Gy. Horváth László az egyetemen angol és orosz szakon végzett, ami alapvetően meghatározta fordítói pályáját. Elmondása szerint az angol nyelvtudás elengedhetetlen volt a fordításhoz, de az orosz nyelvé is, hiszen Anthony Burgess Gépnarancs című regényének szövegében az orosz szavak néha annyira el voltak torzítva, hogy rendes orosztudás kellett az azonnali ráismeréshez. Emlékszik, Békés Pali mesélte, mennyire megdöbbent, amikor a fordítást olvasva rájött, hogy még a „cal” („and all that cal”) is orosz szó. A kal (ürülék, bélsár) benne van a Hadrovics-Gáldiban, de a két köznyelvibb szinonímája, a gyermo és a govno nincs. De mindettől függetlenül a „naccatnyelvet” meg kellett teremteni, és ehhez szükség volt a magabiztos mozgás képességére az orosz nyelv közegében.
Egyenes út a műfordításhoz
Pályafutása mondhatni nyílegyenes volt, amiben a szerencse is közrejátszott. Már hatodikos elemista korában elhatározta, hogy műfordító akar lenni. Szerencsére felvették a csornai Hunyadi János Gimnázium angolos osztályába, másodikos gimnazista korában lefordította magának Robert Louis Stevenson Kidnapped című regényét. Ezután bejutott az ELTE angol-orosz szakára, ahol kijárta Géher tanár úr műfordítói szemináriumát is. Az egyetem után rögtön állást kapott az Európa Könyvkiadónál, ahol azóta is dolgozik. Így többé-kevésbé ő választhatta meg, mit szeretne fordítani. Már egyetemista korában rábíztak Santayana-, Byron-, Jack London-szövegeket. Az Európánál Borbás Mária, Osztovits Levente, Bart István szerkesztette első műveit: remek iskola volt.
Romantikus és modernista klasszikusok fordítása
Számos fontos romantikus regényt fordított, mint például Anne Brontë, Walter Scott, Robert Louis Stevenson vagy éppen Edgar Allan Poe szövegeit. Ezek a művek nem csupán szókincsükben, de a kifejezésmód konvencióiban is alapvetően eltérnek a mai nyelvhasználatban bevett szokásoktól. A régi nagyoktól, Kardos László, Vas István, Szabó Ede és mások esszéiből és gyakorlatából megtanulta, hogy az archaizálással nagyon kell vigyázni, hiszen a klasszikus szövegek a maguk idejében modernek voltak. Tulajdonképpen hamisítás volna agyonrégiesíteni őket. Másfelől leheletnyi archaizálással érzékeltetni lehet klasszikus voltukat, meg természetesen a korabeli gondolkodás- és kifejezésmód eleve magával hoz bizonyos másságot. Lord Byron leveleiben például, amelyekből úgy kétszázat fordított, maga a lázas, cinikus, eleven élet tombol: azokat aztán tényleg nagyon a mához vagy inkább a mindenkorhoz szólóan kellett átültetni.
Az érett modernizmus korszakából fordított regényt (Virginia Woolftól a Jacob szobája), egy híres esszénovellát (A folt a falon), több novellát Katherine Mansfieldtől, verseket Marina Cvetajevától. A két világháború közti korszakból Joseph Conradtól A titkosügynököt, Karen Blixentől a Volt egy farmom Afrikában-t, Carson McCullerstől az Egy arany szem tükrében-t. Ami a nagy hagyományú magyar krimifordítást illeti, az ember természetesen felméri, mit és hogyan csináltak az előtte járók, hiszen Réz Ádámtól, Borbás Máriától, Bart Istvántól (Christie) vagy éppen Lengyel Pétertől (Chandler) van mit tanulni. Christie-t fordítani élvezetes, meghitt munka, Chandlert fordítani megtiszteltetés. Az Asszony a tóban megrendítően szép és nagy regény.
