Az abortusz „belső trianonja” és az 1956-os fordulat Magyarországon

A második világháború alatt jelentősen csökkent a születések száma Magyarországon. A háború befejezése utáni néhány évben, ha csekély mértékben is, de emelkedett és elérte a háború előtti szintet. Az 1945-1948 közötti koalíciós időszakban nem foglalkoztak érdemben a kérdéssel, az ötvenes évek elején azonban, a legtöbb európai országban tapasztalható születésszám növekedés (baby-boom) Magyarországon nem jelentkezett, üteme elmaradt a többi szocialista országé mögött.

A politikai vezetés joggal tartott Moszkva rosszallásától, ha nem teljesíti a szocializmus népesedési törvényében lefektetett célokat. Ez pedig elfogadhatatlan volt a Rákosi-rendszer számára, amely a születések számának emelését irányozta elő oly módon, hogy az anyaság és gyermekvédelem kérdését a pártpolitika középpontjába helyezte. A megvalósításban a szovjet példa, az 1936-ban, a Szovjetunióban kiadott abortuszrendelet is szerepet játszott, amely az életszínvonal emelése, a halandóság csökkentése és a teljes foglalkoztatás biztosítása mellett a születések számának a növelését is előírta.

A gyorsított iparosítás érdekében „emberanyagra” volt szükség. A döntést ideológiai célok is motiválták, mivel a „dolgozó nép” ideálját össze lehetett kapcsolni a „több gyermeket vállaló anya” képével. Feltételezhetően ez a tény, valamint a harmadik világháborúra való felkészülés - melynek „főpróbája” a koreai háború volt - is szerepet játszott a Minisztertanács 1953. februárban meghozott határozatában.

Az „abortusztörvény” előkészítése és a Ratkó-korszak

A Rákosi-korszakban az első büntető törvénykönyv, az 1878. évi V. törvénycikk a bűntettekről és vétségekről, az ún. Csemegi-kódex joggyakorlata érvényesült. A kódex rendelkezései a magzatelhajtást bűncselekménynek, emberölésnek minősítette, és erkölcsi alapon tiltotta. A 285. § szerint: „A teherben lévő nő, a ki méhmagzatát szándékosan elhajtja, megöli vagy azt más által eszközölteti, ha házasságon kívül esett teherbe: két évig terjedhető börtönnel, ellenkező esetben pedig három évig terjedhető börtönnel büntetendő.” Az abortuszt végzőt öt évi, a terhes nő halálát okozót pedig tíztől 15 évig terjedő fegyházzal sújtotta. A Csemegi-kódex lényegét tekintve megegyezett az akkori európai normákkal. A Rákosi-korszakban, kisebb módosításokkal ugyan, de e törvény joggyakorlata volt érvényben, egészen 1956 júniusáig.

Egyetlen alkalommal, 1945. február 14-én, a Budapesti Nemzeti Bizottság függesztette fel a büntető törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, amikor kimondta, hogy „az erőszakban fogant terhességek esetében egészségügyi intézetben kötelező ingyenesen elvégezni a magzatelhajtást”. Az abortusz tilalmának átmeneti felfüggesztését a szovjet katonák által megerőszakolt nők helyzete indokolta. A beavatkozást kizárólag szülészeti és anyavédelmi intézetben, szakorvos közreműködésével lehetett elvégezni. A rendelkezés hivatalos lapban nem jelent meg, csak bizalmas utasítás formájában. A büntetőjogi szabályozás érintetlenül maradt, de eljárást magzatelhajtás miatt nem lehetett indítani.

1945 után a nők egyre nagyobb számban jelentek meg a politikai élet porondján, egyre több szó esett a nők helyzetéről, az anya- és gyermekvédelemről. A dolgozó nő követendő példaként jelent meg a sajtóban és a propaganda kiadványokban. Gyakran jelentek meg tudósítások szovjet nőkről, akiknek személyét követendő példaként állították a magyar nők elé. Már a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején számos központi intézkedés született a nők és anyák terheinek csökkentésére. 1949-ben bevezették a terhességi és gyermekágyi segélyt, többször bővült a jogosultak köre és magasabb lett a jogosultsági korhatár.

