Cseh Tamás a magyar zene egyik kimagasló alakja volt, akinek életműve a magyar dalszövegírás és előadóművészet csúcsát képviseli. A halála után is rendkívül aktuális és elgondolkodtató dalai generációk számára nyújtottak és nyújtanak ma is kapaszkodót a világ megértéséhez.
Cseh Tamás, a „dalszerző” és előadó
Cseh Tamás nem volt „igazi dalszerző” a szó szigorú értelmében, hiszen a szövegeket Bereményi Géza írta. Mégis, a dalok zeneisége, a dallamok belőle jöttek, és az a fajta szoros alkotói munka, amit Bereményi Gézával folytattak, egy kivételes helyzetet teremtett. Hol egyikük, hol másikuk volt a médium, akin keresztül érkezett az ihlet, majd közös alkotással, mindig egy légtérben születtek meg a végeredmények. A dalokban egymás jobbik részei voltak. Sokszor elmondták, egy angyal szállt keresztül a szobán az első dal megírásakor, de egészen biztos, hogy az összes többi jól sikerültnél is.
Az előadó Cseh Tamás pedig végképp kivételes jelenség. Az ő előadása közben születtek meg ezek a szövegek, minden este, minden színpadon. A Cseh-Bereményi-dalok Cseh előadásában ugyanazt a szintet képviselik, amit Georges Brassens, Fabrizio De André, Leonard Cohen tudott dalaik előadása közben. Bereményi Géza dalszövegei, dalszöveges életműve a legkiemelkedőbb a magyar nyelvű dalszövegírók között. Benne van minden, tőle tanultak a későbbi legjobbak is.
Az első dalok és a kezdetek
1970 decemberében (minden bizonnyal akkor) született Az ócska cipő című első dal, aztán a következő években sok száz másik, amik később mindenféle lemezek anyagát képezték, vagy épp be sem mutatták azokat, hogy majd évtizeddel később is felbukkanhassanak műsorokban, lemezeken, koncerteken.
Cseh Tamás a fővárosban született 1943-ban. Kézügyességéből és tehetségéből adódóan életének első szakaszában a művészetek vizuális területéért rajongott, egészen addig, amíg főiskola választása elé nem került. Először a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, majd az egri Tanárképző Főiskola rajztanári szakán, később pedig a Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább tehetségét. Ezek után hét évig tanított rajzot egy kőbányai általános iskolában, majd a '70-es években összesodorta az élet Bereményi Gézával, amely találkozás után soha többet nem vett ecsetet a kezébe.
„Minden itt kezdődött. Itt született meg 1971 elején Az ócska cipő, majd Antoine és Désiré, akiket majd fél évig pihentettünk. Aztán egyszer csak megelevenedett a két különleges figura, valahogy belekövetelték magukat a dalokba.” Az első dal megszületése után lementek a közeli kocsmába inni néhány pohárral. „Úgy döntöttünk, hogy fele-fele arányban fizetjük a számlát, hiszen akkor már szerzőpáros voltunk, így aztán összeraktuk a pénzünket és kettéosztottuk.” Cseh Tamás és Bereményi Géza másfél éves együttélése alatt szinte minden nap született egy mű: Bereményi írta a szöveget, Cseh alkotta zenévé. Első estje a Dal nélkül címet viselte, melyet az Ad Libitum együttes közreműködésével valósítottak meg.
Lemezek, koncertek, életérzés
A Cseh Tamás diszkográfia egyedülálló módon tükrözi a 20. század második felének Magyarországát, különösen Budapestet. Ha valaki évtizedek múlva meg akarja ismerni, milyen volt élni a hatvanas-hetvenes években, vagy akár a rendszerváltás utáni időszakban, Cseh Tamás lemezein az egyik legpontosabb, legtöményebb választ kaphatja.
