Hajós András és Ungvári Tamás: A Heti Hetes Kulturális Forradalma és Óbuda Titkai

Hajós András, a magyar kulturális élet ismert alakja, számos alkalommal osztotta meg gondolatait és emlékeit, különösen Óbudával kapcsolatban, valamint a népszerű "Heti Hetes" című műsorról, amelynek maga is tagja volt. Ezek a beszélgetések nemcsak személyes élményeket, hanem a magyar társadalom, a média és a városfejlődés átfogó képét is bemutatják.

A Heti Hetes: Egy korszak ikonikus szórakoztató műsora

A "Heti Hetes" az RTL Klub kereskedelmi televíziócsatornán 1999 szeptemberétől 2016 decemberéig futott közéleti szórakoztató műsor volt. Eredetileg péntek, aztán szombat, 2005-től pedig vasárnap késő este tűzték műsorra. A műsort 2005. augusztus 26-tól a megszűnésig péntek esténként vették fel a Média Center Campona stúdióközpontban, előtte a Fehérvári úti volt RTL Klub (Philips)-székházban rögzítették csütörtökönként. 2012 októberétől a műsor az RTL2 csatornára költözött át. Az RTL2-n 22:00-kor volt látható.

A műsor formátuma a német RTL csatorna 1996 és 2005 között futó "7 Tage - 7 Köpfe" című műsorának kissé módosított változata, amelyben a résztvevők az adott hét aktuális érdekes híreire reagálnak. A műsor hazai elődjének leginkább a történelmi Magyar Rádióban Rádiókabaré Kft. 1998-ban Árpa Attila ajánlotta Ónodi György figyelmébe a német show-t, amelyet egy videokazettán adott át neki. A műsor leendő magyar változatának ekkor még csak ideiglenes címe volt a Heti Hetes.

Ónodi György, a műsor atyja, felismerte az ötlet remek voltát, de tudta, hogy Magyarországon ennek a műfajnak más hagyományai vannak. Míg a németeknél minden előre ki volt találva, a poénok katonái rendben várták, hogy a megadott pillanatban elsüssék azokat, a hírek kommentárjai, élcei előre megírva sorakoztak felolvasóik kezében, Ónodi tudta, hogy nálunk erre nincs szükség.

A műsor szereplőit a Fészek Művészklub éttermi beszélgetései alapján választották ki. Tavasztól őszig a Fészekben tartott a mustra, ebéddel összekötve. Ónodi György körülbelül hetven célszeméllyel ebédelt együtt, egy egész nyár kellett ahhoz, hogy kiválassza az asztaltársaságot. A híreken túl a kötetlen jellegű beszélgetések anekdotázásokra, a szereplők egyéni tulajdonságaiból és érdeklődési köréből fakadó, egymás közti kifigurázására is alkalmat adtak. Kétségtelenül ez volt a produkció fő humorforrása és a népszerűségének legfontosabb eleme.

Számos ilyen humortéma akár több éves múltra is visszatekint, mint például Farkasházy Tivadar beszédhibája és „unalmas”, „zavaros” történetei, netán az alkalmanként feltűnő Kern András „elfogott levelei”, vagy épp a műsorvezető, Jáksó László „nőhiánya”. A már távozott tagok közül Havas Henrik „polihisztorsága”, és Alföldi Róbert állatszeretete, illetve „pintyporszívózása”, Bajor Imre „alkoholizmusa” és majdani „kopaszsága”, Hajós András „tehetségtelensége” is emlékezetes maradt.

A "Heti Hetes" nemcsak szórakoztatott, hanem tükröt tartott a magyar társadalom elé, és hozzájárult a közéleti diskurzus formálásához. Hosszú szünet után újraéledt a népszerű kabaréműsor, a Heti Hetes, legalábbis megidézték egykori szereplői. Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Kern András, Hajós András, Havas Henrik, Kéri László és Farkasházy Tivadar Angyalföldi Hetes címmel tartott előadást még szeptember 24-én a Radnóti Miklós Művelődési Központ színpadán. Az előadás hangfelvételét a Klubrádió október 11-én pénteken 21 órától sugározta.

Heti Hetes 2007.02.11 - Kordonbontás és egy elfogott bezerédi utcai levél

Óbuda: Személyes emlékek és a változó városkép

Hajós András mélyen kötődik Óbudához, hiszen ott nőtt fel, és számos személyes élmény fűzi a kerülethez. Óbuda, mint a többi külkerület, kisváros volt még 1956-ban.

