Néhány kattintás és tömérdek tipp zúdul a nyakunkba azzal kapcsolatban, hogyan befolyásolhatjuk a megfoganó babánk nemét. De miért van ezekre szükség? Vélemény a „gender disappointment" jelenségről.
A kismama, gömbölyödő hasát simogatva, lelki szemei előtt látja, amint a copfos kislánnyal süteményt süt, babázik, majd, ha nagyobb lesz, a legjobb barátnőkként hallgatja meg lányát, aki az első szerelmekről, csalódásokról és álmokról mesél. Elérkezik a 16. hét, és az anyuka elkeseredik, amikor kiderül, hogy trónörökös érkezik a családba. Jogosan érez ilyenkor dühöt és csalódottságot? A legtöbben egy ehhez hasonló helyzetben igen erős önmarcangolásba kezdenek, és bűntudat emészti őket, amiért nem tudnak felhőtlenül örülni a kis jövevénynek. De mégis miért van ennyire fontos a nem, és hogyan hat a „gender disappointment”, vagyis a gyermek neme miatti csalódottság a későbbi szülő-gyermek kapcsolatra? Egyáltalán hat rá?
Nem vagy egyedül…
Akár a közvetlen környezetedben is találkozhattál már olyan édesanyával, aki csalódott volt, amikor kiderült, ellenkező nemű babával várandós, mint amilyet megálmodott. Az interneten számos blog és fórum foglalkozik ugyanezzel a témával. Az elhangzó mondatok kísértetiesen hasonlóak: „Nem tudom, hogyan viseltem volna el, ha fiam születik, mindig is lányos anyukának tartottam magam”, „Én nem értek a lányokhoz, bátyókkal nőttem fel, nem nekem való a csillámpónis életérzés”, valaki pedig a lelkiismeretfurdalásáról számolt be: „Miután kiderült a babánk neme, egész álló nap csak sírtam. De már megnyugodtam. Őszintén szólva kicsit szégyellem is magam, hisz a kisbabánk egészséges, én pedig örülök annak, hogy szülhetek!” Az tehát nyilvánvaló, hogy a jelenség, a „gender disappointment” valóban létezik, sőt, elég gyakori.
De a témával kapcsolatban mindenekelőtt azt érdemes leszögezni, hogy teljesen normális, ha egy anya így érez.
Az igazság az, hogy sokszor a család se könnyíti meg a helyzetet a friss szülők számára. Érthető, hogy minden családtagnak van saját elképzelése arról, hogy milyen legyen az unoka, unokahúg vagy éppen a keresztgyermek. Lehet, hogy a nagypapa a teadélutánokat megunva már igencsak vágyik egy izgő-mozgó focistára a családba, de lényeges észben tartani azt, hogy ez nem a nagypapa élete. Ugyanez igaz a társadalom részéről érkező elvárásokra is.
Néhány helyen a világon még ma is tartja magát az az abszurd elképzelés, hogy a fiúgyermekek értékesebbek a lányoknál. Még ha ezzel a legtöbben nem is értenek egyet, alantas módon, tudat alatt mégis sokan magukévá tehetik ezt a gondolatot. Nagy nyomás érkezhet kívülről, aminek nehéz ellenállni, azonban bőven elég leküzdeni az embernek a saját elvárásait, nemhogy még plusz 4-5 ember vágyainak megfelelni.
Már láttad magad előtt…
Mégis honnan jönnek ezek a belső elvárások? Vannak, akik már kislánykoruk óta álmodoznak arról, milyen lesz, ha majd egyszer saját családjuk lesz. Milyen színű lesz a haja, szeme a kicsinek, mennyire lesz barátságos, miket fognak majd együtt csinálni. Tehát a fejükben megalkotnak egy saját igényeikre szabott fantáziaképet a születendő gyerekről.
