A gyermekkorban jelentkező önkárosító viselkedés, mint például a karmolás, harapás vagy ütögetés, aggodalomra adhat okot a szülők számára. Bár sok esetben ez a fejlődés természetes velejárója, fontos megérteni a kiváltó okokat és a lehetséges megoldásokat.
A gyermek viselkedésének megértése
A gyermek viselkedése régóta gondot okozhat, feltételezhetően szenvedést okozva Önnek - és neki. Korábban azt feltételezte, hogy ez csak a kisgyermekkor egy időszakában jellemzően előforduló dacos, ellenkező magatartás ("hiszti"), ami jó esetben idővel enyhül. Annak 10 éves korra valóban meg kellett volna történnie, de az Önök élettörténetében több olyan esemény volt, ami ezt igencsak befolyásolta, megnehezítette.
Gyermeke pici korában elvesztette (ha csak részben is) édesapját, akivel nem derül ki, milyen a kapcsolata, és azóta milyenné alakult, milyen lehetőségük volt azóta kapcsolattartásra. Azután kapott egy nevelőapukát, és hamarosan egy kistestvért is - így nemcsak "trónfosztott" lett anyukájával való kapcsolatában, de egyszersmind "kakukkfióka" is egy új családban! Majd akárhogy is alakult a kapcsolata nevelőapjával, őt is el kellett veszítenie, engednie. Mindezekkel kapcsolatban kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget élhetett meg, hiszen az ilyen eseményekre a gyermekeknek többnyire édeskevés hatása tud lenni.
Mit tehet hát? Ordít, toporzékol, hiszen dühös a világra, és sok fájdalma van: haragszik az édesanyjára, aki erről "tehet", az édesapjára, aki cserbenhagyta őt (?), a nevelőapjára, aki "betolakodott" az életükbe, majd "eltűnt" - de kistestvérét, az anyát "bitorló" konkurenciát itthagyta...
A viselkedés okai a fejlődési szakaszokban
A legtöbb szülő megijed, amikor ütöget, harap a baba. Szerencsére a probléma orvosolható, ha ismerjük a lelki fejlődés szakaszait. A legtöbb szülő megtapasztalja, hogy rúg, csíp, karmol a baba a különböző fejlődési időszakokban. Ez gyakran olyan kellemetlen helyzetekhez vezet, hogy aggódunk, mikor más gyerkőcök közé visszük csemeténket. Jó hírünk van, egyáltalán nem kell kétségbe esni, hiszen ez egy természetes fejlődési folyamat, amit könnyen kezelhetünk az intelligencia fejlesztésével.
Amikor előbújnak az első fogak, a baba harapdálni kezd. Fogzás: Így próbálja enyhíteni a fájdalmat. A harapás mellett gyakori, hogy ütöget, csapkod a baba, ami szintén kellemetlen tud lenni. De miért ütöget, miért morog a baba? A leggyakoribb ok a kíváncsiság, a kísérletezés iránti vágy. Így feszegeti a határokat, figyeli a reakciókat.
A szeparációs szorongás 8 hónapos korban alakulhat ki először, amikor igazán kinyílik gyermeked számára is a világ. Ez sokszor megijeszti a kicsiket, ezért ezzel a viselkedéssel próbálják normalizálni a felgyorsult eseményeket. Ez gyakorta magától rendeződik, de előfordul, hogy 1-1,5 éves korban újra előjön.
A tipegő kor, ez a varázslatos és egyben kihívásokkal teli időszak, minden család életében különleges fejezetet nyit. Gyermekünk ekkor fedezi fel a világot, saját akaratát, és persze a saját határait is. Sok szülő számára azonban ez a felfedezés gyakran úgy tűnik, mintha egy folyamatos kísérletezés lenne a szülői türelem és a felállított szabályok tűrőképességével. Amikor a kisgyermek nap mint nap feszegeti a határokat, az bizony megterhelő lehet.