Az 1956-os forradalom emlékei

Gimnazista volt, amikor a pesti utcákon kitört a forradalom. Október 24-én, a forradalom másnapján, megjelent az iskola előtt megírt, kész leckékkel, és nem értette, hogy miért nincs tanítás. Semmiről nem tudtak. Azok az osztálytársai is ott lődörögtek, akik tudták, és kiröhögték, hogy te nem tudod? Mit? Hát forradalom van! Mondta, ne hülyéskedj! A bátyja szavalt a Petőfi-szobornál. Micsoda? Harcok voltak a Rádió, meg a Parlament környékén. És akkor az egyik osztálytársa elzúgott mellette a Bécsi úton egy nyitott teherautón, nemzeti színű zászlót lengetve. Mondta, hát itt tényleg van valami. Ez nem lehet, átlépett rajta a történelem, elment mellette, ő kimaradt mindenből!

Valami rémlett, mert mesélték a szülei, hogy egy bácsi, aki éjjel dolgozott, hajnalban jött haza, és mondta, hogy lövöldözések voltak Pesten, benn a városban. A szülei persze rettenetesen fogták, és mindenféléket kellett hazudnia, hogy hová megy, de azért egyszer belógott, hogy megnézze a bátyjáékat, akik a Petőfi téren laktak. Ez október 27-28-án lehetett, akkor már sétáltak az emberek az utcán, de azért még mindig volt itt-ott puskaropogás. Utólag visszagondolva, ha 23-án este találkozik a bátyjával, akkor lehet, hogy most nem beszélgetnénk.

Anyai ágon borzalmas erős volt bennük ez az érzés, ez a pátosz nélküli, megalapozott hazafiság. A nagyapánk, aki malomtulajdonos volt, és osztrák-magyar nyelvterületen élt, nagyon kirakta a magyarságát, és néha olyanokat mondott, hogy azt mondták a csendőrök, na Göndöcs bácsi, akkor most egy napra kicsit bevisszük! A többi ember miatt nem hagyhatták, úgyhogy a nagyapám néha benn volt a sityin, bár a csendőrök is haverok voltak, de muszáj volt bevinni, mert a mondandójának magva nagyon is komoly volt.

Iskolai élmények és a rendszerrel való szembeszállás

Egy április 4-i ünnepélyen föl kellett olvasnom a „Vígszínházi csata” címet viselő, nem tudom én, milyen írónak a könyvéből. Arról szólt, hogy a szovjet csapatok hősiesen harcoltak a Vígszínház környékén, csak éppen én azt is tudom, hogy szétlőtték, láttam róla képeket. Nem öltöztem ünneplőbe, és az utolsó mondatnál, hogy: „És akkor felszabadultunk!”, becsuktam a könyvet, és kívülről, séróból mondtam, olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt.

Másnap behívtak az igazgatói irodába, és a kezembe nyomtak egy körlevelet, amiben az állt, hogy Sinkovits Lászlót - akkor még a családi nevemen hívtak - igazgatói megrovásban részesítem, mert hazánk felszabadulásának 12. évfordulóján nem tanulta meg a szerepét - szemét volt, mert nem kellett megtanulnom, csak fel kellett olvasnom -, és az alkalomhoz nem illő öltözékben jelent meg. És ezt végig kellett vinnem, minden osztályban nekem kellett felolvasni. Jóval később tudtam meg egy osztálytársamtól, hogy az ő édesapja akkor olyan pozícióban volt, hogy beleszólhatott még emberek sorsába, és ő mentett meg attól, hogy az ország összes középiskolájából kizárjanak. Ezért!

Gyermekkori játékok és a Margitsziget vonzereje

Hazamentünk, gyorsan megcsináltuk a leckét, és vagy foci a grundon, vagy télen szánkózás a hegyoldalban. Micsoda ródlipályák voltak, nem volt még beépítve az óbudai hegyoldal! Volt a „kis halál”, ami a Bécsi útról ment fel, és volt a „nagy halál”, ami fent volt a Margit kórház mellett. Ott volt is nekem egyszer egy ilyen „nagy halálom”. Utáltam a vas szánkót, de egy osztálytársam rávett, menjek vele. Nem szerettem elöl ülni, mégis ott ültem. Hatalmasat estünk, egyből mentünk a Margit kórházba.

A Kerék vendéglővel szembeni telek, ahol most a Kandó kollégiuma van, akkoriban teljesen üres volt. A ’20-as, ’30-as években egy régi temető volt ott, aminek az egyik gyönyörű barokkos kapuja még hosszú ideig állt a hegyoldalban. Az alatt lehetett felmenni a kis kápolnához, a Kálváriára. Akkoriban ott, a hegyoldalban, a bokrok között lehetett cikcakkban lejönni. Időfutamokat rendeztünk, egyik osztálytársunk elhozta a tornatanár papájának stopperóráját. Este, elemlámpával, fentről indultunk, el-eltűnve a bokrok között.