Ezzel csak egy baj van: valószínűleg egyáltalán nem olyan lesz majd a baba, mint amit a magányos délutánokon lelki szemeik előtt elképzeltek. Hiszen amikor megszületik, már egy kész kis személyiségcsomag érkezik vele együtt. Egy gyermek nem azért jön a világra, hogy beteljesítse a szülő vágyait, hanem azért választ például téged szülőnek, hogy végigkísérd az úton, és elfogadd őt olyannak, amilyen. Nem a képzelet szüleménye, hanem önálló személyiség.
Hogyan hat ez később?
A kutatók már egy ideje foglalkoznak azzal a témával, hogy a születés előtt mennyire tudják átvenni a gyerekek az anya hangulatát, érzéseit. A kis pocaklakók nagyon szenzitíven reagálnak arra, amit az édesanya a 9 hónap alatt átél. Felmerül hát a kérdés: hogyan befolyásolja a „gender disappointment” a baba fejlődését, és a majdani szülő-gyermek kapcsolatot?
Néhány szakember meglátása az, hogy a „gender disappointment” megnehezítheti a kötődést szülő és gyermek között, míg mások azt mondják, a születést követően ennek nincs semmiféle számottevő negatív következménye. Bármelyik tábornak is hiszel, abban biztosan te is egyetértesz, hogy a gyerekek, ha bármit is megéreznek az anyában zajló érzelmekből, akkor az biztosan a stressz és megfelelésvágy.
Igaz, az érzelmeknek nem igazán lehet megálljt parancsolni, de nem is az a lényeg, hogy eltemesd valahova mélyre, majd ne vegyél tudomást a téged nyomasztó gondolatokról, hanem az, hogy megtanuld helyén kezelni őket:
1. Fogadd el a negatív érzéseket
A legjobb egyből szembenézni a dologgal: vállald fel, hogy nem csattansz ki az örömtől az ultrahang felvétel után. Ki is mondhatod hangosan vagy megbeszélheted a pároddal, szüleiddel, bárkivel, mert ez már az első lépés a feldolgozás felé vezető úton. Ha elmenekülsz előle, akkor csak még nagyobb bűntudattal kell majd megbirkóznod. És nem, nem vagy rossz ember, amiért így érzel.
2. Gyász
Adj időt magadnak. Nem egyik percről a másikra múlik el a csalódottság, hanem hosszú idő lesz amíg magadhoz idomítod ezt az új élethelyzetet. Ez egy gyászfolyamat, még ha nem is tűnik annak. Elképzeltél egy kisbabát, akit el kell engedned, hogy helyet adhass a valódi gyereknek, aki feltétel nélküli szeretetet vár tőled. Mindenki másképpen birkózik meg a gyásszal: van, aki levelet ír, van, aki hagy időt a sírásra, szomorkodásra, de egy a lényeg: ne siettesd.
3. Átkeretezés
Mikor már megtörtént a feldolgozás oroszlánrésze, akkor ideje az átkeretezésnek. Gondolkodj el azon, mi a jó ebben az új helyzetben. Mi az, amiért mégis örülhetsz, hogy fiú vagy éppen lány lesz a kisbabád? Még ha csak olyan apróságok jutnak is eszedbe, mint jó lesz majd a harmadik kisfiúnak megörökölni a nagytesók játékát, ruháit és nem kell egyedül és kitaszítva éreznie magát lányként, már az is egy lépés, hogy megbarátkozz azzal, amit a természet szánt neked. Ha pedig semmi sem segít, csak gondolj arra, hogy abban a csodálatos percben, amikor először megpillantod majd a babádat, és ő rád néz a tündéri szemeivel, biztos lehetsz benne, hogy nem fogod tudni nem szeretni.