Updike, Brautigan és a posztmodern
Nagyjából ugyanannyit fordított John Updike-tól és Richard Brautigantől is. Updike modern realista, aki az életről, a családról, a munkáról, a hétköznapokról írt felejthetetlen regényeket és novellákat - ezekre a széles olvasótáborban mindig nagyobb a kereslet. Brautigan beat meg posztmodern, aki Amerikában is leginkább a 60-as, 70-es években volt népszerű, híre később megfakult, Magyarországon pedig a viszonylag kevesek kedvence lett a 80-as évektől. Nála sokkal nagyobb hangsúlyt kap maga a szöveg, a mondatok, a gegek, mint a műegész. Mindebből következik, hogy őt sokkal nagyobb élvezet fordítani. Miközben mindkettejüket nagyon szereti, sőt Updike A farm-ja faluszéli tinédzserkora egyik legfontosabb élménye volt, azt kell mondania, Brautigannél szeretetre méltóbb írót máig nem ismer. John Fowlestól A francia hadnagy szeretője, Jerzy Kosinskitől pedig A festett madár a posztmodern kánon meghatározó darabjainak számítanak: mindkettő Gy. Horváth László fordításában jelent meg idehaza. Fowles regénye formájában, szövegszerűen pastiche, a 19. századi nagyok lekövetése, miközben persze nagyon is mai társadalmi, lélektani érzékenységgel reflektál a történésekre. Kosinski ellenben szürreális, naturalista, mágikus-álnépies, nála borzasztóan kellett vigyázni, hogy az a sosem volt, művi világ, ami olyan erőteljes az eredetiben, a magyarban se fusson vakvágányokra.
Amerikai minimalisták és orosz irodalom
Szerkesztőként és fordítóként is foglalkozott amerikai minimalistákkal, például John Cheeverrel, Robert Cooverrel. John Cheever még csak-csak átjött, legalábbis hivatkozásszinten él az irodalmi közbeszédben, Coover majdnem teljesen elsüllyedt. Későbbi írásai ismeretében nem hiszi, hogy ma Magyarországon feltámasztható volna az életműve.
Gy. Horváth László időnként kirándulást tesz az orosz irodalomba is, így azon kevesek közé tartozik, akik két nyelvből is fordítanak. Az orosz és az angolszász irodalmak bűvöletében él gyerekkora óta, szépen megvannak egymással benne. Nagy fájdalmára évtizedekig nem használta az orosztudását, részben mert a szovjet regényektől idegenkedett, részben pedig mert a klasszikusok már le voltak fordítva. Néhány novellától eltekintve semmit sem fordított oroszból, amíg bele nem kóstolhatott Viktor Jerofejev egészen más fajta írásművészetébe - és aztán jött Cvetajeva. Amikor 2007-ben megjelentették Troyat Cvetajeva-életrajzát, úgy döntöttek, melléteszik az 1992-es jubileumi Cvetajeva-kötet kibővített, a Lyra Mundi sorozatba illesztendő változatát, annál is inkább, mert akkorra már az oroszok is „felfedezték” nagy költőnőjüket, és a korábbi, igencsak rostált kötetei után szépen kiadogatták a teljes korpuszt. Óriási élmény volt számára a válogatás, a jegyzetelés, az utószóírás, az új versek fordíttatása és fordítása, egyáltalán az, hogy beleáshatta magát ebbe a roppant és igen változatos életműbe. Kár, hogy nálunk még mindig kevesen tudják, micsoda egetverő tehetség volt. Paszternak „isten kegyelméből való költőnek”, Susan Sontag Paszternaknál is jobbnak, Joszif Brodszkij pedig egyenesen a 20. század legnagyobb költőjének nevezte.
A japán kultúra iránti szenvedély
A japán kultúra iránti szenvedélye onnan ered, hogy az 1970-es évek végén elkezdett karatézni. Egyrészt az edzőtermi illemformák nyűgözték le, másrészt feltámadt benne a kíváncsiság a küzdőművészet történelme iránt. 1985-ben jelent meg először A nindzsák című könyve, 1987-ben lefordította James Clavell bestsellermonstrumát, A sógun-t. 1999-ben a Corvina sorozatában kijött a Japán kulturális lexikon-a, 2009-ben pedig bőséges jegyzetanyaggal, részben Tandori Dezső korábbi fordításaiból, részben az övéiből összeállította a legnagyobb japán költő, Macuo Basó eddigi legbővebb haikuválogatását - valamint a mű születésének millenniuma alkalmából újrafordította a legnagyobb japán író, a 11. század elején alkotó Muraszaki Sikibu monumentális regényét, a Gendzsi szerelmei-t. A Gendzsi terjedelme 2 500 000 karakter, a Háború és béke-é 3 200 000. Mondhatjuk tehát, hogy nem is két, hanem három kultúrában él egyszerre, és ezek közül éppen a japán az, amelynek széles körben való megismertetéséért alighanem többet tett, mint a szigorúan vett szakmabeliek nagy része.
