Az elmúlt években gyakran felmerült a magyar közéletben a kérdés, hogy a Fidesz leváltásához szükség van-e az ellenzéki pártok, köztük a baloldal és a Jobbik összefogására. Ezt a felvetést több közéleti szereplő is támogatta, mint például Medgyessy Péter, Kőszeg Ferenc és Haraszti Miklós, akik a „technikai koalícióban” látják a megoldást. Az alábbiakban a baloldali, liberális értelmiség véleményformáló szereplőinek, köztük Heller Ágnes és Konrád György gondolatait mutatjuk be erről a kérdésről, valamint Konrád György életútjának legfontosabb állomásait ismertetjük.
Az ellenzéki összefogás dilemmái: Heller Ágnes és mások álláspontjai
Heller Ágnes, filozófus szerint az összefogás akkor lehetséges, „ha mind a két fél akarja”. Számszerűen igaz, hogy ha együtt lépnének fel a Fidesszel szemben, akkor megvernék. Hozzátette: „Nem lenne rossz, ha megtennék, de ha nem akarják, ne tegyék.” Az összefogás talán nem is jó szó, de támogathatnák egymást, amit szerinte nagyon nehezen lehetne elmagyarázni a szavazóknak, még akkor is, ha alapjában véve ma vészhelyzet van Magyarországon. Heller Ágnes úgy véli, amennyiben a felek identitása ezt kizárja, nem kell ideológiai engedményeket tenniük, és a nyílt megegyezés helyett dönthetnek csupán egymás jelöltjeinek támogatásáról is, miközben maguk alakítják ki kampánystratégiájukat. A Fidesz bukása után a mostani választási rendszer módosításával ki lehetne írni új választásokat a győztes pártok között.
Tamás Gáspár Miklós, filozófus ezzel szemben választási bojkottra szólítana fel mindenkit, ha a baloldali pártok összefognának a Jobbikkal. Szerinte ez „megengedhetetlen” és nem kívánatos. Egy ilyen összefogást nem lehetne lenyomni senkinek a torkán, az övén sem. Úgy véli, ha valakinek nincs ereje és akarata egyedül a sikerre törekedni, hagyja abba az egészet. Tamás Gáspár Miklós egyre inkább azt a benyomást kelti, hogy ezekkel a parlamenti pártokkal nem megyünk semmire. Szerinte „tönkrementek, aprócska apparátusok, médiacégek, tagság és belső élet nélkül”. Kiemelte, hogy a Fidesznek körülbelül hússzor annyi megválasztott tisztségviselője van, mint tagja. Az ellenzéki oldalon pedig két szektajellegű vezérpárt vetekszik egymással, ők viszont más okokból nem demokratikusak. Máshonnan kell jönniük az új erőknek, de egyelőre nem látszik semmi ígéretes a horizonton.
Ellenzéki összefogás: ki a felelős a vereségért?
Konrád György, író úgy vélte, „az ördög öreganyjával is össze lehet fogni, ha teljesülhet a cél, a választási törvények demokratikus megváltoztatása.” Ugyanakkor hozzátette: „Viszont, ha a Jobbik lesz az ördög öreganyja, ez a cél nem fog megvalósulni.” Ettől függetlenül megdicsérte Haraszti Miklós barátját, miután felvetette a választási összefogás lehetőségét, de amint látja, sem a demokratikus ellenzék, sem a Jobbik részéről nem született erre vonatkozó támogató nyilatkozat. Konrád szerint attól persze, hogy valószínűtlen, még nem zárható ki a felek egymásra találása. Ám amennyire nem hihető egy ilyen, közös miniszterelnök-jelölt felbukkanása, legalább annyira kérdéses az is, hogy a baloldal ki tud-e egyáltalán állítani valakit. Neki például tetszene Botka, és végső soron Gyurcsány is, de a napokban felmerült Majtényi Lászlót csak a harmadik helyre sorolja, mivel tőle még nem látott értékelhető politikai megnyilvánulást.
Ungvári Tamás, író szerint a Jobbikot sokan, többször és még bírósági engedéllyel is náci pártként jellemezték. Ha ez az állítás igaz, akkor elfogadhatatlan bármilyen baloldali összefogás egy olyan párttal, amelyre a nácizmus árnyéka vetül, vagy a nácizmussal kacérkodott, vagy akár nem volt egészen náci, csak egy picit. Az állítólag most középre húzó Jobbik történetében legalább három olyan meghatározó politikai cselekvésről tud, amelyek nem teszik lehetővé a velük való együttműködést. Az egyik a Magyar Gárda megalakulása, a másik Gyöngyösi Márton zsidózása a parlamentben, a harmadik pedig az uniós zászló elégetése a pártból már kikerült úr által. Mivel a dolgok azonosak a saját történetükkel, még a megfontolandó kérdés szintjén sem merülhet tehát fel az összefogás gondolata. Sőt, elítélendőnek tartja, mert megzavarja a kormányváltásra vonatkozó, és amúgy is gyenge lábakon álló baloldali elképzeléseket.