Manapság egyre nagyobb tabu beismerni, ha nem vagy kibékülve a születendő babád nemével. Végül is csak az számít, hogy egészséges legyen, nem igaz? Bár sokan nem beszélnek a csalódásukról, egyes becslések szerint minden ötödik szülő tapasztal hasonló érzéseket. De kinek jutna eszébe előhozakodni ezzel, amikor másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak? Mivel szégyenkezel a reakciód miatt, inkább megpróbálod elrejteni a szomorúságodat - még önmagad elől is. Pedig az ideális gyerekről alkotott fantáziák elengedése tudatosságot igénylő, rendkívül fontos folyamat: gyászmunkával járhat, de csak így tudod majd a saját egyediségében szeretni azt az embert, akit nevelni fogsz.
Legkésőbb a huszadik hét környékén a legtöbben megtudják, várhatóan milyen nemű gyerekük fog születni. Ez a pillanat azonban korántsem mindenkinek örömteli. Vannak, akik elkeserednek, félelmet, dühöt, haragot éreznek, miután kiderült, hogy a babájuk nem olyan nemű lesz, mint amilyennek elképzelték, vagy amilyenre vágytak. Előfordulhat, hogy elidegenednek a várandósságtól, megbánják az egészet, elvesztik a motivációjukat, a társukat hibáztatják, vagy meginognak abban, mennyire fogják tudni szeretni az újszülöttet.
Teljesen természetes, hogy a fogantatás pillanatától kezdve fantáziálunk a gyerekünkről. Sőt, van, aki már sokkal hamarabb elkezdi: egészen fiatalon rendszeresen elképzeli, milyen lesz a kisfia vagy a kislánya, hogy fog kinézni, miket fognak majd együtt csinálni. Beszélget erről a partnerével, neveken gondolkodnak, együtt tervezgetnek.
Személyes preferenciák.
Lehet, hogy valaki mindig is egy kisfiúról álmodozott, akivel focizhat és barkácsolhat, vagy egy kislányról, akit szép ruhácskákba öltöztethet. Előfordulhat az is, hogy az egyik nem képviselőivel kevésbé érzi magát biztonságban vagy kényelmesen, ezért másmilyen nemű gyereket preferálna. Vagy férfiként konfliktusai voltak az apjával, így lányt szeretne, nőként az anyjával, ezért inkább kisfiút, nehogy a múlt megismételje önmagát.
Társadalmi nyomás.
A legtöbb kultúra a mai napig többletértéket tulajdonít a férfi nemnek. Sok helyütt verbális vagy akár fizikai agresszió is éri azokat a nőket, akik nem „tudnak” fiút szülni. A belsővé tett elvárások miatt ők maguk is kudarcként élhetik meg ezt a véletlent, hiába nincs hatalmuk befolyásolni a folyamatot (még ha próbálkoznak is különféle, nem is mindig veszélytelen házi praktikákkal). Mivel a vezetéknév apáról fiúra száll, sok férfi tart attól, vele együtt a neve is kihal, ha csak lányai lesznek (érdekes, ez a félelem még az egészen gyakori vezetéknevek esetén is fennáll). Más szülők arra vágynak, hogy kisfiúk és kislányuk is legyen, hogy minél szélesebb körű tapasztalatokat szerezzenek a gyereknevelés örömeiből.
Az ismeretlentől való félelem.
Lehet, hogy a családodban csak lányok voltatok gyerekek, vagy csak fiúk. Ebben az esetben újszerű feladat lehet egy olyan baba érkezése, akinek a várható neme különbözik a tiedtől és a tesóidétól. Ez bizonytalanságot kelthet benned: mi van, ha nem lesz bennetek semmi közös, vagy nem fogsz tudni ráérezni a szükségleteire? Így is elég jó szülője tudsz lenni? Sokan úgy vélik, mélyebben meg tudják ismerni a velük azonos nemű gyereket, hiszen óhatatlanul hasonló tapasztalatok érik őket. Ugyanakkor fontos emlékeztetni magad arra, hogy a te megoldásaid korántsem biztos, hogy az ő megoldásai lesznek.