Törvények születtek a nők jogi és foglalkoztatási emancipációjának elősegítésére, a hivatalos propaganda síkra szállt az egyenlő bérekért, megszüntették a leányanyák megbélyegzését, a házasságon kívül született gyermekek jogfosztottságát. Nem volt tehát előzmények nélküli az a jelenség, hogy az 1950-es években az anyaság, a gyermekvállalás és -nevelés méltatása központi helyre került a pártpolitikában. A hatályba léptetett törvények és rendeletek, a sajtóban megjelent cikkek, a rádióból és a plakátokról áradó propaganda az anyaság szépségére és a gyermekvállalásra buzdítottak. Nem tűnt el, sőt új, differenciált formában tovább élt az 1951-ben létrehozott "Anyasági Érdemrend", valamint a sokgyermekes anyák anyasági segélye.

1951. május 19-én jelent meg a Minisztertanács 1011/1951. számú határozata a női munkaerő fokozott ütemű munkába állításáról. A nők egyenjogúságának, tanuláshoz, munkához való jogának törvénybe iktatásával biztosították „a dolgozó nők anyasághoz való jogát, a nemzet fennmaradását”. A születendő gyermekek gondozásának, nevelésének egy részét az állam vállalta magára. Ez a gondozás-nevelés államilag fenntartott intézményekben, képzett szakemberek segítségével történt, de a bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, a készételek, a készruhák és a háztartási gépek vajmi keveset változtattak a nők terhein.

1952-ben a pártvezetőség a gyermeknevelés ügyét összekapcsolta a „békeharccal”, s azt az anyák, a nők feladatává tette. Az egészségügyi miniszterhelyettes már 1952. július 29-én kidolgozta „Az élveszülések arányainak megjavítása, illetőleg az anya-csecsemő és gyermekvédelem megjavításán keresztül a csecsemő és gyermek halálozás csökkentése” című tervezetét. A miniszterhelyettes a tervezetben megjelölte a csecsemőhalandóság csökkentésére irányuló feladatokat. Kiemelte, hogy az újszülöttek védelme érdekében növelni kell a szülésznői ellátás arányát, a koraszülöttek érdekében Budapesten és az ország más területein, a megyei kórházakban „koraszülő-koraszülött osztály”-okat kell létrehozni. Javasolta a csecsemő- és gyermekágyak számának felemelését, s ahol a kórházakban nincs gyermekosztály (pl. Zala megye), ott átalakítással vagy belső átszervezéssel alakítsák ki, és „boxosítsák” azokat. Javasolta, hogy a gyermekvédő intézetekről válasszák le az egészséges, kórházi ápolást nem igénylő állami gondozotti ellátást, s számukra csecsemőotthonokat hozzanak létre.

Az I. ötéves tervben az alábbi feladatok ellátását helyezte előtérbe: körzeti gyermekorvosi állások szervezése, a védőnői létszám emelése, anya-, csecsemő- és gyermekvédelmi tudományos intézet felállítása, a gyermek és szülész szakorvosi ellátás kiterjesztése a falvakban, a csecsemők és kisgyermekek tejellátása, az anyatej gyűjtése, a csecsemőhalálozás anyakönyvi bejegyzése egységes gyakorlatának kialakítása, a terhes nők és anyák fokozott védelme, a szülésznők fizetésének rendezése, bölcsődék, csecsemőotthonok, gyermekotthonok fejlesztése, a beteg, kórházi ápolást nem igénylő gyermekek otthoni gondozása, az egészségügyi felvilágosító munka, valamint a vetélés elleni küzdelem.

1953-ban módosították az 1951-ben kiadott Munka Törvénykönyvet, melynek 9. fejezete foglalkozott a dolgozó nők és a fiatalkorúak védelmével. Ebben szó esett a terhes nők egészségvédelméről is (94. §). A szülési szabadság ekkor 12 hét volt, amit a szülés előtt és utána két részletben kellett kiadni, vagy szülés után egyszerre kivenni. A fizetett szoptatási idő időtartama a gyermek kilenc hónapos koráig járt. A kormányzat nők érdekében tett intézkedései, fokozott figyelme a nők többségének megnyerésére nem volt véletlen, hiszen ezen intézkedések készítették elő a demográfiai viszonyok megváltoztatását, mely a születéskorlátozáson belül elsősorban a művi vetélések számának megakadályozására irányult. 1948 és 1952 között a születések száma évi 185 ezer és 195 ezer között ingadozott.

