Kölcsey Ferenc 1823-ban, a nemzeti újjászületés hajnalán írta a Himnuszt. A költemény műfaját a címben szereplő „Himnusz” szó határozza meg. A himnusz ünnepélyes, imádságos mű, melyet az ókori antik költők az istenek dicsőítésére írtak. Később már nemcsak vallásos témákról írtak a költők himnuszt, hanem olyan eszmék kifejezésére is, mint a haza, az emberiség, a béke, az ész vagy a szerelem. Kölcsey a hazaszeretetet szólaltatja meg versével.
A vers alcíme, „A magyar nép zivataros századaiból”, a cenzori éberséget kijátszó funkcióval bírt. Gyulai Pál említette először, hogy az alcím "villámhárítóul" szolgált a cenzúra ellen. Érdekes módon, 1828-ban, az Aurórában való első megjelenésekor még nem viselte a vers az alcímet; a "zivataros századok" csak 1832-ben, Kölcsey összes verseit tartalmazó kötetében kerültek a cím és a versszöveg közé.
A költemény felépítése és tematikája
A költemény keretes szerkezetű. A keretes szerkezetben az utolsó versszak (némi változtatással) megismétli az első versszakot. Az első szakaszban Isten áldását kéri a költő a magyarságra, a befejezőben pedig azt, hogy szánja meg Isten a sokat szenvedett magyarokat. Ebben fokozást érzünk.
Istenhez szóló fohász és a dicsőséges múlt
Kölcsey a vesztett csatákból, a szabadságharcok bukásából arra a következtetésre jutott, hogy a nemzet sorsát „bal sors” irányítja. Ezért Istenhez fordul segítségért, hogy az évszázadok óta tartó csapások után hozzon jobb jövőt a nemzetre. Az első versszakban így fohászkodik:
- „Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!”
A „Bal sors” kifejezésben a "bal" melléknév önállóan is a 'rossz' jelentést hordozza. A költő feléje kérése, értsd: "fölé" (nyelvjárási alak) védő kart, azaz segítséget. A dicső múlt példái a versben a következők:
- Honfoglalás: „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére.” A honfoglalást Isten ajándékaként tünteti fel, párhuzamot vonva az ószövetségi zsidók vándorlásával és Kánaánban való megtelepedésével. Bendegúz a középkori krónikák szerint Attila apja volt, így Bendegúz vére a magyarokat jelöli.
- Az Árpád-házi királyok alatti „felvirágozás”: „S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.”
- Gazdasági bőség: „Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél.” A nektár a görög mitológiában az istenek itala, a méznél kilencszer édesebb, mely halhatatlanná teheti a halandókat.
- Mátyás győzelmei: „Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.” A „plántálád” itt azt jelenti, hogy kitűzted a zászlót. A „bús” szó régebben a mai 'bánatos' jelentésén kívül hordozta a 'bősz' ('felbőszült', 'nekibőszült', 'elszánt') értelmet is.
Kölcsey Ferenc élete és munkássága | Erettsegi.com
A bűnök és a történelmi megpróbáltatások
A „Hajh!” indulatszóval következik be a fordulat, és megkezdődnek a történelmi megrázkódtatásokról szóló versszakok. A versben a történelmi megpróbáltatásokat kétszer annyi versszak idézi fel, mint a dicsőség évszázadait. Megszólal a költeményben a nemzeti önbírálat is: Kölcsey a magyarság lelkiismeretét ébreszti, s a bűntudatot szítja fel versében. Nem csak az ellenség túlereje, hanem a belső viszály is részese volt az ország romlásának.
Az Isten haragja és az isteni büntetés jelenik meg a következő sorokban:
- „Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben: Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.”
A "mongol" itt a tatárjárást jelöli, amely valójában mongol betörés volt. Ozmán, a Török Birodalom megalapítója, török szultán nevén az oszmán hódítást említi a költő. A pusztító háborúk és a nemzet szenvedései a következőképpen jelennek meg:
- „Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!”
A „hamvveder” urna, melyben az elégetett holttest hamvait őrizték.
A szabadság hiánya és a reménytelenség
A szenvedés és az üldöztetés mélységeit érzékelteti a következő sor:
- „Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában.”
A „honját a hazában” kifejezés alliterációval érzékelteti, hogy saját hazájában sem talál otthonra az üldözött. A nép hányattatásait ellentétekkel is bemutatja Kölcsey:
- „Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette.”
A „vérözön” és a „lángtenger” a vérbe fojtott szabadságtörekvésekre vonatkozik. A Rákóczi-nóta „tép-nép” rímpárja is erre a hősi múltra utal.
A Himnusz a nagy ellentétek verse. A kudarcok, vereségek sorozata éles ellentétben áll a régi sikerekkel. Például a vár helyén kőhalom maradt, kedv s öröm helyett halálhörgés, siralom hallatszik az országban:
- „Vár állott, most kőhalom; Kedv s öröm röpkedtek: Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből!”
Ez a költemény középponti gondolata: hiábavaló volt a rengeteg áldozat, a szabadság nem virágzott ki. „Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni” - írja Babits Mihály. A szenvedések özöne sem hozta meg a legfontosabbat: a szabadságot. A reménytelenségben már csak Isten segíthet. Ezért hangzik fel újból, még mélyebbről a fohász Istenhez.
Romantikus jegyek a Himnuszban
Feltűnnek a műben a 19. század elején kibontakozó szellemi áramlat, a romantika ismertetőjegyei:
- A nemzeti múlt felé fordulás.
- A nagy ellentétek hangsúlyozása.
- A felélénkülő képzelet.
- A személyes hang.