Érdemes a mélyére nézned, miről szól a gyerek neme miatti csalódásod. Ha aggodalmak gyötörnek azzal kapcsolatban, mennyire fogsz tudni kötődni a babához, vagy akár évekkel később tapasztalsz nehézségeket ezen a téren, ajánlott beszélgetned egy szakemberrel. Az érzéseidet nem te irányítod, így természetesen szégyenkezned sem kell miattuk. Az viszont a te felelősséged, mit kezdesz velük. Minél korábban fordulsz segítségért, annál jobb, de sohasem késő!
Ha közelebbről megnézzük, az egyik nem iránti határozott preferencia mögött sokszor éppen az áll, hogy a szülő jót akar a gyerekének. Mit jelent ez? Azt, hogy szeretné a saját pozitív tapasztalatait újratermelni a kicsi életében, a potenciális negatív tapasztalatoktól pedig megóvni. A hangsúly itt a „saját” szón van: a szülő abból indul ki, hogy vele mi történt, törekvéseit részben az élményeinek a feldolgozatlansága táplálja, részben pedig az a feltételezés, hogy az azonos nemű gyermek sorsa hasonló lenne az övéhez. Ami elmarad, az az, hogy a szülő meglássa a tőle független, egyedi sajátosságokkal bíró, autonóm individuumot a gyerekben.
Jó eséllyel az eddigiekből is érzékelted, hogy a baba neme miatti csalódás középpontjában gyakran - ha nem is mindig tudatosan - az a meggyőződés áll, hogy bizonyos tevékenységeket csak bizonyos nemű gyerekkel lehet végezni, illetve bizonyos tulajdonságok csak bizonyos nemű gyerekeket jellemezhetnek. Azt a hiedelmet, amely szerint a kromoszómáink, valamint a külső-belső nemi szerveink a legkorábbi időktől kezdve meghatározzák az érdeklődésünket, a lelki alkatunkat és a viselkedésünket, nemi esszencializmusnak hívjuk. Ezzel az érveléssel két probléma van. Az egyik, hogy bebetonozza a nemi hatalmi különbségeket, hiszen a férfiak helyét a közéletben és a munka világában jelöli ki, míg a nőknek a gondozási feladatok ellátását rendeli el. Ahogy az Gina Rippon kognitív idegtudós nagy hatású könyvéből is kiderül (The Gendered Brain, korábban a Díványon írtam róla), a férfi agy-női agy elképzelés olyan mítosz, amelynek hátterében tudományos torzítások állnak. Létezhetnek ugyan fokozatbeli eltérések a két nem agya között, de ezek egyrészt nem jelentenek minőségbeli különbségeket, másrészt elsősorban az a kényszerpálya okozza őket, amire a társadalom már újszülöttkorukban ráállítja a kisfiúkat és a kislányokat, a kék és a rózsaszín rugdalózótól kezdve. Amikor megszületünk, az agyunk meglehetősen plasztikus: szerkezetét és a neuronok közti kapcsolatokat jórészt a minket érő ingerek alakítják.
Előfordulhat, hogy a fenti bekezdéssel nem értesz egyet, merőben más nézeteket képviselsz, vagy bármilyen okból nem akarod befogadni az abban leírtakat. Lehet, hogy kislány lesz, de utálja a szoknyákat, nem érdeklik a babák, és úgy kell becserkészni, hogy meg tudd fésülni. Talán imád majd focizni, fára mászni, matekot és fizikát tanulni. Ha pedig fiad lesz? Előfordulhat, hogy minden vágya az lesz, hogy táncolhasson, szeretni fogja a szép ruhákat (talán a szoknyákat is!), tartózkodik attól, hogy bepiszkolja magát, és nagyon ügyes lesz a kézműves dolgokban.