Az „abortusztörvény” megjelentetése és Ratkó Anna szerepe

Ratkó Anna neve szorosan összefonódik az 1953. február 8-án kiadott túlzó és népszerűtlen népességszabályozási rendelettel, bár ő „csupán” az elsődleges döntéshozó szerv, a Magyar Dolgozók Pártja Titkárságának és Politikai Bizottságának határozatait hajtotta végre. A Minisztertanács 1953. február 8-án adta ki a 1004/1953. (II. 8.) számú határozatát „az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről”. A határozat szerint „a magzatelhajtás súlyosan veszélyezteti az egész nép egészségét, rombolóan hat az erkölcsi, a családi életre”. A határozat az említett szovjet családjogi törvény abortuszrendeletén is túltett, mivel nemcsak az abortuszt tiltotta be, hanem harcot hirdetett a magzatelhajtás ellen.

A határozat jóléti intézkedések bevezetésével kezdődött: meghosszabbították a szülési szabadságot, felemelték a családi pótlékot, ingyenes babakelengyét adtak a gyermeket váró anyáknak, emelték a gyermekek és az anyák bírói, társadalombiztosítási juttatását (terhességi és gyermekágyi segély, anyasági segély), biztosítottak családi pótlékot. A terhes nő munkára való felvételét várandóssága miatt nem lehetett megtagadni, szülés utáni 3. hónapig a szoptatós anyát csak fegyelmivel lehetett elbocsátani. Hét vagy több élő gyermek után pénzjutalom járt. Elrendelték a bölcsődei férőhelyek számának növelését, szükség esetén vándor- és idénybölcsődéket szerveztek. A bölcsődék és gyermekintézmények nyitva tartását a dolgozók műszakbeosztásához igazították. Egyedülálló anyák ellátására terhes otthonok létesítését határozták el Budapesten, és Miskolcon. A rendelet a gyermekvállalás számára igyekezett kedvező körülményeket biztosítani.

A minisztertanácsi határozat VI. fejezete a „Küzdelem a magzatelhajtás ellen” címet viselte, és annak 5. és 6. pontja tért ki a lényegre, a határozat sarkalatos pontjára, az ún. agglegényadóra, vagyis a gyermektelenek adójának bevezetésére, illetve a magzatelhajtás elleni küzdelem meghirdetésére. Az anya- és gyermekvédelmi program adminisztratív intézkedéseinek meghirdetése pozitív visszhangra talált a nők körében, bár ekkor még nem érzékelték vagy talán többen nem is fogták fel, hogy mit is jelent a magzatelhajtás teljes tilalma. Ennek felismerése csak később tudatosult az emberekben. A nők érdekében, a nőkért hozott intézkedések valóban elősegítették a nők helyzetének, életkörülményeinek javítását, ennek azonban ára volt. Az 1947-es választások után kiépülő kommunista diktatúra a program meghirdetésével jogot formált az emberek legintimebb magánéletébe való beleszólásra. Úgy gondolták, a felvilágosítással, az egészségügyi intézmények fejlesztésével és a hathatós szociális támogatási rendszer kiépítésével csökkenthető a szülés és a gyermekvállalás egészségügyi és anyagi kockázata, így végső soron fölöslegessé tehető a születésszabályozás legdurvább formája, az abortusz. A 1004/1953. évi kormányhatározat megjelenése harcot hirdetett a magzatelhajtás ellen, és felhívta a figyelmet arra, hogy a terhességét megszakító nőre büntetés vár. A határozat végrehajtására az egészségügyi miniszter utasításokat adott ki.

