Az egészségügyi dolgozók betegségterhe és életminősége Magyarországon

A lakosság egészségének megőrzése, a betegségek megelőzése, illetve a kialakult betegségek gyógyítása, valamint az egészségfejlesztés terén kiemelt szerepe van az egészségügyi ellátórendszerben dolgozó szakembereknek. Vizsgálatunk célja orvosok és egészségügyi szakdolgozók egészségi állapotának, egészségmagatartásának felmérése, továbbá az azokat befolyásoló munkahelyi jellemzőknek a megismerése volt.

Célunk volt mindemellett a vizsgálatba bevont egészségügyi dolgozók (n=1048) munkahelyi jóllétének, szakmai közérzetének megragadása a lelki egészség különböző mutatóin, illetve a munkahelyi klíma jellemzőin keresztül. A saját szerkesztésű kérdőív a szociodemográfiai és a munkavégzés jellegével kapcsolatos jellemzők mellett standardizált mérőeszközöket is tartalmazott.

A Hungarostudy vizsgálatban adatokat nyertünk a legjelentősebb betegségek okozta betegségteher mértékére vonatkozóan a magyar lakosság körében. A felmérés során 18 különböző szomatikus és pszichés betegséget soroltunk fel.

Az egészségügyi dolgozók egészségi állapota és munkakörülményei

A vizsgálatunkba bevont egészségügyi dolgozók több mint felének van krónikus betegsége, legyakoribb a hát és derékfájás. A betegségek száma és a korcsoportok között kifejezett különbség van, a 26-30 éve pályán lévők bizonyultak e tekintetben a legveszélyeztetettebbeknek. A férfiak és a diplomával rendelkező szakdolgozók mutatói kedvezőbbek.

A válaszadók egészségmagatartását vizsgálva megállapítható, hogy a felnőtt lakossághoz viszonyítva rendkívül magas (41,8%) a dohányzók aránya. A lelki egészséget vizsgálva a férfi és a női válaszadók élettel való elégedettsége között nem találtunk jelentős különbséget, a rendkívül elégedettek aránya az orvosok körében volt a legmagasabb.

A munkavégzéssel összefüggő egyes jellemzők, úgy mint a munkában eltöltött évek száma, illetve a munkakör mentén nem voltak igazolhatóak erőteljes különbségek a megélt munkahelyi klíma vonatkozásában.

A munkahelyi egészségvédelem előmozdításának igényét, létfontosságát jelzi, hogy minden második munkavállaló küzd a munkavégzéssel összefüggő mozgásszervi problémákkal. A munkával összefüggő váz- és izomrendszeri megbetegedések közül a leggyakoribbak a hátfájás és a felső végtagok fájdalma. Kialakulásukban szerepet játszhatnak fizikai, szervezeti, pszichoszociális és egyéni tényezők.

A 2019. évi európai vállalati felmérés szerint az EU-27-ben a leggyakoribb kockázati tényező az ismétlődő kéz- és karmozdulatok (65%), ezt követi a hosszú ideig végzett ülőmunka (61 %) az, emberek vagy nagy súlyok emelése, mozgatása (52 %), a szoros határidők betartása (45 %) és a fárasztó vagy fájdalmat okozó testhelyzetek (31 %).

A mozgásszervi megbetegedések rontják a munkavállalók életminőségét, egyik legfőbb okai a betegállománynak. De nem csupán a munkavállalók egészségromlása miatt ad okot aggodalomra, hanem a vállalkozásokra és a nemzetgazdaságra gyakorolt káros hatásai miatt is.

A fogyatékossággal, tartós betegséggel élő, megváltozott munkaképességű munkavállalók között a leggyakoribb a mozgásszervi megbetegedések előfordulása, esetükben még fokozottabb figyelmet kell fordítani a megelőzésre. Az érintettség fő oka egyrészt, hogy már a munkába állásuk előtt is küzdöttek mozgásszervi problémákkal, másrészt pedig, hogy a megváltozott munkaképességű dolgozók között az átlagnál jóval magasabb az idősebb (55 és 64 év közötti) munkavállalók aránya. A mozgásszervi megbetegedések gyakorisága pedig az életkor előrehaladtával egyre nő.