Most sokkal jobban megijedtél? Ez nem véletlen: mivel a férfiasságnak nagyobb értéke van, mint a nőiességnek, a társadalom jobban tolerálja a „fiús” lányokat, mint a „lányos” fiúkat, akikről rögtön azt feltételezi, melegek lesznek. Az is lehet, hogy a gyereked nem fog azonosulni a számára születéskor kijelölt nemmel, és szenvedni fog attól, hogy mindenki fiúnak nézi, fiúnéven szólítja, úgy bánik vele, mintha fiú lenne, pedig ő egyáltalán nem érzi magát annak. Mit teszel, ha azt látod, hogy szenved? Továbbra is azt sulykolod, hogy márpedig olyannak kell lennie, amit az anyakönyvi neme diktál? Ha nem tudsz hatni rá, mi lesz? Megvonod a szeretetedet? Kitagadod? Vagy inkább mellé állsz, és segítesz neki, hogy a végére járjon, ki is ő valójában, miközben megvéded a környezet bántó reakcióitól.
A pszichológusok között széles körű szakmai konszenzus van abban, hogy pontosan ezt érdemes tenni. Egyfajta szociális tranzíciót, amelynek során a gyerek kipróbálhatja, milyen ruhákban, hajviselettel, becenévvel, tevékenységi körrel érzi magát a leginkább önazonosnak. Ha még nincs gyereked, a jó hír az, hogy mindezt nem is kell még feltétlenül tudnod. Csomó mindent menet közben tanul meg az ember, a gyerekével együtt fejlődik, amikor konkrét helyzetekkel szembesül. Időről időre elgyászolja az „ideálist”, hogy szerethesse a valódit. Persze sokat segít, ha eleve minél kevesebb elvárásod van a saját és mások gyerekei kapcsán. Ehelyett nyitott vagy, és figyelsz, próbálod őt mint különálló emberi lényt megismerni, mindenre kész kíváncsisággal, miközben a képlékenységéről sem feledkezel meg.
Ha egy pillanatra túllépsz a nemek kérdésén, mi az, amit emberként szeretnél átadni neki? Hogy jószívű legyen, kedves és rugalmas? A legtöbb szülő valószínűleg zsigerből rávágná, ő csak azt szeretné, hogy a gyereke boldog legyen. Ha ezt átérzed, ha ebben össze tudunk kapcsolódni, akkor közösen odafigyelhetünk arra, hogy olyan közeget teremtsünk, ahol minden gyereknek biztonságos és örömteli felnőni.
Ha engem kérdezel, én két dologra törekednék, egymással párhuzamosan. Egyrészt arra, hogy bizonyos szempontból vak legyek a gyerekem nemére: azért, hogy túl a sztereotípiákon, a saját fantáziáimon és az adott nemmel való korábbi tapasztalataimon, a maga egyediségében kapcsolódhassak hozzá. Ezt nem jelenti azt, hogy ne lehetne „lányos” lány, vagy „fiús” fiú. De csak akkor lenne az, ha ezt ő szeretné, nem én erőltetném rá. Hogyan tanítom meg a fiamat arra, hogy hallgasson meg másokat is, adjon teret, élje meg és fejezze ki az érzéseit, merjen segítséget kérni, és ne a teljesítményével tegye egyenlővé a saját értékét.
Látod, abból indultunk ki, mit lehet tenni, ha valaki csalódott, mert nem olyan nemű (lesz) a gyereke, amilyet szeretett volna. Aztán elég messzire jutottunk, sok témát érintettünk. Ez azért van, mert a nemünk - bár hajlamosak lehetünk két dobozt és fix forgatókönyveket társítani hozzá - sokrétű és rendkívül összetett dolog.
Baba neme miatti csalódás: Kezeld a csalódásodat, amikor nem azt a nemet kapod, amilyet szerettél volna
Hogy venné ki magát, ha csalódottan közölnénk milyen nemű lesz a gyerekünk és azt mondanánk, hogy “Hát, fiú. Lányt szerettünk volna”. Társadalmi tabu erről beszélni, hiszen csak az számít, hogy a baba egészséges, vagy legalábbis ezt szokás mondani.