Valóban, és ehhez a Margitsziget is hozzájárult, ami valamikor a III. kerülethez tartozott, s foglalkoztam is a történetével. Életünk egyik fontos helyszíne volt, főleg főiskolás korom után, amikor feljöttem Budapestre. Harminc évig jártam a Margitszigetre, a művész sportkörbe teniszezni. Ott volt a sportuszoda szomszédságában, s az ember nem tudta úgy lehúzni a tornacipőjét, hogy közben két világnagyságot, olimpiai legendát ne lásson, különböző korosztályokból. Ott jártak, ott jöttek-mentek, húzták fel a gatyájukat, akik már harminc évvel azelőtt olimpiai bajnokok voltak, most meg edzők. Hatalmas varázsa volt a Margitszigetnek! Volt egy remek kis oda-vissza járat, ami a Tímár utca végén indult.

A helyi közösség és a Helyey Lászlóval való barátság

Egy korábbi beszélgetésben Helyey László mesélte (az Óbudai Anziksz olvasói a 2022. őszi számában olvashattak erről, H.A.), hogy gyakran jártak együtt III. Mi nagyon jóban vagyunk Lacival, csak az élet néha elver egymás mellől minket. Tényleg így volt, mi hoztuk fel a III. kerületet. Szegény Gelley Kornél ott lakott a közelben, még edzésre is lejárt. Egyszer eltörött a lába, mert mezítláb rúgott tizenegyeseket. Lenn álltunk a kerítésnél, lehetőleg az ellenfél kispadja mögött, és nyomtuk a hülyébbnél hülyébb szövegeket, de csak diszkréten. Végvári Tamás is lejárt, meg Vajdai Vili is. Kornél kezdett először hívogatni minket, és felhoztuk a csapatot, ahogy később a Budakalászt is felhoztam a másodosztályba. Ugyanazokat az érzéseket, reminiszcenciákat lehetett itt is megélni.

Az Árpád Gimnázium és a színjátszás kezdetei

Az Árpád Gimnáziumból később sokan meghatározó egyéniségei lettek a magyar színjátszásnak. Alapítottunk színjátszó kört, odajárt Kőmíves Sanyi kollégám; az ő testvére, Kőmíves Bori, aki a rádió színészegyeztetője lett; Götz Béla, aki az újlaki templom fölött lakott, a Madách Színház díszlettervezője, Götz Anna színésznő papája. A „Fiúk, lányok, kutyákat” adtuk elő, emlékszem, de már akkor megtapasztaltam az eltiltást, mert az említett április 4-ei botrányom miatt az igazgató nem engedte bemutatni.

Óbuda változásai és a nosztalgia

Nem akarok senkit kritizálni, ne vegye magára se a mostani polgármester, se visszamenőleg az összes tanácselnök, de mindig tapasztaltam Óbudán az értelmiség megbecsülése terén egy kis visszahúzódást, méltánytalanságot. És ez alól a fivéremet és magamat se vonom ki. Nem kérek számon semmit a kerülettől, voltak apró kéréseink, ami nem került volna többe, mint egy aktát odébb tenni, amikor újból meghonosodtam Óbudán.

Nem kívánok részletekbe bocsátkozni, mert nem szeretnék személy szerint senkit megbántani, nincs bennem semmi indulat, csak egy ilyen mollos szomorúság, hogy igen, van ebben valami, bizony hogy van! Nemcsak erről az egy utcáról van szó, hanem egy kicsit mindig azt éreztem, minthogyha teher lenne a mindenkori vezetésen, hogy ilyen nagy történelmi múltja van a kerületnek. Mintha azt mondanák, hogy sem erkölcsileg, sem anyagilag nem tudunk kérem szépen eleget tenni ennek, mert ez egy óriási feladat.

Gelléri Andor Endrét is megemlíthetjük itt talán. Tizenvalahány évig a Beszterce utca 28-ban laktunk, tehát a Gelléri Andor Endréék házával szemben. Lányát, Ágnest a rádióból ismertem. Nagyon szerettem, egy időben sokat dolgoztunk együtt, de már rég nem találkoztam vele. Azt a világot, amit Gelléri megírt, kevésbé ismertem, csak a szomszédoktól, az osztálytársaim szülein keresztül, akik Óbudának az úgymond munkás közegében dolgoztak.

Engedje meg, hogy még egy szomorú jelenségről megkérdezzem. Majdnem elsírtam magam! Valami elképesztő, máig nem értem. Van ilyen a világon, de én ezt Európában nem tapasztaltam. A lengyelek az óvárost, ami Varsóban a földdel volt egyenlő, régi dokumentumok alapján újjáépítették. Ki vannak téve a poszterek, hogy hogyan nézett ki a bombázás után, de azon egy lengyel fiatal egy karcolást sem ejtene!