A mozgásszervi betegségek megelőzése és kezelése során nem elég általános módszerekben gondolkodni, mint például a fizikai akadálymentesítés, hanem személyre szabott, személyre szabott kockázatelemzést, képességfelmérést szükséges végezni az egyén biztonságos és hatékony munkavégzése, egészsége érdekében.

Kulcsfontosságú a megfelelő munkakör kiválasztása, az ezt megelőző alapos munka-alkalmassági felmérés. Bár kevéssé ismert, de ezek a vizsgálatok történhetnek akár műszeresen is. Több helyen is működik hazánkban ErgoScope munkaszimulátorral rendelkező munkaképesség-felmérő központ (Pl.: Kilátó Piarista Pályaorientációs és Munkaerőpiaci Fejlesztő, Módszertani Központ, Vác, PTE KK Foglalkozás-egészségügyi és Munkahigiénés Központ, Pécs), ahol a munka-alkalmassági vizsgálatot nem csak a munkaadók, hanem a dolgozók is kezdeményezhetik. A megváltozott munkaképességű munkavállalók saját maguk is felmérethetik, hogy mely munkakörök betöltésére alkalmasak leginkább, hol tudnak teljes értékű munkát végezni anélkül, hogy az egészségük tovább károsodna.

Az egészségre szabott munkakör, az egyéni igények és adottságok figyelembe vételével kialakított munkakörülmények (az adott dolgozó számára megfelelő magasságú asztal, szék, megvilágítás, a munkavállaló egészségi állapotához igazodó munkaközi szünetek stb.) nem jelentik a probléma végleges megoldását, az egészségmegőrzés, a mozgásszervi megbetegedések megelőzése, kezelése folyamatos feladat. Fontosak a dolgozók számára nyújtott rendszeres szolgáltatások, pl. a mentorálás. Ez történhet külső szakemberek alkalmazásával, de a munkáltató saját, nagy tapasztalattal bíró dolgozóinak bevonásával is.

A „Egészséges Munkahelyek - Legyen könnyebb a teher!” kampányban részt vehet, és akár saját kampányt is indíthat minden érintett, így mindenekelőtt a munkáltatók, munkavállalók, szociális szervezetek, munkavédelmi felügyeletek, a munkavédelmet kutatók, közegészségügyi szervezetek, oktatási ágazatok és a média.

A magyar egészségügy helyzete és a dolgozók terhei

A magyar egészségügy beteg - ezt sokan és egybehangzóan állapítják meg napjainkban. A betegség tünetei sajnos hosszú listát tesznek ki. - Az egészségügyben alkalmazott munkaidőrendszer. - Az egészségügyi ellátó intézmények egy részének kritikán aluli a helyzete.

Bár az átlagos élettartam nőtt a 2000-et követő években, a várható átlagéletkorban nem kerültünk sokkal közelebb Európa fejlett országaihoz. Az egészségügyi kiadások OECD országokhoz mért alacsony aránya évek óta a GDP 7,4-7,3%-át teszik ki, míg a magas élethosszt felmutató országoknál az egy főre jutó kiadások a dupláját, háromszorosát teszik ki a magyarországiénak.

Mivel a gyógyszerkiadások az alacsonyabb egy főre jutó összegekből nagyjából azonos összeget visznek el, a maradékból kellene a növekvő ellátási igényeket kielégíteni és a több évtizedes lemaradásokat behozni, ami igencsak illuzórikus. A kiadások 65%-a az állami és mintegy 35%-a magán kiadás. Ez tervezhetetlen és ellenőrizetlen formában jelenik meg a rendszerben a magánorvosi-ellátás igénybevételén, gyógyszervásárláson illetve a hálapénzen keresztül.