Ma már a terhesség korai szakaszában meg lehet állapítani a baba nemét. És ezzel sokan élnek is. Ma már kissé furcsán néznek azokra a szülőkre, akik köszönik, de majd a baba megszületése után szeretnék tudni, hogy lány vagy fiú. Mindkét elképzelés mögött valid okok állnak, felsorolni sem szeretnénk őket, hiszen elég kézenfekvőek. Pedig teljesen normális dolog, hogy már bőven az előtt, hogy gyereket várnánk, álmodozunk róla, elképzeljük valamilyennek, beleértve a nemét is.
A személyes preferenciák mellett kulturális tényezők is szerepet játszhatnak abban, hogy hogyan viszonyulunk születendő gyermekünk neméhez. Azt se felejtsük el, hogy ma már jól tudjuk, hogy a biológiai nem számos dolgot egyáltalán nem határoz meg. Nem határozza meg például az érdeklődést, sem a temperamentumot.
Sokan nagyon romantikusnak találják még ma is, ha nem tudják a gyermekük nemét egészen a születéséig. A radiológus szakember maga is édesanya. A legtöbb szülő azt vallja, el sem tudja képzelni, hogy szomorú lenne, ha fia vagy lánya születik, neki mindegy, milyen nemű a gyermeke. Ám a valóság az, hogy a legtöbb szülő még önmagával sem őszinte teljes mértékben.
„Csak akkor akarnám nem tudni, milyen nemű lesz a babám, és akarnám, hogy titokban maradjon az egész várandósság alatt, ha ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy tényleg vágynék fiúra vagy lányra egy kicsit jobban a másiknál” - mondta a radiológia dolgozója. „Sok pár láttam már, akik úgy jöttek be, hogy nem akarjuk tudni, nekünk mindegy a baba neme. Sokkal könnyebb úgy túltenni magunkat azon, ha mégsem olyan nemű gyermeket várunk, amiről régóta álmodoztunk, ha ez még a várandósság 16. hetében történik, és aztán a terhesség nagyobbik felében kialakulhat a kötődés a gyermekünkkel.
A terhesség hetedik hetétől az anyai vérből levett magzati sejtek vizsgálatával hatékonyan és kockázatmentesen megállapítható a magzat neme, valamint a genetikai rendellenességek bizonyos kockázatai - derül ki egy több tanulmány alapján készült elemzésből. Az anya vizeletének vizsgálata viszont nem tűnik megbízhatónak a gyermek nemének megállapításához - állapítják meg a Journal of American Medical Association című folyóirat keddi számában megjelent elemzés szerzői. Jelenleg a magzatvízminta-vétel az általánosan alkalmazott eljárás a magzat genetikai rendellenességeinek és nemének megállapítására, de enyhe kockázata van annak, hogy vetélés következhet be. Az ultrahangos eljárással szintén megállapítható a magzat neme a terhesség 11. Egyes országokban, így Hollandiában, Nagy-Britanniában, Franciaországban és Spanyolországban már rutinszerűen alkalmazzák ezt az eljárást. Nemrégiben egyes társaságok már az interneten is kínálták megvételre a tesztet - írják a tanulmány szerzői. A kutatók rámutatnak, hogy egyes esetekben a teszt 95-99 százalékos pontossággal állapítja meg a magzat nemét már a terhesség 5-7. hetétől.