Igenis pubertás ország vagyunk még mindig sok mindenben: a kutyatartásban, az autóvezetésben, a szexualitásban, a hozzáállásban pubertás az ország nagy része. Óbudáról azért jöttünk el, mert elvesztette mindazt, ami miatt szerettük. Nagyon vonzódtunk az idősebb emberekhez. Balatoni kis nyaralónkat is azért hagytuk el, mert az idősek elmentek, és nem jöttek olyan fiatalabbak, akik érdekesek lettek volna.

A rákosista ’50-es évek vasárnapjain Mécs Lászlót, a papköltőt mentünk hallgatni az óbudai templomba, és vállaltuk ennek az ódiumát. Nem rejtekutakon mentünk, hanem nyíltan. Óbudán az utcán fiatal párok sétáltak gyerekkocsit tolva, öregek egymásba karolva; az emberek köszöntek egymásnak, miközben a vasárnapi ebéd illata úszott a levegőben. Utána történt, ami történt, a lakosság kicserélődött. Egy ideig még volt valami romantikája számunkra, mert a babakocsit toló házaspárok „Csókolom, Gabi néni!”-t köszöntek a feleségemnek, aki tanította őket.

Ez duplán visszajött, mert Andrea lányom vezeti az Eurocenter felső részén található Aerobic stúdiót, és kik járnak hozzá? A feleségem tanítványainak a gyerekei. És üzennek, hogy csókoljuk a Gabi nénit. Ötvenéves korában az ember már nehezen költözik, mégsem volt megrázkódtatás, mert körbenézek, és látom az összes hegyet. Fiatal koromban mindet bejártam, egy részét most is, de csak ősszel, mert rettenetes kullancsveszély van, félek tőle.

Valóban egyszerre volt felkavaró és lesújtó ez az élmény! Tavasszal a soproni színházban vendégszerepeltem, s egyik szabad napomon átsétáltam az Ikva patakon, majd a Balfi úton jobbra fordultam. Egy vendéglőt kerestem, amit aztán meg is találtam. Azt hittem, rosszul vagyok: az 1. számtól a 121. számig a maga teljes valójában a hajdani Óbudán voltam, de ezer százalékig! Mikor megértettem, hogy nem a tudatom csalt meg, valami mérhetetlen fájdalom és düh fogott el. Hogy soha nem derül már ki, hogy valóban szükséges volt-e elbontani egész Óbudát! Mert ugyanolyan házakat láttam ott állagóvás, felújítás alatt, és vigyáztak rá.

Régi kocsmák és vendéglők Óbudán

Az óbudai kiskocsmákat ’48-ban mind államosították. Némelyik tulajdonos meg tudta tartani magának, ilyen volt a Kenyeres utcában a Hickmann Hörpintő, amiből ma valami francia kocsmát csináltak. Az volt a törzshelyünk. Amikor a vörös salakot lebetonozták, tudtam, hogy vége. A vörös salakot azért tudom pontosan, mert édesapámnak, amikor kerthelyiségben dolgozott, magas szárú cipőt kellett felvennie. Felcsapott hátul a salak, és állandóan tisztítani kellett a nadrágját, főleg, hogyha eső után visszatértek a vendégek.

A Kerék vendéglőt Pintér vendéglőnek hívtuk, mert Pintér volt a tulajdonos neve, de hívtuk Rücskösnek is, mert kívülről rücskös a borítása. Régen ez egy tipikus vasárnapi kisvendéglő volt Óbudán, olajos padlóval, vörösréz borítású söntéssel. Át lehetett menni egy kis terembe, ami olyan volt, mint egy szoba. Ezt kérem vissza állandóan Magyarországon, aminek hagyománya van, s amit Sopron környékén meg is találtam, tehát biztos nem lehetetlen. Kollégáimmal egyszer bementem Saint-Étienne-ben egy vendéglőbe, felmentünk az emeletre, ahol volt két szoba. Majdhogynem vártam, hogy leül a tulajdonos a zongorához játszani, és körbejár a leveses tál vadidegen emberek között, minthogyha egy polgári családnál lennénk. Olyan képek voltak a falon, mint egy privát házban. Ilyesmi volt annak idején a Kerék vendéglő. Be lehetett menni kis mellékszobákba, ahol vagy biliárdoztak, vagy kártyáztak, de inkább kártyáztak, mert mindig csöndes duruzsolás szűrődött ki, és dőlt a szivarfüst.

Szüleim üvegkancsóval küldtek le sörért, mikor édesanyám azt mondta, hogy öt perc múlva merem a levest. Alig értem fel a pultot. Első alkalommal, mikor lementem, apám azt mondta, hogy mondd meg a csapos bácsinak, hogy a hanzlit ne tegye bele. A hanzli a csapolásnál a tálcában összefolyt sör, amit, ha valaki nem figyelt, a kevésbé böcsületes csapos hozzálöttyintette. A csapos el volt ájulva, hogy kisfiam, te ezt honnan tudod. „Az apukám mondta, aki szintén vendéglős, úgy tessék vigyázni!” - mondtam én. Otthon elmeséltem, nagyon megdicsértek, és mindig engem küldtek. Érdekes, abba nem ittam bele, mint a már említett miseborba.