Az abortusz elleni propagandamunka

A népesség számának emelkedését a Magyar Dolgozók Pártja elsősorban adminisztratív és propagandaeszközökkel igyekezett elérni. A kommunista propaganda szövevényét idézte a megjelent sajtótermékek és propagandaanyagok, szórólapok, kiadványok, a kiadott határozatok és rendeletek sorozata, értekezletek és előadások sokasága, körlevelek kiadása, melyek mindegyike gyermekvállalásra buzdított. Az „angyalcsinálás”, az „eltétetés”, „elhajtatás”, az abortusz, a vetélés, a magzatelhajtás, a méhkaparás és a terhesség művi megszakítására utaló szavak megosztották az embereket és vegyes érzelmeket, indulatokat váltottak ki, hiszen a kérdéskör rendkívül összetett orvosi, jogi, egészségügyi, vallási, erkölcsi, sőt politikai viták kiváltására is alkalmas volt. A művi abortusz legalizálása évszázadok óta a viták kereszttüzében állt, s a határozat kiadásával aligha lehetett volna ennél jobban felkorbácsolni az abortusz ellenzőinek kedélyét, a nőket pedig felbőszítette, hogy megtagadták tőlük véleményük meghallgatását. Éppen ezért a nem kívánt gyermek megszületése ellen a nők többsége módot és lehetőséget talált a terhességmegszakítás rendkívül változatos, akár illegális módjának alkalmazására, és nem törődtek a szigorú szabályozással, a rájuk váró büntetéssel.

Az abortusz elleni propaganda megindítását az Egészségügyi Minisztérium Felvilágosítási osztályának 1952. február 15-én kiadott körlevele indította el. A körlevélhez „vezérfonalakat” adtak ki brosúra formájában, amelyek az egyes előadások alapjául szolgáltak. Az abortusz elleni fellépést Ratkó Anna egészségügyi miniszter 1952. április 11-én az I. sz. Női Klinikán megtartott országos aktíva értekezlete folytatta, melyen az abortusz elleni küzdelem rendszeres és szervezett megindítását tűzte feladatul. Az értekezleten részt vettek a budapesti városi tanács egészségügyi osztálya, a megyei tanácsok egészségügyi osztályvezetői, a megyei szülész főorvosok és szülész professzorok, a budapesti törvényszék orvos szakértői, a szülésznők és a védőnők. Jelen voltak a budapesti Pártbizottság, az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet képviselői is. Ezen az értekezleten jelentette be Ratkó Anna egészségügyi miniszter, hogy „aki ettől a naptól fogva abortuszt hajt végre, azt a legkeményebben büntetjük”. Meghatározta az elkövetkező időszak feladatait úgy a felvilágosító munka, mint a közigazgatás területén. Az abortusz elleni küzdelem tervszerű, rendszeres harcát ettől az időtől számítjuk. Az erről közölt dokumentumra kézírással széljegyzetet írtak a következő szöveggel: „Új időszámítás!”

A szülész-nőgyógyász szakcsoport kommunista orvosok részére a minisztérium kiküldötteinek részvételével országos megbeszélést tartott, melyen rámutattak „a kommunista orvosok feladataira és példamutatásuk szükségességére az abortusz elleni küzdelemben”. Ratkó Anna egészségügyi miniszter 1952. május 29-én adta ki a 81/34/1952. EüM számú rendeletét, mely a terhesség művi megszakítását szabályozta. Az utasítás értelmében a terhességet csak a terhesség első 28 hetében lehetett megszakítani akkor, ha a terhesség megszakítása a terhes nő életének megmentése volt, illetve, ha a születendő gyermek életét súlyos károsodás fenyegette. Intézkedtek az I. és II. fokú bizottságok létrehozásáról és azok összetételének meghatározásáról. A bizottságok feladata a terhesség művi megszakítása iránti kérelmek orvosi elbírálása volt. Kijelölték azokat az intézményeket, melyekben az abortusz megszakítása elvégezhető volt, és megállapították azon betegségek körét, melyeknek fennállása esetén a művi terhesség megszakítását engedélyezték. Intézkedtek a már megindult vetélések kötelező kórházba szállításáról, a feltételezhető „bűnös vetélés” rendőrség felé történő bejelentéséről. A gyógyintézetekben abortusznapló vezetését írták elő.