Tolkien és a fantasy
2006-ban újrafordította A hobbit-ot. Erre azért volt szükség, mert abban az évben az Európa A Gyűrűk Ura és A szilmarilok mellé megvásárolta A hobbit kiadási jogát is, de a Szobotka-féle fordítás joga akkor még évekre a Cicerónál volt lekötve. Saját szöveg kellett a kiadónak, így hát megcsinálta. Megkönnyítette a dolgát, hogy felesége, az európás Tolkien-könyvek szerkesztője és a gyerekei nagy Tolkien-rajongók és -ismerők, sok mindenben tudtak segíteni. Erre szükség is volt, mert ebben a szövegben harmonizálták először a Gyűrűk és a Hobbit terminológiáját, névformahasználatát.
Legfrissebb fordítása Mark Lawrence regénye, a Tövisek Hercege. A Tövisek Hercege úgy jött, hogy szerzője szerint főhősét a Gépnarancs-é ihlette, ezért a Fumax mint ennek a fordítóját megkereste vele. Elolvasta, megtetszett. Noha természetesen vannak könnyebb és nehezebb szövegek, azért a fordító alapvetően mondatokat fordít. Ahogyan Göncz Árpád nyilatkozta egyszer: a fordító munka közben nem erdőt lát, hanem fákat. Aztán ha a fákkal jól bánik, a végén az erdő is kikerekedik.
Tolsztoj újrafordításai: Háború és béke, Anna Karenyina, Feltámadás
Gy. Horváth László újrafordította Lev Tolsztoj Háború és béke, Anna Karenyina és Feltámadás című műveit. Az Európa Kiadó 2013-as Háború és béke-kiadásának belső borítóján ez olvasható: „A fordítást újraszerkesztette és a szöveget gondozta Gy. Horváth László”. Akkor még nem fordította le teljesen, de a Gondolatban, és jött az Anna Karenyina lehetősége. Előtte lefordította Turgenyev prózaverseit meg az Apák és fiúk című regényét. Így belerázódott a gondolatba. Szemében Tolsztoj a világirodalom legnagyobb regényírója, a Háború és béke pedig kétségkívül a legnagyobb regénye. Ezért mert egy nagyot gondolni, így, pályája vége felé közeledve.
Az előző fordításhoz képest a legszembetűnőbb változtatás, hogy az orosz szövegben eredetileg franciául szereplő részletek ebben az új kiadásban már nem lábjegyzet formájában olvashatók magyarul, hanem szintén magyar nyelven, a főszövegbe integrálva. Ez a megoldás nemcsak gördülékenyebbé teszi a befogadást, de adózás Tolsztoj emléke előtt is, aki egy alkalommal ugyanígy járt el a regénye megjelentetésekor. A kiadó felvetése volt, hogy elképzelhető-e, hajlandó lenne-e rá. Tudta, hogy vannak tiszteletre méltó előzményei a dolognak, nemcsak Tolsztoj maga csinálta meg ezt egyszer, hanem az első magyar fordítás is így született, Ambrozovics Dezsőé, aki mellesleg Kossuth Zsuzsanna unokája volt. Ugyancsak így készült az egyik első angol fordítás, Louise Maude-é és a férjéé, akik egyenesen Tolsztojtól kaptak erre engedélyt. Az egyik legfrissebb angol változat, amely 2005-ben jelent meg, szintén francia szövegblokkok nélkül olvasható. Inkább azon tanakodtak, hol maradjon benne egy-egy francia kifejezés, mondat, ahol abszolúte szükséges, vagy ahol színesíti egy figura karakterét. Ott van például az a roppant nevetséges alak, Rasztopcsin gróf, a moszkvai városparancsnok, véresszájú nacionalista és franciagyűlölő, aki a városból menekülve ijedten monologizál, és hol franciául, hol meg oroszul jutnak eszébe a mondatok.