A bátyámról van egy történet, hogy amikor még megvolt a vendéglőnk Kispesten, volt kerthelyisége is. Kétéves kisfiú volt akkoriban, és néha a vendégek küldték, hogy hozzon egy fröccsöt. Egyszer azt látták, hogy beleivott a fröccsbe, s jött tovább. Kérdezték, hogy miért ittál bele?

Óbuda jövője és a lakótelepek sorsa

Érdekes, hogy Óbudának hosszú ideje nincs állandó színháza. Amikor a ’70-es évek közepén teljesen mellőztek, volt egy tervem, hogy rendszeresen rendezzünk előadásokat az Óbudai Művelődési Házban. Tartott ott előadásokat a József Attila Színház is, amikor tatarozták, és mi is próbáltunk ott egyszer. Nagyon sokan a tradicionális színházakba járnak, és nincsenek olyan színházi hagyományai a kerületnek, hogy különösebben igényelné. Most egy kicsit karakternélkülinek érzem.

Nem nagyon merek nyilatkozni, mert tíz év óta nem fordulok ott meg, nem megyek ottani emberek közé, de azt hiszem, ugyanazon gondokkal küzd, mint minden olyan kerület - Újpest, Kispest -, ahová berakták, és sajnos nemcsak szó szerint, de az emberek gondolkodásába is berakták ezeket a betontömböket, és kialakult az emberekben az egymással szembeni közönyösség.

Valami oknál fogva pár évvel ezelőtt a békásmegyeri lakótelep egyik épületébe kellett mennem, és komolyan mondom, féltem a liftben. Nem voltam soha a New York-i Harlemben, de olyan érzésem volt. Ugyanakkor a Vörösvári úton a cikcakk házban lakik Szokolay Ottó kollégám, a fiam keresztapja, s ott rendezettek a körülmények, teljesen tiszta, másfajta réteg is lakik ott. Régen úgy épültek a városrészek, lásd Wekerle-telep vagy Valéria-telep, hogy minden társadalmi réteg megtalálta a maga helyét.

Óbudával kapcsolatban sok kérdőjel van bennem. Mi lesz a lakótelepek sorsa? Az épületek sorsa? Mit lehet ezzel csinálni? Ezeknek az állaga romlik, s ez nagyon sok embert érint, miközben hirdetik és vásárolják. Nem vagyok építész, nem tudom, hogy ledőlnek vagy egészségileg lesznek lakhatatlanok. És nem egy vagy két épület, hanem Óbuda városrészei! Ezért nem nagyon tudok Óbuda sorsán álmodozni. Azt remélhetjük csak, hogy szerencsésen fejlődik majd az ország, hogy a vezetés, a gazdasági helyzet stabilizálódik.

De miközben fullad a Hármashatár-hegy, fullad a Mátyás-hegy, mélységesen fel vagyok háborodva. Nem akarok senkit megbántani, de olyan helyen építkeznek, hogy lehetetlen, elképzelhetetlen, hogy nem korrupció van mögötte. És nem csak a máról beszélek, de az elmúlt 10-20 évről. Óbuda bontásával kapcsolatban pedig saját történeteim vannak névre szólóan, de ez nem publikus. Itt van például a Római-part. Szoktam arrafelé futni, átmegyek a csónakházakhoz. Lenn voltam a múltkor, mert megkedveltem a pétanque nevű francia golyójátékot. Olvastam az újságban, hogy a Béke csónakház után kettővel van egy Pétanque-klub, megkerestem őket, faxon elküldték a játékszabályokat, és felhívtak, hogy hol szerezhető be.

Ismert személyiségek Budapesten: Semmelweis, Bujtor, Latinovits és mások

A cikk kitér Budapest számos más neves személyiségére és az általuk lakott helyekre is, feltárva a város gazdag kulturális és történelmi örökségét.

Aba-Novák Vilmos

125 évvel ezelőtt, 1894. március 15-én, Budapesten látta meg a napvilágot Aba-Novák Vilmos festőművész, eredeti nevén: Novák Vilmos József Zsigmond. Budán, Krisztinavárosban nevelkedett és élete nagy részét is itt töltötte, születésekor családja a Pálya utcai Zettl-házban élt, majd a Logodi utcába költöztek át. Feleségével, Vulkovic Katóval 1925-től laktak Zugligetben, néhány évvel később a Margit körút 54-ben, 1932-től azonban visszaköltöztek Krisztinavárosba, a Zsolt utca 7. szám alatti sarokházba. A Zsolt és Derék utca sarkán álló épületről nincs sok információnk, az biztos, hogy - Budapest Főváros Levéltárának adatai alapján - 1911-12 között épült Porgesz József tervei alapján. Az épület Zsolt utcai homlokzatát 2004 óta a festőt alkotás közben ábrázoló dombormű és egy emléktábla díszíti.

