Kőszegi Rájnis József: Egy jeles képíróhoz – Életrajz és munkásság

Kőszegi Rájnis József (Kőszeg, 1741. június 4. - Keszthely, 1812. szeptember 23.) a 18. század egyik kiemelkedő magyar költője, jezsuita szerzetes, később világi pap és tanár volt. Élete és munkássága szorosan összefonódott kora társadalmi és irodalmi mozgalmaival, különösen a deákos iskola törekvéseivel.

Családi háttér és korai évek

Rájnis József 1741. június 4-én született Kőszegen, egy német polgári családból. Édesapja, Reinisch József udvari tanácsos volt. Anyanyelve tulajdonképpen német volt, és előbb tanult meg latinul, mint magyarul. Tizenhat éves koráig atyja házában nevelkedett szülővárosában, Kőszegen, Vas megyében. A kőszegi jezsuiták gimnáziumába való beadásáig csak németül beszélt, a gimnáziumban latin nyelven tanult, és már serdülő ifjúként ismerkedett meg a magyar nyelvvel.

Jezsuita évei és vándorélete

1757. október 18-án, tizenhat évesen lépett be a jezsuita rendbe. Ekkor kezdődött meg vándorélete. A rend szokásai szerint több városban töltötte próbaéveit és tanulmányait: Bécsben, Leobenben, Esztergomban, Kassán, Pozsonyban, Győrben, Nagyszombatban, Székesfehérváron és Szatmárban.

1760-ban, mint stájerországi leobeni jezsuita-papnövendék, disztichonokban fordította magyarra az olasz Sannazaro egyik latinnyelvű epigrammáját. Ekkor tizenkilenc éves volt. Csak egy társa tudott magyarul az egész rendházban, neki mutatta meg versét, és az epigramma olyan jól lejtett, mint a deák szöveg. Ez a fordítás volt az első magyar nyelvű hexametere.

1761-ben Esztergomba rendelték gimnáziumi tanárnak, az elemi iskolában tanítani kezdett. Gróf Barkóczy Ferenc esztergomi érseket latinnyelvű költeményben magasztalta (Applausus poeticus festis honoribus cels. ac. rev. principis Francisci Barkotzi oblatus Strigonii. Odae honor. Mariae Theresiae ... a colleg. acad. Soc. Jesu. Tyrnaviae, 1769). A hexameteres dicsőítő vers a prímás költségén még ebben az évben megjelent Budán.

1763-ban áthelyezték a pozsonyi jezsuita iskolába, szintén tanárnak. Közeledett az országgyűlés ideje, és a jezsuita rendtartomány elöljárósága olyan embert akart tanítónak Pozsonyban, aki kitűnően tud magyarul. Ezután Győrbe került, ahol a IV. gimnáziumi osztálynak költészetet és retorikát tanított.

1764-től 1771-ig három éven keresztül győri gimnáziumi tanár volt, utána négy évig a hittudományokat tanulja a nagyszombati egyetemen. 1768-tól a nagyszombati jezsuita egyetemen teológiát hallgatott, 1771-ben pappá szentelték, 1772-ben pedig bölcseleti doktorrá avatták. Megszerezte a bölcselet és a hittudományok doktorságát.

A jezsuita rend feloszlatása utáni időszak

Mikor rendjét 1773-ban Mária Terézia királynő a pápai rendelet alapján feloszlatta, Rájnis József a szatmári rendházban élt, ekkor világi pappá lett. Állandó lakásául Győrt választotta, ahol egy évig papként tevékenykedett, azután tíz éven át a főiskolán tanított hitszónoklatot.

1781-ben jelent meg magyar nyelvű verses kötete, „A magyar Helikonra vezérlő kalauz. Az az: a magyar vers szerzésnek példái és regulái” címmel, ekkor indult meg a prozódiai harc. Nemcsak írótársaival zördült össze, hanem viszálykodásba keveredett a győri lakossággal, és magára vonta egyházi hatósága neheztelését is. A papok és a világiak egyformán rosszul vélekedtek róla: szertelen indulatú, bosszúálló, kötekedő, hóbortos, dölyfös embernek ismerték. A jézustársasági nevelés nem sok nyomot hagyott lelkében. Engesztelhetetlenül haragudott Baróti Szabó Dávidra, mert megelőzte költői fellépésében; gyűlölte Bacsányi Jánost, mert a prozódiai harcban ellene foglalt állást; meghurcolta Rát Mátyást, mert a pozsonyi Magyar Hírmondóban néhány szerény észrevételt mert tenni verses kötetére. Csak a vele sok tekintetben hasonló természetű Révai Miklóssal és Fabchich Józseffel nem veszett össze. Kárt okozott a papi állás megbecsülésének is; fennhéjázásában nem fogadta a győri katolikusok „Dícsértessék a Jézus Krisztus”-át.