Az egészségügyi intézmények helyzete nem egységes. Az egészségügyi ágazatban 2000 fővel csökkent a foglalkoztatottak száma az elmúlt évben. Az üres álláshelyek 73%-ára magasan képzett munkaerőt várnak, a középfokú illetve segédmunkakörök iránti igény 10-12%-ot tesz ki. A hivatalos statisztika szerint az ágazatban több mint 5000 üres álláshely van, ami a közszféra üres státusainak több mint 40%-át jelenti.

Vajon mi indokolja, hogy a közszférához tartozó egészségügyben a dolgozók keresete ilyen mértékben legyen alacsonyabb a közszférában elérhető - a versenyszférától egyébként is lemaradó - keresetektől.

Egy, a költségvetési szférában dolgozó szellemi foglalkozású a közszféra átlagától 18 000 forinttal keres kevesebbet. Nyilvánvaló, hogy a hálapénz és az ahhoz való felemás viszonyulás nem könnyíti meg, hogy az egészségügyet igénybe vevő lakosság elhiggye, valóban rosszul fizetik meg az egészségügyi dolgozók többségét. A hálapénz csak az egészségügyben dolgozók szűkebb csoportjának , egy-egy szakterület számára jelent érdemi jövedelmet.

Az egészségügyben dolgozók jelentős része elutasítja a paraszolvenciát, már csak azért is, mert a túlterheltség miatt akkor sem tudna többet nyújtani a betegnek, ha jobban megfizetnék a szolgáltatást. Ha a közvélemény vagy a kormányzati emberek azt gondolják, hogy az egészségügyben dolgozók jól meg vannak fizetve, mivel magyarázható, hogy tömegesen mennek külföldre dolgozni és egyre nagyobb teher hárul azokra, akik itt maradnak?

Az állomány elöregedett, az elkövetkező években folyamatosan többen fognak nyugdíjba menni, mint ahányan a képzési számok alapján újonnan lépnek be a munkába. Az orvosi és szakdolgozói képzés hosszú, költségigényes folyamat.

Számos okból a szakdolgozók helyzete a legkritikusabb a foglalkoztatottak között. A többműszakos munkarend, az egészségügyi kockázatok mellett a fizikai terhelés is igen nagy, ennek következtében a mozgásszervi megbetegedések mindennaposak ebben a körben. A szakdolgozók közül egyre több magas szintű képzettséggel rendelkező, rendszeres képzésben résztvevő munkatárs van. Az ágazat egészében 80%-ra tehető a szellemi munkakörbe sorolt munkavállalók száma.

Ma egy képzett, gyakorlott szakápoló bruttó bére 150 000 forint, nettó keresete 110-140 000 forint között mozog túlórától, műszakbeosztástól függően. A KSH a hálapénzt adók megkérdezésén alapuló felmérése alapján ma egy ápoló átlagosan havi 500 forint hálapénzt kap.

Csak magasabb jövedelmekkel, az egy dolgozóra jutó munkaidő és terhelés mérséklésével lehetne biztosítani, hogy legyenek olyan fiatalok, akik az egészségügyi szakmákat választják és itthon gyakorolják hivatásukat. Ugyanakkor meg kell akadályozni, hogy a közpénzen kiképzett munkavállalók minden konzekvencia nélkül külföldre távozzanak.

Az egészségügy betegségének diagnózisában, az okok feltárásában, de különösen az alkalmazandó terápiában nincs egyetértés. Fontos szempont, főként a döntéshozóknál, hogy a gyógyítás ne kerüljön sokba, sőt lehet, hogy ugyanannyi pénzből is meg lehet úszni, mert amennyivel rövidebb az egyik lába, annyival hosszabb a másik, elég lehet egy operáció az egészség helyreállítására.