A Makai-féle szövegben voltak avuló szóhasználatok, félrefordítások, sőt, értelmetlen mondatok. Gy. Horváth László ezeket kiküszöbölte, és bizonyos szavak esetében az orosz eredetihez jóval közelebb álló, innovatív, Tolsztoj korához képest neologizmusnak számító kifejezéseket használt. A „maskarás” jelenetnél használja a maskara meg a jelmez szót is, az utóbbi nyilván nyelvújítás kori csinálmány, de szerinte belefér. A kolbászzabálók oroszul is úgy van az eredetiben, hogy „kolbasznyik”, Gyenyiszov kedvenc szitokszava, meg egy-egy parasztkatonáé. A parlamenterek érdekes dolog. A „parlamentyor” is francia átvétel, és már az első honvédő háborúban is használták. A „megképzik” pedig egy létező, ma is élő szó számára. Biztosan gyakrabban fordul elő a klasszikusoknál, Jókainál és társainál, de ha a neten utánanézünk, szembejön egy Lator-versben, egy Rakovszky-prózában, sőt hétköznapibb szövegekben is.
Inkább szemléletbeli a különbség közte és Makai vagy általában az 50-es években fordítók között. Náluk a szoros szövegtisztelet tényleg nem dominál. Azt hiszi, benne lehetett a kor levegőjében, vagy egyenesen kiadói elvárás volt: okítsuk a népet, adjuk a kezébe a klasszikusokat, de úgy, hogy értse is. Tegyük könnyen emészthetővé a mondatokat. Ugyanakkor fura, hogy például a gyerekbeszéd nemritkán mesterkéltnek hat. Makainál a hét-nyolc éves Petya azt mondja Natasának: „No lásd, nem mered megkérdezni.” Nála: „Úgyse mered megkérdezni.” Pedig a gyerekbeszéd, egyáltalán a párbeszéd ma is hihetetlenül elevennek hat a Tolsztoj-prózában. Ami a kétféle ambíció egymásnak feszülését illeti, reményei szerint inkább sokszínűséget hozott. Van egy másik babona, amit szintén a régebbi műfordítók hagytak rájuk, hogy tudniillik a magyar nyelv éppúgy nem tűri az alárendelt mellékmondatokat, mint a túl hosszú mondatokat.
Utóbbi három évét teljesen átjárta Tolsztoj, az Anna Karenyina meg a Háború és béke. Velük kelt, feküdt több mint ezer napon át, mindennap. És folytatódik: most fordítja a Feltámadást. Páratlan élmény ez: a három nagy Tolsztoj-művet egymás után fordítani szerintem még senkinek sem adatott meg. Hálás is érte a sorsnak. Jelenetek: a házibál a kicsi Natasával, a nagy bál a bakfis Natasával, Austerlitz kék ege a sebesült Andrej herceg fölött, Nyikolaj Rosztov hosszú vágtája Austerlitz zűrzavarában, Natasa ábrándozása az ablakban, Andrej herceg és a kiviruló vén tölgy, a hajtóvadászat, a karácsonyi szánkózás az elvarázsoltnak ható hómezőn, Borogyino, Andrej herceg ezrede tartalékban, a gránáteső vérzivatarában, Marja hercegnő és Nyikolaj Rosztov találkozása. Kész kaleidoszkóp, hol ez, hol az villan be a maga páratlan szépségével. A szereplők közül mindig is Natasa és Pierre volt a kedvence, ez nem változik, de fordítóként menve végig a szövegen az amorális Dolohov például még rejtélyesebb figurának tetszik, Marja hercegnő, a harmadik kedvence, egy kicsit talán kevésbé konzisztensnek, Bagratyion még furábbnak. Kutuzov alakja viszont nagyon meg van csinálva.
A rabszolgaság ábrázolása
Colson Whitehead A föld alatti vasút című regénye, amelyet Gy. Horváth László fordított, a rabszolgaság témáját dolgozza fel. A regény magyar címében a jelző külön írott alakjában szerepel, méghozzá a szöveggel összhangban: a történet szerint ugyanis az abolicionista hálózat ténylegesen a föld alatt futó vasútvonalak segítségével menekítette tovább a szökött rabszolgákat észak felé. A metaforát szó szerinti jelentésre váltó gesztusnak nyilvánvaló jelentősége van. Whitehead ugyanis arra tesz kísérletet, hogy az afroamerikai népesség számára az identitásmeghatározó jelentőségű történeti és közösségi eseményt érthetővé és átélhetővé, itt és most elmondhatóvá tegye. Azt az eseményt, melyet Toni Morrison 1987-ben A kedves című regényében olyan nyelv- és kultúravesztésként jellemzett, aminek jóvátételére csak az azt elszenvedő egyének közösséggé alakulása képes.