Viták és megélhetési nehézségek

A katolikusok tisztességgel köszöntek minden egyházi férfiúnak, ő azonban azt tartotta, hogy nem köteles viszonozni az üdvözlést, hiszen ilyen módon minden alsóbbrendű ember megparancsolhatja neki, hogy válaszoljon a köszönésre. Ebből apró botrányok támadtak; a megsértett hívők különböző megjegyzéseket tettek a barátságtalan papra: „Ez vak! Ez süket! Ennek madár van a kalapja alatt!” A győri püspök kérdőre vonta bántó magatartásáért, megfeddte azért is, hogy ledobta magáról az előírt katolikus papi öltönyt és Fabchich Józseffel együtt magyar ruhát vett fel. Ellenségei egyre szaporodtak, megfosztották apró mellékjövedelmeitől, nyomorúságos nyugdíjából tengette életét. Insége nem csökkentette forró hazaszeretetét.

1784-ben elbocsátották tanári állásából, csekély papi jövedelméből élt, igen nyomorúságosan. Ezután súlyos betegségbe esett, tanári pályáját fel kellett adnia, csak a győri akadémiai templomban tudott tevékenykedni. Amikor 1802-ben a Benedek rend újjáalakult, állása megszűnt, és 300 forint éves fizetésből élt a legnagyobb nélkülözések közepette.

Súlyos helyzetéből a csornai premontrei rend prépostja mentette meg, aki 1806-ban meghívta türjei rendházába, hogy a premontrei papnövendékeket előkészítse a tanári pályára. 1806-ban Győrből a zalamegyei Türjére költözött.

Az 1808-as iskolai év beálltával a szerzetbeli új tanárokkal együtt Keszthelyre költözött, itt a rendházban volt szállása és ellátása, a gimnáziumi ifjúságnak pedig hitoktatója volt.

1809 húsvétja után Zalaapátiba tette át szállását, de itt sem volt nyugalmas helyzete, mert az oda beszállásolt császári és királyi hadsereg zavarta nyugalmában. Ugyanebben az évben gróf Festetics György kinevezte igazgatónak keszthelyi gazdasági iskolájába, a Georgicon prefektusává. Sorsa jobbra fordult. A gróf olyan nagy távolságban volt tőle, hogy nem tűzhetett vele össze; öregedett is már, kevésbé volt harcias. A mezőgazdaság iránt nagyon érdeklődött, vizsgálta a növényeket, fűvészkedett a környéken. Élete utolján gróf Festetich György keszthelyi gazdasági intézetében foglalatoskodott, mint tanulmányi felügyelő.

1812. szeptember 23-án hunyt el Keszthelyen.

Irodalmi munkássága és jellemvonásai

Rájnis József nyugtalan, érzelmeiben, indulataiban végletes jellem volt, vitáiban kíméletlen ellenfél. Noha nem volt oly sokoldalú, mint Révai, tudományra termett fő volt ő is, matematikai értekezései és a prozódiai elveket fejtegető tanulmányai kiváló rendszerező készségről tanúskodnak. Igényesebb és ihletettebb lírikus volt Révainál. Eredeti költeményei töretlen vallásos világnézetet, lelkes hazafiságot sugároznak, és a magyar nyelv, öltözet és szokások rajongó tiszteletét (Szent István királynak jobb kezéről, 1771; Egy jeles képíróhoz, 1773). Stílusának ódai ereje már a korai költeményeiben is vetekszik Baróti Szabó verseivel. Említésre méltóak szellemes kétsoros epigrammái (Egy koldus beszéli egy gazdag emberrel, 1773; Egy eretnek ellen, 1773), és az a szép Pásztori dal, melyet Szily János püspöki beiktatására írt 1775-ben.

Költészete 1790-ben, II. József halála után a nemesi-nemzeti mozgalom törekvései szellemében hirdette az alkotmány védelmét, a nemesi rend és a papság jogait, és ünnepelte az ősi szokások, a nyelv védelmezőjének tartott király koronázását (A magyarokhoz, 1790; A felséges II. Leopold királynak dicsérete, 1790). A nemesség ősi jussait azonban nem tartotta önmagában értéknek, és mint később nagy költőtársa, Berzsenyi, inkább arról énekelt, hogy a származás csupán jogcím az érdemek megszerzésére (Forgách Miklósnak dicsérete, 1790). Sőt, az egyenlőség eszméje is felvillant egyik versében (Egy kérkedékeny nemeshez); A vargafiakhoz címzett költeménye pedig a polgári munka becsületét hirdeti. Életének hátralevő esztendeiben kevés verset írt, epigrammákat főleg, és nyilván Faludi hatására kísérletezett a dalszerű verssel is.