Aba-Novák Vilmos az Aba vezetéknevet 1912-ben vette fel, ekkor már rajztanárnak tanult a mai Képzőművészeti Egyetemen. Tanulmányait keresztülvágta az első világháború alatti frontszolgálata, jobb karja egy sérülés következtében 4 évre lebénult. 1918-ban szerezte meg rajztanári oklevelét, majd a Műegyetem tanársegédje lett. Első kiállítását 1922-ben a Nagymező utcában található Ernst Múzeumban rendezték (ma Robert Capa Központ), mely a korabeli kortárs művészetek otthona volt. „Nála minden szín harsogott. Minden forma duzzadó erővel teljes volt” - olvasható az 1930-as Az Ernst-Múzeum kiállításai című kiadványban.

Ady Endre

„Én vagyok a mámoros, kusza est. Érmindszent, Zilah, Debrecen, Temesvár, Nagyvárad, Párizs, Csucsa és végül Budapest. Ady Endre életében a diákévek kollégiuma, majd hotelek, szobabérletek és kávéházak cikázva váltották egymást. Első igazi otthona 40 éves korában, a budapesti Veres Pálné utca 4. Az itt található lakást felesége, Boncza Berta - akit a legtöbben Csinszkaként ismernek - örökölte. A birtokbavétel nem volt zökkenőmentes, ugyanis Csinszka édesapja halálát követően az itt működő Magyar Közigazgatás szerkesztősége nem távozott egykönnyen. Végül a költő feleségével 1917 őszén vehette birtokba a háromszobás lakást. A berendezésül szolgáló bútorok mind Berta ízlésvilágát és elképzeléseit tükrözték, ahogy önéletrajzában írta: „Most már van rendes fészkünk. […] Nagyon jó és szép nálunk. Virágos, világos, csöndes és mindig süt a nap. A Bandi szobája mesterileg van megoldva - most már képek után nézünk és könyvek kellenének…”. A lakást Ady rövid ideig élvezhette, ugyanis 1919 január elején az egészségügyi állapota tovább romlott. Az egykori lakásberendezések összegyűjtését követően Ady Endre és Csinszka közös lakhelyét 1977-ben emlékmúzeummá alakították át, melyben a közös otthon képét igyekeztek visszaadni.

Agárdy Gábor

A Király utca Körúton kívüli részén a klasszicista és historizáló épületek sorát több helyen törik meg magas, szecessziós bérházak. Az egyik ilyen épületben talált otthonra Agárdy Gábor színművész és ikonfestő, aki 1961-től egészen haláláig, 2006-ig élt a Király utca 82. Agárdy Gábor valójában Arklián Gábor néven látta meg a napvilágot 1922. augusztus 2-án, Szegeden. Az örmény családból származó művész már egészen fiatalon megismerkedett későbbi hivatásával, hiszen már 8 évesen játszott a Szegedi Szabadtéri Színpadon, 16 éves korában pedig szerződött a szegedi Városi Színházhoz, mint "táncos boy és kardalos".

1941-ig játszott szülővárosában, majd vándorszínésznek állt. 1942-ben katonai behívóval előbb tábori színházba, majd az orosz frontra került. Végül hadifogságba esett, ahol tanácsra eltitkolta színészi mivoltát, helyette festőnek mondta magát és mivel jó érzéke volt hozzá, kiváló portrékat készített orosz fogvatartóiról. Kilenc hónap után tért haza, ezt követően évekig vándorszínészként járta az országot kisebb-nagyobb vidéki társulatokkal. 1949-ben a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, később játszott a Fővárosi Operettszínházban is. Saját bevallása szerint pályafutása legszebb tizenkét évét a Petőfi Színházban töltötte, ahol több mint kétszázszor alakíthatta Bicska Maxit a Koldusoperában. 1964-ben csatlakozott a Nemzeti Színházhoz, amely 1989-ben örökös tagjának választotta. Egészen haláláig hű maradt a teátrumhoz, amely 2000-től már a Pesti Magyar Színház nevet viselte. Hivatásával kapcsolatban így vallott: „az a színész, aki este hét és tíz óra között elhiszi magáról, hogy Anglia királya, az nem normális. De ha nem hiszi el, akkor rossz színész.” Filmekben is gyakran feltűnt, többek között olyan alkotásokban láthattuk, mint A dunai hajós, az Egri csillagok vagy A gyertyák csonkig égnek. Művészetét 1958-ban és 1962-ben Jászai Mari-díjjal, 1985-ben Kossuth-díjjal ismerték el.

