Az elmúlt évtizedekben óriási változás, sőt forradalom ment végbe a kisgyerekek gondolkodás- és érzésvilágának értelmezésében. Ennek a fejlődésnek a technikai feltételei mellett, a tudományágak közötti átjárás, mint például a pszichológia, filozófia és idegtudomány ötvözése is hozzájárult a mélyebb megértéshez. A CEU Babalaborja, Csibra Gergely és Gergely György munkásságának köszönhetően, a fejlődéslélektan egyik kutatási centrumává vált, különös tekintettel a szociális tanulás, a kommunikációs értelmezési keretek és a kulturális hatások vizsgálatára.
A csecsemők, már a születéstől fogva aktív, komplex módon értelmezik a világot. A korábbi feltételezésekkel szemben, miszerint idegrendszerük fejletlen, mára tudjuk, hogy már 7-8 hónapos korban is „felkészült kis tudósoknak” tekinthetők, akiknek világos elképzeléseik vannak a körülöttük lévő tárgyakról és eseményekről. Ez a felismerés alapvetően változtatta meg a csecsemőkről alkotott képet, és hangsúlyozza a korai életévek meghatározó szerepét a fejlődésben.
A tudatelmélet (Theory of Mind - ToM)
A tudatelmélet egy filozófiai ihletésű fogalom, amely az emberi képességet jelenti, hogy másoknak és magunknak mentális állapotokat (pl. vágyakat, hiedelmeket, szándékokat) tulajdonítunk. Ez alapvető navigációs képesség a bonyolult társas térben, mely több módon is osztályozható (elsődleges, másodlagos, kognitív, affektív, stb.). A moduláris tudatelmélet szerint velünk született egy enkapszulált „bázis”, amely nem áll akaratlagos kontroll alatt.
Michael Tomasello kutatásai kiterjedten foglalkoznak a csecsemők és kisgyermekek tudatelméletének korai fejlődésével, különösen azok perspektívaváltási és mások szándékainak megértésére irányuló képességeivel. Tomasello kutatásaiból kiderül, hogy már a 12 hónapos csecsemőknél megfigyelhetők a ToM korai formái: képesek részt venni közös figyelemben és megérteni mások céljait és szándékait.
A Becoming Human: A Theory of Ontogeny (2019) című művében Tomasello kifejti, hogy ezek a korai szociális-kognitív képességek alapvetőek a későbbiekben fejlődő komplexebb ToM-képességekhez. Kiemeli a közös szándékosság szerepét, amelyben a csecsemők és a gondozók összehangolják figyelmüket és cselekedeteiket egy közös cél érdekében. Ez a közös szándékosság kulcsfontosságú mások perspektíváinak és mentális állapotainak megértéséhez, amire a gyerekek már 18 hónaposan képessé válnak. Újonnan szerzett képességüket a másfél évesek a tárgyakra való rámutatás és a közös figyelmi jelenetek során mutatják ki.
A rámutatás például arról árulkodik, hogy a kisgyermek tudja, hogy a másik más perspektívából látja a dolgokat, ezért nem pontosan ugyanazt látja/tudja, mint ő. Ha azonban a rámutatással sikerül a másik figyelmét átirányítani a számára fontos dologra (pl. leejtett kanál, zümmögő légy), akkor máris közös tudáson osztoznak. A perspektívák különbözőségének megértése 2-3 éves kor körül tovább fejlődik, és a gyermekek képesek megérteni, hogy másoknak lehetnek teljesen eltérő látószögeik ugyanarról a tárgyról vagy eseményről.
Korai tudatelméleti kérdésekkel foglalkozó kutatások azt vizsgálják, hogyan gondolkodunk mások gondolatmeneteiről, ami azért érdekes, mert más gondolataihoz nincsen közvetlen hozzáférésünk, csupán következtetni tudunk rájuk. Ez különösen akkor izgalmas, ha a valóság, amiben vagyunk, eltér attól, amit más tapasztal.