Kornis Mihály, író szerint erről a kérdésről egy pillanatig sem kell gondolkodni, kizártnak tart egy összefogást a baloldal és a Jobbik között. „A feketére akkor sem mondom, hogy fehér, ha ezzel eltakarhatom a zöldet.” - mondta. A Kossuth-díjas író 14 évesen menekült el Berettyóújfaluból 1944-ben az unokatestvéreivel, egy nappal azelőtt, hogy a falu összes zsidó lakóját összegyűjtötték, és később Auschwitzba deportálták.
Konrád György élete és munkássága
Konrád György (Debrecen, 1933. április 2. - Budapest, 2019. szeptember 13.) Kossuth-díjas magyar író, esszéista, szociológus. Munkásságával jelentősen hozzájárult a közép-európai gondolkodásmód formálásához és a demokratikus értékek képviseletéhez.
Gyermekkor és a Holokauszt árnyékában
Konrád György 1933. április 2-án született Debrecenben, de életének első tizenegy évét Berettyóújfalu nagyközségben töltötte, Magyarország keleti szélén. Apja, Konrád József (1897-1970) jómódú zsidó vaskereskedő volt, anyja, Klein Róza (1905-2004) nagyváradi zsidó polgárlány. Nővére, Éva 1930-ban született. Konrád a helybeli zsidó elemi iskolába, majd a polgári iskola első osztályába járt 1944 tavaszáig. Szüleit az ország német megszállása után a Gestapo és a csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta munkaszolgálatra. A két testvér és még két unokafivér, Zádor István és Pál 1944. június 5-én budapesti rokonokhoz utazott nehezen megszerzett utazási engedéllyel. A rákövetkező napon Berettyóújfalu minden zsidó lakosát a nagyváradi gettóba, onnan pedig Auschwitzba deportálták. Konrád osztálytársait Birkenauban szinte kivétel nélkül megölték. A két testvér és az unokafivérek nagynénjük, Vágó Zsófia jóvoltából egy svájci védett házban túlélték a vészkorszakot. 1945 február végén Éva és György hazautaztak Berettyóújfaluba. A házukat üresen találták, szüleikről semmi hír, egy bukaresti idősebb unokafivér, Kun László vette magához őket. 1945 júniusában a deportált szülők hazajöttek, és Berettyóújfalu mintegy 1000 fős zsidó lakosságából a Konrád család egyetlen kivételként együttesen életben maradt. Apja tovább folytatta vaskereskedését, és magához vette az elárvult unokafivéreket és unokahúgát.
Tanulmányok és a rendszerváltás előtti évek
1945-ben magántanuló volt, majd 1946-ban a Debreceni Református Főgimnázium tanulója, illetőleg a neves református kollégium bentlakó diákja. 1947 és 1951 között a budapesti Madách Gimnáziumba járt. 1950-ben apja üzletét és a család lakóházát államosították, a szülők pedig Budapesten tanulógyermekeikhez költöztek. Polgári származása miatt 1951-ben csak az Egyetemi Orosz Intézetbe vették föl, de 1953 áprilisában onnan is kizárták, mikor az intézet a Lenin Intézet nevet vette fel. 1953 őszén kezdhette meg tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakán, melyet 1956-ban fejezett be. Két ízben innen is kizárták ellenzéki politikai magatartás miatt, de professzorai (Lukács György, Sőtér István) segítségével folytathatta tanulmányait. Az 1956-os forradalom alatt a hallgatókból szerveződött nemzetőrség tagjaként géppisztollyal járta a várost, leginkább azért, hogy lássa, mi történik. Fegyverét sosem használta. Állása hamarosan megszűnt, barátai, nővére, unokafivérei nyugatra távoztak. Konrád György az otthonmaradás mellett döntött. Megélhetését alkalmi munkákból fedezte: korrepetált, lektori jelentéseket írt, fordított, segédmunkás volt. 1959 nyarától jutott állandó álláshoz a budapesti, hetedik kerületi gyámhatóságon, mint gyermekvédelmi felügyelő. 1963-ban összeházasodott Lángh Júlia újságíró-írónővel, akkor még bölcsészhallgatóval.