Agárdy Gábor nem csak a színészetben jeleskedett, egy egészen más területen, az ikonfestészetben is elismerést vívott ki magának. A festészettel gyermekkorában, egy véletlennek köszönhetően került kapcsolatba. 6 éves korában labdával berúgta Erdélyi Mihály festőművész ablakát, aki megrovás helyett inkább szárnyai alá vette a fiút, és tanítani kezdte. Az ikonok iránti rajongása akkor kezdődött, amikor Bulgáriában az Egri csillagokat forgatták. Egy óriási jégeső az egész stábot bekergette egy szófiai templomba, ahol a látottak olyan hatással voltak a színészre, hogy ott azonnal elhatározta, mielőbb kipróbálja az ikonfestést. Bár hobbinak indult, idővel egyre inkább elmélyült a technikában, és elszántságának köszönhetően az ikonfestészet egyik hazai kiválósága lett. Műveit több önálló kiállításon is bemutatták, amelyek közül néhány megtalálható a Pannonhalmi Apátságban, az oroszországi Danyilov Kolostorban, sőt a Vatikánban is. A legtöbb alkotása mégis szeretett Király utcai otthonának falait díszíti, amiről a színész felesége, Rácz Boriska balettművész így mesélt 2012-ben: „tele van a lakás a férjem munkáival, hiszen nemcsak ikonokat festett, de szinte mindenben kipróbálta magát. Boriska és Gábor 1961-ben költözött friss házasként az 1910-es évek elején épült bérház harmadik emeletére. Az ÓVÁS! Egyesület gyűjtéséből tudhatjuk, hogy a műtermes bérházat beczkói Bíró Károly építőmester és fia, beczkói Bíró Gyula építész tervezték és feltételezhetően a kivitelezés is közös munka volt. A Király és Csengery utcára néző manzárdtetős sarokház homlokzati felületét az ablakok alatt stilizált életfamotívum díszíti, valamint a zárterkélyek alatt számos azték hatású szobrot is felfedezhetünk. Egykor szinte a teljes mezzaninszintet egyterű, hatalmas műhely foglalta el. A Hungaricana adatbázisban található, 1911-ben készült tervek szerint pedig óriási kávéház is működött az épületben.

Almásy László

Almásy Lászlóról - akiről Az angol beteg című, kilenc Oscar-díjjal jutalmazott film főhősét mintázták - elsősorban Afrika jut az eszünkbe, az nem annyira köztudott, hogy a Bartók Béla úton, a Kelet Kávézó környékén is a lábnyomában járhatunk. A harmincas-negyvenes évek fordulóján itt lakott ugyanis a 29. szám alatt. A pontos évszámokat nem ismerjük, a Budapest100 kutatásai alapján 1939-1943 között biztosan itt élt, de egyes visszaemlékezések szerint a főváros ostromának idejét is itt töltötte. Almásy Borostyánkő várában (amely ma Bernstein néven Burgenland része), nemesi származású családjának birtokán született 1895-ben. Már széles látókörű nagyapját is nagyon érdekeltek a földrajzi utazások és felfedezések, alapító tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak, több mint ötezer kötetes könyvtárának jelentős része is ezzel a témakörrel foglalkozott.

A repüléssel Almásy grazi középiskolai évei alatt kezdett foglalkozni, amikor saját építésű repülőgépével egy kőfejtő pereméről elrugaszkodva nagyot zuhant, de megúszta a balesetet. A középiskolát Angliában fejezte be, és majdnem anyanyelvi szinten a nyelvet is elsajátította. Itt támadt fel benne az érdeklődés Afrika iránt. A Szaharában az I. világháború után végzett kutatásaihoz a britek és az egyiptomiak bizalmát és pénzügyi támogatását egyaránt elnyerte. Az autóversenyzőként is hírnevet szerzett Almásy egy osztrák gyártmányú Steyr autóval először a Nílus mentén Kartúmig jutott el, majd átkelt a Núbiai- és a Berber-sivatagon. Ezután a Keleti-Szaharát járta be és a Líbiai-sivatagban szervezett vadászexpedíciókat. A szíriai Aleppo közelében gróf Zichy Nándorral együtt szerencsés kimenetelű légi balesetet szenvedett.