Látható néhány ígéretes szervezési változás, amivel várhatóan csökkenhetnek a várólisták vagy előtérbe kerülnek a súlyos következmények megelőzését szolgáló vizsgálatok, amelyek hozhatnak eredményeket a betegellátás javításában. Igen erőtlenek viszont azok a szándékok és főként a konkrét intézkedések, amelyekkel a gyógyítást végzők SOS jelzéseire pozitív válaszok, ígéretek érkeznének.

A 2016. év elfogadott költségvetésében nincs nyoma az egészségügyben dolgozók anyagi helyzetének javítására szolgáló forrásoknak. A dolgozók helyzetének rendezésével nem lehet addig várni, amíg az intézményrendszer más területein minden a helyére kerül. Forrást kell találni a költségvetésben és az intézményi gazdálkodásban, hiszen még itt is lehetnek tartalékok a fölösleges, nem gyógyításhoz kapcsolódó vezetői helyek megszüntetésével, a nélkülözhető beruházások elhagyásával, a takarékosabb gépkocsi-használattal stb.

Megoldás lehet-e a dolgozóknak, a beteg egészségügynek a szakma tömeges elhagyása, ha az ott dolgozók törvénytelen akcióik révén elveszítik erkölcsi bizonyítványukat és ennyivel is kevesebben dolgoznak majd az egészségügyben? Vajon a hónapok óta titokban folyó ágazati kollektív szerződéstárgyalások hoznak-e érdemi javulást az egészségügyben dolgozók élet-és munkakörülményeiben, kereseteinek javításában, miközben annak költségvetési háttere a 2016-os költségvetésben nincs meg tervezve?

Vajon elégséges-e egy mamutminisztérium egyik államtitkárságának ereje ahhoz, hogy érdemi előrelépés történjen? Nem lenne-e szükség nagyobb kormányzati összefogásra, ahhoz hogy a gyógyítás szakmai feltételei, ingatlanok, műszerek, gyógyszerek a szükséges tudás, a foglalkoztatás, a képzés, a munkakörülmények, a munkaerő-utánpótlás, bérezés ügyeiben tartós változás történjen, ami megállítja a munkaerő-áramlást illetve kompenzálja az itt maradtakat a több munkáért? Bizonyára szükség lenne erre.

Vajon a döntéshozók, akik, ha ők, vagy családtagjaik betegség esetén VIP-ellátásban részesülnek, érzékelik-e hogy a magyar egészségügyben egy nem kiváltságos helyzetű átlagos beteg milyen ellátással találja magát szemben? A több ezer embert maguk mögött tudó érdekképviseletek vagy az utcán embereket is megszólító néhány, vagy akár néhányszáz ápoló megoldják majd a problémákat?

Vajon azok, akik nagy küldetéstudatukkal minden más, az egészségügy érdekében tenni akaró szervezetet nap, mint nap lejáratnak, megalkuvónak minősítenek, a tárgyalások esélyét is kizárják, biztosan használnak az egészség ügyének? Aligha. Amíg vannak tárgyalások, van esély a helyzet javítására ezen az úton is.

Kiknek a figyelmét kell felhívni a helyzet komolyságára? A lakosságét? A közvéleményét? A lakossági szolidaritásnak - ha valóban létezik - sokkal kézzelfoghatóbb eredményekben is meg kell nyilvánulnia. Ma is léteznek ilyen akciók, például pénzgyűjtés, amelyek egyik vagy másik lakossági csoport gyógyításához szükséges eszközök beszerzését támogatják többnyire alapítványok szervezésében. Ezek az akciók, bár önmagukban igen hasznosak lehetnek egyes területeken, nem állnak össze egységes mozgalommá és nem oldják meg az egészségügy területén fellehető hiányproblémákat.