Írói és szociológiai tevékenysége
Az 1960-as évek elején Konrád részt vett az akkori fiatal, nem hivatalos írók sporadikus társadalmi életében, különböző kávéházi asztalok és folyóiratok körül szerveződő társaságában. 1960 és 1965 között másodállásban a Magyar Helikon Könyvkiadó lektora volt, ahol felelős szerkesztőként Gogol, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Babel és Balzac műveit gondozta. 1965-ben állást változtatott, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársa lett, ahol városszociológiai kutatásokat végzett a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai kutatócsoportjával, szorosabban Szelényi Iván városszociológussal együttműködve. Közös munkájukból számos tanulmány származott, egy könyv Az új lakótelepek szociológiai problémáiról (1969) és két nagyobb munka az ország területi gazdálkodásáról és igazgatásáról, valamint az országban zajló urbanisztikai és ökológiai folyamatokról. Konrád és Szelényi sokat utaztak vidékre, 1967-től 1972-ig ők vezették Pécsett és Szegeden az egész városra kiterjedő átfogó szociológiai kutatásokat.
Ekkoriban írta Konrád György első regényét, A látogatót (1969), mely élénk és ellentétes visszhangot keltett: a hivatalos kritika lesújtó volt, a nem hivatalos fölértékelő; a könyv a boltokból napok alatt elfogyott. Hamarosan 13 nyelvre lefordították, rangos kiadók és kritikusok, valamint a hazai írótársak elismerően fogadták. Urbanisztikai élményvilága segítette A városalapító című regényének (1977) megírását. A látogató nyelvi, formai kísérletét, metaforikus sűrítéseit és halmozásait második regényében radikálisan továbbvitte. „Hier spricht ein Wahnsinniger” („itt egy őrült beszél”), írta az egyik német kritikus komoly elismerések kíséretében. A városalapító magyarul csak cenzúrázott formában jelenhetett meg a Magvető Könyvkiadónál 1977-ben. Külföldön megjelent többek között a Suhrkamp, a Seuil, a Harcourt Brace Jovanovich kiadóknál, valamint Philip Roth Penguin sorozatában.
Politikai üldöztetés és az "értelmiség útja az osztályhatalomhoz"
Az együttműködés Szelényi Ivánnal idővel barátsággá mélyült, hosszú beszélgetések során tapasztalataik összegzéseképpen kialakult egy társadalomelméleti koncepció vázlata, melynek alapján 1974-ben megírták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvüket. Közösen béreltek egy falusi házat Budapest közelében, Csobánkán, és kialakították az együttes írás módszerét, amire időt is tudtak szakítani, mivel Konrád György 1973 júliusában a politikai rendőrség nyomására elvesztette állását. Fél évig a dobai munkaterápiás elmegyógyintézetben dolgozott segédápolóként. Ekkoriban már a kritikai értelmiség határozottabb fellépéssel szerveződött, megjelentek a demokratikus ellenzék tagjainak előzetes tanulmányai és cikkei. Konrád nagyra tartotta és megpróbálta kijuttatni külföldre fiatal barátjának, Haraszti Miklósnak Darabbér című gyári szociográfiáját. 1974 őszén, kevéssel a külföldön megjelentetni szándékozott Értelmiség-könyv befejezése után a politikai rendőrség is akcióba lépett, a szerzők minden lakóhelyét lehallgatták, személyi követőkkel vették körül őket, házkutatásokat tartottak, amelyek során Konrád naplójegyzeteinek jelentős hányadát elkobozták, a szerzőket pedig letartóztatták államellenes izgatás címén. Ügyészi figyelmeztetésben részesítették őket, és egyben tájékoztatták őket arról, hogy családostul kivándorolhatnak. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz elrejtett és kicsempészett kézirata több nyelvre lefordítva nyugati kiadóknál jelent meg, és mindmáig számos egyetemen ajánlott olvasmány.
1974-ben a Die Zeit német hetilapnak adott interjúban leszögezte a publikációra vonatkozó alapelveit: „Írom, amit írok, a magyar állami kiadók kiadnak tőlem, amit akarnak, én viszont úgy jelentetem meg munkáimat, ahogy tudom.” Ebben benne volt a honi szamizdat és a nyugati kiadók előzetes cenzúra és engedélyezés nélküli választása. Gyakorlatilag ettől az időtőtől fogva 1989-ig Konrád Magyarországon betiltott szerző volt, semmilyen legális jövedelme nem lehetett. Megélhetését külföldi honoráriumai biztosították. A könyvtárakban munkáit zárt anyaggá nyilvánították, amit a katalógus cédulán egy Z betű jelzett.