A II. világháborúban a magyar légierőben szolgálatot teljesítő Almásyt az Afrikában Mussolini megsegítésére készülő német hadsereghez vezényelték, mivel ott nagy szükség volt a helyismeretére és az egyiptomi elithez fűződő kitűnő kapcsolataira. Őt igazából az érdekelte, hogy egyúttal felkutathassa egy ókori perzsa uralkodónak, Kambüszésznek a Líbiai-sivatagban eltűnt hadseregét. Az 1944-45-ös időszakot több visszaemlékezés szerint a Bartók Béla úton töltötte, részt vett a zsidómentésben, német őrnagyi egyenruhájában például többször elzavarta a házban razziázó nyilasokat. Ennek ellenére a népbírósági perek idején többször letartóztatták és a politikai rendőrségen kínozták. A vádak alól végül Germanus Gyula tanúvallomásának köszönhetően mentették fel, a hányattatásai azonban ezzel nem értek véget, 1947 januárjában újra őrizetbe vették. Ekkor az egyiptomi Alaeddin Mouhtár pasa segítségével sikerült kiszabadulnia. Magyarországon a jövője teljesen kilátástalan volt, de még - az Ausztria szovjet megszállási övezetébe került - Borostyánkőn sem maradhatott. Élete hátralévő részét Kairóban töltötte, sportrepülés-oktatásból és sivatagi autós kirándulások szervezéséből tartotta fenn magát. A tudományos kutatást sem adta fel teljesen, újabb kísérleteket tett, hogy megtalálja Kambüszész seregének nyomait a sivatagban.

Az építésekor a Fehérvári út 27. címet viselő lakóház a Budapest Főváros Levéltára adatbázisa szerint 1908-ban készült el Jónás Dávid és Jónás Zsigmond tervei alapján. Maga az építtető is Jónás Dávid (1871-1951) volt, aki a pályafutását Bécsben kezdte többek között a Fellner és Helmer építészirodában, majd hazatérése után a századfordulón Heidelberg Sándorral tervezett több budapesti bérházat. 1903-tól az öccsével, Zsigmonddal közös irodát nyitott, a legjelentősebb munkáik az Arany János utca 32.

Alpár Ignác

A 165 éve, 1855. január 17-én született Alpár Ignác közel harminc évig élt az Almássy tér 15. alatti saját házában, amelyet maga tervezett és az 1890-91-ben lezajlott kivitelezést is maga vezette. A háromemeletes, historizáló sarokházban működött Alpár építészirodája is. 1918-ban az I. világháború gazdasági nehézségeinek következményeként kénytelen volt eladni a házat, ettől kezdve a Rózsadombon, a Bolyai utca 11. Alpár az egyik meghatározó alakja a kiegyezés és az I. világháború közötti építészetünknek. Életművében kiemelkedő szerepet játszottak a bankok és egyéb pénzintézetek épületei. Ennek az épülettípusnak kifejezett specialistája lett, mesterien ötvözte a bankok reprezentációs igényeinek megfelelő monumentális, gazdagon díszített homlokzatokat a működésükhöz elengedhetetlen funkcionális alaprajzokkal. Pályafutásának egy másik csúcspontja a Millenniumi Kiállítás Történelmi Főcsoportja, vagyis a ma Vajdahunyad váraként ismert épületegyüttes.

Ambrus Zoltán

Az Üllői út és a József körút sarkán - a mai árkádsor helyén - egykor népszerű kávéház, a Valéria állt: tágas teraszán katonazenekar játszott, az odalátogatók bőséges reggelivel indíthatták napjukat, majd a délután folyamán változatos fagylaltkínálat várta a vendégeket. A tulajdonos és az üzlet felvirágoztatója, Ottó Dezső jóvoltából kiváló, frissen őrölt kávét szolgáltak fel. Az élőzene mellett a késő éjszaka is nyitva tartó kávéház négy billiárdasztallal gondoskodott a vendégek szórakoztatásáról. Ambrus korábban egy akkor még Főherceg Sándor (ma: Bródy Sándor) utcai bérház harmadik emeletének egyik lakásában működtette szerkesztőségét és írói műhelyét, majd 1911-ben költözött a Valéria kávéháznak is otthont adó Üllői úti épületbe. A 36. szám alatti, szintén harmadik emeleti lakás három nemzedéknek volt otthona: az első feleségével, Tormássy Gizellával kötött házassága után hamar özvegyen maradt Ambrus egyetlen lányával, Gizellával, vejével, az iskolaigazgató Fallenbüchl Tivadarral, és Zoltán nevű unokájával élt együtt, meglehetősen szerény körülmények között. Hatvany Lajos így emlékezett vissza arra az időre, mikor a zeneszerző és zenekritikus, Reinitz Béla társaságában látogatást tett az idősödő író Üllői úti lakásán: „szétnéztem az úgynevezett ebédlőben, melynek elszomorult bútorzata egy híres magyar író rosszul honorált munkájának mintegy jelképe volt. … Ebből az utcai kétablakos szobából olyan személyzeti szobába nyílt egy tapétaajtó, mely élemedett gazdája jóvoltából épp olyan hálószo...

tags: #hajos #es #ungvari #tamas #a #heti