A 8100-1/1953. EüM számú végrehajtási utasítás a terhességek kötelező bejelentését írta elő, az 1952. június 29-én megjelent 8100-2/1953. számú utasítás a szülészeti rendtartást módosította, és a megyei szülész főorvos feladataként jelölte meg a vetélés elleni küzdelem szakmai irányítását. Az 1952. június 11-én kiadott 81/32/1952. EüM számú utasítással az abortusz elleni felvilágosító munkát rendszerezték. A megyei tanácsok egészségügyi osztályának vezetőit tették felelőssé a felvilágosító munka tervszerű irányításáért. Elrendelték, hogy a felvilágosító munkát „állandóan felszínen tartva” a párt- és tömegszervezetek bevonásával végezzék.

Az 1956-os fordulat: az abortusz liberalizálása

1956. június 3-án jelent meg a Magyar Közlönyben a Minisztertanács 1.047/1956. (VI. 3.) számú határozata, amely lényegében feltétel nélkül engedélyezte a terhességek művi megszakítását az anya kérésére. „A magzatelhajtás büntetőjogi szabályozásáról és más fontos kérdésekről tárgyalt az országgyűlés szociális és egészségügyi bizottsága” - írta első oldalas címében a Szabad Nép, a kommunista pártlap 1956. október 18-án. Az előző napi ülés jelentőségét mutatja, hogy megjelent Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke, Molnár Erik igazságügyi miniszter és Román József egészségügyi miniszter is. Molnár Erik még a halálbüntetés eltörlésének lehetőségéről is nyilatkozott 1956 októberében, és pár nappal korábban a válások megkönnyítésére is jogszabály-módosítást tervezett. Mindez reakció volt arra, hogy a Rákosi-korban szigorúan tiltották az abortuszt, és a családjogi szabályozás is a háborús készülődést, az ipari fejlesztést és a népesség növelését célozta.

A Ratkó-korszaknak is nevezett sztálinista időszakban kifejezetten korlátozták a terhességmegszakítást. Ám ez a demográfusok szerint nem népességnövekedést eredményezett hosszabb távon, hanem elsősorban a gyermekvállalás időpontját hozatták előre a nőkkel. (Így még a hetvenes években is oktatásügyi problémákat okozott, hogy az ötvenes években hirtelen felduzzadt korosztályok gyerekei egyszerre kerültek iskolába, majd utána a feleslegesen létesített vagy kibővített iskolák kongtak szinte üresen.)

1956-ban az intézkedések következményeit még nem láthatták előre, és az aktuális kormányzati irányvonalat élesen támadták konzervatív oldalról. A parlamenti tanácskozáson ugyanis a legfőbb téma az abortuszkérdés volt. A kormány abortuszrendeletét tárgyaló napirendi pont előadója Bene Zoltán kórházi főorvos, országgyűlési képviselő volt. „Bene előbb dicsérte azokat az eredményeket, amelyeket az anya- és csecsemővédelem terén elértünk”, majd kifejtette: „a magzatelhajtás terén - a korábbi rendkívül szigorú helyzettel szemben - jelenleg a másik hibába estünk”. Ezért Bene a - véleménye szerint - „liberális rendelkezések” felülvizsgálatát tartotta szükségesnek, persze csak „a statisztikai adatok birtokában”.

Molnár Erik igazságügy-miniszter válaszolt a kormányzatot támadó nyilatkozatra. Szerinte „a minisztertanácsi határozatot lehet talán liberálisnak nevezni, de ez a határozat abból indul ki, hogy nem lehet a nőket szülésre kényszeríteni”. Molnár hangsúlyozta: a gyakorlat azt mutatja, „a magzatelhajtás a nők belátásától függ”. Ha viszont nem engednék az abortuszt, akkor a nőkre rászabadítanák a „kuruzslókat”, és a „mostani helyzet” amúgy sem befolyásolja „lényegesen a népszaporodást”. A vitát a hamarosan kitörő forradalom egy időre „ad acta” tette.

Az 1956. október 18-ai Szabad Nép szerint előző este mutatták be az Uránia moziban A Hannibál tanár úr című új magyar filmet, amelyet Móra Ferenc kisregényéből írt filmre Fábry Zoltán, Gyenes István és Szász Péter. Az ünnepi bemutató érdekessége volt a tudósítás szerint, hogy „megjelent kulturális életünk számos kiválósága. Végignézte az előadást Nagy Imre elvtárs is”.