Gyakran halljuk a leendő szülők szájából, hogy „mindegy a baba neme, csak egészséges legyen”. „Az első terhességemnél teljesen mindegy volt, hogy milyen nemű a baba, és nagyon izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy kisfiút várok, különösen azért, mert a párom fiúra vágyott. Másodszorra azonban én inkább kislányt szerettem volna, így csalódott voltam, amikor kiderült, hogy a kistestvér is fiú lesz, kevésbé örültem neki. A levélíró egyke gyermek, így gyerekkorában csak azt tapasztalta meg testközelből, hogy milyen dinamika tud kialakulni egy lánygyermek és a szülei között. Azt hiszem, legbelül azt szerettem volna, ha lehetőséget kaphatnék arra, hogy a saját lányommal újraéljem és megismételhessem a gyerekkorom és neveltetésem legjobb részeit. De azt is érzem, hogy talán egy lánnyal hosszú távon szorosabb kapcsolatot tudnék kialakítani. Az elkeseredett anya arra is kitért, hogy ez a téma általában tabunak számít, mert sokakban azt az érzést kelti, hogy a csalódott szülő talán nem is szereti szívből a gyermekeit és nem hálás értük. „Csak a férjemmel és a szüleimmel tudom megbeszélni valódi érzéseimet. Mindkét gyerekemet szeretem, és nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy ők vannak nekem. Mégsem tudom túltenni magam a bánaton, amelyet azért érzek, mert nekem nincs kislányom. Nem szeretem a babámat. Mit tegyek?
Az újdonsült anyák és apák nagyjából ötöde eleinte nem kötődik érzelmileg újszülött babájához. Egyes szülőknél ez az állapot csak a szülést követő néhány órában áll fenn, míg másoknál hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. Ha tehát te is ezzel a problémával küzdesz, jó, ha tudod, hogy nem vagy egyedül. A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt, aki gyakran foglalkozik az olvasói személyes problémáival. Kiemelte, már az egy óriási lépés, hogy a nő képes bevallani magának, hogy ilyen érzésekkel, gondolatokkal küzd. Barbieri dr. Lindsay McMillan klinikai pszichológussal is konzultált, hogy minél jobb tanácsot adhasson olvasójának. A szakember sok hasonló esetet látott már, és tapasztalatai szerint a baba neme okozta csalódás gyakran abból szakad, hogy a szülő nem tudja újraélni vagy „helyrehozni” a szüleivel ápolt a kapcsolatát saját gyermekével. De az is táplálhatja a két fiú utód miatt érzett szomorúságot, hogy a valóságban nem úgy alakult az anyaság, mint ahogy azt a nő előre elképzelte, és ehhez nem mindig könnyű alkalmazkodni. A szakember szerint az emberek néha olyat is gyászolnak, ami soha nem is létezett. „Ha például vágyunk egy kislányra, akkor ő a gondolatainkban jelen van. Barbieri zárásként arra is felhívta a levélíró figyelmét, hogy két gyermeket szülni és nevelni nem könnyű feladat, ezért a szülők bátran kérjenek segítséget, ha úgy érzik, mentálisan vagy lelkileg kezdenek elfogyni, vagy nehézségük akad a kötődéssel.
A legtöbbször csak a szülés filmbe illő verziójáról beszélnek az emberek, és az édesanyák azt mondják, mindegy, milyen lesz a baba, csak egészséges legyen. Azonban nyílt titoknak számít, hogy vannak, akik kifejezetten egy bizonyos nemű gyermekre vágynak. Ugyan az érzéseket el lehet nyomni, de nem lehet eltüntetni. Természetesen, ha bárki kérdezi a kismamát, a legalapvetőbb válasz, hogy teljesen mindegy a születendő baba neme. Stephan Quentzel pszichológus szerint a legelső lépés a beismerés. A Parents oldalán megjelent nyilatkozatában elmondta, hogy sokak számára bizarrul, szinte tabuként hangozhat az a kijelentés, hogy "egy fiút akartam, és nem egy lányt". Mások elvárják, hogy szeresd a gyermekedet, bármi is legyen. De arról már nem szól a fáma, hogy az is teljesen normális, ha nem dobod magad azonnal hanyatt az örömtől.