Hamis vélekedés feladat
A hamis vélekedés feladat, mint a tudatelmélet teljes kibontakozásának lakmusztesztje, azt vizsgálja, képes-e a gyermek egy másik személynek olyan vélekedést tulajdonítani, amely nem felel meg a valóságnak. Például, ha egy gyerek látja, hogy valaki elrejt egy tárgyat egy dobozba, majd kimegy a szobából, és ezalatt a tárgyat áthelyezik egy kosárba, a kérdés az, hogy a gyerek szerint a visszatérő személy hol fogja keresni a tárgyat - a dobozban (ahol a vélekedése szerint van) vagy a kosárban (ahol a csoki valóban van). A hagyományos kísérleti elrendezésekben sokáig azt gondolták, ez a tudatelméleti képesség csak négyéves korban alakul ki. A CEU Babalaborjában azonban arra voltak kíváncsiak, mi történik négyéves korban, ami meghozza ezt a fejlődést, illetve lehetséges-e, hogy a régi kísérleti elrendezések tették nehezebbé a probléma megértését a kisebb gyerekek számára. Olyan kísérleti elrendezéseket igyekeztek teremteni, amelyek megszabadulnak ezektől a gátaktól. Úgy tűnik, az emberek már nagyon korán arra vannak behuzalozva, hogy kooperáljanak, és ez a tudatelméleti képesség elsősorban akkor jön jól, ha együtt kell dolgoznunk valakivel, hiszen ilyenkor muszáj monitoroznunk és megértenünk, mit tud a másik az adott helyzetről.
A természetes pedagógiai hozzáállás
Csibra Gergely és Gergely György a természetes pedagógiai hozzáállás modelljét dolgozták ki. Ez a modell abból indul ki, hogy az ember egyrészt - valószínűleg már az első pillanatoktól - szomjazza a környezet társas tanítását, másrészt a kisbaba körüli felnőttek ösztönösen képesek is erre az oktatásra. Ez pedig olyan hatékonnyá teszi az emberi fajt, ami az egész állatvilágban egyedülállónak számít.
A modell szerint a természetes pedagógiai hozzáállás az ember egy olyan természetes állapota, amelyben a kulturálisan felkészültebb társtól várja azt, hogy számára relevánsan adja át az adott kulturálisan (is) releváns információt. Csibra és Gergely felfogásában a természetes pedagógiai tudásátadást sajátos kommunikatív jegyek váltják ki, például a szemkontaktus vagy a dajkanyelv sajátos prozódiai mintázata.
Osztenzív stimulusok és tanulás
Az osztenzív stimulusok (pl. szemkontaktus, dajkanyelv) alkalmazása döntő jelentőséggel bír a közös figyelmi jelenet megteremtésében és fenntartásában, segítve ezzel a történettel átadni szándékozott információk feldolgozását. Az osztenzió az a viselkedési forma, amelynek a segítségével az interakciós partner valamit megmutat. Az osztenzív-következtetéses kommunikáció során a kommunikátor magára, illetve az átadni kívánt információra irányítja a partner figyelmét, és feltárja előtte a szándékait. A partner az osztenzív viselkedést észrevéve és feldolgozva következtethet a kommunikátor szándékaira.
Kísérletek igazolják, hogy ha a babát különálló, saját vágyakkal rendelkező személynek, tanulónak tekintik, akkor nyitottan tud hozzáállni a kapott információkhoz. Például, ha a kísérleti személy szemkontaktust teremt, gügyögő hangon beszél, és tárgyakra mosolyog vagy vicsorog, a babák képesek általánosítható tudást szerezni, és ezt a tudást egy másik személyre is kiterjeszteni.
Az optimális relevancia értelmében tehát a választott stimulusnak elég relevánsnak kell lennie ahhoz, hogy a partnernek megérje a feldolgozásába műveleti erőfeszítést fektetni a várható mentális kontextuális hatás érdekében. A kommunikátornak pedig a képességei alapján elvárható legrelevánsabb stimulust kell alkalmaznia a történetmondás közben.
A mesék szerepe a fejlődésben
A mesék, mint kulturálisan releváns tudástartalmak, kiemelten fontosak a gyermekek fejlődésében. A rendszeres mesemondással a szociális kompetencia, az anyanyelv és a gondolkodás spontán fejleszthető. Az 5-6 éves gyermekek, akiknek szinte mindennap mesélnek, másfél évvel előzik meg mind az értelmi, mind a szociális fejlődésben azokat a társaikat, akiknek nem szoktak ilyen gyakran mesélni. A mesék fejlesztik az érzelmi intelligenciát, és lehetőséget biztosítanak a gyermekek számára a tudattalan feszültségek levezetésére, a szorongások feldolgozására.