Nemzetközi elismerés és a rendszerváltás
1976-ban lejárt az utazási tilalom. Minthogy már két regénye jelent meg német nyelven, a Deutscher Akademischer Austauschdienst (DAAD) berlini művészprogramjának kuratóriuma egyéves ösztöndíjat ajánlott föl neki. Konrád egy évet Berlinben, majd még egyet amerikai kiadójának ösztöndíja révén az Amerikai Egyesült Államokban töltött. Ezalatt írta meg A cinkos című regényét. 1979 óta Konrád a harmadik feleségével, Lakner Judittal, francia történelem szakos tanárnővel, történelmi tanulmányok és gyerekkönyvek szerzőjével él együtt. Házasságukból három gyerek született: Áron (1986), József (1987) és Zsuzsanna (1994).
1977 és 1982 között keletkezett két esszékötete, Az autonómia kísértése és az Antipolitika. Ezek az írások már az egész európai politikai status quot tették kérdésessé. Az Antipolitika az európai tömbrendszer alapját, a Jaltai megállapodást, mint az esetleges harmadik világháború kitörésének okozóját ábrázolta. Közép-európai meditációk alcímmel jelent meg a könyv, és egyike volt azoknak a hangoknak, amelyek Közép-Európa kiválását igényelték a szovjet tömbből, mint az európai béke feltételét. Konrád az elsők között prognosztizálta a vasfüggöny belátható időn belüli eltűnését. Van-e még álom Közép-Európáról című esszéjét 1984-ben olvasta föl a bécsi Schwarzenberg palotában, a bécsi egyetem által neki ítélt Herder-díj átvétele alkalmával. Esszéit az elemzők Adam Michnik, Milan Kundera, Václav Havel, Czesław Miłosz és Danilo Kiš írásaival rokonították.
1973 és 1989 között épült ki az a többé-kevésbé baráti társaság, amelyben a politikai és művészi szubkultúra találkozott, és amely függetlenítette magát a hivatalos kultúrától. Konrád a sokféleképpen megnyilvánuló demokratikus ellenzék egyik hangadó személyisége volt. Írásait megjelentette az ellenzék szamizdat kiadványaiban, a Beszélőben, a Hírmondóban és egyebekben. Könyveit Demszky Gábor AB szamizdat kiadója jelentette meg. Gondolatait a Szabad Európa Rádiónak adott interjúiból ismerhette meg a szélesebb magyar közönség. 1982 szeptemberétől egy akadémiai éven át a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége, majd a következő évben a New York Institute for the Humanities ösztöndíjasa. 1986 januárjában az amerikai P.E.N. Klub meghívására Konrád Csoóri Sándor társaságában díszvendégként részt vett a Nemzetközi P.E.N. Klub New Yorkban megrendezett világkongresszusán. Konrád és Danilo Kiš ezután részt vettek egy Közép-Európáról szóló konferencián, amelyre Czesław Miłosz hívta meg őket. Konrád és Kiš meghívást kaptak a Jerusalem Literary Fundtól, és egy hónapot Jeruzsálemben töltöttek. Konrád főként ebben az időben írta azokat az esszéket, naplójegyzeteket, zsidó tárgyú meditációkat, amelyeket A láthatatlan hang (1997) című kötetben gyűjtött össze.
Az elkövetkezendő négy évben Konrád megírta a Kerti mulatság (1985) című regényét, amelyet 1988 őszén hazaküldött a Magvető Könyvkiadónak, amely ekkor már felszabadult a publikációs tilalom alól. 1989-ben öt könyve jelent meg Magyarországon. 1990-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1989-től kezdve, a rendszerváltás első éveiben Konrád aktívan részt vett a magyar közéletben, a demokratikus átalakulás egyik előgondolkodója volt. Az országos tanácsba beválasztott alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének, elnöke a budapesti Főpolgármester Tanácsadó Testületének, a Magisztrátusnak, kezdeményezője és egyik szóvivője a Demokratikus Chartának.
Ellenzéki összefogás: ki a felelős a vereségért?
Nemzetközi tisztségek és elismerések
1990 tavaszán a holland és a skandináv P.E.N. Klubok javaslatára a Nemzetközi P.E.N. Klub elnökévé választották. Ezt a tisztséget a terminus végéig, 1993-ig töltötte be. Sokat fáradozott a bebörtönzött és üldözött írók szabadulásáért, és kerekasztal-konferenciákra hívta meg a szétváló nemzetek íróit a megbékélés érdekében. 1991-től családostul kedvelt nyaralója és munkahelye egy Balaton-felvidéki felújított öreg ház Hegymagason.