Az „abortuszjárvány” és a „belső Trianon”

Az abortuszok száma kezdettől fogva igen magas volt, az 1960-as évek végére elérte az évi 200 000-et is. A számítások szerint a létrejött terhességek 52%-át nem kívánt terhességként tartották számon. Hazánkban 1956. június 4-én, szovjet nyomásra foganatosított rendelettel legalizálták a bemondásra elvégzendő abortuszt, méghozzá azonnali hatállyal. Azon a napon indult el ugyanis a belső önpusztítás, a mérhetetlen népességfogyás. Miközben a hazai lakosság száma tízmillió, vagyis majdnem egy teljes nemzetnyi gyermek nem született meg. Ez az abortuszra a születésszabályozás alapvető eszközeként tekintett folyamat, amelyet a magyar kutatók „abortuszjárványnak” neveztek, és tovább erősített a kommunista hatalom agresszív istenellenessége.

Június 4. immár a nemzeti összetartozás napja. Bár a művi terhességmegszakítások száma csökkenő tendenciát mutat, még bőven van mit tennünk, mert évente ma is közel harmincezer abortuszt végeznek hazánkban. Abban - világnézettől függetlenül - mindannyian egyetérthetünk, hogy minden meg nem született és minden lélekben összetört ember veszteség, ezért az életet szolgálva, tapintatosan nyújtsunk segítő kezet a válságban lévőknek. Vigyázzunk sokkal, de sokkal jobban egymásra - férfiként, szülőként, barátként vagy orvosként -, mert az anya döntése sosem csak az ő felelőssége.

Az életvédő aktivisták szerint ezt a folyamatot mindenképp meg kell állítani, mert egyrészt keservesen fogyunk, másrészt akik abortuszon estek át, nehezen élnek teljes életet. - A belső önmarcangolás, a belső gyász mindenképp leköti az összes energiájukat. Az idei esemény egyben szomorú évforduló is: 65 éve folyik ez a mérhetetlen önpusztítás, most, napjainkban is. Az életvédő kitért arra is, hogy Texasban nemrégiben törvénybe iktatták, hogy a magzat hathetes korától, amikor már észlelhető a szívhang, nem lehet elvetetni babákat.

A liberalizált abortuszok idején az 1960-as évek végére az abortuszok száma egyes becslések szerint elérte az évi 200 ezret is. Ehhez képest a KSH adatai szerint a művi terhességmegszakítások száma két évtizeddel később, 1980-ban már csak 80.882; 1990-ben 90.394; 2001-ben 56.404; 2021-ben pedig 21.907 volt.

A beavatkozások száma a valóságban a ‘90-es évektől kezdve folyamatosan, szinte évről évre csökkent hazánkban. Jelenleg huszonkétezer körüli művi terhességmegszakításról beszélünk éves szinten, és abban, hogy ez a szám megáll itt, vagy esetleg még tovább csökken a jövőben, nagy szerepe van a fogamzásgátlásnak, a szexuális egészséggel kapcsolatos ismeretek terjedésének, valamint annak, hogy a nőknek egyre nagyobb kontrollja van a szexben.

Az abortusz és a posztabortusz szindróma

Az abortusz teljes szabadságáért küzdő aktivisták közül néhányan a nem kívánt embriót szövetcsomónak tartják, és azt állítják, hogy a magzat elpusztítása önmagában nem okoz sem testi, sem lelki traumát. Holott abortuszon átesett nők beszámolóiból tudjuk, hogy nem múlik el nyomtalanul egyetlen megfogant emberi élet sem. Albertné Görgey Zsuzsanna, a „Séta az életért” esemény szervezője szerint a társadalmunkat áthatja a posztabortusz szindróma, és családok ezrei mennek tönkre emiatt.

Rájött, hogy a kábítószer- és az alkoholfogyasztás csak következmény. Az alapprobléma mindig az abortusz. Senki nem dicsekszik vele, hogy ezt a megoldást választja, hallgat róla, miközben ez a szörnyű esemény tönkreteszi lelkileg a nőt és a családját is. Ha ilyen problémákat okoz az abortusz a társadalmunkban, a családokban, akkor meg kell előzni minden erővel!