A regény mint műfaj vagy forma bizonyul alkalmatlannak egy ilyen, elsősorban ideológiai vállalkozás maradéktalan megvalósításához. A föld alatti vasútvonal - az elismerésözön ellenére - regényként keveset tud felmutatni az egyéni tapasztalatokból és egyénített szereplőkből, melyek ábrázolására a forma a 18. században létrejött. Az anyja gyerekkori szökését sérelmező, a birtokon a gyerekek iránt anyai érzelmeket tápáló, harcos lelkületű Cora inkább nézőponti alak, kinek révén az olvasó bepillantást nyerhet abba a folyamatba, milyen nehéz a szabadság null fokáról elindulva szert tenni annak különböző dimenzióira, elsajátítani a képességet, hogy az ember együtt tudjon élni vele a fenyegetés közepette, hogy bármikor elvesztheti a kiváltságot - s hogy mindeközben meg is tudja élni azt. Ennek a történetnek a megérzékítését - a tapasztalat regényes átadását - a szöveg a legtöbbször alig burkolt, tanító célzatú leírásokkal váltja ki, s ez a tendencia egyre inkább erősödik Cora „tudatra ébredésének” során, mely folyamatot a szöveg - a korabeli körülmények helyenként felettébb érzékletes rekonstrukciója ellenére - nem képes a nevelődés belső folyamataként ábrázolni.
Az eredmény így egy minden szerzői próbálkozás ellenére is kétséges didaktikus elbeszélés, melynek figyelme nem befelé, hanem kifelé: a történet és a regény kortárs vonatkozásaira irányul. Annak ellenére, hogy a regény érdeklődése elsősorban tematikus irányultságú, a szövegre magára egyáltalán nem lehet panasz. Mind angolul, mind magyarul igényes prózai művet vehet kezébe az olvasó, még akkor is, ha Colson Whitehead teljesítménye messzire elmarad az afroamerikai szerzőkétől, akik már a nyolcvanas években, de akár a húszas évek harlemi reneszánsza idején is képesek voltak arra, hogy nyelvet teremtsenek annak a sajátos, személyesen átélt etnikai-kulturális tapasztalatnak a megörökítésére, melynek történeti formálódásáról A föld alatti vasút tudósít.
Rabszolga-narratívák és a trauma
A 19. században a felszabadított vagy megszökött rabszolgák tollba mondott vagy általuk leírt történetei egy valóban amerikai, új irodalmi műfajt alkottak. Ezeket a narratívákat azonban a kiadók a fehér olvasóközönség szája íze szerint jelentősen átfogalmazták, vagy olyan megjegyzésekkel látták el, amelyek a saját érdekeiket szolgálták. A 20. században elterjedő ún. black life novel is hasonló szégyenfolt, ugyanis ezek a fehér szerzők által írt regények a feketék valódi szempontjai helyett a saját hangjukat erőltették rá a fekete narrátorokra és szereplőkre. Whitehead belép tehát a fogságból a szabadságig jellegű narratívák gazdag afroamerikai hagyományába, valamint a fehér szereplők portréi segítségével reagál az amerikai irodalom inherens rasszizmusára.