Miért feszegeti a tipegő a határokat? Ahhoz, hogy hatékonyan reagáljunk gyermekünk viselkedésére, elsőként meg kell értenünk, mi húzódik a háttérben. A határfeszegetés nem rosszindulatból fakad, sokkal inkább egy normális és elengedhetetlen fejlődési szakasz része. Ez az időszak a gyermek önállósodásának kezdete, az én-tudat ébredése. A kisgyermek ekkor ébred rá, hogy ő egy különálló személy, saját gondolatokkal, érzésekkel és akarattal. A kíváncsiság hajtja őket. A világ tele van újdonságokkal, és a tipegők mindent meg akarnak érteni. Mi történik, ha hozzáérek ehhez? Mi van, ha nem hallgatok anyára? Mi a következménye annak, ha nem eszem meg a vacsorát? Ezek a kérdések nem szavakban, hanem tettekben nyilvánulnak meg.
A kontroll iránti igény is erős ebben a korban. A tipegők életében sok minden történik, ami felett nincs irányításuk: mikor esznek, mikor alszanak, mit viselnek. A határfeszegetés számukra egy módja annak, hogy valamennyi kontrollt szerezzenek, hogy érezzék, van beleszólásuk a saját életükbe. Gyakran előfordul, hogy a kommunikációs készségek még nem érik el azt a szintet, hogy a gyermek szavakban fejezze ki az érzéseit, szükségleteit. Frusztrált, fáradt, éhes vagy épp túl sok inger éri? Mivel nem tudja elmondani, viselkedésével jelzi.
Végül, de nem utolsósorban, a tipegők a figyelmet is keresik. Számukra mindegy, hogy pozitív vagy negatív figyelmet kapnak, a lényeg, hogy észrevegyék őket. A határfeszegetés nem rosszindulat, hanem a gyermek fejlődésének elengedhetetlen része.
A határfeszegetés nem mindig egyértelműen azonosítható. Sokféle formát ölthet, és fontos, hogy a szülők felismerjék ezeket a jeleket, hogy időben és megfelelően tudjanak reagálni. Talán az egyik leggyakoribb megnyilvánulása a határfeszegetésnek a folyamatos „nem” mondogatása. Bármire is kérjük a gyermeket, a válasz szinte reflexszerűen „nem” lesz. Ez az ellenállás nem feltétlenül a konkrét kérés ellen szól, hanem a saját akarat érvényesítésére tett kísérlet. Az ellenállás megnyilvánulhat abban is, hogy a gyermek nem hajlandó együttműködni a mindennapi rutinokban. Az öltözködés, a fogmosás, az alvás előtti készülődés mind-mind harctérré válhat.
Sokkal nehezebben kezelhető, amikor a határfeszegetés fizikai formát ölt. A tipegők, akiknek még hiányzik az impulzuskontrollja és a megfelelő szókincse az érzelmek kifejezésére, gyakran nyúlnak fizikai cselekedetekhez. Ha egy másik gyermek elveszi a játékát, vagy a szülő nem adja oda azonnal, amit szeretne, előfordulhat, hogy üt, harap, lök. Fontos megérteni, hogy ez a viselkedés nem a gonoszság jele, hanem a tehetetlenségé és a dühé, amelyet a gyermek még nem tud másképpen kezelni.
Amikor a gyermek folyamatosan hozzányúl a tiltott tárgyakhoz, felmászik a bútorokra, ahová nem szabadna, vagy éppen kiszalad az úttestre, az egyértelműen a határok feszegetése. Ezzel nemcsak a szülői türelmet teszteli, hanem a saját biztonságát is kockáztatja. Ez a viselkedés különösen veszélyes lehet, ezért azonnali és következetes reakciót igényel.
A hiszti a tipegő kor egyik leghírhedtebb jelensége, és gyakran a határfeszegetés leglátványosabb formája. Amikor a gyermek nem kapja meg, amit akar, vagy frusztrált, dührohamot kaphat. Dobálja magát a földön, sikítozik, rugdalózik. A hiszti kezelése rendkívül megterhelő, de létfontosságú, hogy a szülő megőrizze a nyugalmát és következetes maradjon. A hiszti nem a szülő ellen irányul, hanem a gyermek belső küzdelmének külső megnyilvánulása.