Antoine és Désiré
Az első dalest - Bereményi gondos összeállításában, mintha konceptlemezt építene - 1973-ban zajlott a 25. Színházban (sajnos csak archív koncertlemezen jelent meg 2009-ben, stúdiófelvétel ennek a műsornak nem őrzi nyomát). A következő években ez az est variálódott, majd 1974-ben Cseh Tamás összebarátkozott Másik Jánossal és megszületett egy formátum, ami már túl jó volt ahhoz, hogy ne legyen belőle lemezanyag: két ember egyként szól önmaga jobbik részét jelképező nővéréhez egy levélen keresztül. Az igen népszerű 1976-os műsor aztán 1977-ben lemezen is megjelenhetett végre. És erről a lemezről nehéz újat mondani, széles körben úgy tartják, hogy ez az egyik legjobb magyar album.
Levél nővéremnek
Ez is konceptlemez, sőt igazából a legtöbb az volt. A két archaikus Cseh-Bereményi-alak, Antoine és Désiré történetei állnak össze az előzőnél némileg jelenidejűbb dalfüzérré. A barátság mindenkori egyik lehetséges története, a szocializmus nyomora, az ember önmaga létére eszmélésének filozofikus igényű gondolatmenete van benne. És az, hogy mindezeken felülemelkedve, ezekkel együtt, mi az, ami miatt érdemes élni. Akkor jelen idejű volt, mára örökérvényű lett. Úgy tudott akkor aktuálisan szólni, hogy közben nyilvánvalóan tud vele azonosulni egy kamasz a kilencvenes évek elején, vagy akár ma is.
Fehér babák takarója
Itt a nők jelentik a rendezőelvet, a Tékozló Fiú végigveszi addigi életét, az életében szerepet játszó nőket, hogy aztán egy eszményi Vőlegény jelenjen meg és vigye el a fehér babákat. Ahogyan a korai műsorokban egyes dalok az akusztikus gitáros kíséret mellett egy szellős kamarazenekarral kaptak hangsúlyokat, úgy a Levél nővéremnek a Cseh gitárjára felelgető Másik zongorájával és megkapó uniszónójukkal szerzett karaktert. Az Antoine viszont még úgy is puritánnak hatott, hogy azon sokkal többen működtek közre színesítő hangszereken. Na, ezekhez képest meg a Fehér babák már végképp dúsan meghangszerelt poplemez (Péterdi Péter volt a hangszerelő-producer). És nagyon változatos poplemez, a korábban csak ki-kitörő stíluskalandok itt szinte a teljes anyagot jellemzik. De ez is jól állt Csehnek. Persze az fontos, hogy az egykori és jelenlegi nők emlékezete közben folyton mélyre és mindig más gondolatkörbe jutnak el a szerzemények. Nosztalgiával leszámolók a dalok, elpazarolt lehetőségekről szólnak, féltékenységről, elvágyódásról, megbánásról, bűnről és azért boldogságról is. Szóval megint csak csupa olyanról, amit bárki átélhet és ezekben a számokban is át tud élni. Ahogyan Antoine-ék is felbukkannak későbbi dalokban, lemezeken, úgy a Levél nővére, Irén is szerepel itt. Átfolynak egymásba a történetek, szereplők, a teljes életmű egy kerek egész.
Műcsarnok
A Műcsarnok szintén a teljesen meghangszerelt dalok módszerével (közreműködik a Bojtorján és sokan mások) mutatja be a magyar és az egyetemes kultúrtörténet néhány fontos alakját. És ez megint egy tökélyre érlelt lemez. Nagyon sok a megrázó, katartikus szerzemény (Arthur Rimbaud elutazik, Petőfi halála, Lee Van Cleef, József Attila, Filmdal), egy szikár arcképcsarnok ez. Ha az előző a nők lemeze volt, akkor ez a férfiaké. Virtus, helytállás, példamutatás. A téma viszont rajtuk keresztül is egyetemes: egy korszak megéneklése, amelyben a valóság idézőjelbe került, a kezek szükségszerűen ökölbe szorulnak és olyan a szembefordulás, amit senkit sem lát. Hogy ez a hetvenes évek vége Magyarországon? Vagy épp 2018 ugyanott?