A föld alatti vasútban bemutatott komplementer sorsok arra is alkalmasak, hogy rávilágítsanak a rasszizmus sokarcúságára. A status quót éltető, valamelyest mégis a kvázi-feudális társadalmi berendezkedés csapdájában élő fehérek fokalizátori szerepbe emelése szimpátia helyett inkább gúnyt vagy elborzadást kelt az olvasóban. A szadista, monomániás fejvadász történetében például felsejlik, hogy a 19. század Amerikája igencsak behatárolt lehetőségeket kínált az alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartozóknak is. A hullarabló medikusról pedig megtudjuk, hogy „nem helyeselte a faji előítéleteket”, sőt, meggyőződése szerint a rabszolgák hulláinak boncolásával voltaképpen az afroamerikai népességnek tesz szívességet, tehát amit tesz, még csak nem is amorális, hanem egyenesen gyönyörű. Egy fehér nőről szóló fejezet megemlíti, hogy gyermekkorában „misszionáriust és bennszülöttet játszott Jasmine-nel”, egy fekete kislánnyal, majd teljes természetességgel „áttértek a papás-mamásra”. Bár e történetben feldereng a nemi szerepek korlátozó volta, a szöveg nem menti fel a nőt azzal, hogy rámutat, hogyan betonozza be a gyerekkori szocializáció a hierarchikus nemi és egyéb szerepeket.
Hasznos tanulságokkal szolgálhat összevetni a regényt annak másik fontos előzményével, Harriet Jacobs 1861-ben megjelent önéletrajzával is. Az Incidents in the Life of a Slave Girl azon kevés rabszolga-narratíva közé tartozik, amelyeket nők írtak. Jacobs és Cora sorsa között több párhuzam is felfedezhető. Mindketten nemi erőszak áldozatai, valamint hosszú időn keresztül megalázó körülmények között egy padlásszobában kénytelenek meghúzni magukat. Jacobs története a 19. században nagy vihart kavart, hiszen lerántotta a leplet a fekete nők elleni nemi erőszak legális, sőt, össztársadalmilag legitimizált voltáról. Az illem és a kényes olvasóközönségtől tartó kiadói óvatoskodás azonban nem tette lehetővé számára, hogy naturalisztikus részletgazdagsággal írjon a testi önrendelkezés teljes hiányáról vagy éppen arról, milyen testi és pszichés következményei vannak annak, hogy valaki szűk helyen kénytelen feküdni napkeltétől napnyugtáig. Whitehead, bár megengedhetné magának akár a szenzációhajhász szókimondást, meglepően visszafogott marad, ami egyrészt elegáns és nem alacsonyítja le a narratívát egyszerű, kíváncsiságkielégítő ponyvává, másrészt viszont egy kevés hiányérzetet hagyhat az olvasóban.
A fordítás kihívásai
Gy. Horváth Lászlónak meg kell küzdenie néhány olyan kifejezéssel, amelyek valóban nehezen átadhatók a magyar nyelvben. A „pickaninny” helyetti „purdé” stilisztikailag például megfelelő fordításnak tűnhet, hiszen mindkét szó kisgyermeket jelöl, és mindkét szónak etnikai színezete van, ugyanakkor a pickaninny sértő, degradáló voltát még így is nehéz magyarul átadni. A fordítás emellett bővelkedik olyan megoldásokban is, amelyek nem a magyar és az angol strukturális eltéréseiből adódnak, hanem egyszerű finomításnak tűnnek, szükségtelenül veszik el az eredeti élét. Az angol verzióban például Cora számára a világból mintha lecsapolták volna a színeket, és csak szürke lenyomatok maradtak volna („the world drained to gray impressions”). Bár érthető, hogy a fordító kerülni akarta a körülményességet és a vaskosságot, kár, hogy az eredeti megfogalmazás képszerűsége, drámaisága és hirtelensége elvész a magyar változatban, mely szerint Cora „szürkében látta a világot”. Az angolban Cora nagyanyját eladták („Cora’s grandmother was sold”), míg a magyarban egyszerűen, magától értetődően, ágens nélkül „gazdát cserélt”. A dehumanizáló gazdasági tranzakció már szerepel a „ha az embert ennyiszer eladják” félmondatban, ám az angol „you” általános alany „ember”-ként fordítása sem szerencsés, hiszen elhalványítja az eladott rabszolga megalázottságát. Az elbeszélő attitűdje sokszor kifejezetten kritikus és ironikus, amit a magyar változat megint csak nem enged kidomborodni. Gy. Horváth szerint a rabszolga-felszabadítás ügyében változó előjellel buzgólkodó jogászok egyszerűen a „maguk pecsenyéjét sütögetik”, míg az eredeti szöveg maróbban közvetíti, hogy az aktuális érdekek alapján végrehajtott jogi mesterkedéseiktől paradox módon reméltek tartós eredményt.