Tünetek, amelyek pszichológiai problémákra utalhatnak
A gyermek dühkitörései mindig kellemetlenek a szülők számára. Van azonban öt olyan figyelmeztető jel, mely arra utal, hogy gyermeke dühkitörései mögött pszichológiai problémák húzódnak meg - állítják a Washington Egyetem kutatói. A kutatók azt tapasztalták, hogy azoknak a gyerekeknek a dühkitörései, akik betegek, különböznek az egészségesek dühkitöréseitől. Öt különféle hiszti-rohamot különböztettek meg, melyek különböző diagnózisokhoz kapcsolódnak. Normális gyerek esetében csak időnként találkozunk ezekkel a hiszti fajtákkal, ám a problémás gyerekeknél szinte minden alkalommal:
- Agresszió a nevelő, tárgyak, esetleg mindkettő iránt. Noha a gyerekeknél nem ritka, hogy esetleg meg akarják ütni az édesanyjukat, mert az nem vesz nekik fagylaltot, ha ez az elmúlt 10-20 hiszti jóval több, mint felénél jelentkezett, az arra utal, hogy gyermekének destruktív személyiségzavara van.
- Önbántalmazás. A depressziós gyerekek, illetve azok, akiknél a depresszió a destruktív személyiségzavarral keveredik, sokkal nagyobb valószínűséggel harapják vagy karmolják magukat, esetleg verik a fejüket a falba vagy rugdosnak kemény dolgokat azzal a céllal, hogy megsértsék a lábukat, mint a többiek.
- Gyakori dühkitörések. Azok a gyerekek, akiknek havi 10-20 dühkitörése van otthon, vagy napi ötnél több házon kívül, azt jelzi, hogy a gyermeknek komoly problémái vannak.
- Elhúzódó kitörések. Egy olyan gyerek azonban, akinek a hisztije több mint 25 percig tart, komoly gondokkal küzd. Egészséges gyereknél is előfordulhat, hogy egy dühkitörése akár egy órán át is elhúzódik, de a következő már csak 30 másodpercig tart. Az érzelmileg sérült gyerekeknél az esetek 90 százalékában több mint 25 perces dührohamokkal kell számolni.
- Képtelenség a hiszti utáni megnyugvásra. A beteg gyerekek képtelenek egyedül megnyugodni, mindig külső segítségre van szükségük ahhoz, hogy lehiggadjanak.
A hiszti során a gyerekben kétféle intenzív érzés kavarog: egyrészt extrém harag, másrészt pedig extrém szomorúság és csalódottság. A dührohammal járó verekedés, rugdosódás, kiabálás mind a haraggal függ össze, míg a sírás, nyafogás, a maguk földhöz-vágása mind a szomorúsághoz kapcsolódik.
Mit tehet a szülő?
Ha mégis megtörténik, próbálj arra koncentrálni, hogyan segíthetnél neki legközelebb! Távozz angolosan! Ha nem kerítesz a búcsúzkodásnak nagy szerepet, észre sem fogja venni, hogy elmentél. Hagyd, hogy kövessen! Ha térre van szükséged valamelyik feladathoz, például a főzéshez, válassz neki játékot, amivel le tudod őt foglalni!
A legtöbb esetben a gyermek dühkitörései, karmolásai a fejlődés természetes részei, de fontos, hogy a szülők megértsék ezeket a viselkedésformákat, és megfelelően reagáljanak rájuk. A következetesség, a nyugalom és a pozitív megerősítés kulcsfontosságú a gyermek egészséges fejlődésében.
A szülők gyakran hajlamosak arra, hogy akkor figyeljenek fel gyermekükre, amikor rosszul viszik. Pedig a pozitív megerősítés sokkal hatékonyabb eszköz a kívánt viselkedés kialakításában, mint a folyamatos tiltás vagy büntetés. Amikor gyermekünk jól viselkedik, azonnal dicsérjük meg.
A tipegőknek szükségük van a szülői figyelemre. Ha azt tapasztalják, hogy a jó viselkedésükre is figyelmet kapnak - egy ölelés, egy mosoly, egy közös játék -, akkor kevésbé lesz szükségük arra, hogy a rossz viselkedéssel próbálják felhívni magukra a figyelmet.