A mesék pedagógiai és terápiás eszközként is alkalmazhatók, segítve például a veszteségélmény feldolgozását, a dackorszak kezelését, vagy egy testvér érkezésének elfogadását. A népmesék, mint az évszázados tudást reprezentáló narratívák, tartalmazzák azt a komplex tudásanyagot, amely nemzedékről nemzedékre terjed.
A mesehallgatás mint kulturális tanulás feltételezi, hogy az embernek van egyfajta sajátos hajlandósága a releváns kulturális tudás spontán átadására. A mesék értéséhez és segítő erőként való használatához elengedhetetlen a teremtő képzelet nyelvének ismerete, amit éppen a rítusokkal, mondókákkal, dalokkal, találós kérdésekkel és találós mesékkel igyekszünk aktiválni.
A mesemondási szituációban a megfelelő osztenzív ingerek, mint a mesemondó dajkanyelvi prozódiát alkalmazó szövegmondása és a szemkontaktus fenntartása, döntő jelentőséggel bírnak a közös figyelmi jelenet megteremtésében és fenntartásában.
Kutatási módszerek a CEU Babalaborjában
A CEU Babalaborjában zajló kutatások során a babák agyműködését monitorozzák idegtudományi módszerekkel, például a babák fejére helyezhető EEG-sapkával. Így megállapítható, hogy a kicsik meglepődnek-e bizonyos információkon. Egy másik izgalmas eszköz a közeli infravörös spektroszkópia, amely infravöröshöz közeli hullámhosszú fénnyel világít át a babák agyán. Mivel a pici gyerekeknek jóval kevésbé csontos a koponyájuk, ők különösen alkalmasak erre, és ezzel láthatóvá válik, mennyire aktiválódnak egyes agyi területek.
A babákkal való munka megtervezésekor nemcsak a kutatási szempontokat, hanem a baba szempontjait is figyelembe kell venni. A vizsgálatok során játékos helyzeteket, rövid videókat, társas szituációkat vagy „bábszínházi előadásokat” alkalmaznak, amelyek szórakoztatóak és érdekesek a babák számára. A szülők részletesen tájékoztatást kapnak a kísérletről, és a kutatók igyekeznek lekötni a babák figyelmét, hogy a lehető legjobb adatokat gyűjthessék.
A babák és gyerekek kutatása során elsődleges cél, hogy a gyerekek kimondottan jól érezzék magukat. Ez magában foglalja a bemelegítő játékokat, tréningeket és a teszthelyzeteket, amelyek bár kulcsfontosságúak, csak néhány percet vesznek igénybe a fél órás vizsgálatból.
A bizalom szerepe a tanulásban
A másfél-hároméves kisgyerekek sokkal jobban hisznek a hozzájuk forduló felnőtteknek, mint ha csak véletlenszerűen kapnának információt. Ezek az információk egyébként ellenállóbbak is a változással szemben. Ez szorosan összefügg azzal, hogy mi, felnőttek is tudjuk, hogy a tekintélyszemélyeknek, véleményirányítóknak milyen óriási szerepe van abban, hogy bizonyos vélekedéseink stabilizálódjanak és ellenálljanak az ellenvéleményeknek.
A biztonságosan kötődő gyermekek előnyben részesítik anyjuk nézőpontját, amennyiben azonban a szemmel látható bizonyítékok anyjuk ellen szólnak, akkor képesek megváltoztatni álláspontjukat. Az elkerülő kötődésű gyermekek kevésbé hisznek anyjuknak, mint a biztonságosan kötődők, különösen, ha az anyának nem volt igaza, de semleges helyzetben sem részesítik előnyben az anya nézetét az idegenéhez képest. A szorongó gyerekek akkor is az anyjuknak adnak igazat, hogyha anyjuk tévedett, hiszen bizalom híján nem lehetséges új információ befogadása, vagy annak általánosítása. Fonagy szerint a mentális problémák a bizalom elvesztésében gyökereznek.
A pszichoterápiában, Fonagy szerint, az a lényeg, hogy a terapeuta olyan modellt alkalmazzon, amely a tanuló számára elfogadható, és osztenzív jelölésként szolgálhat. A páciens nem az elméletet tanulja meg, hanem azt, hogyan lehet bizalommal kommunikálni egymással, hogyan lehet egymástól tanulni, hogyan lehet másokat és magunkat megérteni. Nem a terápiás találkozások gyógyítanak önmagukban, hanem az, hogy az ott tapasztaltak általánosíthatóvá válnak.