Joyce Venis szakápoló munkássága során felfigyelt arra, hogy sok anya a szülés után feltörő érzelmeit szinte azonnal elnyomja. A legtöbben megtörlik a szemüket, rendbe szedik arcukat, nehogy bárki lássa a szomorúságukat. Csak miután magukra erőltetnek egy mosolyt, lépnek ki a szülőszoba ajtaján. Szerinte azonban az érzések nem rosszak vagy jók, csak egyszerűen érzések, így nem érdemes ostoroznia magát az embernek miattuk. Az elnyomásuk helyett ki kell mondani hangosan az aggályokat, majd a partnerrel is megosztani. Ezzel a módszerrel egy idő után feloldódnak, a baba iránti szeretet pedig gyakran később egyébként is semmissé teszi őket.
A ChannelMum oldalán megjelent egy online kérdőív a születéssel kapcsolatos elvárásokról, és a válaszolók negyede nagyon csalódott lenne, ha gyerekük nem a kívánt nemmel született volna. Sőt, 3%-uknál hosszú távon még a kötődés kialakulásának a folyamata is megkérdőjeleződött az adatok szerint.
A 49 éves Jayne Ford is átment ezen az érzelmi hullámvasúton. Mindig is nagy családot szeretett volna. - Egyszerűen nem volt elég, hogy csak fiaim legyenek. Szükségem volt egy lányra is - nyilatkozta a nő a Telegraph oldalán. A 21. századi nő minden szerepben helyt áll: dolgozik, édesanya, társ, barát, gondoskodó, és közben próbál önmaga is maradni. Hogyan lehet lavírozni a rohanó mindennapok, a teljesítménykényszer és a saját lelki békénk között?
- Terapeutákkal kezeltettem magam, de túl drága volt egy-egy beszélgetés. Végül rájöttem, hogy nem azért akartam kislányt, hogy rózsaszín ruhákba öltöztethessem, vagy hogy kilakkozhassam a körmeit. Édesanyámmal nagyon szoros kapcsolatot ápoltam, ezt akartam újra megteremteni a lányommal - mondta. Azonban szerencsére a ciszta ellenére újra teherbe tudott esni.
- Mondtam a férjemnek, hogy ugye tudja, hogy újra fogunk próbálkozni? Megnéztük, hogyan lehet megnövelni az esélyét annak, hogy lányunk születhessen. Az ovuláció első időszakára kellett időzíteni a légyottokat, olyan volt, mintha egy katonai akciót hajtanánk végre. Aztán sikerült is. Öt fiú után megszületett a lányom. Annyira hangosan ordítva örültem az ultrahang eredményétől, hogy megijesztettem az orvost. Ugyanakkor érdekes volt átélni, hogy azt hittem, teljesen más lesz egy kislányt felnevelni, mint a fiúkat, de valójában nem volt semmi különbség köztük.
- Amikor ultrahangvizsgálatra mentem, és megtudtam, hogy megint fiam születik, sírni akartam. Teljesen különbözött az első terhességemtől, így szinte biztos voltam benne, hogy lányom fog születni, ezért még nagyobb volt a csalódás. Gyakori jelenség, hogy a kezdeti sokk után a csalódott szülő elkezdi magát győzködni arról, miért is jó hogy éppen fia született. Dr. Brizendine tapasztalatai szerint sok nő éppen ezért nem is tudatosítja magában, hogy valójában mennyire fáj a végeredmény. Az orvos azt tanácsolja, ha nem működik az önnyugtatás, el kell gondolkodni azon, miért olyan fontos a másik nem. Érdemes beszélgetni olyan nőkkel a problémáról, akik szintén átestek ezen, de a legjobb ilyenkor pszichológushoz fordulni.
Míg két apró sejt találkozásából egy kis emberke fejlődik ki, sok nagy változás megy végbe. Hétről hétre gyarapszik a pici. Vajon mikortól hall, és mikor látható az ultrahangon, hogy ver a szíve? Hányadik héttől hall a baba a pocakban?