1997-től 2003-ig a Berlini Művészeti Akadémia (Akademie der Künste) választott elnöke volt két cikluson át. Konrád volt az ADK első külföldi elnöke, sokat tett Európa keleti és nyugati felének szellemi közelítéséért, a közép-kelet-európai és ezen belül a magyar írók és művészek bemutatásáért. Tevékenységének a német közéletben elismerő visszhangja volt. Bár regényeiben, különösképp a Kerti mulatság címűben, továbbá elszórt esszékben Konrád felidézte berettyóújfalui gyerekkorát, két utóbbi regényében - Elutazás és hazatérés (2001) és Fenn a hegyen napfogyatkozáskor (2003) - kísérletet tett rá, hogy a dokumentumszerűen pontos történetet a regényes megjelenítéssel ötvözze. A két regény Európában külön-külön jelent meg, New Yorkban egy kötetbe szerkesztve, mellyel megnyerte a Zsidó Könyvtanács első díját a memoár és önéletrajz kategóriában.
2006-ban jelent meg Csodafigurák című kötete, Arcképek, pillanatfelvételek alcímmel. Eme arcképek többségét barátokról mintázta, egy részüket még életükben. Ezek a portrék folytatják ama sorozatot, melyeket Konrád Az író és a város (2004) című kötetben jelentetett meg hosszabb esszék társaságában. Két legújabb könyvében - Kakasok bánata (2005) és Inga (2008) - költői sűrítéssel életfilozófiáját foglalja össze. Berettyóújfalu (2003) és Budapest (2004) díszpolgára.
Főbb díjai és kitüntetései
Konrád György munkásságát számos nemzetközi és hazai díjjal ismerték el:
- 1984: Herder-díj
- 1986: Charles Veillon-díj
- 1990: Kossuth-díj, Manes-Sperber-díj
- 1991: a Német Könyvkereskedők Béke-díja (Friedenspreis des Deutschen Buchhandels)
- 2000: Goethe Emlékérem
- 2001: Nemzetközi Károly-díj (Der Internationale Karlspreis zu Aachen), Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíj
- 2003: Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje
- 2004: Budapest díszpolgára
- 2007: Franz Werfel (Franz Werfel Menschenrechtspreis) emberi jogi díj
- 2008: a Zsidó Könyvtanács első díja önéletrajz és memoár kategóriában (National Jewish Book Award for Memoir)
- 2014: Buber-Rosenzweig-érem
- 2015: Petőfi-emléklap a helytállásért
Konrád György 2019. szeptember 13-án, életének 87. évében hunyt el Budapesten. Halálakor több nemzetközi lap is megemlékezett róla. A Süddeutsche Zeitung Frank-Walter Steinmeier német államfő részvétnyilvánító táviratát idézte, amely szerint a pénteken elhunyt Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus „nagy szolgálatot tett nekünk, németeknek” azzal, hogy bátran kiállt hazája demokratizálódása mellett és fellépett az európai megosztottság békés feloldásáért. A konzervatív Die Welt az elhunyt pályafutását összefoglalva kiemelte, hogy egy ilyen életrajz az előző évszázad közepén „szürreális utópiaként” hatott volna, mert Konrád Györgynek gyermekkorában és ifjúkorában „nem a hosszú és teljes élet volt elrendelve, hanem - mint milliónyi sorstársának - az auschwitzi gázkamrák”. Azonban Konrád György „minden valószínűségre rácáfolva” szabadságban öregedhetett meg, és - a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnökeként - vezetője lett egy német akadémiának, amelynek székhelye a zsidódeportálások fő szervezője, Adolf Eichmann egykori irodájától nem messze fekszik - írta a Die Welt. Egyebek mellett hozzátették: Konrád György mindig is ellenezte, hogy holokauszt-túlélőnek nevezzék, mert nem akarta, hogy a tettesek szemszögéből jellemezzék. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung kiemelte, hogy Konrád György „hídépítő volt Kelet és Nyugat között”, és míg a kommunista rendszerben a belső emigrációt választotta, a rendszerváltás után „világszerte befolyásos értelmiségivé vált”, akinek különösen Németországban volt tekintélye. Kifejtették: mostanság távoznak az élők sorából az utolsó, évszázados jelentőségű személyiségek, akik a huszadik század borzalmaiból okulva „kiálltak a népek megbékéléséért”, és nem hittek „hamis eszményekben, amelyekkel a bukott ideológiák kecsegtettek”. Magyarország különösen sok ilyen személyiséget adott a világnak, köztük Kertész Imrét, Heller Ágnest, Esterházy Pétert és a most elhunyt Konrád Györgyöt - írták.