A prozódiai harc és Vergilius-fordítások

Költői tevékenységét ekkor már teljesen kitöltötte Vergilius-fordítása. Az eclogákat 1789-ben adta ki Pozsonyban (Magyar Virgilius. Maro Virgilius Publiusnak eklogái…); ettől kezdve dolgozott a Georgikon fordításán, oly nagy lelkesedéssel, hogy elküldvén munkásait, maga művelte kertjét, mert mint mondja, más dolog tapasztalásból írni, és más könyvek után. A mű halála után két esztendővel jelent meg: Magyar Virgilius. Máro Virgilius Publiusnak Georgikonja… Pest, 1814. Bár a szabad tolmácsolás jogát hirdette, a gyakorlatban nem egészen eszerint járt el. A művek értelmét pontosan követte, és nem művészi meggondolásból, hanem inkább technikai nehézségek miatt fordított helyenként szabadon, helyenként bőbeszédűen.

Baróti Szabó Dávid fellépése után négy évvel adta ki első verses kötetét - A magyar Helikonra vezérlő kalauzt (1781) - a deákos iskola harmadik tagja: Kőszegi Rájnis József. Jóval előbb kezdett verselni görög-latin versformákban, mint két másik társa, de olyan mereven ragaszkodott a Horatius-féle kilencévi próbaidő szabályához, hogy inkább elüttette magát az elsőségtől, mégsem adta sajtó alá kéziratban heverő költeményeit. Rájnis József gondolatköre hasonló Baróti Szabó Dávidéhoz és Révai Miklóséhoz. Aggasztotta a magyarság sorsa, lelkesítette a nemzet jövője, örvendett, hogy II. József halála után messze idegenből újból hazaérkezett a magyar szent korona. Ezt a nagy változást Isten különös jóságának tulajdonította: „Ébredj fel immár, nyisd szemedet, magyar! A menny urának nagy csuda-dolgait Bámulva lásd és a hazádon Szánakodó különös kegyelmét».

Már haldoklott a törvény, már elpártolt a szerencse nemzetünktől, mikor Isten kegyelme visszaadta szent koronánkat s vele megérkezett aranyszabadságunk is. Hazánkban fényes hatalma van a királynak, de azért tetszése nem törvény, mert a törvényt a haza rendjei vele együtt szabják. Nem is kell a hatalmat sem egy emberre, sem néhány előkelőre, sem a buta népre bízni; szabja meg a törvényt a nemesség egyetértése a koronás királlyal. Csakhogy, jaj, rosszul gondolkodott a magyar, idegenné vált szelleme, az egész haza földjén elterjedt a szívében, nyelvében, ruhájában elkorcsosodott új magyarok fajtája. „Végső órád közeledett már, megnyomorított magyar, ekkor szánt meg gondviselő Istened, visszaadta régi szabadságodat, visszahozta hazánkba koronánkat.”

Dícsérte az uralkodóház tagjait, megénekelte egy-két tekintélyes jóemberét, szót emelt a papság magyaros öltözködése mellett, siratta a jezsuitákat, felhívta a figyelmet a veszedelmes írókra: „Ők mézbe-mártott tollal igézgetik A veszni indult emberi szíveket”. Maga Pluto zúdítja a szerencsétlen emberiségre az új eszmék hirdetőit, de meg is lesz bérük e jeles férfiaknak. „Magamra s a tűz-tóra is esküszöm” kiált fel a pokol kárörvendő királya: meg fogják érezni hatalmamat, nevessék bár most hitetlen lélekkel a túlvilágot.

Bár Rájnis József írt néhány magyaros versformájú költeményt is, verses kötetében szembeszállt a rímes verselés művelőivel. Felhívta a tanultabb magyar írókat, különböztessék meg magukat a tudatlan tömegtől, vessék el a hagyományos rímelést, fogadják szeretetükbe az új prozódiát. „Nem mind jó az, ami régi; nem mind rossz az, ami új.” Hogy a magyar nyelv mennyire alkalmas a római mértékre, azt különböző versformájú lírai költemények írásával igazolta. Költeményes példái bemutatták az óklasszikus verselésnek csaknem valamennyi fajtáját. Elég ügyesen verselt. Néhány alkalmi költeménye, buzdító és feddő verse, ódája és epigrammája tüzes hazaszeretetről tanúskodott, de arról is, hogy erősen hajlott a gúnyolódás felé.

Rájnis József jelentősebb művei

Rájnis József irodalmi öröksége gazdag és sokszínű. Az alábbi táblázatban összefoglaltuk legfontosabb kiadásait:

tags: #gy #jeles #kepirohoz #rajnis #jozsef