Frontátvonulás
A Frontátvonulást 1979-ben mutatták be, egy olyan műsor volt, amely szintézist képezett az addigiakból és új minőséget is teremtett. Monodráma volt, Cseh Tamás színészi képességeit felismerve Bereményi írt neki egy minimalizmusában is izgalmasan előadható darabot, amiben a dalok majdhogynem háttérbe szorultak, bár precízen vitték előre a történetet. Arra is kísérlet volt (sok más mások által véghezvitt korabeli kísérlet mellett), hogy meddig lehet elmenni a rendszer megidézésével. A társadalmi tabló, a korabeli Magyarország tűéles képét felrajzoló darab színpadra kerülhetett, de lemezre csak négy évvel később. Új főszereplők vannak: Vízi és Ecsédi, akiken keresztül a tehetetlenség, a reménytelenség valósága csodával felérő módon lesz mégis a remény allegóriája. A záró „Ennek vége, értik?” felkiáltás mi mást hordozott volna, mint annak reményét, hogy egyszer vége lehet minden nyomornak. Például a szocializmusnak is.
„Nagyon régen, már nem is tudom hol, olvastam egy interjút Cseh Tamással, amiből szinte semmire sem emlékszem már, egyetlen dolog azonban szilárdan az emlékezetembe (és a gondolkodásomba) tapadt. Arról a jelenetről beszélt, amikor a Frontátvonulásban Vízi felemel egy poharat, a levegőben tartja, majd egyszer csak elengedi. Talán azért is maradt meg ilyen szilárdan ez a jelenet bennem, mert többször is láttam ezt az előadást, és mindenhol, minden helyzetben pontosan ugyanazt éreztem, mint amit az interjúban Ő említ: hiszem, hogy a pohár a levegőben marad, s aztán felriadok az üvegcsörrenésre.”
Cseh Tamás: Frontátvonulás 9_13
Jóslat
A Frontátvonulás darab majdhogynem felülmúlhatatlan és Bereményi érezhette is ezt, 1982-ben véget vetett a közös dalok írásának. De azért nem hagyta teljesen magára Cseh Tamást, a lemezekre nem került sokszáz dalból néhányat kiválasztva összerendezett egy újabb monodrámát Jóslat címmel még 1981-ben. A darabot az 1983/84-es évadben játszotta Cseh a Katona József Színházban, de ebben már nem volt annyira erős a kohézió, mint a Frontátvonulásban. A lemez részben a műsor dalainak stúdiófelvétele (nem került rá az összes) és némileg a zenei ihletettség sincs - mondjuk - a Műcsarnok szintjén - túl erősen érződnek a felvételeken a korszak szintetizátoros hangszínei, stúdiótechnikája.
Mélyrepülés
Cseh 1986-ban lépett színre új szerzőtársával, Csengey Dénessel és a Mélyrepülés című darabbal, de az előtt még megjelent egy dupla dalgyűjtemény kiadatlan hetvenes évekbeli dalok frissen felvett változataiból. A Mélyrepülés tudatosan a Frontátvonulás és a Jóslat című monodrámák folytatása, a csodás képesség (elemelkedő ország egy dalénekes hangja miatt) is a korábbiak folytatása, de ettől még nagyon is sikerült (és sikeres) darab. Sőt, a közelgő rendszerváltás előszelét hordozó keményebb hangvételű műsor nekem különösen tetszik, a nyilvánvaló okok miatt alulértékeltnek tartom. Egy szintén máig érvényes mese ez reményről, bátorságról, szabadságról, néhány egészen kiváló dallal.
Utószó
A rendszerváltás utáni időszakban Bereményi és Cseh újra együtt dolgozott, ekkor született meg a Levél nővéremnek 2., amely egy metszően éles látlelet a korról. Később a Válogatás az első 4 lemez anyagából, az Új dalok, a Jóslat (eredeti műsor), a Levél nővéremnek (eredeti műsor), az Esszenciális dalok, a Titkos dalok 1-2. és a Ady című lemezek is megjelentek. Az utolsó, életében felénekelt lemeze a Karácsonyi dalok volt.