Dr. prof. Tapolyai Mihály pszichiáter, teológus kutatásai és személyes beszélgetései vezettek rá erre a jelenségre. Bár az abortuszok egyénre, környezetre, családra, társadalomra gyakorolt hatásainak világszerte komoly szakirodalma van, sokan nem hallottak még róla, hogy PAS-szindróma (posztabortusz, abortusz utáni szindróma) létezik. Megjelenik agresszió, depresszió, pánikbetegség, alkoholizmus, önpusztítás formájában - a férfiakat ugyanúgy érinti, mint a nőket. Ők nem sírhatnak, mert az nem férfias, inkább leisszák magukat. Tapolyai Mihály szerint az alkoholizmus hátterében 80 százalékban az abortusz áll. Országunk sajnos vezető helyen van mind a terhességmegszakítások száma, mind pedig a PAS-szindróma előbb felsorolt tünetei vonatkozásában. Míg egy kisgyermek mosolyt hoz a családba, addig a terhességmegszakítás ezeket a rémes hatásokat okozza.

Kopp Mária pszichológus így közelítette meg a kérdést: „Annak ellenére, hogy hihetetlenül sokan, még vallásos emberek is kerülnek ilyen helyzetbe, a magyar társadalomban kialakult gyakorlat szerint az abortusz tabu téma. Aki átesett az eljáráson, általában nem beszél róla.”

Az abortusz szabályozása napjainkban

Magyarországon a terhességmegszakítás alapvető szabályait a magzati élet védelméről szóló 1992. évi 79. törvény szabályozza. Magyarországon 1956 óta legális bizonyos körülmények között a művi abortusz, azelőtt az ilyen tevékenység minden formája magzatelhajtásnak számított. 2022. szeptember 15-étől szigorodott az abortuszszabályozás, melynek értelmében minden abortusz előtt a kismamának kötelező meghallgatnia a magzat szívhangját. Más országokban is létezik olyan intézkedés, amely a legális művi abortusz keretein belül kívánja csökkenteni a terhességmegszakítások számát. Az abortuszok száma az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent, azonban még így is magas: 2020-ban 23 901-et tett ki.

A Magyar Család és Nővédelmi Tudományos Társaság (MCSNTT) „Ne ess pánikba” címmel végez ismeretterjesztési kampányt az abortuszok visszaszorulásáért. Az abortuszok számának csökkentését segítik az egyes kórházak elé elhelyezett inkubátorok. A megszakítás költségeit a nő állja, és csekken fizeti be az Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő számlájára. 2022-ben ennek maximális összege 41 667 forint volt. Az összeg nagysága azonban a kérelmező anyagi helyzetétől is függ, illetve attól, hogy milyen szociális juttatásokban részesül. Mind állami, mind magánkórházak végeznek abortuszműtéteket Magyarország területén, azonban - akár más „egészségügyi szolgáltatások” igénybevétele esetén - nagy különbségek mutatkoznak az állami- és a magánpraxisok tarifái között.

Hogy Magyarországon mennyi abortuszt végeztek el törvényesen a kezdetektől fogva, nehéz megállapítani. Egy számítás az 1965 és 2017 közötti abortuszok számát valamivel kevesebb, mint 6 millióra becsüli. Egy másik számítás kb. 6,5 millióra becsüli az 1956 és 2018 közötti számokat, de létezik olyan vélemény is, amely szerint 1956 és 2012 között kb. 5,5-6,5 millió legális művi abortuszt végeztek Magyarországon. Az abortuszok mellett továbbra is léteznek illegális magzatelhajtások, és csecsemőgyilkosságok is. Utóbbiak számát 2012-ben évi körülbelül 100-ra becsülték, de csak az esetek húsz százaléka derül ki. Egy másik forrás is az évi körülbelül 100 esetet erősíti meg. Akad példa az éppen világra jött gyermekek megölésére is, bár a szülők által elkövetett gyilkosságok nem korlátozódnak kizárólag az újszülöttekre.