Ezen mozgalmak, szervezetek összefogása is javíthatna valamit a helyzeten, de az egészségügy költségigényét tekintve mindez csak csepp a tengerben. Bár az idei kezdeményezés, hogy az szja 1%-os csökkenésének kieső forrásait hagyja a kormány, nem vezetett eredményre, talán a lakosság - érzékelve az egészségügyben tapasztalható állapotokat , a tátongó finanszírozási lyukat -, hajlandó a paraszolvencia helyett egy átlátható szolidaritási egészségügyi alapot finanszírozni, kimutatva a tényleges szolidaritását.

A megoldás azonban elsősorban a kormány és a parlament kezében van. Képesek-e a költségvetésből, évi 100 milliárd többletforrást rendszeresen arra fordítani, hogy kellően megfizessék az egészségügyben dolgozó alacsony keresetű szakképzett munkatársakat? Ez az összeg, ami az szja-bevételek 1%-a , érdemi javulást hozna az itt dolgozók számára.

A szakképzett munkaerőé a legnagyobb vonzerő a külföldi jól fizetett állásokkal, ezért nem jó irány, ha csak a minimálbérek növelését szorgalmazzák a béremelési tárgyalásokon a szakszervezetek. Ma már a képzett munkaerő megtartása okozza a legnagyobb gondot az ellátórendszerekben, akiket az egészségügy ígéretes fejlesztései sem fognak kiváltani.

Az egészségügy digitalizálása, az e-health számos eredményt hozhat, azonban ettől várni azt, hogy megoldja az egészségügyben tapasztalható krónikus munkaerőhiányt, nem lehet. Elsősorban a döntéshozókat, a kormány tagjait, a parlamenti képviselőket kell meggyőzni arról, hogy a beteg egészségügy gyógyításával nem lehet évekig várni, hiszen ez nem egy államtitkárság által megoldható feladat. Többirányú és több szervezet összefogására, együttes munkájára van szükség.

A közszférán belül az egészségügyben dolgozók fokozatos és folyamatos bérlemaradása azt is mutatja, hogy az egészségügyi szakterület érdekérvényesítő képessége még a saját tárcán belül sem volt elég erős. Mások kevésbé rossz munkafeltételek mellett is nagyobb szeletet tudtak kiszakítani a közös tortából. Ehhez magasabb fizetésre van szükség, amelyre a gazdaság stabil helyzete lehetőséget ad.

Másodrészt az Európai Unióban el kell érni, hogy ne csak a menekültekkel legyen méltányos az eljárás, hanem azon szegényebb tagországokkal, akik a többiek, a gazdagok számára képzik ki szűkös költségvetésük terhére a munkaerőt.

- A dolgozókra nagy nyomás helyeződik, mivel felelősek a betegellátásért, ami megnehezíti a nyomásgyakorlás radikális eszközének, a sztrájknak, de akár a tömeges utcai megmozdulások lehetőségét is az egészségügyben. Sztrájk esetén is biztosítani kell az elégséges szolgáltatást, holott a magyar egészségügy egyes intézményei sztrájk nélkül is alig tudnak megfelelni az elégséges szolgáltatás feltételeinek.

- A szakszervezetek szerepe a munkahelyi érdekvédelem terén az egészségügyben nem pótolható. A munkaidő-beosztások, bérezések jogszerűségének betartatásában, a csak nehezen átlátható szabályozásban való eligazításban és a belső tartalékok feltárásában is igen jelentős szerepük van illetve lehet.

- Kezdeményezniük kell a munkaidőkeret-szabályozás eltörlését az egészségügyben.

- Kezdeményezniük kell a jogállási törvény egyszerűsítését és csökkenteni kell a törvényesen ledolgozható munkaórák számát. El kell érni, hogy a dolgozók ne csak a saját egészségüket folyamatosan veszélyeztető mértékű túlmunkával jussanak elfogadható mértékű munkajövedelmekhez, hanem a szokásos 8 órás napi munkaidővel is. Erre a betegbiztonság érdekében is szükség van.