A természetes és logikus következmények célja nem az, hogy a gyermek rosszul érezze magát, hanem az, hogy megtanulja a felelősséget a tetteiért, és megértse, hogy minden cselekedetnek van eredménye. A természetes és logikus következmények a legjobb tanítók.
A tipegők gyakran azért feszegetik a határokat, mert nem tudják megfelelően kezelni vagy kifejezni az érzéseiket. A düh, a frusztráció, a félelem vagy a szomorúság túlterhelheti őket, és viselkedésükben nyilvánul meg. Tanítsuk meg a gyermeknek az érzések szavait. Használjuk a „boldog”, „szomorú”, „mérges”, „frusztrált”, „féltékeny” szavakat a mindennapi beszélgetéseink során. Ez segít a gyermeknek abban, hogy azonosítsa a saját érzéseit, és megértse, hogy azokat meg lehet nevezni.
Fontos, hogy a gyermek érezze, az érzései elfogadottak és érvényesek, még akkor is, ha a viselkedése nem az. Ne mondjuk azt, hogy „Nincs miért sírnod!” vagy „Ne légy mérges!”. Az érzések validálása nem azt jelenti, hogy engedjük, hogy a gyermek mindent megtegyen az érzései hatására. A viselkedésnek továbbra is vannak határai, de az érzéseket el kell fogadni.
Miután a gyermek azonosította az érzéseit, meg kell tanítanunk neki, hogyan kezelje azokat. Mutassunk példát a saját életünkben is. Az érzelmi intelligencia része az empátia is. Amikor a gyermek megbánt valakit, vagy rosszul viselkedik, segítsük neki megérteni, hogyan érezheti magát a másik. „Látod, Bence most szomorú, mert elvetted a játékát. Ez segít a gyermeknek abban, hogy mások érzéseire is odafigyeljen, és megtanulja, hogy a tetteinek következményei vannak másokra nézve is.
Gyermeke érzelmeinek megértése: Fejlődésen alapuló megközelítés | Catherine Mogil, PsyD | UCLAMDChat
Amikor a gyermekünk ebben az életkorban van, különösen fontos, hogy mi magunk is elgondolkodjunk azon, hogyan vezetjük le az indulatainkat és megtaláljuk azokat a módokat, ahogyan ki tudjuk adni őket.
Ha gyermeke hisztizik, ne érezze magát egyedülinek ezzel a problémával! Tízből hét 18 és 24 hónap közötti gyermeknél előfordul, illetve a 3 és 5 év közöttiek háromnegyedénél.
A gyermek egészen kicsi korában is inkább magát „bántja” és később is jellemző lehet rájuk pl. a körömrágás. A rászólás ilyenkor nem használ, sőt gyakran inkább csak megerősíti a gyerekben, hogy ő ilyen „csapkodós gyerek” és még inkább csinálja majd. Ettől a kicsi meglepődik és nem kellett sokadszorra is azt mondnod, hogy „nem”, „nem szabad”, „ne csináld”.
Amikor látod, hogy haragszik, dühös, mondd ki az érzelmet, amit érez, hogy benne is tudatosuljon, pl. „Tudom, hogy most dühös vagy” és adj neki iránymutatást, mit csináljon ahelyett, hogy magát csapkodja.
Mikor forduljunk szakemberhez?
Orvosi értelemben a megfelelő segítség gyermekpszichiátriai kivizsgálás lehet, amit - ellátási körzettől függően - kezdeményezhet. Arra bátorítom, hogy legyen türelmes és belátó önmagával és gyermekével szemben is - szánjon most időt és energiát arra, hogy a sok kimerítő változás után "rendet tegyen" az életükben, hogy megerősödött szeretetben, biztonságban, bizalommal indulhassanak tovább.
Két lehetőség közül választhat. Az egyik, hogy a gyermeket egy, a családi hátteret is részletesen elemző, neuropszichológiai vizsgálatnak vetik alá. A másik lehetőség, hogy pszichológushoz viszi a gyereket, aki az érzelmi kitörésekre fókuszál, a családi háttér figyelembevétele mellett.
A legtöbb esetben a gyermek viselkedése a fejlődés természetes velejárója, de ha aggodalomra ad okot, vagy ha a fent említett tünetek bármelyikét tapasztalja, érdemes szakember segítségét kérni.