Az 1974-ben, amikor úgy látszott, a vezetés az abortusz szigorítását tervezi, az értelmiség azonnal aláírásgyűjtésbe kezdett. Össze is jött 1500 aláírás, ami mai szemmel nézve nem tűnik ugyan soknak, de akkoriban jelentős tett volt: többen úgy vélik, az ‘56-os forradalom után ez volt az első nyílt és szervezett politikai demonstráció.

Vallási és etikai nézőpontok

A terhességmegszakítás megítélése vitatott: a legális abortusz hívei szerint a kismamák csak a saját testük felett hoznak döntést, ha a művi abortuszt választják, melyhez szerintük joguk van a várandós nőknek. Ezt a vélekedést az életpártiak nem gondolják fontosabbnak az embrió vagy magzat életre való potenciáljánál; úgy vélik, hogy az élet a fogantatással kezdődik, emiatt nem csak a saját testük felett hoznak döntést, ezért szerintük az abortusz gyilkosság.

Úgy vélik, hogy a hippokratészi eskü tiltja a terhességmegszakítást, e részlet miatt: "...nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.” Ezzel ellenben a választáspártiak azzal érvelnek, hogy az eredeti görög szövegben nem szerepel sem az "abortusz", sem a "magzat" szó, valamint a hippokratészi eskü több más részét nem veszik egyáltalán figyelembe az orvosok, mint például a vágások elkerülése, vagy a díjmentes tanítás. Az abortuszt általában a művi terhességmegszakításokra értik (latinul: abortus arteficialis). Megkülönböztetik ettől a spontán vetéléseket (latinul: abortus spontaneus), illetve a jogi szempontból tilalom alá eső magzatelhajtásokat.

A középkori közgondolkodást jellemzően a római katolikus egyház megközelítése alakította, amely elítélően nyilatkozott a terhességmegszakításról. Ez azonban nem akadályozta meg az illegális magzatelhajtásokat. A kereszténység a XIII. századtól egészen a XIX. századig különbséget tett az „átlelkesült” és a „nem átlelkesült” magzatok között. Viszonylag későn, csak 1869-ben távolították el az átlelkesült és a nem átlelkesült magzat közti különbségtételt a kánonjogból. Évszázadokon keresztül tehát szó sem volt arról, hogy az egyház szerint minden egyes abortusz gyilkosságnak számított volna. Sőt bizonyos tekintetben még megengedőbb hozzáállást is mutattak, mint a világi hatalmak napjainkban, hiszen a magzat mozgásai, bár időben nagy változatosságot mutatnak, a legtöbb nőnél a 16. hét környékén érezhetők először, de akár a 20-24. hétig is kitolódhat.

Ahogy a római katolikus egyház feje, Ferenc pápa is elítéli az abortuszokat, úgy a magyarországi egyházak is ellenzik folyamatosan. 1991-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia „Nyilatkozat a megfogant élet védelmében” címmel részletezte a katolikus egyház álláspontját. Erdő Péter esztergomi érsek és Szabó István dunamelléki református püspök egyenesen arra kérte 2017-ben a kormányt, hogy egyházi kórházakban ne végezzenek abortuszt Magyarországon. A református egyház fenntartásában működő Bethesda Kórház főigazgatója, Velkey György „abortuszmentes” szülészeti osztályt ígért. Az ugyancsak egyházi, de római katolikus kézben lévő Budai Irgalmasrendi Kórház is abortuszmentessé kívánja tenni magát. A kezdeményezést a KDNP támogatta. A 2000-es évek elején „abortuszmentes napok” néven már voltak a magyarországi kórházaknak hasonló, alkalmi törekvései. Az ötletet az Alfa Szövetség vetette fel, és 2004-ben például 13 kórház csatlakozott hozzá. Fontos tudni, hogy az abortuszt egyébként nem csak a katolikus és a protestáns egyházak utasítják el. Súlyos bűn ez a görögkatolikus nézetek szerint is. 2024-ben a görögkatolikus Hajdúdorogi főegyházmegye kezelésébe került Kisvárdai kórházban a főegyházmegye beszüntette az abortusz lehetőségét. 2025-ben maga Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek szólt hozzá a kérdéshez.

tags: #belso #trianon #1956 #abortusz