könnyezik. csuhajja
Az én szemem sűrű felhő,
Onnan ver engem az eső. csuhajja
Hull a könnyem, hull csendesen,
Fáj a szívem keservesen. csuhajja
Ha tied is úgy tud fájni,
Soha meg sem tudunk válni.
Zenei anyanyelv és közösségformálás
„Mindenkinek egyetlen anyanyelve van, amely csak úgy teljes, ha a zenei anyanyelv is kapcsolódik hozzá. Nekünk, magyaroknak a zenei anyanyelvünk szintén magyar kell legyen. A magyar anyanyelv, a magyar zenei anyanyelv és végül ebből eredően egy magyar mozgáskultúra - három dolog elválaszthatatlan egymástól. Meggyőződésem, hogy ez tartott meg minket ezer évig Európában.” Kallós Zoltán.
Örömünkre, a táncházmozgalommal újból felvirágzott a már-már feledésbe merülő népzenei és néptánchagyományunk. Azok a táncházasok, akik kiöregedtek, gyermekeiket, némelyek már unokáikat hozzák a táncházakba. Úgy gondolom, hogy kialakulóban van egy folytonosság. A Budapestről indult táncházmozgalom nemcsak Magyarország határait lépte át, hanem Európa határait is. Ez a közösségi szórakozási forma összefogja az egész világ magyar ifjúságát. Sőt vonz és bevon más nemzetiségű fiatalokat is. A zene az a nyelv, amelyen a legjobban megérthetjük egymást. Az együtténeklésnek nagy közösségformáló ereje van. Ez a szórakozási forma megkövetel egy viselkedést, egy tartást. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk. Ha ilyen szellemi javakból táplálkozunk, akkor biztosan kibírunk még 1000 évet Európában. Magyarságunk bizonyságáért nem csak politizálnunk kell. Egyszerűen énekeljünk és táncoljunk minél többet - magyarul.
A Heveder zenekar és az erdélyi táncházmozgalom
A Heveder zenekar tagjai a szombati muzsikálást régóta űzik, és ebben a szerepkörükben már többen ismerik. A Heveder zenekar színes gönctől mentesen, egyszerűen akarja kifejezni magát. Muzsikálásukban nem a különcködést, hanem önmagukat vállalják; ezért - de nem csupán ezért - zenélési módjuk ízig-vérig erdélyi. Többszöri együttlétek, közös muzsikálások alatt érezni, hogy zenei nyelvük a falut kiszolgáló cigánymuzsikusok zenei anyanyelvéből fakad. A zenekar tagjai, képzettségük miatt választhattak volna népszerűséget könnyen hozó, anyagilag többet adó populárisabb műfajt is, mégis a tömegek által jelen pillanatban nem dicsőített nyelv megismerésénél maradtak. E nyelvet ismerve viszont a kifejezés korlátai szétnyílnak, a muzsikán keresztül az ember legbelsőbb lényét tárja a hallgató elé. Ennek megérzése már a hallgató feladata. A zenekar, lemezén keresztül közelebb hozta hozzánk Mezőkölpényt, Gyimest, Őrkőt, Magyarpalatkát, Kalotaszeget és Bonchidát.
A totális tiltás a nyolcvanas években teljesen szétzilálta az erdélyi táncház-mozgalmat. Aki otthon maradt, az is visszahúzódott, igyekezvén átvészelni a Ceauşescu-féle vészterhes, durván és bután nacionalista időket. Aztán jött a változás, s mint jég alól a kopasztamás, ismét kibukkant, elkezdte önmagát szervezni és felvirult az erdélyi táncház-mozgalom. Húsz évvel ezelőtt elsősorban a még élő nagy öregekre alapoztunk, így lett tele Erdély az azóta közkedvelt népzenei-néptáncos táborokkal. Ezekben a táborokban, és a közben megerősödő táncegyüttesek háza táján pedig Erdélyben is újabb zenészgenerációk léptek elő és vették kezükbe a pusztuló öregektől jogos, ám sokak által már értéktelennek tartott, elfeledésre ítélt örökségüket. A Hevederrel egy újabb erdélyi zenészgeneráció tette le névjegyét a magyar kultúra terített asztalára. Nem csak azért, amit az apa érezhet, amikor fia folytatja, amit annak idején küzdelmesen elkezdett, hanem mert olyan konok stílushűséggel és az igaz művészet iránti elkötelezettséggel teszik, mely méltó folytatása a nagy öregek tudásának. Karakteres magyar-cigány-román énekükből a transzilván, avagy Erdélyben gondolkodás előítéleteket elfúvó szele zeng, mutat példát az ideális, nem csak zenei együttélésre minden acsarkodó, az erdélyieket vagy nációkat egymásra uszító szándékkal szemben. A felvételek némelyike olyan, mint egy csendes vicc, melyet újra és újra felidézünk, és jó érzéssel mosolyogtat. A füttyöt utoljára a szintén erdélyi Gázsa lemezén hallottam, az a nyilvánvaló csattanó pedig, hogy a lemez és a pakulár-nóta végén bégetnek a juhok, szintén a derűt erősíti, hiszen azt üzeni: gyertek ti is velünk, kövessetek minket.