Cseh Tamás hatása és öröksége
Cseh Tamás a zenei történelem térképén több, mint harminc évig tevékenykedett, amely idő alatt valóságos kultusza alakult ki. Tisztán, őszintén énekelt arról ami a szívét nyomta, még azt is dalba öntötte amit a Kádár-rendszerben nem lehetett kimondani. Munkássága nem merült ki a hangok világában: több filmben is játszott, főszerepet kapott a Nyom nélkül címet viselő krimiben, a Cimbora című televíziós gyermekműsor főcímdalát ő énekelte, A legvidámabb barakk kiállításszínház egyik alkotója valamint a Századunk műsorvezetője volt.
Életét a festészeten és zenélésen kívül egy különös szenvedély is övezte: megszállottan vonzódott az indián kultúrához. 1961-ben, még jóval a zenei karrierje virágkora előtt társaival kisajátítottak egy völgyet a Bakony egyik eldugottabb részén, és “indián területté” nyilvánították. Cseh Tamás Füst a szemében néven vált indiánná, megalakulásuk után több, mint harminc évvel 1997-ben pedig kiadott egy Hadiösvény című regényt, amely illusztrációjában is részt vett. A zenész indiános játéka nem ébresztett olyan békés gondolatokat a ’60-as évekbeli állambiztonság fejében, mint amilyen valójában volt. Megalakulásuk után hat évvel a törzsben már besúgóként működött egy antropológushallgató, akit az indiánok alapvetően a néprajzi kutatásaik segítése érdekében kerestek meg.
Az akkori kultúrpolitika jelszava a három T volt, azaz Támogatott, Tűrt és Tiltott. Cseh Tamás és az akkori rockzene a második, a Tűrt kategóriába tartozott. Korántsem véletlen, hogy míg a „nagy generáció” zenekarai már rendszeresen adtak ki nagylemezeket, az utóbbi együttesek nem is álmodozhattak erről (miközben több tízezres tömegeket mozgattak meg). Cseh Tamás ez alól kivétel volt, az ő lemezei legalább megjelenhettek. De amíg a rockegyüttesek hatalmas tömegek előtt zenéltek, Neki mindig a kis, eldugott klubok jutottak.
A mai, piac-orientált világban nehéz elképzelni, hogy különösebb média-támogatás és zenei kiadványok nélkül hogyan lehetett megélni a zeneiparban. Márpedig Ő kétlem, hogy valaha is húsz embernél nagyobb közönség előtt játszott volna: az Ő zenéje és előadása, jelenléte mindig személyes maradt. Legnagyobb báját és vonzerejét is éppen ez adta: a fél-illegalitás, a szubjektivitás homálya. Volt valami skizofrén a hetvenes-nyolcvanas években: nagyjából mindenki tisztában volt azzal, hogy a dolgok nincsenek rendben, és nagyjából mindenki tisztában volt azzal is, hogy erről nem lehet, nem szabad beszélni. Maradt az irónia, a metafóra és az allegória. Mindannyian virágnyelven beszéltünk, s aki először virágnyelven tanított minket, az Cseh Tamás volt.
Cseh Tamás munkásságát 1993-ban Liszt Ferenc-díjjal ismerték el, 1994-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 1998-ban a Pro Urbe Budapest díjat vehette át Bereményi Gézával közösen. 2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki műfajteremtő előadóművészi teljesítményéért, egy korszak életérzését emlékezetesen tolmácsoló, a hétköznapok prózáját és költészetét egyidejűleg megragadni képes dalaiért. 2008-ban Budapest VIII. kerületének díszpolgára lett, 2009-ben Bakonybél is díszpolgárává választotta, talán erre a címre volt a legbüszkébb. Ugyanebben az évben posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott.
2006-ban diagnosztizáltak nála gyógyíthatatlan betegséget, melynek okán a művész beleegyezett a következő évben meg is jelenő beszélgetőkönyv megalkotásába, amely Bérczes László - Cseh Tamás: Cseh Tamás néven jelent meg. Három évig vívta a harcát a halálos betegséggel, majd 2009. augusztus 7-én sajnos veszített.
tags: #cseh #tamas #feher #babak #takarodoja #lemezborito