Számos feladat áll még a szakszervezetek előtt, hogy segítsék a munkavállalókat és felhívják a döntéshozók figyelmét a szükséges változásokra. Bár a hagyományos szakszervezeti szerep a munkaadókkal való érdekkülönbségekben való kompromisszumok keresése, a jelenlegi helyzetben az intézmények vezetőivel számos ponton érdekazonosság van, hiszen számukra is napi gondokat okoz a szűkös finanszírozás, az erőforrások biztosítása, a biztonságos betegellátás fenntartása. Nyilvánvaló azonban, hogy ha a döntéshozókban nincs elég szándék vagy elég erő ahhoz, hogy változtassanak, akkor sem a szakszervezetek, sem pedig az utcai megmozdulások nem képesek elérni azt, hogy javuljanak a betegellátás feltételei, több pénz kerüljön a rendszerbe, javuljon az ágazat munkaerő-ellátottsága és ellenőrzött legyen a források felhasználása.

Társadalmi összefogásra is szükség van. Az emberek követeljék meg, hogy az évtizedeken át az egészségügybe fizetett pénzükért tisztességes ellátást kapjanak és senki se bújhasson ki az egészségügyi közteherviselés kötelezettsége alól. Kerüljenek napvilágra az egészségügyi ellátásban megélt jó és kedvezőtlen tapasztalatok, a kórházak eredményei és esetleges kudarcai a gyógyításban.

Az alkoholra, dohánytermékekre kivetett különadók az egészségügybe folyjanak be, hiszen az egészségre káros termékek egészségügyi hatásait az ágazatnak kell korrigálnia.

Az egészségügyi dolgozók egészségének védelme az egészségügyi ágazat alaptevékenységének részét kell, hogy képezze, mely hozzájárulhat a munkavégzés sajátosságaival összefüggő betegségek megelőzéséhez, javítva az ellátás minőségét, biztosítva az egészségügyi humánerőforrást és a környezeti fenntarthatóságot.

A munkahelyi jóllét támogatása prioritást kell, hogy élvezzen azokban a munkakörökben, amelyekben a folyamatos mentális terhelésnek kitett munkavállalókra nézve a kiégés és a depresszió fokozott veszélyt jelent.

A Betegségteher Index és az életminőség mérése

A Betegségteher Index krónikus betegségben szenvedő betegek életminőségének egyik meghatározó aspektusát tükrözi. Munkánk során elvégeztük a kérdőív nyelvileg valid, pszichometriailag megbízható magyar változatát, valamint az eredeti és az új verzió belső faktorstruktúrájának összehasonlítását. A skála fordítása standard protokoll szerint készült.

A skála belső konzisztenciája kiváló volt az összpontszámra vonatkoztatva (Cronbach alpha = 0,80) és az alskáláknál is az elfogadható tartományba esett (0,64-0,67), s a skála teszt-reteszt validitása szintén megfelelő volt.

Krónikus betegek életminőségének mérése: a Betegségteher Index („Illness Intrusiveness Rating Scale”).

Életminőség és betegségteher a magyar lakosságot érintő leggyakoribb betegségekben a Hungarostudy 2002 adatai alapján.

A depressziós tünetegyüttes kapcsolata a testi betegségekkel, hatása az életminőségre.

A pszichiátriai zavarok stigmatizáló hatása és az életminőség.

A szív- és érrendszeri betegek életminősége.

Krónikus vesebetegségben szenvedő, dializált és vesetranszplantáción átesett betegek életminősége.

„Élet a betegség után.” Sikeresen kezelt rosszindulatú daganatos betegek életminőségének vizsgálata.

Gyomor-bélrendszer betegségek, különös tekintettel az irritábilis bél szindrómára.

Allergia, asztma és életminőség.

A csontritkulás és a csípőtáji törések hatása az életminőségre.

A krónikus fájdalom és az életminőség.

Az alvászavarok hatása az életminőségre.

tags: #betegseg #teher #egeszsegugyi #dolgozok #megoszlasa